Apáink útján • SportTV

Apáink útján

Abramov Gábor avatar Abramov Gábor 2016. 05. 31. 10:05    
Olvasási idő: 4 perc

A brit boksz ma (egyik) aranykorát éli, de így volt ez a 90-es években is, amikor bizonyos Lennox Lewis, Chris Eubank, Nigel Benn, Johnny Nelson és a többiek elkápráztatták a rajongókat. A világ legjobbjai közé tartoztak, így borzasztó nehéz lesz akárcsak a közelükbe érni. Márpedig Eubank és Benn fia ezt a célt tűzte ki maga elé. Eubank Jr óriási tehetségnek tűnik, nem lenne különösebb meglepetés, ha a közeljövőben világbajnoki címet szerezne. Megy is körülötte a csinnadratta rendesen. Ugyanazok a mozdulatok és ugyanaz a manír, mint a papánál, a sajtó pedig ugyanazzal az ügybuzgalommal lesi minden lépését, mint huszonévvel ezelőtt az apjáét. A nagy ellenfél, Nigel Benn fia még csak a második profi meccsénél jár, és rettentő eltökélt abban, hogy kilép a „Sötét Romboló”, azaz az édesapja árnyékából. Most még korai bármit is jósolni, csak az tűnik biztosnak, hogy tehetséges, elszánt, és hogy nagyon hosszú út vár rá, mert bizony a két súlycsoportban világbajnoki címet szerző Nigel Benn a maga idejében nagyjából azt jelentette nagyközépsúlyban, mint a fénykorát élő Tyson nehézsúlyban…

Nehéz és hálátlan feladatra vállalkoznak azok a srácok, akik híres apjuk nyomdokaiba akarnak lépni a szorító világában. Nehéz, mert szinte kivétel nélkül mind komoly ellenállásba üközik (mégpedig leginkább a példakép apa részéről) és hálátlan, mert a szurkolók, a közvélemény akarva-akaratlanul folyamatosan elvárja ugyanazt a teljesítményt, amit már láttak a klasszis szülőtől. A szakemberek többnyire szkeptikusok a „gyerek” karrierjét illetően. Véleményük szerint a már luxus körülmények közt felnövő ifjú bunyósokban kizárt, hogy meglegyen az a vadság, az a mindenáron való küzdeni tudás, az az életösztön, amely szükségeltetett ahhoz, hogy apjuk beírja magát a sportág aranykönyvébe.

Az 50-es években pehelysúlyú világbajnok, Sugar Ramos Kubában látta meg a napvilágot, de Castro hatalomátvétele után emigrált Mexikóba, és amíg nem került címmeccs közelébe, bizony a puszta létfenntartásért véres meccseken kellett bizonyítania. Ódzkodott tőle, hogy gyermeke is bunyós legyen, de nem sikerült lebeszélnie róla. Fia, Santiago Ramos elkerülvén a rossz nyelveket és a folyamatos összehasonlítgatásokat, megváltoztatta családi nevét, és Santiago Perezként konferálta a ringszpíker. „Szeretném a sikereimet csak magamnak betudni, ezért változtattam meg a nevem. Én döntöttem így, nem apám” – nyilatkozta az akkoriban még a karrierje elején járó öklöző, aki két éve vívta utolsó meccsét, és 12-4-2-es mérleggel vonult vissza.

Roberto Duran a 80-as évek egyik emblematikus figurája egy ideig nem volt hajlandó szóba állni fiával, miután megtudta, hogy az belevágott a profi bunyóba. A négy súlycsoportban is csúcsig jutó panamai szó szerint koldussorból küzdötte fel magát. A nyomornegyedben felnövő Duran gyermekkorában sokszor csak a kukákban talált élelmet, és a boksz volt az egyetlen kiút számára. Egy biztos: fia nem volt rákényszerülve arra, hogy a hozzá hasonló rögös utat válassza. Duran Jr. sokáig apja tudta nélkül járt edzésre, majd miután először szorítóba lépett Dél-Afrikában, otthon kitört a családi botrány. „Apám egy ideig a köszönésemet is alig fogadta, de ma már tiszteletben tartja döntésemet” – nyilatkozta a Miami Heraldnak a fiatalabbik Duran, aki óriási fába vágta a fejszéjét, hiszen nem túlzás azt állítani, hogy a kedves papát félistenként tisztelik a közép-amerikai államban, és eredményeit szinte lehetetlen akárcsak megközelíteni is. Nem is sikerült, az ifjabbik Duran miután a hetedik meccsén elszenvedte első vereségét, szegre akasztotta a kesztyűket.

A „Kőkezű” egykori nagy riválisa (és legyőzője), Thomas Hearns is hasonló cipőben járt, mikor megtudta, hogy fia profi ökölvívó szeretne lenne, bár Durannál mindenképpen toleránsabb volt. „Először nem örültem neki, mert tudom, mennyire kemény pálya ez, de aztán arra gondoltam, elég nagyfiú már ahhoz, hogy eldöntse, mit akar kezdeni az életével” – mondta a „Detroiti Kobra”.

Ronald Hearns 2004 áprilisában húzott először kesztyűt hivatásosként, és egy első menetes KO-val szerette volna tudatni mindenkivel: nem esett messze az alma a fájától. Ekképp vélekedett az apja és közte lévő párhuzamról: „Tudom, hogy hatalmasak az elvárások velem szemben, mert egy legenda fia vagyok. Igyekszem kizárni a külvilágot, és csak arra koncentrálni, hogy kihozzam magamból a legtöbbet.” Érdekesség, hogy felkészülését apja korábbi mestere, a hírességek csarnokába is beválasztott Emanuel Steward irányította. Aztán kiderült, hogy jó kis bokszoló ugyan, de irreálisak a vele szemben támasztott elvárások.

Minden idők legeredményesebb francia bunyósa, Marcel Cerdan fia is próbálkozott a boksszal, több-kevesebb sikerrel. Eredményeiben ugyan nem, de népszerűségben megközelítette a repülőgép-szerencsétlenségben tragikus körülmények közt elhunyt édesapját. 1983-ban főszerepet kapott az „Edith és Marcel” című filmben, mely a híres sanzonénekesnő, Edith Piaf és Marcel Cerdan legendás szerelmét örökítette meg.

A 70-es évek legendás nehézsúlyú bajnoka, Joe Frazier fia, Marvis is apja nyomdokaiba lépett. Vagy legalábbis szeretett volna! Joe még aktív volt, amikor Marvis már elkezdte! Óriási felhajtás övezte profi debütálását, ám rengeteg cinikus írás jelent meg az „elkényeztetett milliomos csemetéről”, akit ráadásul utolsó amatőr összecsapásán kiütöttek, és egyébként is „törékenynek” tartottak a profibokszhoz. Annyi honi vonatkozása van pályafutásának, hogy apjához hasonlóan neki is sikerült legyőznie a magyar származású Joe Bugnert, ám a világbajnoki cím számára álom maradt. Mindössze 10 meccsel a háta mögött bedobták a mély vízbe, ahol igazi nagy hal, az akkor fénykorát élő Larry Holmes várta. Első menetes TKO-vereség lett belőle. Néhány győztes mérkőzés után aztán következett a mindössze húszesztendős Mike Tyson, aki ugyancsak egy elsőmenetes kiütéssel lényegében lezárta a kis Frazier pályafutását. Utóbbi rendkívül rokonszenvesen fogja fel a történteket: „Akkoriban mindenki azt kérdezte tőlem, milyen érzés apám árnyékában lenni, én viszont mindig úgy gondoltam, hogy inkább az általa teremtett reflektorfényben állok”. Két veresége ellenére nem járt rosszul a boksszal, világbajnoki cím nélkül is szép pénzt keresett, hírnevet szerzett, és talán a sportnak is lehetett némi köze ahhoz, hogy jó ideig elismert politikusként ténykedett a civil életben. A Ring magazin szakírója, Don Stradley frappánsan jegyezte meg egyszer: „Legfeljebb annyi rossz érheti, hogy azt mondják neki, nem volt olyan kemény, mint az apja, de még mindig jobb, mint amikor majd Laila Ali, Lucia Rijker vagy Christy Martin fiának mondják, hogy nem olyan kemény, mint a kedves mama…”