„A Bokszmeccs”
2014. 10. 30. 11:31 Olvasási idő: 2 perc
Ezzel a címmel jelent meg a híres amerikai író, Norman Mailer remekműve, mellyel emléket állított az egyetemes sporttörténet egyik legikonikusabb eseményének. A szerencsés jelenlévők közül szinte mindenki úgy beszél a mérkőzésről, mint élete legnagyobb sportélményéről, a tizenkét olimpiáról és számos labdarúgó-világbajnokságról tudósító brit sportújságíró, Alan Hubbard rangsorában is a „Rumble in the jungle” az első. A körítést ismerve minden adott volt ahhoz, hogy „történelmi” jelentőséggel bírjon a mérkőzés. A nehézsúly aranykorszakában két színesbőrű öklöző az afrikai kontinensen, egy véreskezű diktátor, Mobutu Sese Seko anyagi támogatásával, Don King első rendezésében csapott össze. A legyőzhetetlennek vélt, ereje teljében lévő George Foreman és a világbajnoki címétől bürokratikus úton megfosztott Muhammad Ali a királykategória trónjáért csapott össze, melyet az ekkoriban még veretlen Foreman birtokolt.
Az elmúlt negyven évben megszámlálhatatlanul sok írás született, mely a mérkőzést, annak hátterét és következményeit taglalja, így nehéz lenne valami nagy újdonsággal előrukkolni, ám Foreman tesz róla, hogy mindig bővüljön a derbijüket körülvevő mítosz. Néhány évvel ezelőtt például azt nyilatkozta, hogy a meccs előtt az öltözőben valamit belekeverhettek a frissítőt tartalmazó palackjába, ettől fogyott el hamar a kondija, melynek következtében kiütéses vereséget szenvedett. Ezzel az összeesküvés-elmélettel egyébként már nem sokkal a meccs után előhozakodott, aztán cáfolta, majd mint említettem, újra felemlegette a „titokzatos löttyöt”, hogy aztán megint cáfolja. Mármint azt, hogy az egyperces szünetekben kapott nedű volt vereségének fő okozója.
A napokban újabb érdekes történettel állt elő minden idők legidősebb nehézsúlyú világbajnoka! Állítása szerint azért nem került sor visszavágóra, mert Ali ragaszkodott ahhoz, hogy ellenfele vegye vissza a kinshasai ütközet után kirúgott edzőt, Dick Sadlert: „A Ron Lyle elleni meccsem előtt Ali felhívott Kaliforniában, és említette, hogy rendben lesz a visszavágó, de újra Dick Sadlerrel kell dolgoznom. Mire azt feleltem, hogy ő soha többé nem lesz a sarkomban. Erre Ali dühösen azt kiáltotta, hogy akkor nem lesz visszavágó.” Az talán már sosem derül ki, hogy mi volt a visszavágó elmaradásának valódi oka, ám azt maga Foreman sem tagadja, hogy a revans meghiúsulását annyira ő sem bánta… „Ali volt a legbátrabb bunyós, akivel valaha meccseltem. Olyan ütéseket hordott ki lábon, amelyektől más már rég álomba szenderült volna, ő meg szinte meg sem rezdült tőlük. Annak ellenére, hogy visszavágót követeltem, magamban többször feltettem a kérdést: Tényleg akarok ellene még egyszer bokszolni? Titkon örültem, hogy nem kellett…”
Az 1995-ben megjelent önéletrajzában Foreman elsősorban edzőjét, Dick Sadlert hibáztatja az Ali elleni fiaskóért, mivel minden egyes szünetben arra bíztatta, hogy folyamatosan támadja kihívóját és árassza el ütészáporral. Ebben az iramban azonban a bajnok kipukkadt, és a nyolcadik menetre alig maradt ereje. Foreman véleménye szerint edzőjének ezt észre kellett volna vennie, és inkább vissza kellett volna fognia őt, mintsem a tempó fokozására ösztökélnie. Burkoltan egyébként még azzal is meggyanúsította ex-mesterét, hogy az szándékosan ki akarta őt pukkasztani. A könyv elsősorban az efféle állítások miatt meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült, ám azt azért tegyük hozzá csendben, hogy Sadler később többször is felbukkant Ali sleppjében…
Foremannak amilyen nehezen emészthető pirula volt korábban a kinshasai csata, ma már végtelenül büszke arra, hogy az egyik főszereplője lehetett. „Hosszú évek óta ápolom annak a meccsnek az emlékét. Nagyon boldog vagyok, hogy Muhammad Ali neve összeforrt az enyémmel. Az a meccs nem csak Amerikában számított jelentősnek, hanem az egész világon. A ’70-es években az emberek természetesnek vették a meccs tényét, ma már tudjuk, micsoda különleges esemény volt. Emléke mindörökké fennmarad, és rendkívül boldog vagyok, hogy a részese lehettem.”
Micsoda paradoxon! Amit egykoron szégyellt, amitől depresszióba került, az ma George Foreman életének egyik legnagyobb büszkesége. Muhammad Ali minden idők legnagyobb taktikai győzelmét aratta egy olyan meccsen, amelyről „Amikor királyok voltunk” címmel Oscar-díjas dokumentumfilm készült.
A két király ma 40 éve ütközött meg!
