Iker gitározott, Xavi dobolt, én jegyzeteltem

2014. 10. 22. 12:42    
Olvasási idő: 7 perc

Az egyiptomi U17-es világbajnokságon tűnt fel Casillas, ott a harmadikok lettünk. Csodálatosan védett azon a tortán. Amikor ilyen fiatal gyerekeket kísérgetsz, beszélgetsz velük, akkor óhatatlanul szorosabbá válik a kötelék köztetek, pedig a média nem sok esélyt látott bennük. Éppen két héttel ezelőtt, egy nappal a Spanyolország-Olaszország barátságos mérkőzés előtt történt, hogy Casillas az interjúk záporában odajött hozzám, és üdvözölt. Ők is normális emberek, és nagyon hálásak azért, hogy a karrierjük fontos pillanataiban mellettük álltam, és segítettem őket. Xavinak például azt javasoltam a nigériai vb előtt, hogy minden nap számoljon be nekem röviden az ő kinti tapasztalatairól. Tudtuk, hogy bonyolult világbajnokság lesz, egy veszélyes, számos problémával küzdő országban, ahol bármi megtörténhet. Az ő szemén keresztül készítettünk egy afrikai élménybeszámolót, mindig a nap végén elmentem hozzá, és az aznap történteket együtt papírra vetettük. Nigériában aztán tovább bonyolódott a helyzet. Bár 1999 szinte tegnap volt, az afrikai országban mégis múlt századi körülmények fogadtak bennünket. Újságíróként is nagyon nehéz volt információt küldeni haza. Nem működött az internet, egyetlen egy telefon volt a hotelben, és mivel ez a telefon 5 perc beszélgetésért 100 dollárt számlázott, megmondtam a szerkesztőmnek, hogy minden nap nem fogok tudni jelentkezni, mert elfogy a pénzem. Mindent készpénzben kellett fizetnünk, a hitelkártyát nem ismerték, a játékosoknak sem volt pénzük. Végül azt találtuk ki, hogy a Xavi által megírt cikk után, minden nap, három-három játékos üzenhet a családjának. Nagyon vicces volt, mert esténként, amikor mentem Xavi szobájához, már kilométeres sorok álltak az ajtó előtt, mindenki üzenni akart, valaki a barátnőjének, hogy szeretlek, nem felejtettelek el, valaki a családjának akart sok puszit küldeni. Ma is úgy gondolom, hogy ez a csapat adta a későbbi világbajnok gárda magját.

Igaz, hogy ezen a vébén szövődött igaz barátság Xavi és Casillas között?

Valóban ezen a világbajnokságon lettek barátok, mindig együtt lógtak, nagyon jó hangulat uralkodott az öltözőben. A kezdetektől megfigyeltem, hogy ez a két játékos a karizmájával kitűnt a csapatból, és Pablo Couñago, valamint Orbaiz mellett ők voltak a csapat zászlóshajói. Nagyon nehéz pillanatokat kellett átélniük, leginkább lelkileg, a körülmények, a fogadtatás és a hotel miatt is. Az elődöntő előtt, amit Ghána ellen játszottunk, olyan hotelben kellett megszállniuk, ahol 40 fok volt, elviselhetetlen hőség, franciaágyban kellett aludniuk. Mikor megérkeztek, és felszolgálták nekik az ebédet, olyan salátát raktak eléjük, amiben bogarak mászkáltak. Nem csoda, hogy maguk a játékosok is úgy reagáltak, hogy másnap biztosan kikapnak, és mehetnek is haza. Ghána és Argentína ezzel szemben a régió legjobb szállodájában húzhatta meg magát. Mi hárman, spanyol újságírók nem találtunk kiadó szobát, és amikor Argentína kiesett, megkérdeztük, lenne-e számunkra hely náluk. Azt felelték, hogy természetesen, majd tovább kérdezősködtünk, hogy a spanyol válogatott számára is lenne-e hely, és ismét csak azt válaszolták, hogy persze, Argentína helye felszabadult. Visszamentünk a csapathoz, megkérdeztük, átköltöznének-e, majd a csapat küldöttje a FIFA képviselőjével megállapodott abban, hogy átköltözhetnek ebbe a szállodába. Ezután minden megváltozott, a csapat átkerült az egész világbajnokság legjobb szálláshelyére, aminek még billiárdterme is volt. Megváltozott a játékosok arckifejezése, lelkiállapota, szóval egy csapásra minden. Ebben a pillanatban, indult el a spanyol labdarúgás új korszaka, ugyanis ezen a napon, ha Spanyolország veszít Ghána ellen – de nem így történt, hanem tizenegyesekkel, Casillas két óriási védésével megnyerte a találkozót –, és ismét a negyeddöntőben búcsúzik, akkor ez a trauma, hogy ismét a döntő előtt kényszerülnek kiesésre, ezt a játékos generációt később is kísértette volna, de nyertek, és ezzel a minőségi ugrással erkölcsileg, lelkileg és fejben is meggyőződhettek arról, hogy világbajnokok lehetnek. Úgy hiszem, hogy ez a tapasztalat adta a lökést ahhoz, hogy odáig juthasson a spanyol válogatott, ahol a mai napon van.

Hogyan ünnepelték a világbajnoki címet Nigériában?

Először is visszatértek a hotelszobába, majd a medencébe vetették magukat, minket, újságírókat is ruhástól a vízbe löktek. Hatalmas volt az öröm, és látszott, hogy egy háromhetes feszültségtől szabadultak meg a szinte titáni küzdelemmel kivívott győzelmük után. Olyan nyomasztó körülmények között sikerült a címet megszerezniük, hogy azt el sem tudná képzelni olyasvalaki, aki akkortájt nem járt Nigériában. Nigéria nem volt felkészülve arra, hogy megrendezzen egy világbajnokságot. A spanyolok azonban minden mérkőzésen 120 százalékos teljesítményt nyújtottak, hogy továbbjuthassanak, és bár nem ők voltak a favoritok, mérkőzésről mérkőzésre haladtak, és folyamatosan küzdötték le a körülményekből adódó akadályokat. Ha Svédországban, az Egyesült Államokban, vagy valamelyik fejlett országban rendezték volna ezt a világbajnokságot, Spanyolország nagy valószínűséggel nem lett volna győztes. Az a tény, hogy nagyon sokat kellett szenvedniük a negatív körülményektől, megedzette őket, és ők tudtak a leginkább alkalmazkodni hozzájuk. Ez hozta meg számukra a világbajnoki címet. Annyira a célra koncentráltak, hogy az sem zavarta volna őket, ha patkányokkal tömik meg az ennivalójukat. Egyetlen cél hajtotta őket: a győzelem! Ez a hozzáállás mutatja az érettségét ezeknek a 18-19 éves játékosoknak, akik nagyon jól reagáltak mindarra, amit át kellett élniük.

Ha ezekkel a játékosokkal találkozol, felidéződnek a nigériai emlékek?

Persze, hogyne, mindig. Minden fokozatosan alakult át, az első egy-két hét olyan volt, mint a pokol. Nigériának két olyan központjában zajlottak a mérkőzések, ahol polgárháborús viszonyok uralkodtak, ezeken a területeken voltak az ország legjelentősebb olajvidékei. Nem lehetett kimenni az utcára vagy elhagyni a hotelt, mert gerillaharcok dúltak. Voltak európaiak, akiket elraboltak, a nigériaiak meg egymás kocsijából lopták a benzint. Kirabolhattak, bármi megtörténhetett bárkivel. A hotel, ahol az első két hétben megszálltunk, 30-40 év után, néhány héttel az érkezésünk előtt lett félig-meddig felújítva, nem volt telefon, még ivóvíz sem, és minden tele volt porral, óriási kosz volt mindenhol. Valóban csak azt mondhatom, hogy pokoli körülményeket kellett kiállnunk, és a fiúknak állandó harcot jelentett, hogy átvészeljék ezt a helyzetet. Nagyon nehezen tudták kezelni, hogy az edzéseken és a meccseken kívül be voltak zárva a hotelszobákba. Emlékszem, a nyitómeccset Brazília játszotta, ott volt Ronaldinho is, aki szintén elég elveszettnek tűnt, és nem értette, hova is került a csapata. Nagyon nehéz körülmények voltak, egy hét után sikerült csak elérnünk, hogy kimehessenek a játékosok az utcára, persze csak testőri kísérettel, mivel nem lehetett tudni, mikor futnak bele egy gerillacsoportba. Egy-két hét után, ahogy azt már említettem, a Ghána elleni meccs előtt költöztek át egy nyugodtabb városba, amit többségében muzulmánok laktak, és ott végre egy kicsit fellélegezhettek. Túl voltak a legnehezebbikén, és végre az általuk megszokotthoz hasonló körülmények közé kerültek. Ha mindezt túlélték, úgy gondolták, hogy minden menni fog, mint a karikacsapás, megvan végre a kényelmük. Összegyűltünk, kommentáltuk az eseményeket, és egy jót zenéltünk a Honduras utáni győztes meccset követően. Volt egy afrikai gitáros banda a hotelban, akiket aztán mi váltottunk: Iker gitározott, Xavi a doboknál ült, Barkero meg egy másik gitáron játszott. Nagyon boldog volt a csapat, csináltunk egy csomó fényképet.

Érdeklődtek akkoriban a spanyolok a válogatott iránt, hiszen a játékosok több ezer kilométernyire futballoztak?

Nem annyira, de hát ez így szokott lenni. Ha egy csapat nyer, nagyobb érdeklődésre számíthat. A Brazília elleni meccs aztán megváltoztatta a szurkolók és a játékosok hozzáállását is. A nézők nem igazán tudták, hogy Spanyolország világbajnokságon szerepel, hiszen a vb áprilisban kezdődött, Európában még mentek a ligameccsek. A világbajnokság kezdetén nem nagyon tudott róla szinte senki, mivel az információs csatornák is nagyon korlátozottak voltak.

A televízió közvetítette a mérkőzéseket?

Igen, de az első meccseket szinte senki sem látta. Akkor jött a fordulópont, amikor Spanyolország kiejtette Ghánát tizenegyesekkel, utána már elkezdték követni az eseményeket. A büntetőrúgásoknál Spanyolország vesztésre állt, de Casillas két remek védésével végül győztesként távozhatott, és ez volt az a pillanat, ami után a nézők már izgalommal várták a további mérkőzéseket. A tizenegyesek már csak ilyenek. Kaptunk telefonhívásokat a rádióból, interjúkat adtunk, és ennek hatására az emberek is bekapcsolták a televíziót. A következő meccset, a Mali ellenit, ami már az elődöntő volt, sokkal több néző követte, majd a szombati, kora délutáni döntőt még ennél is többen nézték meg. Amikor pedig visszautaztunk, a Moncloan már nagy tömeg várt bennünket, ott fogadott minket José María Aznar is, az akkori miniszterelnök. A repülőtéren nagyon sokan voltak a sajtótól is, ami persze nem csoda, hiszen Spanyolország először nyert világbajnoki címet, addig a pillanatig egyetlen korosztályban sem sikerült nyernünk. Nagyon nagy eseménynek számított ez Spanyolországban. És akkor hirtelen, ahogy az lenni szokott, a kezdetekben alacsony nézőszám megugrott, a végén pedig már nagyon sokan drukkoltak a csapatnak.

Számos futballistát láttál felnőni, ki az, aki a legjobban megmaradt az emlékezetedben?