Ki a nagyot nem becsüli…

Szaniszló Csaba 2017. 02. 24. 21:33    
Olvasási idő: 3 perc

Ha van megmagyarázhatatlan, megbocsájthatatlan és szívbemarkolóan szomorú edzőmenesztés, akkor Claudio Ranierié okvetlenül az.

A világ tegnap még annak szurkolt, hogy a Leicester City, a Premier League 2016-os bajnoka, amely még versenyben van a Bajnokok Ligájában, de eközben a bajnokságban 1 pontra van a kieső helytől, valahogy megkapaszkodik az angol élvonalban Claudio Ranieri vezérletével, mert mindannyian emlékszünk a 9 hónappal ezelőtti csodára, a futballtörténelem leghihetetlenebb bravúrjára.
A világ ma már (velem az élen) azért szorít, hogy a Leicester City essen ki a másodosztályba, és ha lehet, ne is jusson vissza egy darabig, mert amit a tulajdonos tett, az „megmagyarázhatatlan, megbocsájthatatlan és szívbemarkolóan szomorú” – ahogy a News UK írja mai címlapján.
A hivatalos indoklás valahogy úgy szól, hogy Ranieri egy csodálatos ember, de emberi szempontokat ilyen helyzetben nem szabad figyelembe venni, így bár ez volt a legnehezebb döntés a klub 2010-es átvétele óta, mégis el kellett küldeni őt. Minden, Anglia bajnokának járó tiszteletem mellett szeretném megjegyezni, hogy ez egy orbitális baromság.
Mitől lenne emberi szempont az, hogy egy Premier League-szinten esélytelen kiscsapat megbízik abban az edzőben, aki világhíressé tette a klubot? Mitől lenne szakmaibb döntés elküldeni őt, és kinevezni valakit, akivel talán sikerül visszakapaszkodni, talán nem?
Igen, tény, hogy a Leicester, amelyről talán sok magyar is megtanulta az elmúlt évben, hogy nem „Leikeszter”, hanem „Leszter”, mindössze 5 győzelmet ért el az idényben. Hogy 2017-ben még nem nyert mérkőzést. Hogy hétfőn a Liverpool lesz az ellenfél, és a kedd reggeli vicc valószínűleg az lesz: tényleg erős ez a Leicester, hiszen elbírják az egész angol tabellát!
De azért van még pár dolog, ami tény. Ilyen például, hogy az előző, bajnoki címmel végződő szezon előtt csak a Watfordot, a Norwichet, a Bournemouth-t és a Sunderlandet tartották esélyesebbnek a fogadóirodák – a kiesésre. Azokkal a gondokkal küzd most a Leicester, melyekkel papírforma szerint tavaly is harcolnia kellett volna, csak Ranieri inkább bajnok lett velük.
Olyanokból faragott hőst, mint Robert Huth, akiről korábban már mindenki lemondott, Riyad Mahrez, aki három éve még a francia harmadosztályban focizott, és Jamie Vardy, aki húszas évei közepéig amatőr focistaként játszott, aztán 22 góllal köszönt be a 15/16-os idényben. A bajnoki cím az edző tökéletes mestermunkája volt.
Tény még az is, hogy mindez a klubnak 150 millió fontot jelentett, és ezt a pénzt nyugodtan kezelhetjük úgy, mintha azt Claudio Ranieri tette volna le kedves ajándékként a tulajdonos asztalára.
A legfontosabb tény pedig, hogy Claudio Ranieri éppen olyan, amilyennek kinéz: korrekt, jó ember, aki ha neked dolgozik, biztos lehetsz benne, hogy mindent megtesz a sikerért, hogy ha nincsenek sikerek, amiatt neki lesz a legtöbb álmatlan éjszakája, és soha nem fog elárulni téged vagy a klubot. A döntés ebből a szempontból a legaggályosabb, hiszen a Leicester egy szakmailag finoman szólva bizonyított, emberileg kifogástalan edzőt állított fel a padról, a modern futball történetének legnagyobb bravúrját követő részleges sikertelenség miatt.
Egy normális világban Claudio Ranieri éveken át vezetné még boldogan a Leicestert, a tulajdonos szobrot állítana neki, és még akkor is bizalmat szavazna neki ebben a helyzetben, ha biztosan tudná: ha az edző marad, a csapat kiesik. A kiesés ugyanis azonnali visszajutás esetén nagy anyagi áldozattal nem jár, és annál ezerszer értékesebb, hogy a csapatod élén továbbra is Ranieri áll.
Kellett egy nap, hogy kirúgása után megszólaljon a főszereplő, aki elmondta, az álma szertefoszlott, szeretett volna pályafutása végéig a Leicester vezetőedzője maradni. Nem jött össze, mert ez a világ a türelmetlen, kapkodó, mindenáron azonnali sikerre vágyó, és időnként egyik rossz döntését a másikkal tetéző, érzelemből határozó tulajdonosok világa, ahol már nincsenek olyan romantikus történetek, mint Sir Alex Fergusoné.
Ranieri valószínűleg visszatér majd Olaszországba, ahol klubok sora várja őt tárt karokkal. Választ majd egyet, aláír, dolgozik, talán sikerei is lesznek, aztán az első gyenge nyolcmeccses időszak után úgy kirúgják, hogy a lába se éri a földet.
És ez így megy majd tovább, amíg foci a foci…