Fussatok, bolondok! 3.

2014. 07. 21. 17:52    
Olvasási idő: 2 perc

Újabb hét telt el. Ez volt a második, amit az Endomondóval nyomtam, így tudom, hogy két hét alatt:

• megtettem 110,52 km-t, vagyis körbefutottam az Egyenlítő három ezrelékét
• elégettem ~9 500 kalóriát, ami 17 hamburgernek felel meg (ennél 16-al kevesebbet fogyasztottam)
• átlagsebességem 5 perc 11 másodperc volt kilométerenként (a terv ugye 5:00-s kilométerekkel futott félmaraton)

Közben kaptam @galuskahulud-tól egy könyvet, amit a japán Murakami Haruki írt a futásról, és amit egy hétvége alatt el is olvastam. Röviden a sztori: emberünk a harmincas évei elején úgy döntött, sikeres bártulajdonosból író lesz, és hogy legyen valamilyen rendszer az életében, hirtelen felindulásból futni kezdett. Azóta lefutott minden évben egy maratonit (összesen nagyjából 25-öt), majd egy időre abbahagyta a futást, de nemrég (a könyv 2005-ben született) újrakezdte.

Murakami nagyon jó stílusban ír a futás magányosságáról, célkitűzésekről, kudarcokról, sikerekről, harcokról, és arról, hogy egy hosszútávfutó számára, legyen az olimpiai bajnok vagy amatőr, „a fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés nem”. Olvassátok, érdemes.

Az első bejegyzésben írtam már, hogy a nap a futó legnagyobb ellensége, az enyhe szellő pedig az egyik legjobb barátja, de rajtuk kívül azóta számos barátot és ellenséget szereztem. Ma a legnagyobb barátról, a zenéről lesz szó.

Amikor kitartó odafigyelésre van szükség valamihez (esetemben minden ebbe a kategóriába tartozik, ami egyhuzamban legalább 1 óra munkát jelent), én az irodában és otthon is fogom a fülhallgatómat és zenét hallgatok. Zene nélkül futni se tudnék. Egyszer-kétszer már előfordult, hogy elfogyott az aznapra kijelölt album a menet végére, hát nem volt kellemes saját prüszkölésemen túl azt is hallgatni, amint a szétizzadt gatya vörösre dörzsöli a combomat, akkor már inkább szóljon V Zolikától a Balaton.

Zenei ízlésem elég széles (és felületes), Yiruma leglágyabb dallamaitól egészen a Pearl Jamig jöhet minden – az elmúlt hónapban bekerült kedvenceim közé Birdy, a KONGOS, Demi Lovato, John Legend, Pigeon John vagy éppen Cobie Caillat is. Érdekes viszont, hogy amikor futok, akkor hajlamos vagyok a szélsőségek felé tolódni – nem igazán figyelek arra, hogy milyen zenét is hallgatok, csak az érdekel, hogy ritmust, lendületet adjon, így aztán jöhetnek az egyébként szóba nem kerülő nagyon elektromos vagy nagyon zúzós zenék is.

10 napja @makamazsom átküldte nekem a „futós mix”-et, egy olyan 61 perces összeállítást, amit ő használ edzéshez, hátha nekem is beválik. Ennél ékesebb példája nincs annak, hogy mennyire másra van szükségem futás közben, mint egyébként. Maka zenéjéhez még csak hasonlót se hallgatnék soha. Az egész mix annyira tuc-tuc, hogy amikor véletlenül letettem egy rúd szalámi mellé, magától felszeletelte. De amikor először futottam vele, 4:57-es km-eket mentem, egyetlen komolynak mondható holtpontom sem volt, és gond nélkül nyomtam le 13 kilométert.

Tanulság: egyáltalán nem biztos, hogy a saját zenei ízlésedben kell kutatnod, amikor az edzéseidhez illő zenét keresed.

Ami a további programot illeti, most jön a szívás. A múlt héten lenyomott Cooper-teszt alapján a program finomhangolta az edzéstervemet, és a kis hülye most azt hiszi, hogy képes leszek 1 óra 38 perc alatt lenyomni a félmaratont, amihez például 4:45-ös tempóban futott 12 kilométeres edzéseket kellene teljesítenem a héten.

Lehet, hogy megpróbálom Mozartot.