Sousa-Egervári: háború!

Ezt írja az illemtankönyv:

 „Egy kézfogási kísérlet visszautasítása sértés a kezet nyújtó számára, sőt, a diplomáciai életben jelzésértéke is van: ha két nagykövet hivatalos rendezvényen nem fog kezet egymással, akkor a két ország hadban áll.”

Amíg kézfogás-ügyben nem szólalt meg Paulo Sousa, csak sejthettük, hogy nem egy ferihegyi reklámtábla kötötte le a figyelmét, hanem a háttérben komoly háború zajlik közte és Egervári Sándor között. Most, hogy a portugál kerek perec megmondta, a kapitány szerinte többször hátba támadta őt, kitisztult a kép. Sousa nem azért nem fogadta el Egervári kézfogását, mert bunkó, hanem azért, mert hadban áll Egervárival.

A portugálnak Magyarországon fél év alatt rosszabb lett a sajtója, mint egy influenzajárványnak, ezért könnyen sütjük rá a tahóság bélyegét, pedig ahogy írtam korábban is, csekély számú személyes találkozásunk során soha nem éreztem, hogy kicsit is lekezelően viselkedne. Meccsek előtt feltett kérdéseimre mindig készséggel válaszolt, csak arra kellett gyorsan ráéreznem, hogy nem szereti a „Lesre állításon még dolgozni kell, ugye?” vagy a „Nem lenne jobb megoldás a másik balhátvéd?” típusú kérdéseket. Prukner Lászlónak, Véber Györgynek, vagy – hogy külföldi példát is mondjak – Aldo Dolcettinek bármikor fel mernék tenni ilyen kérdést, Sousának ez vörös posztó lenne.

Felelősségem teljes tudatában kijelentem tehát, hogy Paulo Sousa nem egy kiállhatatlan bunkó, a kézfogásos ügy problémája ennél sokkal összetettebb, és tömören így foglalható össze: a magyar kirakatcsapatnak szánt Videoton vezetőedzője háborúzik a magyar válogatott szövetségi kapitányával.

Törvényszerű, hogy a két szakember nincs túl jóban egymással, érdekeik ugyanis folyamatosan ütköznek egymással. A csata az Elek Ákos játékideje körüli vitával kezdődött, Lipták Zoltán ügyével folytatódott (aki a Videoton tartalékjai között szerepelt a svédek elleni mérkőzést megelőző hétvégén, pedig biztos volt, hogy Juhász eltiltása miatt a válogatottban játszania kell), és tény, hogy mára a korábbi temérdek fehérvári válogatott játékos közül egyedül Sándor György maradt. Egervári Sándor mérges, amiért két állandó válogatottját Sousa lehetetlen helyzetbe hozta, a portugál pedig úgy gondolja, az ő dolgába, a Videoton összeállításába ne szóljon bele a szövetségi kapitány, főleg ne a sajtón keresztül.

Párhuzamosan épül tehát egy kirakatcsapatnak szánt magyar klub, amelynek vezetőedzője légiósokra cseréli a magyar játékosokat, ezzel sértve a válogatott érdekeit, valamint egy nemzeti csapat, amely az uralkodó új filozófia miatt szinte egyáltalán nem támaszkodhat az elsőszámú magyar klubra.

A végén még újra Torghelle Sanyi lesz a megoldás.