A nagy bumm

Abramov Gábor 2015. 03. 14. 12:41    
Olvasási idő: 4 perc

Könnyen lehet, hogy a Spurs és a Cavaliers az év meccsét játszotta csütörtökről péntekre virradóra az AT&T Centerben. A hardcore rajongók számára azonban legalább akkora jelentőséggel bírt, amikor szerdán kiderült, hogy a játékosok a várakozásoknak megfelelően nem fogadták el a liga ajánlatát, és az új televíziós szerződésből rájuk eső pénzeket azonnal be kívánják építeni a fizetési plafonba. Miért volt ez ennyire fontos döntés, és milyen következményekkel járhat?

Mennyi pénzt keresnek a játékosok?

Az NBA mögött duruzsoló pénzügyi motor egyik legzseniálisabb húzása, hogy a játékosok a NBA összes bevételének (Basketball Related Income vagy BRI) nagyjából felét dobják szét egymás között, azaz a játékosok közvetlenül érdekeltek abban, hogy minél szórakoztatóbb, és minél több pénzt generáló “terméket” állítsanak. Az egyes csapatokra vonatkozó fizetési plafont a BRI-hez kötik, a befolyó összeg 45%-át a csapatok számával osztják. Ha leegyszerűsíthetjük a matekot, a fizetési plafon a liga összes bevételének 1,5%-a.

Érdemes megemlíteni, hogy a liga és játékosok között fennálló Kollektív Pénzügyi Szerződés (CBA) még a bevételek 51%-át dobta szét harminc felé a fizetési plafon összegének meghatározásakor, de amikor a szerződés 2011-ben lejárt, a tulajdonosoknak sikerült elhitetni a játékosokat képviselő inkompetens és korrupt vezetőkkel, hogy az NBA pénzügyi alapjai instabilak, és a csapatok nagy része veszteséges. A szakszervezet belement a plafon arányának brutális csökkentésbe, hogy aztán végignézzék, ahogy a franchise-ok dollármilliárdokért cserélnek gazdát. Csúnyán átbaszták őket, mint az Üvegtigrisben Gabent a napszemüveggel.

Amikor ez kiderült, megfogadták, hogy többet nem vezetik meg őket. Első lépésként egy tökös ügyvédnőre cserélték le a töketlen Billy Huntert, második lépésként LeBron Jamest és Chris Pault ültették be a vezetőségbe Derek Fisher helyett. Tudni lehetett, hogy ha abban a pillanatban, amikor az érvényben lévő Kollektív Pénzügyi Szerződés lejár, vagy ki lehet belőle ugrani, a játékosok rámennek, mint Illés Béla a hosszú átadásra, és azonnal fel fogják mondani. És akkor vér fog folyni.

Ilyen előzmények után írta alá a szezon előtt az NBA az ESPN-nel és a Turner Sportsszal az új, 9 évre szóló televíziós szerződést, ami 2016 nyarán lép életbe, és évi 2,6 milliárd fizet az NBA-nek. Az arányokat jól szemlélteti, hogy a fent említett cégek eddig évi “nevetséges” 930 milliót köhögtek fel a jogokért.

Mit jelent ez a gyakorlatban? A fizetési plafon jövő nyártól éves szinten a két összeg közötti nagyjából 1,7 milliárd dollár 45%-ának harmincadrészével nőhet. Segítek: az tök sok pénz.

Mi fog most történni?

A liga bepróbálkozott azzal, hogy az egyszeri nagy ugrás helyett fokozatosan emeljék a fizetési plafont. Az így visszatartott összeget a szakszervezet kapta volna meg egy összegben, hogy azután saját hatáskörben szétoszthassák a játékosok között. A szakszervezet viszont fakkot mutatott, emiatt 2016 nyarán a jelenleg valahol 63 millió környékén lévő plafon hirtelen 90 millióra fog nőni. Csak a miheztartás végett: eddig két szezon között a legnagyobb emelés 7 millió volt.

Mire számíthatunk? Már idén nyáron is előfordult, hogy egyes játékosok a számukra általában elérhető négyéves hosszabítás helyet csak két évre írtak alá. Idén nyáron jó eséllyel csak elvétve fogunk olyan embert találni, aki hajlandó lesz majd több évre elkötelezni magát, amikor tudja, hogy jövőre sokkal jobb ajánlatok között válogathat.

Az alapmechanizmusok leállása

Miért baj ez? Az NBA pénzügyi rendszere arra épít, hogy a játékosoknak az anyagi biztonság a legfontosabb, vagyis az a céljuk, hogy minél hosszabb (garantált) szerződéseket kössenek a lehető legtöbb pénzért.

Ezek az alapmechanizmusok egyre kevésbé működnek. Egyre többször futunk bele olyan esetekbe, amikor pályájuk csúcsán lévő játékosok dollármilliókról mondanak le, hogy bajnokesélyes csapatban játsszanak. Erre a legjobb példa természetesen a Miami Heat triója volt. Az is mindennaposnak számít, hogy egyes idősebb játékosok nyomott áron kötnek új szerződést régi csapatukkal, hogy fiatal tehetségek érkezhessenek a csapathoz, vagy a szakvezetés megfizethesse a lejáró újoncszerződéssel rendelkezőket. Erre Tim Duncan és újabban Dirk Nowitzki a legjobb példa. És persze van Kobe Bryant, aki szarik a farmra, és kéri a 25 millert. 🙂

Ehhez jön most hozzá, hogy a játékosok most már nem csak a pénzről mondanak le, hanem a változások életbe lépéséig a szerződés garanciájából fakadó biztonságról is. Emiatt az idén nyáron alárásra kerülő szerződések szinte garantáltan magukban hordozzák a tragédia lehetőségét.

Mi lesz azzal a játékossal, aki jövőre lesérül, és emiatt a következő évben csak nagyon nyomott áron kaphat szerződést, ha egyáltalán kell majd valakinek? Mi lesz azzal a csapattal, aki most nem tudja hosszú távra lekötni egy ígéretes tehetségét, aki aztán szezon közben meggondolja magát, és jövőre továbbáll. Mondjuk Marc Gasol áláír egy évre a Grizzlieshez, hogy aztán esetleg belássa: ez a vonat elment, és veszi a kalapját meg a szakállnyíróját. Ahhoz vagyunk szokva, hogy a nagy sztárokat 4-5 évente állítják válaszút elé, most sokan 12 hónapon belül kétszer is újrarajzolhatják az NBA térképét.

Még egy nagyon fontos dologról szót kell ejtenünk, amelyek döntően befolyásolhatják majd a csapatok jövőjét, ez pedig a bérfeszültségek kérdése. Az új korszak első két évében a legtöbb csapatnál hatalmas aránytalanságok fognak kialakulni azoknak a fizetése között, akik még a régi rendszerben hosszabbítottak, és a friss szerződéssel rendelkezők között. Edző legyen a talpán, aki ezt képes lesz lekezelni.

Kikről van szó?

A teljesség igény nélkül új szerződést írhat alá a nyáron: Paul Millsap, LeBron James, Kevin Love, Rajon Rondo, Greg Monroe, DeAndre Jordan, Marc Gasol, és LaMarcus Aldridge. De legalább ennyire fontosak azok a korlátozottan igazolható játékosok, akiknek jövőre jár le az újoncszerződésük, és idén még nem fognak a változások miatt hosszabbítani, hogy aztán jövőre bárki lecsaphasson járuk: Jimmy Butler, Dreymond Green vagy éppen Kawhi Leonard.

Megoldási javaslat

Véleményem szerint a fenti problémáknak egy nagyon egyszerű megoldással elejét lehetne venni. A fizetésekre bizonyos tekintetben most is tekinthetünk úgy, mint a plafon egy hányadosa. Például LeBron James jelenleg a plafon 33%-át keresi Clevelandben. Ezt a gondolkodást segíti, hogy néha a Kollektív Pénzügyi Szerződés is így működik: egy hatéves tapasztalattal rendelkező játékos fizetését az új szerződés első évében például a mindenkori fizetési plafon 30%-ban maximalizálja. Mi lenne, ha a jövő szezon végén készítenénk egy pillanatfelvételt, hogy megtudjuk, hogy az egyes játékosok a fizetési plafon hány százalékát keresik, majd az összes, még élő szerződéssel rendelkező játékos fizetését ennek megfelelően “felbruttósítanánk”. Másképpen fogalmazva: jövőre 66 millió dollár körül lesz a fizetési plafon, utána pedig kb. 90 millió dollár, ami 37%-os növekedést jelent. Azt javaslom, hogy a még élő szerződésekből hátralévő fizetések pontosan ennyivel nőjenek.

Miért lenne ez szupi-szuper?

A játékosoknak nem kellene kivárni, a jelenlegi súlyuknak megfelelő tényezők maradnának az új rendszerben is, így nyugodtan aláírhatnának több évre. Emellett bérfeszültségek sem alakulnának ki, hiszen a régebbi szerződések értéke is nőne.

Egyszerű, de nagyszerű javaslat. Biztos másnak is eszébe jutott már. 🙂

Ettől még szokni kell, hogy ezt a gondolatmenetet, és a Kollektív Pénzügyi Szerződés szabályait követve LeBron következő kezdőfizetése 31 millió dollárnál is több lehet.

Szép új világ.