Berki és a kötelező gyakorlat

2012. 08. 05. 21:43    
Olvasási idő: 2 perc

Mindannyiunk életében vannak olyan momentumok, amelyek annyira beleégnek az emlékezetünkbe, hogy még évekkel később is pontosan emlékszünk minden apró részletre.

Szilágyi Áron mindent eldöntő asszóját a televízió előtt kezdtem el követni. Amikor a viharfelhők eltakarták a parabolaantenna elől a műholdakat, átrohantam a számítógép elé, mivel az internet (és vele együtt a hivatalos stream) néhány percig még kitartott. Aztán jött egy hatalmas villámlás és gyakorlatilag minden kapcsolatunk megszűnt a külvilággal. A végeredményről a végsőkig kitartó céges telefonon életre keltett Twitterről értesültem.

Gyurta Dani aranya egy jóval egyszerűbb történet. Aranyérmes úszását egy söröző teraszán ülve szurkoltam végig és világrekordját alig néhány perces késéssel négy cent töménnyel hitelesítettem.

És hogy mi a helyzet Berki Krisztián aranyérmes gyakorlatával? Miközben ő gyakorlatilag tökéleteset nyújtott a lovon, én a váci strandon mutattam be élőképeket a Moby Dick című Melville-regényből a fehér (illetve a nap végére pirult) bálna szerepében.

Amikor partra vetett a víz, megfutottam a kötelező Facebook + Twitter kört és láttam, hogy Krisztián nyert. Elmondtam a körülöttem ülőknek és a legjobb szó az, hogy nyugtázták a hírt.

Értem én. Ez már a harmadik aranyunk, valahol számítottunk is rá. De éppen ezért kell még jobban értékelni, hiszen hatalmas elvárások alatt született.

Kevés dolog tud jobban lenyűgözni, mint amikor valaki tudja, hogy nagyon jó; tudja, hogy ha elmarad az eredmény, számon fogják rajta kérni, de ahelyett, hogy összezuhanna, a legjobbját hozza, amikor kell. Krisztián pedig a legjobbját hozta, írom ezt az övéhez hasonló magabiztossággal, pedig a gyakorlatát még nem láttam, csak olvastam róla.

A hangsúly a magabiztosságon van. Ezt imádom a legjobban az aranyainkban. Áron vívása még a hozzám hasonló laikusok számára is lenyűgöző volt. Dani mikor máskor úszott volna világcsúcsot, ha nem a döntőben? Krisztián pedig annyira meggyőző volt, hogy egy brittel szemben hozták ki egy szubjektív döntéssel győztesnek.

Adós vagyok egy cikkel, amely egy olyan reklámkampányról szól, amely az én nevemhez fűződik és arra kér, hogy legalább heti három alkalommal sportolj egy órát. Amikor készítettük elő a reklámfilmeket, és volt szerencsém találkozni néhány, a tűz közelében lévő szakértővel, megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem volt egyedül azzal a véleményével, mely szerint elképzelhető, hogy a magyar csapat aranyérem nélkül tér haza Londonból.

Erre mi történik? Jelen sorok írásakor már három alkalommal hallgathattuk végig a Himnuszt, ebből kétszer megfelelő tempóban és dallammal és pont most mutatnak be egy másik Krisztiánt, aki talán a délutánunk után az esténket is bearanyozza.

Minden aranyérem mögött egy más történet húzódik meg. Ami közös bennük: egyiket sem adják ingyen. Örüljünk mindegyiknek annyira, mintha az lenne egyszerre az első, az utolsó, az egyetlen.