Beat the Heat #5

2012. 06. 23. 00:54    
Olvasási idő: 3 perc

Péntek hajnalban véget ért a csonka NBA-szezon és a Király végre elfoglalhatta a trónját. „Marhára itt volt már az ideje” – mondta a frissen megkoronázott uralkodó és nem lehet vele vitatkozni.

Ha valaki tíz év múlva rákeres erre a döntőre, a végeredményt látva könnyen lehet, hogy egy legyintéssel elintézi a párharcot. Nagy hibát fog elkövetni, hiszen az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb fináléján vagyunk túl, ahol a két csapat közötti tudáskülönbség sokkal kisebb volt, mint amit a 4-1 sugall.

A Miami Heat tökéletes formaidőzítéssel vált csapattá Spoelstra keze alatt, pedig ugye emlékeztek, hogy Wade néhány hete még az oldalvonalon üvöltözött vele és majdnem leütötte.

LeBron James játékáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Elég lenne a statisztikáin végignézni, de hibát követnénk el, mert az igazán fontos dolgokat nem látnánk meg. A már-már mániákus tekintetet. A játékintelligenciát, amely végre legyőzte az egót és a Hero Ball helyett a hatékonyságot helyezte előtérbe. Az ellenállhatatlan pozíciójátékot. A demoralizáló triplát a negyedik meccs végén. A 13 lézervezérelt gólpasszt az ötödik meccsen. Onnan lehetett tudni, hogy James borzasztóan boldog és felszabadult volt, hogy 20 000 ember szeme láttára levette a fejpántját és úgy ugrálta végig az utolsó perceket az oldalvonal mellett, pedig a kopaszodását köztudottan rosszul tűri. Tovább tartott, mint vártam, mint várta, de helyre került minden.

Dwyane Wade várakozáson felül teljesített. Mindig ott volt, amikor a csapatának szüksége volt rá, de képes volt arra, hogy hosszú percekre hátralépjen a reflektorfényből. Nem hittem volna. A közös célok itt is legyőzték az egót.

Chris Bosh pontosan úgy játszott, ahogy azt decemberi bejegyzésemben elvártam tőle: „Ha én lennék Chris Bosh, a támadások csendes, igénytelen motorja lennék. Nem fognék pozíciót, mert tisztában lennék azzal, hogy egy széket sem tudok megverni egy-az-egyben. Ehelyett rengeteg labda nélküli zárást adnék, tökélyre fejleszteném a zárások utáni leválásokat és vagy a gyűrű felé lépve széttépném a gyűrűt vagy kilépnék egy tiszta középtávolira.”

Ha van Big Three, akkor szót kell ejtenem a Small Three-ről, Shane Battier-ről, Mario Chalmers-ről és Mike Millerről is, akik soha nem egyszerre, de folyamatosan segítették James, Wade és Bosh munkáját és megoldhatatlan feladat elé állították Scott Brooksot, ellehetetlenítve a Dallas edzője, Rick Carlisle által tavaly sikeresen alkalmazott zónát.

A Thunder túl jó csapat volt ahhoz, hogy a Heat az alapszezonban mutatott szemet gyönyörködtető játékát játssza. Ebből csak a döntő utolsó félidejében láttunk ízelítőt. Azért tudtak nyerni, mert Spoelstra nagyon gyorsan fel tudta mérni, hogy itt más megközelítésre van szükség és a csapata gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra játékstílust tudott váltani. Nehezen lehetne ráfogni a Miami Heatre, hogy olyan rettenetesen mély csapat lenne, Scott Brooks mégsem találta meg azt a rotációt, amely hatékony működött volna a floridai small ball ellen.

A Thunder ezzel szemben gyakorlatilag semmit sem tudott átmenteni a Spurs ellen mutatott játékából. A keret háromfősre zsugorodott, de Durant és Westbrook mellett nem Harden, hanem Collison volt az, akire nem lehetett panasz, miután Perkins és Ibaka ebben a párharcban használhatatlannak bizonyult.

Fenntartom, hogy a Heat tudatosan hagyta élni Westbrookot, mert ez volt az egyetlen módja, hogy kivegyék Durant kezéből a labdát. A terv bevált, hiszen a döntőben 43%-kal dobó Westbrook átlagosan öt mezőnykísérlettel többet vállalt, mint a félelmetes védekezést kapó, de így is 55%-kal tüzelő Durant.
Akire egész szezonban számíthattak, az James Harden volt, aki összeroppant a tét súlya alatt és az öt meccsen összesen egy értékelhető félideje volt.

A Thunder hiába lépett át a Mavsen és Lakersen, hiába győzte le egymás után négyszer a Spurs gárdáját, mégsem tudott fejben felnőni a döntő terheléséhez.

A döntő legnagyobb meglepetése számomra az edzői stábok között különbség volt. A párharc előtt egyértelműen Brooksot tartottam a jobb szakembernek, főleg a Spurs ellen mutatott teljesítménye miatt. Nem tévedhettem volna nagyobbat. Spoelstra az utolsó meccsekre sem hagyta abba a variálást és kreativitása sokkal eredményesebbnek bizonyult, mint Brooks konzervativizmusa.

A jobban felkészült, fejben összeszedettebb csapat nyert és az ötödik meccs utolsó félidejének köszönhetően talán senkiben sem maradt kétely azzal kapcsolatban, hogy megérdemelten.

A Thundernek még két éve van ezzel a kerettel. Most már ők is érzik, milyen egy döntőből vesztesen távozni.

Ez az élmény LeBron Jamesben elementáris változásokat indított el. Ha így lesz ez Oklahomában, akkor jövőre még durvább döntőre számíthatunk.

Köszönöm, hogy végigkísértétek kis játékunkat. Szerettem a Thundernek szurkolni és bevallom, néha ökölbe szorult a kezem egy-két elmaradt, vagy éppen befújt falt miatt, amelyek visszatekintve is inkább az OKC-t sújtották.

Ennek ellenére azon vettem észre magam, hogy a Celtics búcsúja után James boldogságát is megkönnyeztem. Lehet, hogy túl öreg vagyok már ehhez, mint Roger Murtaugh a rendőri munkához.

Természetesen nyárra sem búcsúzom, jön az olimpia, megélénkül a játékospiac és természetesen néhány nap múlva LeBron James tripla-duplájának köszönhetően az Alley-Oop következő részében Gloriát úgy feldolgozom, ahogy még soha senki!