Kemény-DNS

2012. 08. 10. 10:58    
Olvasási idő: 2 perc

A Google egyik hatalmas hátránya, hogy az embernek elég hamar szembe kell sülnie azzal, hogy a zuhany alatt kitalált csodálatos szójátékát már évekkel korábban lelőtték. Ez jut nektek: egy lejárt szavatosságú cím egy lejárt szavatosságú csapathoz.

Amikor lefújták az olaszok elleni meccset, az első gondolatom az volt, hogy ennél tökéletesebb pillanatot nehéz lenne találni ennek a néha csak szimplán értelmetlen, néha egyenesen gusztustalan sportágnak az eltörlésére, amit egyetlen okból övez áhítat Magyarországon: amióta világ a világ, piszkosul zseniálisak vagyunk benne.

Arra, hogy miért tartom időnként értelmetlennek, egyszer talán visszatérek. Azt azonban most is szívesen elárulom, hogy miért gusztustalan. Mert az oldalvonalon két sípos bohóc járőrözik, akik alkalmatlanok a feladatuk ellátására, és a tehetetlenségükből fakadó kisebbségi komplexust cezaromániával kompenzálják.

Rejtély számomra, hogy olyan intelligens emberek, mint a mindenkori magyar válogatott tagjai, hogyan tehetik fel az életüket, az egzisztenciájukat egy olyan sportágra, amely ennyire kiszolgáltatott a bíráskodásnak. Az egyetlen épkézláb indoknak a tradíció tűnik.

És azok a fiúk, akik most lógó orral másztak ki a medencéből, rengeteget tettek azért, hogy ez a sokszor nézhetetlen sportág még legalább egy évtizedig a legnépszerűbbek közé tartozzon Magyarországon.

Becslésem sincs, hogy hány magyar fiatal választotta a medencét a három olimpia aranyérem miatt, de úgy sejtem, hogy egy ideig még továbbra is a bőség zavarával fogunk küzdeni, amikor keretet kell szűkíteni.

A gólokat a játékosok lőtték, a lövéseket a kapusaink védték ki, de azt gondolom, hogy a csapatsportok történetében aránytalanul nagy szerepet vállalt a sikerekben Kemény Dénes, akit ha holnap megválasztanának minden idők legjobb magyar szövetségi kapitányának, csak annyit kérdeznék, hogy hol kell aláírni.

Ha elolvasod Endrei Judit „Kemény-történetek” című interjúkötetét, akkor rájössz, hogy nemcsak szövetségi kapitány volt. Egyszerre volt a játékosok apja, pszichológusa, személyi edzője és főnöke. Az olimpiai bajnok csapatokat sziklaszilárd alapokon nyugvó, sokszor könyörtelennek tűnő elvek mentén építette fel.

És ne felejtsétek el, hogy nem gyerekekről és nem is focistákról beszélünk, hanem felnőtt intelligens férfiakról, akik már mindent elértek.

Megtehette volna, hogy Peking után eldobja a kalapácsot és csak hobbijára, a vadászatra összpontosít. Egy játékos egy bizonyos kor alatt nem igazán teheti meg, hogy visszavonul. Rajta senki sem kérhette volna számon a döntését.

Mivel ő maradt, mindenki maradt és csaknem az összes nagy név vízbe szállt szerdán az olaszok ellen. Furcsa képzavar egy úszó csapatról azt mondani, hogy állva haltak meg, pedig ez a helyzet. Ellenszélben, emberhátrányban, ki tudja, hányadszor.

Ahogy mondtam, nem bánnám, ha nem kellene többször vízilabdát néznem, mert nincs sportág, amely miatt többször éreztem volna tehetetlen dühöt. De tudom, hogy ennek nincs realitása, ezért próbálom a dolgok pozitív oldalát nézni és arra gondolok, hogy bármennyire is idegesítenek a medencében történtek, egy ideig mégis a képernyő elé fogok ülni, mert amíg a játékosokban és a szakvezetőkben megtalálható az egyedülálló Kemény-DNS, addig a sikerek is jönni fognak.