Mit adtak nekünk az angolok?

2012. 07. 28. 22:00    
Olvasási idő: 6 perc

„Sült krumpli, hal, tea, pocsék kaja és idő, Mary „Kiba***tt” Poppins” – így hangzik Avi helyzetértékelése a Blöffben. Alapvetően egyetértek vele, ennek ellenére néha irigylem a briteket. Például azért, mert egy ilyen rendezvényt Danny Boyle-ra bízhatnak, akinek a csillaga a Gettómilliomos tető alá hozása után talán még fényesebben ragyog, mint a pályája elején készített kis költségvetésű filmek, a Sekély Sírhant és a Trainspotting idején.

Ettől függetlenül egy olimpiai megnyitó hatalmas falat, hiszen az ember bizonyos szabályokat nem rúghat fel és fennáll a veszély, hogy az esemény monumentalitása miatt a végeredmény giccsbe csap át.

Ahogy mondtam: irigylem a briteket. Most éppen azért, mert a forgatókönyvírók megtehették, hogy az estét egy eszme, vagy egy zavaros gondolat helyett szülőhazájuk köré építsék fel. Ezt csak egy olyan ország engedheti meg magának, melynek történelme, hősei és dalai a világ minden pontján jelentenek valamit. Anglia, illetve Nagy-Britannia ilyen.

Példa kell? Ahogy a brit uralkodó és Bond párosa egy jelkép minden kontinensen, addig nehezen elképzelhető, hogy egy potenciális budapesti olimpia megnyitóján ekkora sikert aratott volna, ha Áder Jánost a Tűzvonalban Bordás ezredest alakító Stohl András szállította volna a Puskás Ferenc Népstadion utódjába.

A kamera a „Map of the Problematique” taktusaira érkezik meg a stadionba. Mivel az előadó a Muse, a kedvem csodás.

A Tour de France idei győztese, Bradley Wiggins harangkondításával hivatalosan is megkezdődik az esemény.

A két háromnevű szakember magabiztosan végigbeszéli az Egyesült Királyság „alkotóelemeinek” hivatalos és félhivatalos himnuszait, aztán talán észreveszik, hogy a kommentátorok közül csak ők beszélnek, és végre befogják. Így legalább feltűnhet, hogy éneklés közben eltűnnek az angol nyelvterületre oly jellemző akcentusok, a skótok és a walesiek is tisztán érthetően dalolnak.

A történelemórát az ötszörös Oscar-jelölt Sir Kenneth Branagh vezényli, aki egy alaposan megtereprendezett „színpadon” bevezet minket a Brit-sziget középkori mindennapjaiba. Gundel Takács Gábor ismeretterjesztő hangvételű kommentárja miatt kicsit olyan a helyzet, mintha a „Játék határok nélkül” egy epizódját nézném újra.

Aztán jön az ipari forradalom. Egyszerű, letisztult a jelképrendszer, a fák helyét a gépek, a parasztokét pedig olajos arcú munkások veszik át. Átláthatatlanul sok ember építi fel az élőképet, a jelenet monumentalitása lélegzetelállító, pedig az este első WTF-pillanata még csak most következik, ugyanis kémények nőnek ki a földből.

Aztán egy huszárvágással már a háborús hősökre emlékezünk és a folyamatosan érkező újabb szereplők láttán világossá válik, hogy a kamerák jelenléte csak arra jó, hogy közelebbről megfigyeljük a szereplőket, a helyszínt átlátni már csak a stadionból lehet.

A stadionba hömpölygő fényesen izzó acélból erős kezek olimpiai karikákat kovácsolnak, a filmzenéért ezekben a percekben a The Chemical Brothers felel.

Az este második WTF-pillanata az, amikor az elkészült karikák összeállnak és hirtelen szikraeső kezd hullani belőlük.

Amíg lecserélik a díszletet, megérkezik az egyik díszvendég. A poént már lelőttem, bár nem hiszem, hogy e sorok olvasói között van olyan, aki még nem nevetett rajta. A Buckingham-palotában bóklászó brazil (értitek, brazil!) turistagyerekek ugyanis egyszer csak kiszúrják, hogy nem más, mint a karfiolfülű titkosügynök, a duplanullahetes, Bond, James Bond, azaz Daniel Craig érkezett meg a királyi párért, akiket helikopterrel a stadion fölé szállít.

Mire megérkeznek, besötétedik, így érvényesülhet a több tízezer távirányítható LED-lámpa, amelyeket az ülésekbe építettek. Impresszív.

Az ejtőernyős ugrás gagyi, ugorjunk mi is tovább.

A nézőtérre érkező Erzsébet tiszteletére egy ép és hallássérült gyerekekből álló kórus, a pizsamában fellépő Kaos Singing Choir énekli és mutogatja el a himnuszt. Megajánlom nekik az este harmadik WTF-pillanatát, én ugyanis nagyon meghatódtam.

A második színt (színházi szín, nem szín szín, mint a piros) világító kórházi ágyak és egy írónő vezeti fel. Hogy ki az? Ja, csak J.K. Rowling, aki a Harry Potter sorozattal gyerekek százezreit szoktatta rá az olvasásra.

A „filmzenéért” Mike Oldfield felel, aki a lassan negyven éves „Tubular Bells” dallamai után csap a húrokba.

Ez a rész köt le a legkevésbé, az ágyakon táncikáló gyerekeket előbb híres angol mesék gonosztevői, többek közt egy ránézésre húszméteres Voldemort (akarom mondani Tudodki) paráztatják, aztán a levegőből aláereszkedik több tucat Mary “Kiba***tt” Poppins és rendet rak.

Unalmas rész következik. A Londoni Filharmonikások valami híres karmester hadonászására el fogják játszani a filmtörténet egyik legszebb sportfilmjének, a Tűzszekereknek a zenéjét Vangelistől.

Az egyik zongorista? Rowan Atkinson. Elmesélni? Egyrészt felesleges, másrészt nem lehet. Talán ezért a húzásért jár a legnagyobb pacsi a kitalálónak, előlegezzük meg Boyle-nak. Amíg vinnyogunk a röhögéstől, új szín épül új díszlettel.

A harmadik színben a film, de még inkább a zene kapja a főszerepet. Nincs ország, amely többet tett napjaink könnyűzenéjének kialakulásáért, mint Anglia.

A következő néhány perc zenei aláfestéséért a következők felelnek: Sugababes, OMD, Rizzle Kicks, The Jam, The Who, The Rolling Stones, Millie, The Kinks, The Beatles, Mud, The Specials és David Bowie a „Starman”-nel.

A következő, szám szerint negyedik WTF-pillanat az, amikor felcsendül a Bohemian Rhapsody a The Queentől. A látvány? Semmi különös. A dal van rám ekkora hatással, gyakorlatilag bárhol, bármikor.

Aztán jön a The Sex Pistols, a New Order, a Frankie Goes to Hollywood, a Soul II Soul, a Eurythmics, majd a The Prodigy és a “Firestarter”, így megtudhatjuk, hogy Deák-Horváth Péter az elmúlt húsz évben nem volt koncerten, mivel határozottan meglepi, hogy a tűzoszlopok melegét a nézőtéren is érezni.

A Frankie Goes to Hollywood dala alatt („Relax”) a feleségem, akinek egyébként nagy kedvence Holly Johnson zenekara, nagyjából hatodszor kérdezi meg, hogy az adott előadó angol-e. Rövid eszmecsere során ráveszem, hogy barátkozzon meg a gondolattal, hogy aki csak megnyekken ma délután, az angol. Hajlik rá.

Belépünk a kilencvenes évekbe, jön az Underworld és a „Born Slippy”, a szeletelő nemzedék egyik himnusza a Trainspottingból. Őket a Blur követi a zseniális Song 2-val.

Amikor a következő, a helyszínen is fellépő előadót úgy vezetik fel Gundel Takácsék, hogy „ezt a fiút úgy hívják, hogy Dizzie Rascal”, akkor már sejteni lehet, hogy zeneileg ingoványos területre érkeztek és egyre nagyobb segítségük van az este forgatókönyvére.

Közeledünk a végéhez. Amy Winehouse után (Drogozzon békében!) ismét jön a Muse és a félelmetes „Uprising”, amikor a kommentátorok az alábbi párbeszéddel határolódnak el az utóbbi percekben kötelességből végigszenvedett ricsajtól.

DHP: Ez már a beteljesülés?
GTG: Attól függ, hogy mit értünk ez alatt. Hadd ne válaszoljak!

Már csak Tinie Tempah-t és a mámorító hangú Emeli Sandét kell kibekkelniük és vége ennek a színnek is. Nagyon erős volt még úgy is, hogy a rockot szinte teljesen „kifelejtették”, nem volt Led Zeppelin, nem volt Black Sabbath, hogy a NWOBHM képviselőiről (Iron Maiden, Judas Priest) vagy a fiúzenekarokról (Take That) ne is beszéljek.

Érkezik a láng, az útját egy nagyon hangulatos videóban követhetjük végig. Most érkezünk el arra a pontra, hogy már mindent egy kicsit túl hosszúnak érzünk, így ezt a kisfilmet is. A láng odüsszeiája a végéhez közeledik, már a Temzén száguld a stadion felé egy olyan motorcsónakban, amelyet David Beckham vezet. Imádom ezt a faszit. Játékosként talán nem ért el mindent, de a személyiségében és a vonásaiban (arcátlanul jóképű még mindig) rejlő marketingtartalmat maximálisan kihasználta.

Ismét a csodálatos skót énekesnő, Emeli Sandé kerül reflektorfénybe, ezúttal a színpadon, ahol az „Abide With Me”-t énekli, amelynek a TBC-ben haldokló Henry Francis Lyte írta a szövegét. Alig három héttel élte túl a vers befejezését. Gyönyörűen, gyönyörűen énekel. A este ötödik. WTF-pillanata.

Ideje, hogy bevonuljanak a sportolók. A hagyományoknak megfelelően a görögök kezdenek elsőként. Ahogy nézem őket, megfogadom, hogy nem lövöm el a “nyakkendőre sem tellett nekik” poént.

A csehek mezőgazdasági tornacipőben, népszerű nevében gumicsizmában érkeznek, félelmetes látványt nyújtanak.

Ahogy közelednek a magyarok, szép lassan megtalálom az olimpiai faluban elhelyezett 150 000 óvszer túlnyomó részének a helyét. Szívem szerint a skandináv országok szálláshelye közelében kérnék letelepedési engedélyt.

Megjönnek a mieink, de azon kívül, hogy szépek és bevonulásuk során leül kicsit a zenei aláfestés, nem sok mindent tudok elmondani róluk.

Érkeznek a spanyolok, akiknél a fiú-lány-fiú-lány mintát tartva a pekingi zászlócipelő David Cal után egy lány, Pau Gasol kapja a megtiszteltetést.

Bevonulnak az amerikaiak is, a kamera megtalálja a Team USA-t, majd tőlük méterekkel lemaradva (vagy őket méterekkel megelőzve) Kobe Bryantet is, akinek úgy áll a kínai gyártmányú egyenruha, mintha rá öntötték volna.

Nagyon várom még az egyszemélyes wadiyai különítményt, az élen Aladeen generális-admirálissal, de sehol sem látom.

Ezután „koncert” kezdődik, az Arctic Monkeys csörömpöl. Sokszor próbáltam már őket megszeretni, sikertelenül. Nagy slágerüket, az „I Bet You Look Good On The Dance Floor”-t hallgatva megveregetem a vállamat döntésem helyességét igazolva. Nincs ebben a számban annyi, mint ameddig tart.

Ezt a The Beatles-féle „Come Together” követi. Én az Aerosmith előadásában gerjedek rá igazán. Feleségem közbeszól, hogy ő pedig Michael Jackson és Slash közös produkciójára esküszik. Nem veszekszem.

Aztán beszéd, beszéd, beszéd… A sors fintora, hogy a vizen érkező focista (Beckham) egy szárazföldön álló evezősnek, Sir Steve Redgrave-nek adja át a lángot, aki elindul vele a stadion irányába.

Sir Steve ötszörös olimpai bajnok, de nem ilyen tiszavirág életű úszócsoda, akinek két hétre sikerült összerakni a tökéletes koktélt, majd összezuhan, mint anyám bejglije. Az öt aranyat 16 év alatt nyerte, Los Angelestől Sydneyig mindenhonnan hozott egyet.

Lelassulnak az események. A láng fiatalokhoz kerül, akik meggyújtanak vele ilyen batyukat, amik felemelkednek és összeállnak egy gigantikus lánggá.

Szép, meg minden, de nálam továbbra is a barcelonai lánggyújtás vezet, még akkor is, ha minden igaz, nem sikerült. Ha én választhattam volna, Paul Gascoigne gyújtotta volna meg egy böfögéssel.

DHP azon mereng, hogy megszakadt egy sorozat, hiszen most nem híres sportoló gyújtotta meg a lángot. Rövid mérlegelés után úgy dönt, hogy „Muhammad Ali azért végülis nagy sportoló volt”. Azt sejtem, hogy az ökölvívó legenda is megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy pályája megítélése ilyen pozitív eredménnyel zárult.

Az estét Sir (basszus, itt mindenki az?) Paul McCartney zárja, aki gyorsan belecsap a húrokba, nehogy lekeverjék, mint a múltkor, amikor a Főnökkel (Bruce Springsteen) jammelt.

Az este utolsó WTF-pillanata a „Hey Jude”, amely a zenetörténelem egyik legjobban együtt gajdolható dala és Macca egy rövid kísérlettel bebizonyítja, hogy a lányok hangja magasabb, mint a fiúké.

Az este egy eszement tűzijátékkal zárul, London szinte felrobban.

Game over. Függöny. Azt gondolom, hogy ebből a műfajból többet kihozni nem lehet. Most már a mieinken a sor, hogy ez az olimpiai másért is emlékezetes legyen.