Álmodtunk egy világot magunknak

„Agyonszakmázott” beharangozót itt már nagyon nehéz írni. Arra ott vannak a szakportálok, a helyszíni tudósítók. Meg a Magyarország-Lengyelország divízió 1/A-s mérkőzésen már nem kizárólag a szakma dönt. Hanem például az, ki hogyan bírja a több mint 15 ezer néző teremtette hangulatot. Ki hogyan bírja a tét ilyetén nagyságát, ami azért ilyen csapatok esetében sokkal ritkább.
Afelől nincs kétségem, hogy a nézőtéren a „darabra” vélhetően négy az egyhez tartó vereséget (12 ezer lengyelre jut majd 3 ezer magyar) hangerőben simán kompenzáljuk. Legkésőbb a kétezres évek eleje óta hokinemzet is vagyunk, és legkésőbb 2009-től a világ legjobb szurkolótábora is a miénk. A „Polak, Węgier, dwa bratanki, I do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba żwawi, niech im pan bóg błogosławi” („Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát, vitéz s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre”) igazságát meg 20 órától úgy 150 percre hanyagoljuk. Itt most nincs közös siker, közös örömködés, itt Connor MacLeod igazsága létezik. Csak egy maradhat. Mert a kazahok már elvitték a másik feljutó helyet.
Emlékszem, hét éve rohanni kellett a Nemzeti Sport szerkesztőségébe, mert az ember választhatott: vagy beér, és ott nézi meg az egész meccset, vagy otthon nézi végig, de akkor meg lemarad a lapindító értekezletről. Ami akkor talán éppen főbenjáró bűn volt, bár ez nem biztos. Amikor pedig a magyar-ukrán végén a Máté Pál, Spiller István kettős hangja elcsuklott, a szemük meg alighanem csillogva látta a világot, azt Budapesten is sokan megkönnyezték. Akkor is kanadai kapitányunk volt, az azóta is istenként tisztelt Pat Cortina el is morzsolt pár könnycseppet, most is kanadai kapitányunk van, Rich Chernomaz, és… De még nincs és. Vannak párhuzamok (az ukránokat és a japánokat akkor is, most is 4-2-re vertük meg, Vas Márton akkor is az utolsó gólt ütötte az ukránoknak, most is, akkor is az utolsó meccsen dőlt el a sorsunk, most is, és így tovább), de még van gyilkos háromszor 20 perc. Még nem jutottunk fel, de átkozottul megérdemelnénk.
Hadd legyek őszinte: én kevésbé voltam optimista a feljutást illetően, igazából akkor kezdtem el hinni, amikor a jégkoronghoz értő Galuska szerkesztő még az első magyar-osztrák barátságos előtt közölte, jó érzései vannak a vb-vel kapcsolatban. „Miért, szerinted feljutunk?” – jött a kérdés, „Aha” – hangzott a szimpla felelet. Ez azért sokkal optimistább, mint egy másik hokitudor „Csak maradjunk bent!” óhaja. Az egyiküknek már igaza van, de nyilván most egy egész ország azt szeretné, ha Krakkóban felkerülne a korona erre az egy hétre. A házigazda ellen, egy olyan világbajnokságon, amelyen megdolgoztunk azért, hogy legyen esélyünk a csodára. Bár még az is lehet, hogy ez nem csoda, csak a két éve tartó Chernomaz-éra újabb mérföldköve. Hogy betetőzése, azt nem merem leírni. A magyar hoki mindig be tudja bizonyítani, hogy van feljebb. Olyan például még nem volt, hogy a modern időkben bennmaradtunk volna az A-csoportban.
Nem akarom belekavarni a labdarúgást (a kommentelők se tegyék, kérem), de azért még egy megjegyzés a végére. A 2009-es A-csoportos vb-ről fent van egy videó a neten a Kanada-Magyarország 9-0-ról. Alatta egy tengerentúli hokifanatikus hozzászólása: „Ezek a szurkolók egyszerűen csak szeretik a csapatukat, nem érdekli őket, mi az eredmény. A világbajnokságnak ilyen csapatra és ilyen szurkolókra is szüksége van. Sohase adjátok fel, és sohase veszítsétek el ezt a mentalitást.”
Mit lehet még ehhez hozzátenni? Csak annyit, ami itt 1:47-nél elhangzik...

(Sport TV

A Sport2 HD-n 20 órától élőben közvetítjük a feljutásról döntő Magyarország-Lengyelország jégkorongmérkőzést.