Az utolsó dobás

Azt mondja egy kedves barátom, nagy-nagy szeretettel a hangjában, hogy amikor az érdi felkészülési tornán kifutott a pályára a magyar válogatott, olyan benyomása támadt, mintha egy öregfiúkcsapatot látna, amelyik még egyszer (utoljára?) meg akarja mutatni a világnak, mire képes.
Ebben a gondolatban benne van, miért szeretik annyian ezeket a fiúkat, ugyanakkor az is, hogy mi a magyar férfi kézilabdázás egyik legnagyobb jelenkori gondja.
Egyfelől, ahogyan jópár éve a jégkorong kapcsán is kiderült, az akarat, az elszántság, a mindenáron való győzni akarás, és annak pályán való erőteljes megjelenése gyakran már önmagában elegendő a szurkolók szimpátiájához. (Persze sosem baj, ha sikerül erre ráerősíteni, jó játékkal, eredményességgel.) Ha pedig mindezt őszülő halántékú, itt-ott ritkuló hajú sportemberek vezetik elő, olykor tán a korukat meghazudtolva, az bizony még szeretni valóbbá tesz egy csapatot.
Másfelől ennyi korosodó játékost egyetlen más világbajnoki résztvevő keretében sem találni. Mindez mélyen gyökerező problémát takar.
Néhány hete, otthoni keresgélésem közben régi fényképekre bukkantam. 2004-ben készültek, az athéni olimpiai faluban. Fiatal, jókedvű sportolók láthatók rajtuk – úszók, vívók, vízilabdázók és kézilabdázók. Az egyik fotón a koromfekete hajú Fazekas Nándi mosolyog, a másikon Harsányi Geri, a harmadikon a pelyhes állú Császár Gabi. Ott Nagy Laci, amott Iváncsik Geri. Öten a jelenlegi válogatottunkból. Olimpiai résztvevőként. Tizenkét és fél évvel ezelőtt… Ilyés Feci lehetne a hatodik, ha vállalta volna a világbajnoksággal járó sorozatterhelést, és hozzáteszem, abban az esztendőben már bemutatkozott a nemzeti csapatban Mikler Roli és Zubai Szabi is. Valamennyien ott lesznek Franciaországban, a legtöbbjük kulcsszereplőként. Összehasonlításként: mögöttünk a franciák következnek, akik három „athéni veteránt” (Omeyer, Nikola Karabatic, Narcisse) vethetnek be most is, míg az izlandiak akkori csapatából ketten játszhatnak az idei vébén. A legtöbb válogatottnál azonban teljes generációváltás történt azóta. A németeknél, a horvátoknál, az oroszoknál és a spanyoloknál hírmondó sem maradt 2004-ből.
Nálunk hellyel-közzel még mindig ugyanazok „tartják az esernyőt”: az 1981-es születésűek, akik ifjúsági Európa-bajnokságot nyertek annak idején, valamint a junior-vb-bronzérmes ’84-esek (a picivel fiatalabb Schuch Timuzsin és Nagy Kornél is tagja volt annak a korosztályos válogatottnak). Hosszú évekig hallottuk, hogy fiatal a csapatunk, csakhogy közben a gerincet alkotó játékosok egyre inkább közeledtek a harminchoz. Mostanra pedig eljutottunk oda, hogy a tizennyolc fős keretünk átlagéletkora (!) is átlépte a harminc esztendőt. Eközben korosztályok „vesztek el” anélkül, hogy akár egyetlen meghatározó ember került volna a felnőtt válogatottba. Az utánpótlásképzés nem volt megfelelő vagy a sportfinanszírozási rendszer miatti folyamatos eredménykényszer okán nem mertük beépíteni a szóba jöhető fiatalokat? Bárhogy is történt, a probléma kezd a fejünkre nőni. Alighanem ezt érzékelte Talant Dujsebajev is, aki nyomban cselekedett, csakhogy túllőtt a célon. Olyan játékosokat is kihagyott a keretből, akik jelenleg nyilvánvalóan nem nélkülözhetők. Ráadásul az Európa-bajnoki címet emlegette, miközben alighanem azt gondolta, a 2016-os Eb-t bátran felhasználhatja kísérletezésre. Alaposan elszámolta magát.
Utódja, Xavi Sabaté ideiglenes megbízatást kapott, azonnali eredményekre volt szüksége, így teljesen másfelé indult el, mint Dujsebajev. Visszahívta a régieket, akik a legígéretesebb fiatalokkal kiegészülve indulnak neki a világbajnokságnak, a két felkészülési tornán látottak alapján kifejezetten biztató formában. Ha az „öregfiúk” bírni fogják a sorozatterhelést, reménykedhetünk. Az akarattal biztosan minden rendben lesz. Annál is inkább, mert mindannyian tudják, ebben az összetételben talán ez lehet az utolsó nagy dobásuk.

Matuz Krisztián