Stábunk

Tizegynéhány éve Ágai Kis Andrásnak hívnak, korábban egy "Ágaival" kevesebb voltam. Pályafutásom kezdete - egyáltalán nem véletlenül - egybeesik nevem megtoldásával, és mi tagadás, számításom bevált; Képes Sportos kollégáim úgy emlegettek: tudod, az a háromnevű gyerek. Hamarosan írásaimmal is felkelthettem egyesek figyelmét, mert a Képes Sport megszűnése után Népszabadság sportrovatánál bontogattam tovább szárnyaimat. A rövid népszabis időszakot a Kurír, a Sportfogadás, majd a Mai Reggel című újság követte, mígnem 1992-ben a Magyar Rádió sportszerkesztőségében találtam magam.

Egy kurta esztendő után többedmagammal az akkor induló Duna Televízióhoz igazoltam, ahol közel hét, a legkevésbé sem szűk évet töltöttem. Következett a sorban a Magyar Televízió, vagyis a Telesport szerkesztősége, végül (?!) pedig hazánk első professzionális sportcsatornája, ahol nem én vagyok az egyetlen három nevű, s remélem, Önök sem erről azonosítanak.

A nevem Balogh Patrik, 1981 október 22.-én születtem. Édesapámnak, Balogh Tibornak köszönhetem a sport iránti szeretetemet az Ö hatására már kiskoromban nagy szerelmese lettem a jégkorongnak. 7 éves koromban kapusként kezdtem jégkorongozni az Újpestben, de sajnos egy sérülés miatt örökre ott kellett hagynom az aktív sportpályafutásomat.
2002-ben két teljes héten át dolgoztam a Sport1nél mint gyakornok Rochy Zoltán és Farkas Norbert segédjeként. A két hét gyorsan eltelt majd ezek után
nagy elánnal vágtam neki a kommunikációs főiskolának (persze a kezdeti lelkesedés hamar elszállt ) , hogy minél előbb visszakerülhessek a Sport televízióhoz. 2006 novemberében Máté Pál telefonja után pedig legnagyobb örömre sikerült is…

Egyszer, amikor a Pont FM Rádiónak adtam tudósítást, a műsorvezető kolléga így konferált be: „Kapcsoljuk Barsi Gergelyt, aki minden volt már, csak akasztott ember nem…” Ezzel arra célzott, hogy a rádió indulása óta eltelt közel egy év alatt, Budapesten és környékén, a Fedett pályás ki néz magasabbra? versenyen kívül szinte minden egyéb sportág eseményeiről volt már alkalmam beszámolni. Pedig akkor ő még nem is tudta, hogy már odáig is elég kalandos út vezetett: kezdődött a Fradi TV-vel, aztán jött az ATV sportosztálya, emellett a 100% Fradi című újság. Közben egy kis samsungsport.hu, némi nso.hu. Fontos megjegyezni, hogy nem azért fordultam meg ilyen sok helyen, mert mindenhonnan kirúgtak, egyszerűen csak így hozta az élet. A Sport TV-hez 2008 tavaszán kerültem, most itt igyekszem gyarapítani a tapasztalataimat, és kamatoztatni az eddig megszerzetteket. Jelenleg elsősorban a kemény munkával felhalmozott szlovák nyelvtudásomat használom ki televíziónk cseh csatornájának szerkesztőjeként.

Sportújságírói pályafutásom a Magyar Televíziónál kezdődött 1993-ban.Egy tehetségkutató akció során nyílt meg az épület kapuja előttem.Még jókor érkeztem. Részese lehettem a hanyatlás előtti időszak utolsó éveinek.A „bedolgozás” munkás hónapjai után csodálatos élményekkel gazdagodtam.1997-ben közvetíthettem Kovács István elsőségét a budapesti ökölvívó világbajnokságon
2000-ben Európa-bajnoki győzelmet ünnepelhettünk Erdei Zsolttal Tamperében.
2003-ban ott lehettem Barcelonában a vízilabda világbajnokságon, ahol a magyar férfi válogatott szerzett aranyérmet.
Két olimpián (Sydney, Athén) képviselhettem az MTV színeit.Utolsó fellépésem a „cég” fakuló mezében a 2005-ös budapesti birkózó világbajnokságon történt.
2006-ban csatlakozhattam az első magyar professzionista sportcsatorna csapatához, és itt nagyon jól érzem magam.

A müncheni olimpia után közvetlenül, 1972. szeptember 23-án születtem Lengyelországban. A sport iránti rajongásom hamar kiderült, hiszen első emlékeim is a mozgáshoz kötődnek: vagy fociztam, vagy éppen valamelyik óvoda társammal birkóztam.(mi akkor úgy mondtuk: verekedtünk) Szabadidőm eltöltése később sem változott jelentősen: amikor csak lehetett utcán voltam és a haverokkal rúgtuk a labdát napestig. Döntő momentuma volt életemnek, amikor édesapám polcáról leemeltem Füzesy Zoli bácsi és a zseniális író-humorista Peterdi Pali bácsi remekét a Gong című bokszeposzt. Teljesen a hatása alá kerültem és akkor eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad márpedig, én ökölvívó leszek. Meg is mosolyogtak ezért sokan, de még mielőtt 14 évesen elkezdtem volna az edzéseket, bőszen elkezdtem közvetítéseket nézni, sőt apám néha elvitt egy-egy versenyre is. Ezt meg is bánhatta sokszor, mert én akkoriban még nem igen bírtam a vér látványát és minden ilyen kiruccanásnak az lett a vége, hogy az utcán a friss levegőből szippantottam jó mélyeket... Érettségi táján döbbentem rá, hogy fájó, de álmaimat bizony fel kell adnom, és inkább a tanulásra fektettem a fő hangsúlyt. Gyönyörű 5 évet töltöttem az ELTE olasz szakán, közben a TF-en elvégeztem a középfokú edzőit is, amit a Vasas ökölvívó szakosztályánál kamatoztattam fiatalokat okítva a bunyó fortélyaira. Mindeközben érdeklődésem erőteljesen a média irányába fordult és miközben belevágtam egy újságíró iskolába, hatalmas szerencsémnek (no és egykori évfolyamtársamnak, jelenleg szerkesztőkollegámnak Farkas Norbinak) köszönhetően a Sport1 indulásának hajnalán már a Lomb utcában találtam magam, így több munkatársamhoz hasonlóan nekem is megadatott az, amire azt hiszem, mindenki vágyik, azaz: a munkám egyben a hobbym is…

Na, ebből se lesz már tisztességes ember... Jól van öreg, találkozunk, mikor szotyit árulsz a Lehel piacon... Szegény, miért nem mondja meg neki valaki, hogy tök esélytelen..
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavaroghattak a Faragó-család ismerőseinek, barátainak fejében, mikor a serdülő Ricsike úton-útfélen azt hangoztatta, hogy sportriporter szeretne lenni. Tény, akkor még csak egy Televízió létezett (a Magyar, ráadásul azidőtájt még működött is), szóval elég reménytelennek tűnt a helyzet. Ennek megfelelően a már felcseperedett Faragó Richard, a Hotel Express rettegett recepciósa kis híján lemondott álmairól. De 1990 szeptemberében elindult Komlósi Gábor Sportriporter-stúdiója, amely lecsapott az akkor 23 éves, megnyerő modorú, rendkívül jóképű fiatalemberre. Ő pedig engedett a csábításnak. Felszámolva addigi életét munkatársai nagy örömére kilépett a szállodából és 13 év után abbahagyta az aktív labdarúgást, hatalmas űrt hagyva a Gázművek középpályájának jobb oldalán. Ehhez persze az is kellett, hogy szeretett tanára, Kovácsi László ajánlására gyakornokként bejárhasson a Telesport szerkesztőségébe.
Hősünk sorsa ezzel végleg megpecsételődött. Kisebb bőröndjével gyakorlatilag beköltözött a Szabadság téri épületbe, pillanatnyi nyugalmat sem hagyva a tapasztalt televíziósoknak. Főnöke, Vitray Tamás is felfigyelt lelkesedésére és Hajdú B. Istvánnal együtt őt jelölte ki az 1993-94-es Bajnokok Ligája-sorozat közvetítésére. Az álom megvalósult. Ami azóta történt, nehezen foglalható össze néhány sorban. Ami jelen írás szempontjából a legfontosabb, az évek és kilók számát tekintve is jelentősen gyarapodó F. Richard (42) három Nyári és két Téli Olimpia, két foci vb és három Eb után úgy gondolta, eljött az idő a váltásra és 2004. október elsején új fejezetet kezdett – immáron a Sport TV munkatársaként.
Mint legfőbb kritikusa, bizton állíthatom: lelkesedése ugyanaz, mint régen és a sportot is ugyanúgy szereti, mint az egykoron állandóan a labdát kergető kisfiú.

1972. március 29-én születtem először, 1990. október 3-án másodszor, 2000. október 2-án, többedmagammal, harmadszor.  Az első anyás, a második apás szülés volt, a harmadiknak már volt visszhangja is, írtak róla az újságok. Sportorvosi bravúr egy ilyen kis országban!  Egy biztos: egyik sem volt komplikációmentes.
Ha már az első lépéseknél tartok, nos, a szicíliai író, Leonardo Sciascia tollából olvastam azon megállapítást, mely szerint papnak és rendőrnek születni kell. No, és írónak? Ő saját magáról azt mondta, csak azért vallja magát írónak, mert néha leül és ír. Hogy valaki attól lenne riporter, hogy beszél? Isten őrizz! Riporternek is születni kell! „Nem azért lesz valakiből pap, mert hirtelen feltámad benne a hivatástudat! Nem, nem! Papnak születni kell!”- mondja Sciascia!

A „játékba” bele kell születni, a fű, a labda valamint az öltöző illatát nem árulják a boltban. Ezt még nem lehet megvenni! Hál’Istennek! Hendrik Johannes Cruijff szerint a tehetséges futballistából valószínűleg első osztályú játékos lesz, a közepesen tehetséges, ám szorgalmas labdarúgók eljuthatnak a második vonalig, a reménytelen esetekből lesznek az újságírók. Az ember, mitagadás, rögtön magára talál, és csak felerősödik benne az érzés, a szomorú érzés, miszerint a futball a futballistáké. Valóban! Aztán jönnek a futball segédmunkásai – azok vagyunk mi-, akik a remekművet „becsomagolják”, ha úgy tetszik, borítóval látják el, és megpróbálják eladni. Van, aki vesz belőle, van, aki nem, olyan ez, mint a piacon a portéka: körtét veszek, almát nem! Ettől a kofától veszek, attól pedig Isten mentsen meg!
Istenem, vajon a sportriporternek miért nincs védőszentje?
Na látják, a sportriporternek még védőszentje sincs.

1971. április 8-án születtem. Noha soha nem foglalkoztatott mélyebben a kérdés, hogy mi jellemző a kos jegyében születettekre, azért a kos, a fej, és a fal háromszögének problémája néha elég közelről érintett. Így volt ez akkor is, amikor megunva a felnőttek folytonos kérdezősködését, hosszan elgondolkodva arra jutottam, hogy a ”Mi leszel ha nagy leszel..” kérdésre a válaszom csakis az lehet: OLIMPIAI BAJNOK!
Néhányan már akkor megpróbáltak erről lebeszélni, de makacs gyerek voltam (kos-fej-fal) és jó ideig próbálkoztam azzal, hogy megvalósítsam ezt az elképzelésemet. Utólag is azt gondolom, nem lett volna ez rossz hivatás…
Életem első 30 évét áldoztam nagy örömmel az atlétika pályán a  nagy cél megvalósítására és ha nem is lettem világelső, megérte a fáradtságot. 20 év küzdelem, valamivel több, mint 200 nemzetközi verseny és hat magasugró magyar bajnoki cím után „vonultam nyugdíjba”.  Sem jobban, sem kevésbé nem estem ettől kétségbe, mint több millió sorstársam, de mivel korom és egészségi állapotom megengedte, úgy döntöttem munkával töltöm hátralévő nyugdíjas éveim. Mindig is sejtettem, hogy eljön ez a pillanat, ezért a sport mellett egyrészt tanári diplomát, másrészt a MUOSZ Újságíró iskolájának oklevelét is megszereztem.
Új évezred, új élet! 2000 októberében a SPORT TV csapatának tagja lettem és amikor 2001. nyarán Gyulai Miklóssal a Golden League sorozat versenyeinek kommentátoraként ott találtam magam azokon a helyszíneken és azokkal a sportolókkal, akikkel korábbi éveim során együtt versenyeztem, akkor úgy éreztem, hogy nem csak egy fantasztikus új életem van, de visszakaptam mellé azt a csodálatos régit is, színesítve egy kis kosárlabdával, kézilabdával és még számos más izgalmas sportággal!

Születetési hely, idő:  Budapest 1963. április 21.
Családi állapot: nős
Gyermek: 10 éves lány, neve Noémi
Óvodai jelem: perec

Szakmai életút:
1983-91: Magyar Rádió Sportosztály (külső munkatárs
1991-94: Magyar Televízió, Telesport (főmunkatárs)
1994-96: TV3 Sportosztály  (főszerkesztő)
1996-97: Eurosport és Filmnet
1997-2003: Tv2 Sportosztály (főszerkesztő), ezzel párhuzamosan
2000-től Sport1 kommentátor

Sportágaim: olasz és magyar foci, salakmotor, vízilabda
Kedvenc csapatom:  Bari  (olasz)
Kedvenc játékosom: Sebastian Frey  (kapus, Fiorentina)
Hobbim: horgászat - saját gyártású műsorom az Energoteam horgászmagazin a Sport1-en látható

Kedvenc italom: sör (ebben nem vagyok túl válogatós fajta)
Kedvenc ételem: török, thai- és mexikói ételek
Kedvenc tv csatornám: a Sport1-en kívül a Travel és a National Geographic
Kedvenc országom: Thaiföld - ezt nem kell különösebben részletezni, hogy miért – és Izland (természeti szépsége  és sokszínűsége miatt)
Amit utálok: politika, valóságshow-k és az ehhez hasonló szürkeállományt pusztító műsorok
Kedvenc sporteseményeim: amit közvetítettem

1995. KEK-döntő, Arsenal-Zaragoza (Párizs)
2002. Barcelonai olimpia, atlétika
2006. UEFA - kupa döntő, Middlesbrough-Sevilla (Eindhoven)
2008. Szuper Kupa-döntő, Manchester United-Zenit  (Monaco)

Valamikor  1995 végén kezdődött. Csodálatosnak és hosszúnak nem mondható sportolói karrierem már réges-régen véget ért, így egy jégkorong-mérkőzésen fagyoskodás és egy hardcorepunk koncert között a Magyar Televízió álláshirdetésén akadt meg a szemem. A következő év beköszöntével pedig egy új világ tárult fel szemeim előtt, amely valahol a csodák birodalma és a bolondok háza között volt megtalálható.  Nem volt kérdés, főleg az utóbbi miatt azonnal éreztem, otthon vagyok! 2001 a következő fontos dátum a történetben, ekkor az NHL és Máté Pál hívására a SPORT 1 archívumában találtam magam. Három évvel később, a SPORT 2 indulása, és másik szerelmem (nem Máté Pál az első), az NFL küzdelmeinek műsorra tűzése miatt, a szerkesztők közé kerülhettem.

Mivel magamról nehéz bármit is írnom, kedvenc barátaim/kollégáim/kritikusaim mondatait idézném, melyeket igen gyakran hallattom életem 32 éve alatt:

"Hogy lehet olyan zenét hallgatni, amiben csak hörögnek meg ordítanak?"

"Neked nincsenek barátaid, hogy ilyenekkel foglalkozol? Az egyiken nem látod a korongot, a másikon még a labda is tojás."

"Mondd már el, mi bajod a hosszú hajú nőkkel?"

"Megérthetnéd, ez a világ nem a Dűne-univerzum, és a bolygót sem Arrakisnak hívják!"

"Megbolondultál?! Nem eszel húst?!"

"Menj már innen a büdös cigiddel!"

1983 szeptemberében, amikor először léptem be a Magyar Televízió épületébe, eszembe sem jutott, hogy ez lesz az életem. Akkoriban még más terveket szövögettem. De az élet másképp rendezte a dolgokat - azóta vagyok fatalista. Amit ugyanis én akartam, abból nem lett semmi, amit a sorsom hozott elém, arról most írhatok.
Két nyári és két téli olimpia, foci vb és Eb, számos egyéb nemzetközi esemény, sok-sok közvetítés, riport, műsorvezetés. A sport mellett vetélkedők, szórakozató műsorok, rengeteg izgalmas televíziós feladat.
Megjártam és részben járom az MTV-t, TV2-t, Eurosportot, Sport TV-t, Rádio Bridge-t, Danubius Rádiót. Ahol hagyják, hűséges is vagyok.
2000 október 2-án, az indulás első napján ott voltam a Sport1 képernyőjén, s ott vagyok a mai napig is. Nekem mindig fontos volt a csapat, hiába, a kézilabda megtanított arra, hogy együtt könnyebben megy. Újra megtaláltam egy másik csapatot is a Telesportnál.
2008 sokat hozott számomra a sporttelevíziózásban: sok-sok meccs a Sport TV-n, foci EB és olimpia az MTV-n. Talán jó évem volt, hisz a UPC felmérése szerint én lettem a közönség szavazatai alapján az év sportkommentátora, a Nemzeti Sportszövetség szavazásán pedig második az év újságíróinak ranglistáján.
Remélem, még messze a vége! Remélem, sokszor találkozunk a képernyőn keresztül!

Valamikor még a múlt század utolsó harmadában születtem a fővárosban.

Sportos családban nevelkedtem / szüleim válogatott sportolók – kiváló atléták – voltak /, így bár sok sportágat kipróbáltam, amolyan törvényszerűen, 19 éves koromban az atlétikapályán kötöttem ki. Eleinte a Budapesti Honvéd, az egyetemi évek alatt a TFSE színeiben versenyeztem.
1995-ben végeztem a Magyar Testnevelési Egyetem tanári szakán nappali tagozaton.
1998-ban a Nyíregyházi Vasutas versenyzője lettem, amelynek színeiben a legjobb eredményeimet is elértem / magyar bajnoki címek, VB 8. helyezés, olimpiai részvétel… /. Atlétikai versenyzői pályafutásom utolsó 3 esztendejét a Soproni Atlétikai Clubnál töltöttem és amolyan kiegészítés képen a téli formula1 –t, azaz a bob sportot is kipróbálhattam.

Ennyit életem (él)sportos részéről.

Ami pedig a televíziózást illeti, nos itt is igazolódott az a tétel, mely szerint az alma nem esik messze a fájától.
1996- an sérülés miatt kénytelen voltam kihagyni a stockholmi fedett pályás atlétikai Európa-bajnokságot, és némi apai ráhatásra jelentkeztem az akkor induló Eurosport magyar nyelvű szerkesztőségénél.
A feladat egyszerű és világos volt: segíteni a kommentátorok / Héder Barna és Dávid Sándor / munkáját.
Ezt követően 1 év gyakornoki tevékenység a szerkesztőségben, majd debütálás egy Bob világkupa futamon.
2000- en a sydney olimpia után örömmel fogadtam el az akkor induló Sport1 tv ajánlatát és azóta is öröm és persze megtiszteltetés, hogy az ország legnépszerűbb sport csatornájánál dolgozhatok.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben, nem mikrofonnal a kezemben láttam meg a napvilágot. Sőt, kifejezetten csendes gyerek voltam – bár óvónőim és nevelőim nem mind így emlékeznek! Igen fejlett kritikai érzékemmel – osztatlan örömükre - gimnáziumi tanáraim is rendre szembesülhettek az iskolaújságban. Ennek ellenére elvégeztem!

No, nem mindet, hiszen az útkeresés során egyszerre többfelé indul és eközben zsákutcákba is tévedhet az emberfia.

Testnevelő tanári diplomám gyakorlati hasznosítása korán véget ért (időnként leporolom!), média-pályafutásom – egy-két további „vargabetű” beiktatásával – ezáltal viszonylag későn kezdődött.

Most egy száraz felsorolás következik a teljesség igénye nélkül (akár át is ugorható a kedves olvasó számára!), gyakori felbukkanási helyeim az elmúlt 16-17 esztendőben: MTV TS, TV3, TV2, néhány rádió, Sport1 majd 2 is. Térben és időben változó beosztásban: riporter-szerkesztő-műsorvezető-alszerkesztő-főszerkesztő-kommentátor-stb..

A Sporttelevízióban már nyolc éve, a Csatorna hajnala óta találkozhatunk egymással nap-nap után! Még mondjuk 3-4x ennyi, és rendben vagyunk – ha Önök is így gondolják!

A sportban nem finnyáskodom, „mindenevő” vagyok – persze elsőbbséget élvez a labda, főleg ha rúgják. Tisztemnél fogva nem csak fogyasztok, „szervírozok” is. Bármit szívesen feltálalok, amivel a „konyhafőnök” megbíz – reményeim szerint többségük megelégedésére!

Mert persze ebben is lesznek adatok. Például,  amikor e sorokat írtam, történetesen napra pontosan éppen harmincöt esztendővel korábban lettem az akkor még egyetlen magyar televízió (belsős) dolgozója. Ebből ugye kiderül, hogy ezerkilencszáz
nemisolyanszörnyensokban születtem. Most így visszatekintve eddigi pályafutásomra, - főlega meghatározó dátumaira ! - bár nem vittem véghez semmi forradalmit, mégis a „márciusi ifjak” köréhez sorolom magam. Ehhez csak néhány adalék. Ezerkilencszázhetvenben a tavasz első napján léptem át először a „királyi” kapuját.(Ez már okozat volt. Tizenkét hónappal korábban hirdette meg ugyanis közösen a TeleSport és a Képes Sport a jövendő sportriportereinek vetélkedőjét.) Aztán időben nagy ugrás, ám ismét március, a második évezred utolsó évében. Önkéntes búcsú - csaknem három évtized után - addigi egyetlen munkahelyemtől. Keserves hónapok jöttek, nem kívánom senkinek! Ám a sors kegyes! Kétezer, most már nem kell említenem, melyik hónapjában jött egy telefonhívás! Az akkor még szerveződő Sport1 első főnökétől,.Borsány Gy. Andrástól, ahogy mondani szokták, visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam. Mert, aki esetleg nem tudná, itt bizony én nagyon rontom az átlagéletkort.
Ebből a SZUPERCSAPAT-ból ugyanis a zöm, akár a gyermekem is lehetne! Tehát én  azt hiszem, tényleg joggal mondhatom, ha noszogatni kell valamilyen ügyben: gyerünk, gyerekek!

Zárszó:
egy kivétellel minden egyezik a korábbi életrajzban írottakkal! Már a Federer-Nadal kétezernyolcas wimbledoni finálé a legemlékezetesebb esemény, (naná!) az általam kommentáltak között. Ja, és idén (kétezernyolc)  karácsony táján  nagypapa leszek

Üdvözlet a SPORT TV minden korábbi, mostani és jövőbeni nézőjének!

Édesapám idejében szólt. Mármint, hogy úgysem lesz belőlem focista. Ezt akkor tartotta fontosnak megjegyezni, amikor - már sokadszor- rajtakapott, hogy tanulás címén a szobámba húzódva gombfocival lejátszom a következő labdarúgó világbajnokságot, selejtezőstül, az általam összeállított válogatottakkal. Az eddig leírtakból alighanem máris kitalálható, hogy gyerekkorom a sport, azon belül legfőképpen a futball körül forgott. 14 évesen Törtelről (ott nőttem fel) többek közt a foci miatt Budapestre költöztem, és a Szent István SE - amúgy egészen kiváló- ifjúsági együttesében játszottam - epizódszerepeket. Ekkor már körvonalazódott, hogy édesapámnak tökéletesen igaza lesz a rám váró labdarúgó jövővel kapcsolatban (amúgy nem lett, hiszen sokáig játszottam a BLSZ I. és II. osztályban), én pedig elkezdtem gondolkodni, hogy mihez kezdjek, ha "nagy" leszek. Azt biztosan tudtam, hogy csakis olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami igazán érdekel, azaz a sporttal.
Néhány családtagom, valamint barátom unszolására beiratkoztam egy újságíró iskolába, onnan kerültem 1998. májusában a Telesporthoz, ahol több mint 6 évig dolgoztam. Közvetíthettem többek közt labdarúgó világbajnokságról és Európa-bajnokságról is. Éppen a 2004-es kontinensviadal után keresett meg a Sport TV. Mivel az ajánlat rendkívül szimpatikus volt, ráadásul néhány hónapja már gondolkodtam egy esetleges "átigazoláson", így rövidesen itt találtam magam. Nem túlzás: döntésemet egyetlen pillanatra sem bántam meg.

1991-ben a Magyar Rádióban Molnár Dániel mellett kezdtem a szakmát, bár ekkor, 22 évesen még nem sejtettem, hogy örök szerelem marad a sportriporterkedés.

Ma már nagyon úgy tűnik, hogy így lesz ... Belülről 1993-ban láttam először televíziót, (Duna TV) és a szerelem tovább fokozódott. Az elmúlt évezred vége mozgalmasra sikeredett - egy év Telesport, és egy csodálatos olimpia Sydneyben, majd rövid gondolkodást követően "igen" a SPORT1 hívó szavára. A fő ok - a legeslegnagyobb szerelem - a jégkorong, egészen pontosan az NHL, de visszatekintve az elmúlt  esztendők felejthetetlen meccseire – műsoraira, nem kérdéses, jól döntöttem!

Végtére is - mint a suszter és a kaptafa esetében - egy sportriporternek célszerű a Sporttelevíziónál dolgoznia!

Sorsomról édesapám döntött. Noha ő szíve szerint a jogi pálya felé terelgetett volna, úgy hatesztendős lehettem, amikor elkövetett egy óriási hibát: meccsre vitt. És aztán újra. Futballra, kézilabdára, kosárlabdára. Nagyjából, azt hiszem, itt dőlt el a dolog, mert attól a pillanattól kezdve tudatosan készültem a sportriporteri pályára. Ebbéli szándékomat tovább erősítette a Komlósi Oktatási Stúdió, amelyet 1995 januárjában ösztöndíjas hallgatóként végeztem el.
Ami a folytatást illeti: kezdetben a TeleSport szegedi tudósítójaként működtem, majd 1996-ban, az atlantai olimpia alkalmával már személyesen is beléptem az MTV-dolgozók népes táborába. Az évek múlásával közvetíthettem kajak-kenu- és tornász-világbajnokságokat, atlétikai Európa-bajnokságot, valamint megannyi labdajáték honi és nemzetközi küzdelmeit. Ám a csúcs természetesen a sydneyi olimpia! 2000. szeptember 24-én jómagam kiálthattam világgá Csollány Szilveszter szenzációs győzelmét.
És van még egy dátum, amelyre tisztán emlékszem: 2003. szeptember 29-e. Ekkor mondtam igent a Sport1 hívó szavára.
Nem bántam meg...

Ha Misur Tamás Viktor lennék, akkor MTV lenne a nevem rövidítése, ha Misur Tamás Imre, akkor MTI, s bár a szüleim anno (sajnos már több mint 40 éve) leragadtak egy keresztnévnél, az újságírás és általában a média szeretete a későbbiekben valahogy mégis hozzámnőtt. Igaz, az említett két ,,műintézményhez" sohasem volt semmi közöm, viszont 1993-ban - némi külsőzés után - a Nemzeti Sporthoz kerültem, a nemzetközi rovatba. Hét év alatt megjártam a ranglétra összes fokát a ,,samesztól" a rovatvezetőig, majd a sydneyi olimpia után úgy éreztem, hogy itt az ideje váltani, kipróbálni valami újat - ami azért mégis sokban hasonlít a régire. Az olimpia 2000. október 1-jén ért véget, én pedig másnap reggel már a Sport1-nél szerkesztettem - már nem is tudom, hogy mit. Szerencsére itt is ugyanazokkal a sportágakkal foglalkozhatok, amelyek a Nemzeti Sportnál is hozzám tartoztak: olasz labdarúgás, technikai sportok, atlétika.
Aztán a szerkesztés mellé bevállaltam még egy kisebb irodaházra való adminisztrációs munkát is, ezzel biztosítottam magamnak, hogy a sporttal teli hétvégék mellett a hétköznapjaim se teljenek unalmasan.

Már akkor sejthető volt, amikor a saját magam ellen játszott gombfoci meccseket hangosan kommentáltam, majd vastag füzeteket írtam tele a tudósításokkal. A régi lereszelt kabátgombokat, a csatos füzetet, és minden mást, ami erre a pályára vezetett, apukámtól örököltem.
Aztán jöttek az egy kapura egyedül játszott VB-döntők a Ligetben, ordítva közvetítve, és mindig valami Petur lőtte a győztes gólt, többet szerzett, mint a nagy Replay. Ekkor már szinte biztos volt.
Majd nagy áttörésként megemlítem Andrew Spencer nevét. A legendás Commodore 64-es számítógépes játék meccseinek közvetítése a kockafejű játékosokkal kazettára rögzült, és később összefoglaló készült belőle.
Snitt, és aztán 1996-ban Török László megengedte, hogy az olimpiát a Magyar Rádió itthoni stúdiójából nézzem végig.
Újabb snitt, majd 1998-ban még egyszer bekopogtam, hogy most már dolgozni is szeretnék, az egyetem mellett. Szó szerint, mert előrelátóan a Rádióval szomszédos épületbe jártam Szociológia Szakra, ahonnan óra mellett (helyett, közben) is át tudtam szaladni 1-1 munkára. Aztán elvégeztem az ELTE Kommunikáció Szakát is, csak a rend kedvéért.A Rádióban minden álmom megvalósult, riporter, majd szerkesztő-műsorvezető lettem, és bekerültem a legendás Körkapcsolásba, ahol azoktól kaptam a szót, akik pár éve még arctalan hősként töltötték ki a szombat délutánjaimat. Műfajilag is sokfelé kalandoztam, csináltam közlekedési műsort, drog-magazint, majd az utolsó 1 évben a reggeli műsor főszerkesztője voltam. A végén szinte már mellékesben csináltam a sportot, amikor jött a megtisztelő lehetőség a Sport Tv-nél: lehetek megint főállású sportriporter.
Előtte még nem tévéztem, legfőképpen pedig mindig is akartam, úgyhogy itt volt az ideje a váltásnak. 2007 májusában kezdtem itt dolgozni. Pelikán elvtársi alapon („Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk”) szeretem a magyar focit, és az autósport is hozzám tartozik, miután 2 évig versenyeztem, de a családom, a versenytársaim és főleg a szerelők nagy megkönnyebbülésére kiszálltam.
Közben –a legrégebbi álom beteljesüléseként– eljutottam az olimpiára is, ahol cselgáncsot és atlétikát közvetítettem, és pillanatok alatt úgy megszerettem mindkettőt, hogy a foci már kezd féltékeny lenni. Azt mindenesetre megtanultam, hogy minden sportágnak megvan a varázsa, ha az ember egy kicsit is megkaparja a felszínt, így mostantól még nyitottabb leszek az újdonságok iránt.  

Kiskoromban nem szerettem sportolni, legfőképp focizni. Sokkal jobban lekötött egy G.I. Joe csapat által kitervelt támadás a Cobrák ellen a szobám hátsó felében. Néha némi unszolásra azért lementem a szomszéd srácokkal rúgni a bőrt, de teljes érdektelenség hiányában mindig a kapuban kötöttem ki.
Évekkel később egyszer csak megváltozott minden: olyannyira megszerettem ezt a (számomra legalább is) szép sportágat, hogy odáig fajultak a dolgok, hogy sokáig igazolt labdarúgóként rohangáltam fel-alá a pálya jobb szélén. Miután azonban szomorúan döbbentem rá, hogy hiába várok Sir Alex telefonhívására, és pontosan öt lyukkal van több a térdeimen, mint kellene, inkább maradt a „fejben foci”.
Eme kiváló mentális sportág gyakorlására a legnagyobb lehetőségem akkor nyílt, mikor 2005 februárjában másodmagammal a Sport TV-hez kerültem szakmai gyakorlatra. A kedves fogadtatás és a rengeteg gyakorlási lehetőség után immár hivatalosan is  a szerkesztői csapat tagjának vallhatom magam, pedig azóta is nagyon „csehül állok” a dolgokkal...  

1962. november 14-én születtem, azt mondják, ez a Skorpiók időszaka. Hogy ez mit jelent közelebbről, igazából nem tudom, de vannak, akik annál inkább…

Először buszvezető akartam lenni, a 32-es járat sofőrjeit már 3 éves koromban név szerint ismertem, hála keresztanyám mérhetetlen türelmének. Név- és számmemóriám ezzel gyakorlatilag el is érte működésének maximumát, olyannyira, hogy az nekem azóta sincs.

Ennek megfelelően tiszta szívből utáltam a matekot. Hogy ezért nem értettem-e vagy eredendően sem, soha nem fog kiderülni, de már mindegy is. Azért valahogy ebből is leérettségiztem…

Magyar-történelem szakos szerettem volna lenni, de helyhiány volt és senki nem adta át a magáét. Pedig akkor már tudtam, hogy újságíró szeretnék lenni. Ez a felvételin rossz pont volt, a Népsportnál viszont épp ellenkezőleg. Ott maradtam tehát, ahol szívesen láttak. (Érdekes, később a TF-en viszont örültek nekem Népsportos gyakornokként. Azóta is minden relatív…)

Azt hittem, a sportnapilapnál fogok megöregedni. Öt év után kiderült, hogy mégsem. Később azt hittem, hogy rádiósként fogok megöregedni. Ebből is csak az öregedés lett igaz. Most azt hiszem, tévésként fogok tényleg megöregedni. De egyáltalán, ki mondta, hogy meg fogok öregedni?

1983. május 8-án születtem Debrecenben, és mióta az eszemet tudom csak a sport érdekelt. Mindig is szerettem volna a televízióban, sporttal kapcsolatos dolgokkal foglalkozni, és legnagyobb örömömre ezt a Sport Televízióban napról-napra, hétről-hétre meg is tehetem.
A debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium elvégzése után, 2001-ben kerültem a fővárosba, kommunikáció szakon tanultam a Kommunikációs Főiskolán. Bár több területen kipróbálhattam magam, úgymint bel- és külpolitika, gazdaság, számomra mindig is a sport, azon belül is a sport televíziózás volt a legfontosabb.Szerencsémre szakmai gyakorlatomat a Sport1-nél tölthettem, a diplomamunkámat is erről a televízióról írtam, így adta magát, hogy ennél a televíziónál helyezkedjek el. Több hónap kitartó gyakornokoskodás után, ez sikerült is! 2006 januárjában indult útjára a Sport1 cseh adása, amelyben azóta is szerkesztőként dolgozom. Remélem a cseh emberek legnagyobb megelégedésére.

1956-ban születtem, az ELTE bölcsészkarán végeztem magyar nyelv és irodalom–könyvtár, a TF-en sportszervezői szakot
Gyermekkorom óta aktív szereplője vagyok a tömegkommunikációnak. A Harsan a kürtszó című rádióműsorral kezdődött 12 évesen, majd következett több mint két évtized külsős munkatársként az MTV sportosztályán. Közben főállásom is a sportújságírás lett, 1984-től 17 esztendőn át a különböző elnevezéseket viselő sportnapilap, végül a Színes Sport szerkesztőségében dolgoztam, a legtöbbet olvasószerkesztőként. 2001-ben váltottam a sporttévére, ahol szerkesztőként és futballstatisztikusként tevékenykedem mind a mai napig. Fôként a nemzetközi labdarúgó-mérkôzések és a teniszközvetítések tartoznak hozzám és gyermekkori példaképem, Szepesi György beszélgetéssorozatának adásba szerkesztése is feladataimat szaporítja. Emellett jó néhány publikációm is megjelent, legtöbbje állandó szerzőtársammal, dr. Dénes Tamással közös munka, a legismertebb talán az 1994 óta minden második esztendőben napvilágot látó vb-, illetve Eb-kalauz sorozat.
A nevek, számok, statisztikák embere vagyok, régebbi barátaim szerint lexikon, ifjabb kollégáim megfogalmazásával mikrochip van az agyamban. Ez azért némi túlzás, bár kétségtelen, hogy az átlagnál valamennyivel jobban működik az adatokat rögzítő memoriam…

Egyszer egy interjúban olvastam, hogy „a televíziós szereplésre nem készül gyermekkorában az ember”. Ezt nem tudom, de a televíziós szerkesztésre biztos. Én legalábbis igen.
Olyan 8-10 éves lehettem, amikor édesapám alaposabban megmutatta a munkahelyét. A Televíziót (akkor ugye egy volt…). Rögtön tudtam, hogy én is itt akarok majd dolgozni. A ’90-es évek elején ez sikerült is - Apu mellett Knézy Jenőnek hála! Először rendezőasszisztens és segédszerkesztő voltam, később szerkesztő.
1997-ben Mérei Andrea és Pataky Tibor hívott az akkor indult RTL Klub Sportosztályára (már amennyire az osztály volt – mi inkább szakkörnek hívtuk - lévén, hogy kezdetben mi hárman alkottuk…). Fantasztikus élmény volt egy Magyarországon akkor még ismeretlen műfajt kipróbálni. Sok új dolgot találhattunk ki, és valósíthattunk meg, kis túlzással szabad kezet kaptunk.
2002-ben aztán ismét egy itthon egyedülálló vállalkozás részesévé válhattam: a Fradi TV főszerkesztője lettem. 2005-ben pedig eljött az újabb váltás, és ismét szerencsém volt: a Sport TV-hez kerültem. Alig néhány nap alatt tapasztalhattam, hogy egy minden szempontból profi társasággal dolgozhatom. Így visszagondolva, nyugodtan mondhatom, ez az a hely, ahol mindig is akartam dolgozni. Így remélem, most jó néhány évig nem jön újabb váltás…

Karrierem üstökösként indult el felfelé, általános iskola 4. osztályában, 10 évesen. Ekkortájt már én közvetítettem a Forma-1-es nagydíjakat – igaz, csak otthon, a magam szórakoztatására. A képet videóra rögzítettem, az én hangomat magnóra, majd ezt a kettőt – szigorúan egyszerre történő indítás mellett – visszajátszottam, és hallgattam a világszínvonalú produkciót. ;-)
Mikor már én is éreztem a határozott fejlődést, akkor végre felfedeztek. Egyik hétvégén ugyanis sikerült saját hangomat arra a kazettára rögzíteni, amit – akkor nyolcadikos – nővéremnek angolórára kellett bevinnie, hogy aztán az osztály előtt lejátssza, milyen szépen olvas angolul. Lejátszotta... A siker osztatlan volt, aznap elmaradt az angolóra, testvérem pedig kis híján megfojtott, mikor hazajött az iskolából. (Megjegyzem: a kiejtéssel állítólag nem is volt gond, szépen mondtam, hogy „Nájdzsel Menszell“.)Még mielőtt a világhírnévvel járó nehézségek elsodortak volna, tartottam egy kis szünetet, majd a televíziózással legközelebb 2002-ben, 20 évesen próbálkoztam. Ekkor kerültem a Fradi TV-hez, majd ennek megszűnése után a labdarúgó NBI gólösszefoglalójából vettem ki a részemet, valamint az ATV-n egy lelkes kis ötfős csapat tagjaként gyártottam naponta a sporthíreket.
A Sport TV 2005 szeptemberében adta meg nekem a nagy lehetőséget. A hatalmas öröm mellett egy kicsit tartottam is az új munkahelytől, mert tudtam, hogy az ország legjobb, legfelkészültebb stábjában kell majd bizonyítanom. Azóta eltelt három év, és nagyon élvezem, hogy egyre nagyobb feladatokkal kell megbirkóznom.Azzal, hogy NBA-mérkőzéseket közvetíthetek hétről hétre, egyik álmom már valóra vált. Szerencsére akad még néhány…

1975. január 30-án láttam meg a napvilágot Budapesten. Édesapám sakkozó, így választhattam volna én is ezt a szép sportot, ám végül úgy alakult, hogy a labdajátékok és ezen belül is a labdarúgás szeretete határozta meg felnőtt életem korai szakaszát. Iskolai tanulmányaim végeztével egy évet a haza, pontosabban a Ferihegyi repülőtér védelmének szenteltem. Ezen idő alatt túl sok hasznos dolgot nem tettem, viszont beleszerettem a repülésbe és ennek nagyon sok hasznát vettem az elkövetkezendő időkben. A sorkatonai szolgálat után ugyanis különböző munkahelyeken ötvöztem a labdarúgás szeretetét új szerelmemmel, vagyis a legtöbb helyről a futball miatt repültem... Volt, hogy munkaidőben a kollégáimmal fociztam a raktárban és lebuktunk, de olyan is előfordult, hogy az operaházi próba helyett egy rangadó megtekintését választottam. Akkoriban nem nagyon volt olyan forduló, amiből legalább két meccset meg ne néztem volna, a válogatottat még külföldre is követtem. Jellemző, hogy bár most a Tungsram SC igazolt kézilabdázója vagyok, az első kézi-edzésre is focizni mentem le, hiszen a budapesti másodosztályban szereplő csapat tréningjein a létszámhiány miatt legtöbbször a labdarúgásé játszotta a főszerepet. Logikus volt tehát, hogy miután legutóbbi munkahelyemről is "kijátszottam" magam, olyan elfoglaltság után nézzek, ahol nem büntetik, ha gondolataim a sport körül forognak. Ezért hát jelentkeztem a Komlósi Oktatási Stúdióba sportriporter-képzésre, ahonnan szakmai gyakorlatra az újonnan induló sportcsatornához kerültem egy farkas (Norbert) szárnyai alá. Rövid tanuló-időszak után szerződést kaptam, és az azóta eltelt idő alatt sok dologba belekóstolhattam: kitanultam a feliratozás művészetét, szerkesztettem adásokat és a teletextet, néhány év múlva pedig már mikrofont is ragadtam. Ráadásként aztán még a sakkhoz is visszakanyarodhattam, mivel nagy örömömre édesapám kedvenc sportága is felkerült a Sport TV műsorára.

1996-ban, amikor elvégeztem a TF-et, még meg sem fordult a fejemben, hogy inkább a passzív sportolást válasszam, vagyis csak beszéljek róla. Két év edzősködés után, elvégeztem egy sportújságíró iskolát, majd összeszedtem minden bátorságom és jelentkeztem a Duna Tv sportosztályán.
Mint minden kezdet, ez is nehéz volt, vagyis semmit sem tudtam a televízióról és az újságírásról sem, de rengeteg segítséget kaptam és egyre könnyebben boldogultam egy-egy rám bízott feladattal. 1998-ban indult az RTL Klub és én egy ismerősöm révén lehetőséget kaptam, hogy a Fókusz című műsor riportereként megismerkedjek új területekkel is. A Fókusz mellett az MMM című műsorban is dolgoztam. Amikor elindult a Sport1 szervezése, egy váratlan telefon után én is a csapat tagja lettem.
Kicsit nehéz volt a kezdet, mert én lettem a magyar foci- és az NHL-műsorok szerkesztője, és töredelmesen bevallom, egyik sem tartozott korábban a szakterületeim közé. De meg kellett tanulnom, hogy ROY nem ROJ, hanem ROÁ és azt is hogy az NHL szurkolók legkritikusabb és legelvakultabbak.
Sőt még azt is, hogy milyen nehéz egy magyar futballistát beinvitálni a stúdióba, hogy beszéljen a hétvégi teljesítményéről. 2 óra könyörgés a telefonon, hogy 10 percet bent legyen a stúdióban. Szerencsére a nagy kedvencek is megtalálhatók itt a Sport1-en. Rendszeresen láthatnak extrémsportot és triatlont, amelyeknek én vagyok a kommentátora. Ezek végre az igazi szakterületek, hát még ha lenne vívás és öttusa is...!

Életem eddigi nem egészen 24 éve nem bővelkedett jelentős fordulatokban. Ahogy oly sokan mások, én is elvégeztem az általános iskolát, leérettségiztem, és ha minden jól megy, lassan diplomám is lesz angol-kommunikáció szakon. A sport közelébe egy sikertelen felvételi miatt csöppentem tizennyolc évesen. A középiskola és a felsőoktatás közé betolakodó egy évet ugyanis egy szakképző iskolában töltöttem el sportmenedzser szakon.
Sport Tv-s pályafutásom körülbelül két és fél éve kezdődött, amikor a főiskoláról szakmai gyakorlatra érkeztem a Lomb utcába. Ekkor Rochy Zoli bácsi vett szárnyai alá, és az évről évre bővülő teniszkínálat sikeres közvetítésében számított rám. Én pedig örültem, hogy jöhetek, és egyre több szabadidőmet töltöttem el itt. Mindenkitől csak segítséget és bíztatást kaptam, és ez azóta sem változott. Szép lassan a nevem összefonódott a tenisszel (és a jellegzetes nevetésemmel), szinte minden tornán itt voltam. 2008 nyarán került szóba, hogy a magyar Sport TV-hez hasonlóan Csehországban is elindulna a Sport2, és itt szerkesztőként számítanak rám.
Így hát itt vagyok, és igyekszem meghálálni a belém fektetett energiát. Remélem, sikerül… 

Anyám szerint én voltam a szülőotthonban a leghangosabb csecsemő, így szinte megkönnyebbülés volt a dadák számára, mikor elhagytam az intézményt. Hátulgombolósként, pláne kisdiákként már a csendes kisebbséget képviseltem, a középiskolában mukkanni sem mertem, a főiskolán meg azt hitték hogy néma vagyok. Aztán megjött a hangom…

 A sors a szélrózsa minden irányába elsodort, az idő rövidsége miatt nem untatnék senkit azzal, mi minden voltam én. Ami talán érdekesebb, hogy 94-ben munkanélküliként bukkantam rá egy hirdetésre, amelyben toborzót tartottak sportriporter-jelölteknek. Én csak nagy unszolásra mentem el a felvételire(ma casting), de legnagyobb megdöbbenésemre nem estem ki az első rostán, sőt. Vén diákja lehettem a KOS stúdió ma már legendás SRS VIII.-as osztályának, amely csak úgy ontotta magából a tálentumokat. Én útszéli ibolyaként kezdetben meghúzódtam az utolsó padban, de félévkor rádöbbentem hogy nem ezért fizettem be a borsos tandíjat, csapjunk a lovak közé! Jó hajrámnak köszönhetően nálam sokkal tehetségesebb, ám még nálam is lustább társaim nagy részét magam mögé utasítottam, innen kezdve már csak nagy adag szerencse és szorgalom kellett. Szegény megboldogult Knézy Jenő biztosított nekem először munkát az alakuló Juventus rádióban, ahol kilenc szép évet töltöttem, aztán jött egy rövid ám megrázó korszakom a Telesportnál, majd az első igazán nagy kihívás, a szárnyait bontogató RTL Klub.  Itt tanultam ki igazán a televíziózás csínját-bínját, hiszen élesben tesztelhettem, mihez mekkora affinitásom van. Műsorvezetéseim ma is elrettentő példaként szolgálnak az utókornak, riportjaim a felejthető kategóriát képviselik, a kommentálásba viszont lassacskán belejöttem. Nagy fordulópontot jelentett az életemben, hogy 2000-ben egy szintén „szűz” csatorna, a Sport 1 vezetői kerestek meg egy visszautasíthatatlan állásajánlattal.  Gyorsan egymás tenyerébe csaptunk, és ez a sztori még mindig íródik, remélem még nagyon sokáig. A kollektíva remek, a cég helyzete stabil, a sportágak, amikbe belekotnyeleskedek, kedvenceim is, tehát panaszra nincs okom. Jó-jó a házasságom tönkre ment, de aki erre a szakmára adja a fejét, készüljön fel a nehézségekre.