Emérico Hirschl, a magyar “mago”

 avatar 2014. 11. 07. 15:35    
Olvasási idő: 7 perc

Mindig is izgatta a fantáziámat, hogy mi történt az 1950-es brazílai világbajnokság döntőjében, a Brazília-Uruguay mérkőzésen, a “Maracanazón”. Uruguay egy olyan korszakban lett világbajnok, amikor a televízió még gyermekcipőben sem járt, nem voltak szakértők, amikor nem lehetett csiripelni a twitteren, életeket megosztani a facebookon, és napestig kommentelni fontos, de inkább érdektelen, jelentéktelen dolgokról. Hogy létezik az, hogy a Rio de Janeiro-i Maracanában, 200 ezer néző előtt Brazília kikapott Uruguaytól? Ez a meccs sem hagy nyugodni, és még van kettő, amiről többet szeretnék tudni. A két elveszített vb-döntőnk.
A riói meccsről sokan, sok mindent írtak, és még többet beszéltek, pletykáltak. Mesék és apró valóságokon alapuló sztorik láttak napvilágot, úgyhogy az uruguayi Atilio Garrido fogta magát, átvilágította az eseményeket, és “A Maracana titokzatos története” címmel objektív képet festett a 64 évvel ezelőtti eseményről, amely megrázta a világot és csendre intett egy 200 milliós országot. A közel 500 oldalas kiadvány nyomán a két uruguayi filmrendező, Sebastián Bednarik és Andrés Varela dokumentumfilmet készített, amiről csak véletlenül szereztem tudomást. De nem bánom, mert kincsre leltem. A film prezentációján több ízben elhangzott a magyar származású Emérico (Imre) Hirschl neve. Bevallom, sose hallottam róla. Biztos, hogy az én hibám. Biztos, hogy csak az én hibám?
Elsőre csak az derült ki, hogy a Penarol edzője volt, és miután a válogatott a montevideói Penarol játékosaira épült, a srácok ragaszkodtak hozzá, őt szerették volna szövetségi kapitánynak, csakhogy a rivális Nacional egyik vezetője megfúrta a tervet. Kiderítette, hogy Hirschl Imrét Argentínában, ahol korábban dolgozott, örökre eltiltották az edzői tevékenységtől.

Ki volt Hirschl Imre?

Hirchl Imre 1900. június 11-én született Budapesten. Egyes források szerint a Ferencváros labdarúgója volt, ám a fellelhető információk, adatok szerint Hirschl egyetlen percet sem játszott a Fradi első csapatában. Valószínűleg a henteseknél, a Húsosban futballozott, és könnyen lehet, hogy ő, maga is hentes volt. Argentin írások szerint az 1920-as évek második felében, ha minden igaz, 1929-ben, a Ferencváros csapatával érkezett Buenos Airesbe. Akkoriban a magyar csapatokat tárt karokkal várták mindenütt, a magyar futball jelentette az etalont, és a remek ajánlólevelet. Hirschl, aki ki tudja, milyen minőségben kísérte el a zöld-fehéreket, beleszeretett az argentin fővárosba, edzőnek és testnevelő tanárnak adta ki magát. Ki kételkedett volna benne? Senki! És ki tudta volna ellenőrizni? Senki! Tudjuk az igazat? Nem!
Kinek is jutott volna eszébe kétségbe vonni egy olyan ember szavát, aki a magyar futball világából érkezett, és egyébként is: Hirschl bizonyított. 1932-ben átvette a La Plata-i Gimnasia y Esgrima csapatát, és ezzel ő lett az argentin bajnokság első külföldi edzője. A gárda 1933-ban története legjobb idényét produkálva a 4. helyen végzett a bajnokságban, és a “33-as Expressz” néven vonult be az argentin labdarúgás történetébe. A korabeli krónikák alapján az a társaság többet érdemelt volna, de a bírók tettek róla, hogy elégedjen meg ennyivel. Hirschl szigorú ember volt, azt mondták, hogy egy testnevelő tanár, igenis legyen szigorú, ugyanakkor hagyta érvényesülni a fiatalokat, hagyta kibontakozni a tálentumot. A River Plate-nek akkoriban pont egy ilyen szakemberre volt szüksége, úgyhogy gyorsan szerződést kötöttek vele. Jól döntöttek, hiszen a River három év alatt két bajnoki címet nyert, az elsőt 1936-ban, a másikat egy évvel később. Ő volt a River első külföldi trénere, aki bajnoki címet nyert a milliomosokkal, az eredményességi rangsorban, az olasz Renato Cesarinivel holtversenyben a negyedik helyen áll, megelőzve többek között Di Stéfanót, Pasarrellát vagy Manuel Pellegrinit. Ő hozta fel az első csapathoz Morenót és Pedernérát, a River két korszakos klasszisát, és már ezzel a gesztussal is előkelő helyet vívott ki magának az argentin futball legnagyobbjainak a listáján. 1961-ben visszahívták, de a munkát el sem kezdhette, hiszen engedett a média nyomásának, és lemondott.
1938-ban visszatért a Gimnásiához, majd egy évvel később átvette a Rosario Centralt, és ezzel ő lett a rosariói csapat első edzője az élvonalban. Egy évig irányította a San Lorenzót, és 1943-ban a Banfield edzője lett, amellyel bundabotrányba keveredett. A feljegyzések szerint ő maga is elismerte, hogy megpróbálta megvesztegetni a Ferrocarril kapusát, Sebastián Gualcót, amiért örökre eltiltották, így mennie kellett.
Hirschl Uruguayban kötött ki, a Penarolnál, de nem először dolgozott “külföldön”. 1945-ben, a bombázások elől Brazíliába, Porto Alegrébe, a Gremióhoz menekült, ahol az volt a feladata, hogy megelőzze a rangsorban a helyi rivális Internacionalt. A két olaszt, Lombardinit és Flaminit is elvitte magával, és ott sem vallott szégyent.
1949-ben megállapodott a Penarol vezetőivel és Montevideóba költözött. Rögtön az első szezonban megnyerte a bajnokságot. Egy bátor húzással kezdett: beépítette a csapatba a fiatal Alcides Ghiggiát, aki egy évvel később világbajnoki címet érő gólt szerzett, ezt megelőzően pedig gólpasszt adott Schiaffinónak. A “Halálrajra” keresztelt, Ghiggia, Hohberg, Míguez, Schiaffino csatársor 1949-ben, 33 tétmeccsen 118 gólt szerzett, és csak egyszer szenvedett vereséget. A csapat szárnyakat növesztett, a Penarol játékosai Hirschl Imrét szerették volna a válogatott kispadján látni. A szövetség rábólintott, ám a Nacional nagy befolyással bíró vezetője, Wilson Ferreira feljelentette az illetékeseknél: Hirschl Imrét örökre eltiltották Argentínában! Juan Lopez csupán 30 nappal a vb előtt vette át a csapatot, és világbajnoki címmel tért vissza Montevideóba. A rossz nyelvek szerint, Hirschl a Penarol edzőjeként is hosszasan beszélgetett az ellenfél védőivel, ám sikerült tisztáznia magát a vádak alól. Az argentin bélyeget mindenesetre sosem tudta lekaparni magáról, és csak ezért nem lehetett az uruguayi válogatott szövetségi kapitánya. 1950-ben nem sikerült bajnoki címet szereznie, a Penarol elnöke meg is akart válni tőle. Végül megegyeztek a hosszabbításról, felfrissítették a keretet, és 1951-ben a Penarol ismét bajnoki címet ünnepelhetett.
Hirschl öt évre eltűnt, vagy legalábbis magas szinten nem edzősködött, aztán 1961-ben visszahívták a Riverhez, de egyetlen tétmeccsen sem irányíthatta a csapatot. A “Gráfico” nevű sportlap főszerkesztője, Dante Panzeri addig soha nem tapasztalt médiahadjáratot indított ellene, minthogy soha nem tudta megbocsátani neki a bundaügyet.
A “Mágus”-így becézték Dél-Amerikában-, végérvényesen felhagyott az edzősködéssel, és kereskedőnek állt.
Emérico (Imre) Hirschl 1973. szeptember 23-án, 73 éves korában hunyt el Buenos Airesben, abban a városban, amelybe az 1920-as évek végén beleszeretett, amely befogadta, ünnepelte, és végül eltemette.
Szobrot neki!

Utóirat

Nemrégen Montevideóban forgattam, és legnagyobb megdöbbenésre csak egy emberrel találkoztam, aki hallott róla, nevezetesen César Groba, a Penarol sajtófőnöke. Bízom benne, hogy szeretett Buenos Airesemben többen emlékeznek rá.