Egy őrült római kvalifikáció • SportTV

Egy őrült római kvalifikáció

Szaniszló Csaba avatar Szaniszló Csaba 2018. 04. 11. 00:31    
Olvasási idő: 4 perc

Vannak azok a csapatok, amelyeknek jó szurkolni, mert két évből legalább egyszer bajnokságot vagy BL-t nyernek. Mindig azon gondolkodom, amikor egy Barca- vagy Bayern-drukker arcán csak egy természetes félmosolyt látok egy-egy bajnoki cím megnyerése után (általában már áprilisban), hogy vajon neki jobb, vagy nekem.

Neki, akinek nehéz számon tartani az elmúlt tíz évben nyert trófeákat is, vagy nekem, aki álmából felkeltve is tudja, hogy a Roma mikor nyert bajnokságot és kupát.

Ha ma kérdeztek, azt mondom, SEMMI nem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor 1-4-ről, esélytelen, lesajnált csapatként kiejted a Barcelonát a BL-ből. Elmesélem, hogy történt ez nálam…

Földi körülmények között olyan nem fordulhat elő, hogy én ülve kezdem el nézni a Roma-meccset, legyen az ellenfél a Lazio vagy a Benevento, teljesen mindegy. De bevallom, ma este 20:40-kor levágtam magam a kanapéra, hátradőltem, és azt mondtam: jöjjön, aminek jönnie kell.

Mindegy, hogy az öngólok és a bírói hibák miatt mennyire volt igazságtalan az első meccs 1–4-es végeredménye, ezt a Barcelonát ilyen hátrányból kiverni lehetetlen. Aztán mikor megláttam, hogy hosszú idő után újra telt ház van Rómában, azért úgy voltam vele: csak megérdemelné ez a sok tízezer néző, hogy ezen a meccsen soványan, szerencsével, de valahogy legyűrjük Messiéket.

Ehhez pedig úgy kellett kezdeni, ahogy a csapat kezdett. Tíz emberrel letámadva, megalkuvás nélkül, de okosan – pontosan úgy, ahogy ez a Roma tud játszani, de legfeljebb 85 percig, és általában nem a Barcelona ellen.

Dzeko, 1-0.

Benne volt ez a gól az elején, és nagyon jó, hogy megérkezett, mert ha egy csapat ilyen elánnal veti bele magát a meccsbe, kellenek kapaszkodók, hogy érdemes, hogy tovább kell menni, hogy van értelme tízszer letámadni Messit úgy, hogy biztos lehetsz benne, legfeljebb egyszer fogod elvenni a labdát – és akkor sem biztos, hogy szabályosan.

De Rossi indítása az utolsó labdaérintés, ami ülve talál, Dzeko lövésénél már a tévé előtt állva megy az ökölrázás, egyelőre visszafogottan.

Gyönyörű volt, de sokáig ezt akkor sem lehet bírni, ha mástól nem, előbb-utóbb attól fogunk zavarba jönni, hogy a Barcelona mennyire zavarba jött az egész pályás letámadástól. Az első meccs előtt mondtam, hogy legyen mindenki észnél, mert a Sassuolo edzőjeként Di Francesco szinte minden héten ilyen helyzetekre készítette fel a csapatát, és simán meg tudjuk „sassuolózni” egy meccsen a Barcát, de hogy az a csapat, amelyik idén a bajnokságban hónapokon át nem tudott értelmes támadójátékot mutatni, egy háromgólos zakó után éppen a Barca ellen támad le és alakítja ki sorra a lehetőségeket, az nem volt a pakliban.

Szünet, 1-0.

Minden okunk megvan arra, hogy higgyünk magunkban a második félidőben is, de újra így berúgni a motort nem lesz egyszerű. A második gól pedig kulcsfontosságú, mert attól már nem csak bennünk lesz meg a hit, de az ellenfélben is a félsz.

Aztán Dzeko kap egy csodálatos labdát, Piqué lerántja, Nainggolan már franciát készül vacsorázni, amikor a bíró befújja a büntetőt. Mielőtt még kialakulna a tumultus, azt eldöntendő, hogy ki rúgja, az eddig káprázatos és végig higgadt Dzeko két dolgot ad az első meccsen öngólos De Rossinak, egy labdát és egy puszit.

Nem nézem. Fogalmam sincs, mikor csináltam ilyet utoljára, de ez az első pillanat, amikor belém hasít, hogy mi ezeket a lehetőségeket el szoktuk szórakozni, és egy megítélt, majd kihagyott büntető tökéletesen beleillene a klubtörténelembe.

De Rossi, 2-0.

Épphogy befért, de ez már meccs. És ami egészen furcsa, a Barcelona zavara nem múlt el, és a góltól remélhetőleg csak fokozódni fog. Amit Di Francesco bevállalt, hogy három védővel kezd a Barcelona ellen, és még közülük is felküld egyet rendszeresen az ellenfél tizenhatosára, és ahogy ebben a rendszerben Manolasz, Juan Jesus és a rendszeresen hátrasegítő De Rossi élt, azt még oktatni fogják egyszer.

Ekkor már tudom, milyen lehet szupersztárnak lenni, a telefonom kábé úgy viselkedik, mint Hosszú Katinkáé a második riói arany idején. Neki jött a harmadik… Már nemhogy válaszolni, nézni sem tudom a bíztató üzeneteket, csak egyet küldök el gyorsan apósomnak, aki furcsa módon hallgat, pedig a múlt szerdát végigsóhajtozta velem: „Ha szívinfarktust kapok, lásd el a családot, köszi!

Válaszából kiderül, hogy eddig a City–Liverpoolt nézte, ami jó, mert még ha ki is esünk, már biztos, hogy nem én voltam az este vesztese.

Én értem a legkevésbé, hogy bírja még mindig ezt a tempót a csapat, de aztán Di Francesco is érzi, hogy nem lehet ezt végig bírni, jönnek a cserék. El Shaarawy beáll, azonnal helyzetbe kerül, és én ezt a ter Stegen-védést elsőre már kapufának látom.

Szöglet. Sok van még hátra, de a fejesek az egész meccsen veszélyesek voltak, minden védőnk extrát nyújt, nem beszélve Dzekóról és De Rossiról, valami csak összejööööööööööööööööööööööööön!

Manolasz, 3-0.

Ki más? Hát persze, hogy De Rossi után Manolasz, a másik öngólos!

2-0-nál még mosolyogtam. Ha annyi maradt volna még két kihagyott helyzettel, iszonyú büszkén álltam volna fel a tévé elől, és mentem volna aludni azzal: hát persze, hogy a Barca ellen nem lehet… De innen ezt már meg kellene nyerni.

Csak van egy kis baj, még legalább 10 perc van a meccsből. Aha, kösz, Sors, akkor már inkább maradt volna ki a tizenegyes, ekkora tahó nem lehetsz…

Várom azt a mozdulatot, várom azt a hibát, azt az öngólt, azt a szelet, ami befújja a hálónkba a labdát, mert ilyenkor mi igenis elbénázzuk, akkor is, amikor már mindenki elkönyveli a sikert. Mi tudjuk, hogy elszúrjuk, ezerszer megcsináltuk már.

Aztán valahogy mégis leperegnek a percek különösebb izgalmak nélkül. Vége. Az én csapatom nyerte az Év Meccsét, és nekem ez nagyobb boldogság, mint másnak egy BL-győzelem. Nem érdekel, kit kapunk a négy között, és az se, hogy onnan továbbjutunk-e, mert ezt a meccset az életben soha nem felejtem el.

Fél órán át bámulok még a tévé előtt, aztán megírom ezt a bejegyzést, kiposztolom, majd odakészítem a fiam ágya mellé azt a focis kártyát, amit római győzelem esetére ide készített nekem. De az eredményt nem árulom el, hogy reggel, amikor együtt megnézzük a gólokat, újra átéljük a továbbjutás örömét, együtt. Az még jobb lesz, mint a ma esti volt.

Legyen már reggel!