Hola Madrid!

 avatar 2015. 10. 10. 11:57    
Olvasási idő: 9 perc

Én vagyok a Trash Talk utazó nagykövete. Vagy kurvája. Nézőpont kérdése. Mióta a műsor elindult, jártam már Londonban, Manchesterben, Berlinben, New Orleansban és New Yorkban. Kis szerencsével tavasszal Torontóba is eljutok. Ahogy Csabi egyre többször húzott fontosember jelmezt, úgy lettem én lassan mindenki útitársa. Megvolt már Sankó, Márk, Kornél és még Galuska is, vagyis már csak a hokisok voltak hátra. Madridba elvileg Billel utaztam volna Boston Celticset nézni, de nem találta a hajformázó zseléjét, ezért végül Levivel álldogáltunk kedd reggel Ferihegyen. Akkor még nem sejtettem, hogy életem legfurcsább NBA Global Games túrája áll előttem.

Szóval Madrid. Édesanyámnak könnybe lábadt a szeme, amikor megtudta, hogy ide utazom, mivel szerinte ez a világ legszebb városa. Többször is kiemelte, hogy ez egy épített főváros. Már München felé rettegek 10 kilométer magasan hazafelé, de még mindig nem tudom, hogy ez mit jelent, és miért fontos.

A Trash Talkban tudatosan állok bele a főállású paraszt szerepébe, de azért tudom én értékelni a szépet. Egy szépen komponált leszbikus pornójelenettel, egy gusztusos hamburgerrel, és egy szép épülettel, esetleg múzeummal az én elismerésem is ki lehet vívni. Az első érdeklődés hiányában elmaradt, mert… hogy is fogalmazzak… na szóval ha neadjisten úgy adódna, biztos, hogy nem Spanyolországba jönnék újranősülni. Hamburgert viszont ettünk jót. A Lords of Gravity-s srácok ajánlották a New York Burgert, ahol többször is felbukkantuk, illetve ki kellett próbálnom a Burger King fekete zsemléjű Halloween Burgerét is. Utóbbiról azt olvastam, hogy zöld kábelt lehet tőle fektetni, de ezt nem tudom megerősíteni. A végére hagytam az épületeket és múzeumokat. Szó se róla, szép hely Madrid, de egyszer sem éreztem azt, amit kedvenc városomban, Londonban, vagy épp New Yorkban, ahol annak ellenére sikerült eltátanom a számat, hogy a mínusz 23 fokban rendszeresen összefagyott. Egyébként tisztaság van, meg minden közel van mindenhez, de nekem kb. ennyi.

Apropó, távolságok. Utánaolvastam a Lonely Planeten, hogy tízes gyűjtőjegyet kell venni, így leszállás után rámozdultunk, mint Böde a kipattanóra. Három nap alatt sem sikerült elhasználnunk mindet, ellenben az fitneszórám 45 000+ lépést regisztrált, ugyanis a parádés időjárásban mindenhová gyalog mentünk. A legkényelmesebb városnéző cipőmben jöttem, de így is sikerült összehaknizni egy akkora vízhólyagot, mint egy ötforintos.

Na de nem is az a lényeg, hogy mennyit mentünk, hanem az, hogy hová. Túlzás lenne azt állítani, hogy sűrű volt az órarendünk, ugyanis a madridi meccs szervezettségéhez képest az M1 Híradó első napja maga volt a megtestesült tökéletesség.

Vertem már a nyálam, hogy elég sok NBA-rendezvényre sikerült eljutnom. Olyan, hogy én ne tudjam napokra előre, hogy pontosan hol pontosan mi fog történni, és egy arénában ne tudjam minden pillanatban, hogy hol vagyok, hova mehetek, és hova nem, eddig sosem fordult elő. Itt gyakorlatilag minden perc egy improvizációs gyakorlat volt, amelyhez a Shakespeare nyelvét csak Ricky Martin dalaiból ismerő személyzet csak asszisztálni tudott. Szégyenszemre le kellett porolnom gimnáziumi spanyoltanulmányaim maradványait, de ezzel csak azt értem el, hogy felcsillant a szemük, és Sankót megszégyenítő szótagszámmal kezdtek el hadarni, mivel 250 szavas szókincsemből és magabiztos fellépésemből anyanyelvi szintet feltételeztek.

Szokták mondani újságíró körökben, hogy a téma az utcán hever. Mi mindent megtettünk, hogy egymásra találjunk, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Ha megvertek, akkor sem fogom megérteni, hogy a Global Games állandó kísérőprogramja, a FanZone itt miért ért véget már vasárnap este. Ez ugye az a hely, ahol szól a lakossági hip-hop, egész nap programokkal várják az érdeklődőket, verseny versenyt követ, kis NBA-s szarokat lehet nyerni, és időnként felbukkan egy legenda. Itt találkoztunk Manchesterben Divaccsal, Stojakoviccsal és Mutombóval, és itt sikerült Berlinben életem talán legjobb interjúját készítenem Sean Elliottal. Ezt el kellett engednünk.

Nem estünk kétségbe. A B-terv az volt, hogy noha már szerepeltek az adásban, futunk egy új kört a Lords of Gravityvel. Egyrészt nagyon csípem őket, másrészt az elmúlt évben rengeteg dolog történt velük, harmadrészt megígérték, hogy ha összejön a randi, Levit bevonják valami őrült mutatványba. Na ez sem sikerült. Szerdán hiába szobroztunk a Barclaycard Center körül, a srácok nem találtak senkit, aki engedélyt adhatott volna a forgatásra. Ennek főleg az volt az oka, hogy az illetékes elment labdát szerezni, azt ugyanis elfelejtettek hozni nekik. Másnap is próbálkoztunk, de akkor azzal hajtottak el minket a kb. töküres arénából, ahol kis túlzással már csak a srácok, és mi maradtunk, hogy a bostoni kabalakobold, Lucky „kényelmetlenül érezné” magát, ha őt is felvennénk. Ez egyrészt azért nehezen hihető, mert Lucky jó arc, és kifejezetten jóban van a Lords of Gravitys srácokkal, másrészt azért, mert amikor mondtuk, hogy ő nem is látszódna, csak a pálya, meg a palánk, akkor már az is baj lett.

Még mindig nem estünk kétségbe. A C-terv az volt, hogy megkeressünk a Real Madrid sajtóosztályát, és mi leszünk a jófej stáb, aki nem csak az amerikaiakkal akar foglalkozni, hanem nagy durcásan belemegy egy Llull- vagy Fernandez-interjúba is. Hónap végén kiderül majd, hány ezer forintot telefonáltam mindenféle eredmény nélkül. Hosszas percek várakozása után mindig kiderült, hogy az illetékes pont nincs ott, de legyek szíves hívjam őket újra. Amikor már nagyon untak, kiszúrták a szemem egy email címmel. Egy nem létezővel. Még ma reggel is kaptam hibaüzenetet a Gmailbe, hogy a levelem nem sikerült kézbesíteni.

Továbbra sem estünk kétségbe. A D-terv az volt, hogy elmegyünk a Bernabeuba, és megmutatjuk nektek, hogy mit tud kínálni a stadion egy hokis és egy kosaras számára. A túra felénél úgy vágtak ki minket, hogy a lábunk nem érte a földet. Szerintük engedély nélkül forgattunk, szerintünk megkérdeztük a pénztárnál, hogy lehet-e fotózni, és videókat készíteni. El nem tudjátok képzelni, Levi milyen ideges lett, én a végén már csak röhögtem, mert mást úgysem tudtam tenni. Nagy napja volt a biztonsági szolgálat a főnökének, akit innen is pusszantok.

És akkor kifogytunk a tervekből, és kicsit kétségbe estünk, mert ezután már az jött volna, hogy random embereket szólítgatunk le az utcán, hogy felismerik-e fotóról Kornélt. Minden hitünk a csütörtök déli játékosinterjúkba vetettük.

Imáinkat meghallgatták, mert nemcsak, hogy beengedtek minket, de velünk együtt mindössze tíz újságíró tengett-lengett a pálya szélén, így a rendelkezésünkre álló 15 percben folyamatosan forgattunk, és beszéltünk Kelly Olynykkel, Jonas Jerebkóval, Jae Crowderrel és Avery Bradleyvel is.

Este még egy sztárinterjúra adódott volna lehetőség, de a jólneveltségem áldozata lettem. Mellettem vacsorázott Brian Scalabrine, és amíg én vártam, hogy lenyelje az utolsó falatot, egy pofátlan srác ráreppent, és rámenősségének meg is lett a jutalma: tartalmas tíz percet beszélgethetett a Fehér Mambával. Utána persze én is megkörnyékeztem, de engem már elhajtott, és ment kommentálni. Mentális jegyzet készítése: legközelebb a vécéajtót is rárúgom bárkire pottyantás közben egy interjúért.

Azon már meg sem lepődtünk, hogy az este programjáról semmilyen információ nem állt rendelkezésre a médiának fenntartott szobában. Állítólag volt egy sajtótájékoztató, de ezt csak azért tudjuk, mert amikor a „helyünket” kerestük, azt a választ kaptuk, hogy minden illetékes a sajtótájékoztatón van. Ja, és hogy miért „helyünk”? Mert természetesen nem volt székünk, egy NBA-s hölgy árulta el jóindulatúan, hogy ha leülünk az egyik „NBA Reserved” feliratú székre, akkor ott jó eséllyel békén hagynak minket.

És volt egy meccs is. 🙂

Ha azt hinnétek, hogy panaszkodni szerettem volna, véletlenül sem ez volt a cél. Megtanultam már, hogy ezeken a túrákon magunknak kell kikaparni a gesztenyét. Az mondjuk más kérdés, hogy ennyire mostoha körülmények között még sosem kellett szarból várat építeni.

Ehelyett sokkal inkább azt szeretném megmutatni nektek, hogy az NBA mennyire a saját és játékosai érdekeit tartja szem előtt ezeken az eseményeken (is). A profi kosárlabda világában gyakorlatilag nem léteznek félórás, pláne nem egyórás interjúk, beszélgetések. A riporterek az öltözőkben, falak mellett, és a pálya szélén szerzik az információikat, ahol ha háromszor egymás után kérdezhetsz, már te vagy a nap királya.

A szabályok annyira szigorúak, hogy a Lords of Gravity kis híján egy életre elásta magát tavaly a liga előtt, mert az egyik csapattag úgy mert közös képet csinálni Tim Duncannel, akinek egyébként semmi kifogása nem volt a dolog ellen, hogy erre nem kapott hivatalos engedélyt. Na ezért különösen értékes az akkreditációm kockáztatásával készült fotóm Penny Hardawayjel.

Ez a kaland most véget ér, de fejben már Torontót tervezem, ahol a nemzetközi sajtó egyre durvább jelenléte miatt gátlástalanabbnak és rámenősebbnek kell majd lennünk, mint egy Éjjel-nappal Budapest szereplőnek, hogy bármi értékelhetőt hozhassunk nektek haza a Trash Talkba.

Szurkoljatok!