Városi legendák a Bambino átkától Jordan baseballozásáig

Moncz Attila avatar Moncz Attila 2018. 10. 28. 12:36    
Olvasási idő: 6 perc

Igazából akkor szembesültem először azzal, hogy az észak-amerikai profi baseball-ligát (MLB) mennyi legenda kíséri, amikor a kétezres évek elején regisztráltam a yahoo.com fantasy ligájába. Sem a netes játék, sem a sportág szabályaival nem voltam tisztában, ennél talán csak angolul tudtam akkor kevesebbet, de néhány „vak” klikkelés bőven elég volt ahhoz, hogy egy számomra ismeretlen területre kerüljek. De ha már bajnokság, akkor ne hagyjuk veszni, gondoltam, és az angolba, illetve a játékszabályokba is beleástam magam.

Az utóbbiakat persze sohasem fogom százszázalékosan megtanulni és megérteni, de azért szépen „kinyílt” előttem a sportág, és amikor az ember túljut az ERA, a WHIP és a hasonló rövidítések okozta sokkon (mert a fantasyhez ezeket kellett megérteni…), szép világ is megnyílhat előtte. Nálam ez a pillanat akkor jött el, amikor egy Boston Red Sox–New York Yankees meccsen a vendégszurkolók „1918”, „Curse of Bambino” (Bambino átka), illetve a „Sose lesztek bajnokok”-nak megfelelő táblákat lobogtattak. Elkezdtek érdekelni a legendák, aztán egy 2007-es chicagói túra során testközelből is tapasztalhattam, milyen az, amikor vallásosan szeretik a baseballt. A Sears Tower „századik” emeletén látott várostörténeti kiállításba csak befért a baseball, a Wrigley Fielden (a Chicago Cubs pályája) bőven maradtak az 1916-os nyitásra emlékeztető jegyek, és még a World Seriest is megnéztük a kollégákkal az inkább hokibirodalomra emlékeztető Stanley’s pubban.

A tizenegy évvel ezelőtti nagydöntőben is érdekelve volt a Boston Red Sox (4–0-ra kiütötte a Colorado Rockiest), a mostaniban is (pillanatnyilag 3–1-re vezet a Los Angeles Dodgers ellen) – és akkor itt érdemes visszakanyarodni a fentebb már említett „Bambino átkára”, a baseball talán legnagyobb legendájára. A hiedelmek szerint emiatt a Bostonnak semmi keresnivalója sem lenne a World Seriesben, holott kezdetekben az övé volt a liga legerősebb franchise-a. A Red Sox söpörte be az első (1903) World Seriest, 1918-cal bezárólag összesen nyert ötöt, aztán 86 évig semmit. Merthogy lesújtott rá a Bambino átka. Bambino volt a kor talán legjobb játékosa, Babe Ruth beceneve, ő tette naggyá a Red Soxt.

Csakhogy Harry Frazee, a Boston tulajdonosa az 1919-es idény után eladta őt 100 ezer dollárért a New York Yankeesnek, és a hiedelem szerint ezzel a klub sikereit is. Merthogy 1918 és 2004 között a Rex Sox összesen négy World Seriest játszott, és mind a négyet hetedik meccsen bukta el, míg a Yankees ugyanebben a periódusban 39 nagydöntőben volt érdekelve, és 26-ot meg is nyert. Ami miatt pedig különösen megérdemelte az átkot a bostoni csapat, az az, hogy a színházi producer Frazee azért adta el Rutht, hogy a Broadwayen futó darabjaihoz biztosítsa a költségvetést. Legalábbis ez a legenda, erről Dan Shaughnessy „A Bambino átka” címmel 1990-ben még könyvet is írt, ami New Englandben több középiskolában kötelező olvasmány lett. Bostonban annyira hittek néhányan az átokban, hogy jelentős mozgalmak indultak a megtörésére. Volt, aki egy baseballsapkát vitt fel a Mount Everestre, Bill Lee, a Boston hajdani dobója pedig azt mondta, exhumálják Babe Ruth testét, vigyék ki a csapat stadionjába, a Fenway Parkba, és ott kérjenek tőle nyilvánosan bocsánatot. Pedig ha tudták volna, hogy Ruthnak a korhoz képest hatalmas, 20 ezer dolláros fizetési igénye és öntörvényű magatartása (ragaszkodott hozzá, hogy ha úgy tartja kedve, a meccs előtt bármennyi alkoholt ihasson) miatt kellett mennie… A sztori olyan kiemelkedő volt, hogy még HBO is készített róla egy egyórás filmet:

Egyébként a vélt átok 2004-ben megtört, méghozzá sporttörténeti körülmények között. A főcsoportdöntőben a Yankees 3–0-ra vezetett a Red Sox ellen, és a negyedik meccs utolsó, kilencedik inningjében is 4–3 volt a New Yorknak. Innen nyerte meg a meccset, majd pedig – első csapatként 0–3-ról fordítva! – a párharcot is a Red Sox, hogy aztán a döntőben kisöpörje a St. Louis Cardinalst. Azt pedig már csak a tényleg mindenben hívők kedvéért írjuk le, hogy az utolsó kieső Édgar Renteria, a Cardinals 3-as számú játékosa volt. Ugye mondanunk sem kell, hányas volt Ruth mezszáma…

De már önmagában a World Series elnevezéshez is kötődik egy városi legenda. Méghozzá az, hogy a nevét a New York World című laptól kapta, szponzorációért cserébe.

Csakhogy az újságnak annyi köze volt a baseballhoz, mint sok más riválisának: lehozta az eredményeket. Viszont az 1800-as évek végén, azt követően, hogy Joseph Pulitzer megvette, megújult, és jól menő sajtótermék lett belőle, úgyhogy még az ilyen támogatást is kinézték belőle. Ugyanakkor ma már közmegegyezésnek tekinthető, hogy a „world’s championship series” (világbajnoki sorozat) elnevezés lerövidítéséből jött létre a World Series.

A nagydöntő kapcsán azonban nem csupán vidám, de szomorú, egyben valós legendák is léteznek. Chicagóban én is tapasztalhattam, hogy a hajdani maffiavilág emlékét még ápolják, Al Capone lépten-nyomon visszaköszön, azt viszont egy ideig csak a boksz kapcsán tudtam, hogy az eredményeket befolyásolják. Aztán olvasmányaim során belefutottam, hogy az 1918-as World Seriest a Chicago Cubs, a következő évit pedig a Chicago White Sox „dobta”, elsősorban fogadási okokból.

Akik benne voltak, 10 ezer dollárt kaptak fejenként, vagy ahogyan Eddie Cicotte, a White Sox játékosa fogalmazott: „Ennyit hagytak a szobánkban…”

A sportfogadás egyébként – szintén városi legenda! – Michael Jordan baseballkarrierjét is befolyásolta. Több amerikai lap is lehozta, hogy a Levegő ura és David Stern, az NBA komisszárja 1993-ban különalkut kötött, amelynek lényege az volt, hogy a liga nem tiltja el Jordant sportfogadások miatt, a kosaras viszont hátrébb lép, és elmegy baseballozni. „Öt évre lelépek az útról. Ha majd újra azt érzem, kosarazni akarok, ha majd a Bulls szeretne a soraiban látni, és ha David Stern viszont akar látni a ligában, akkor talán visszatérek” – mondta akkor Jordan, és két évet lehúzott a Birmingham Baronsban, illetve a Scottsdale Scorpionsban. Aztán visszament az NBA-be, és nyert még három gyűrűt a Chicago Bullsszal.

A káros szenvedélyből jutott Wade Boggsnak, a Red Sox, a Yankees és a Tampa Bay Devil Rays játékosának is. Róla az terjedt el, hogy az egyik transzkontinentális repülőút során 64 sört ivott meg. Ezt Boggs hevesen tagadta, mondván, ne sértsék meg ezzel a számmal, neki egy nap alatt 107 sör a rekordja…

Végül pedig oszlassunk el két szupersztárhoz kötött legendát. Bár az „A 42-es” című filmből is az jöhet le, hogy Jackie Robinson volt a baseballelit történetének első színes bőrű játékosa 1947-ben, a valóság az, hogy már 1884-ben volt ilyenre példa, akkor Moses Fleetwood Walker játszott egy szezont a Toledo Blue Stockingsban.

És nem, még mindig nincs olyan játékos, aki egy napon pályára lépett volna NFL- és MLB-meccsen.

Olyan több is van, aki mindkét bajnokságban szerepelt (így Bo Jackson, Brian Jordan és Deion Sanders), de egy napon még senki. Ez azért terjedt, terjedhetett el, mert Sanders az NFL-ben 1992-ben Miamiban pályára lépett az Atlanta Falconsban, majd repülőre ült, átsietett Pittsburghbe, az MLB Nemzeti Liga-főcsoportdöntőjének ötödik meccsére. Átöltözött, bemelegített, de nem jutott szóhoz a helyi Pirates ellen küzdő Atlanta Bravesben. Egy évvel korábban még az utazásra sem lett volna esélye, mert idény közben tiltotta ilyen jellegű szerepvállalását az NFL-es szerződése. Viszont addig nem volt hajlandó aláírni az új megállapodását, amíg nem garantálták, hogy az ősszel egyszerre játszhasson az NFL-ben és az MLB-ben is. Két Super Bowl-győzelme és egy World Series-részvétele alapján ő igazi legenda.

A cikk eredeti verziója a Nemzeti Sport 2018. október 26-i számának 2. oldalán jelent meg, az internetes verziója pedig itt található meg.