Nadal fénye

Moncz Attila avatar Moncz Attila 2019. 09. 15. 07:54    
Olvasási idő: 4 perc

Rafael Nadal a US Open-győzelmével megszerezte 19. Grand Slam-győzelmét, egyre megközelítette az örökrangsort vezető Roger Federert, és jelentős kihívó lett a minden idők legjobbja versenyben.

Keresztlányaimon látom, mit jelent az, amikor a kisebbik megpróbálja utánozni a nagyobbikat, és mekkora örömöt jelent neki, illetve a családnak, ha ez sikerül is. De mégis, ha akad összevethető terület (esetükben a sport nem ilyen, ott Csenge viszi a prímet, ugyanakkor balettban Kincső villámgyorsan egyenlít), akkor másodszor ugyanazt látni már nem feltétlenül jelent ugyanakkora szenzációt, mint elsőre, még ha önmagában mindkettő nagy tett is. Ha a nemek miatt nem is húg-nővér, de hasonló öcs-báty viszonyt lehet sok területen felfedezni Rafael Nadal és Roger Federer között. Nadal eredményekben ma már szinte ott tart, ahol a svájci, csak éppen utóbbinak – nem utolsósorban az öt évvel idősebb mivolta miatt – minden hamarabb volt meg. Amikor Nadal, hol máshol, mint a Roland Garroson, megnyerte az első Grand Slam-tornáját, Federernek már volt négy. Amikor 2010-ben a US Open megnyerésével elérte a karrier slamet (legalább egyszer diadalmaskodott az Australian Openen, a Roland Garroson, Wimbledonban és a US Openen), Federer már egy éve boldog tulajdonosa volt ugyanennek. Ha pedig kijött egy közös videója Shakirával, a világ csak mosolygott, mivel korábban látta már együtt Rogert a szintén méltán híres Gwen Stefanival.

Mindez a US Open döntője alatt-után jutott eszembe, amikor is Nadal 4 óra 49 perces csatában legyőzte Danyiil Medvegyevet, és tizenkilencedik Grand Slam-sikerével egyre megközelítette az örökranglista élén álló Federert. Persze a svájci maestrónak már rég megvolt a hasonlóan katartikus döntője kiemelt tornán (nálam a 2009-es wimbledoni finálé viszi a prímet, amelyben 4 óra 19 perc alatt verte meg Andy Roddickot), csak éppen azt nem 33 évesen, nem „ezeregy” sérülésből visszatérve, hanem pályája csúcsán játszotta le. Nadal meg veteránként, kismillió bajt maga mögött hagyva, a végén elképesztő érzelmekről tanúbizonyságot téve. Meggyőződésem, a pályája csúcsán lévő, 2010-es Nadal három szettben lezárta volna a találkozót. A 2015–2016-os „kiadása” (azokban az években még csak elődöntős sem volt Grand Slam-tornán!) biztosan elveszti.

A mostani pedig úgy nyerte meg a meccset, hogy legkésőbb az ötödik szett elejére kimozgatták a komfortzónájából, banki hitelre vette a levegőt, ráadásul ekkorra már nem csupán ő élvezte a közönség szimpátiáját, hanem a kihívó is.

Ilyen meccs és ilyen dicsőséglista után persze megint előkerült a minden idők legjobbja, illetve Amerikában a G.O.A.T.-kérdés. (G.O.A.T.=Greatest Of All Time=Minden idők legnagyobbja) De lehet-e olyan játékos minden idők legjobbja, aki pályafutása legalább kétharmadát egy minimum ekkora nagyság eléggé hosszú árnyékában töltötte, ráadásul mögötte már ott jön az egy évvel fiatalabb következő trónkövetelő (ugyebár Novak Djokovics), akinek ráadásul mindkettőjükkel szemben pozitív a mérlege?

De ha úgy jobban tetszik, lehet-e minden idők legjobbja egy mindenkinél többet dolgozó, ugyanakkor virtuozitásban (Federer), illetve technikai zsenialitásban (Djokovics) legalább egy vetélytársától elmaradó teniszező?

Alapvetően minden ilyen persze (véresen komoly) játék, ugyanakkor ha van egy elég jól definiálható korszak, ami a számok alapján páratlan, akkor azért ott érdemes elgondolkodni. Márpedig a nagy hármas egy elég jól elhatárolható érát hozott létre, illetve tart életben. Federer 2003-ban Wimbledonban nyerte meg az első Grand Slam-tornáját, azóta további 65 GS-döntőt rendeztek meg, ezek közül mindössze 11-en győzött a „belső körön” kívülről érkező teniszező. Andy Murray és Stan Wawrinka három-három diadallal áll, a maradék ötön pedig Marat Szafin, Gastón Gaudio, Marin Cilic, Andy Roddick és Juan Martín del Potro osztozik. A miheztartás végett, a hölgyeknél Serena Williams ragyogása közepette, 2015 óta (tehát több mint egy évtizeddel rövidebb intervallumban!) Angelique Kerber, Oszaka Naomi, Simona Halep és Garbine Muguruza is tudott legalább két GS-tornát nyerni, illetve a férfiaknál 2014 óta nincs új győztes, a nőknél viszont a legutóbbi 11 Grand Slam-versenyből hét játékos az első nagy sikerét ünnepelhette. Vagy egy másik példa: amíg a minap US Opent nyerő Bianca Andreescu személyében a hölgyeknél már akad olyan GS-tornagyőztes, aki a kétezres években született, a férfiaknál még olyan sincs, aki a kilencvenes években született volna, nemhogy tinédzser lenne! És bár a három nagy jövőre már 39, 34, valamint 33 éves lesz, létezik, aki mer arra fogadni, hogy egyikük sem nyer már negyvenen túl Grand Slam-viadalt?

Maradva a nagy hármasnál. A Grand Slam-sikerek örökrangsorának élmezőnye jelenleg így fest: 1. Federer 20, 2. Nadal 19, 3. Djokovics 16. Pedig 1905 óta ezen versenyek száma – a világháborús esztendőket leszámítva – nem változik, évente rendre négyet tartanak belőlük. És mégis, még a szintén korszakos zseni Pete Sampras is kettővel van elmaradva napjaink legkevésbé sikeres zsenijétől és vele együtt a harmadik helytől.

Ezek fényében talán megengedhető, hogy leszűkítsem a G.O.A.T.-versenyt hármójukra, úgy, hogy azért ketten elég jelentős hendikeppel indulnak. Hiszen egy  inkább fizikai sportban Federert a művésziessége és győzelmi képességei milliók szemében legyőzhetetlenné tették már azelőtt, hogy Nadal vagy Djokovics érdemben bekapcsolódott volna ebbe a versenyfutásba. Ettől még azt mondom, mindkettőjüknek lett azóta saját fénye, még akkor is, ha ezen Djokovics képes tompítani kívülről olykor érthetetlennek tetsző feladásokkal, mint például New Yorkban a negyedik körben Wawrinka ellen.

Néhány hete ugyanezeken a hasábokon azt írtam Djokovicsról, „Hadd legyek őszinte, jelenleg nem csupán a másik srácnál, de mindenki másnál jobb”. Ezt fenntartom, ugyanakkor „a” legnagyobb versenyben szerintem ő most két riválisával szemben hátrányban van. Számszakilag is, népszerűség terén is. Nadal viszont, megválaszolva a korábban feltett kérdésemet, legkésőbb a negyedik US Open-sikerével jelentős kihívója lett Federernek. Hármójuk közül ő az egyetlen, aki mindhárom borításon (fű, salak, kemény pálya) legalább két Grand Slam-tornát nyert meg. Tizenkét Roland Garros-győzelme a mi életünkben megdönthetetlen csúcs lesz, ráadásul Andre Agassin kívül ő az egyetlen, akinek a karrier slamen túl egyéni olimpiai aranya is van. Már csak ezért sem érdemes őt salakkirálynak beskatulyázni, hiszen ha az összterméséből kivesszük a Garros-diadalait, hét Grand Slam-elsőséggel még így is veri mondjuk Boris Beckert és Stefan Edberget, illetve egy szinten van John McEnroe-val, ha pedig csak a US Open-győzelmeit nézzük, az ő négyesénél csak az ötnél álló Jimmy Connors, Sampras, Federer trió tud többet felmutatni. Egy gép, egy szörnyeteg a pályán – ahogyan döntőbeli ellenfele, Medvegyev mondta róla.

Csak éppen ő, Djokoviccsal szemben, nem tekinti céljának Federer megelőzését, beéri a játék örömével. „Mi hárman olyat teszünk, mint senki a tenisz történelmében. Büszke vagyok, hogy részese lehetek a harcnak. Örülnék, ha én lennék, aki a legtöbb Grand Slamet nyeri meg, de nem gondolkozom ezen, nem ezért edzem naponta, és nem ezért játszom. Azért játszom, mert szeretek teniszezni. Nem csupán a Grand Slamekre gondolok. A tenisz több, mint a Grand Slamek összessége” – mondta erről. Mi pedig nagyon becsüljük meg, ha az elüzletiesedő sportban képes a játék öröméért teniszezni.

Ezt és a nagy hármast meg kell becsülniük a tornaszervezőknek is. Philip Brook, az All England Lawn Tennis and Croquet Club igazgatója nemrég már arról beszélt, hogy a bevételek terén visszaesés várható, amint a nagy hármas eltűnik a színről. Mert ők nem csupán győztesek, hanem brandek is, méghozzá a cégek, a szurkolók és a szervezők szemében is. Az utánuk jövők, beszéljünk akár Danyiil Medvegyevről, Dominic Thiemről, Alexander Zverevről vagy Nisikori Keiről, nagyon messze vannak ettől. És jelenlegi karizmájuk alapján sohasem érik el ezt a szintet.

Az írás eredeti verziója a Nemzeti Sport 2019. szeptember 13-i számában olvasható, elektronikus formában itt olvasható.