Sport1tv.hu

Torrente

Fri, 06 Apr 2012 17:19:00 +0200

Amikor a Fiesztán agyaltam, és rovatcímeken törtem a fejemet, tudtam, hogy Torrentét is be kell vennem a buliba. Adott volt tehát a feladat: fel kell kutatnom a névadót, és ha törik, ha szakad, meg kell szólaltatnom. Összesen 12 falatkát írtam össze elsőre, és köztük volt a „Sara Carbonero” is. Úgy gondoltam, ez lesz az a felület, ahol a hölgyek lépnek színre, és fejtik ki a gondolataikat a futballról, a futballt körülvevő világról. Végül Iker Casillas menyasszonyával fel sem vettem a kapcsolatot, spanyol ismerőseim lebeszéltek róla. Azt mondták, nem áll szóba senkivel, másrészt, annyira elrugaszkodott a valóságtól – ők nem ezeket a szavakat használták –, hogy már magával sincs köszönőviszonyban. A rovatcímet átkereszteltük. A Fieszta, remélhetőleg, és ahogy a Parque del Retiro jósnője is megjövendölte az első adásban, hosszú életű lesz, és előbb-utóbb lesz alkalmam arra, hogy Sara Carbonerót is rábírjam egy rövidke beszélgetésre. A háttérben mindig hatalmas mozgolódás zajlik, hogy a műsor riportereként eljussak azokhoz az alanyokhoz, akikkel interjút szeretnék készíteni. A hatalmas Real Madrid-szurkoló, a Nobel-díjas perui író, Mario Vargas Llosa is közel került a Fiesztához, de időpontot még nem tudtunk egyeztetni, addig még el sem jutottunk. A Barcelona-drukker tenorista, José Carreras a temérdek elfoglaltságra hivatkozva hárította el a Fieszta közeledését. Egyelőre. Johan Cruyff megszólaltatása tűnik a legbonyolultabb feladatnak, hiszen még a menedzsere is azt mondta, ne fecséreljem az ügyre az amúgy sem túl sok szabadidőmet. A Torrentét alakító Santiago Segurával való találkozó megszervezése sem tűnt éppen egyszerű feladatnak. – Nagyon nehéz megszólaltani – mondta az egyik spanyol ismerősöm. Néhány héttel később jelezte, eljutottak hozzá, és tolmácsolták neki a kérésemet. Telt-múlt az idő, és egyszer csak csörög a telefonom: – Santiago Segura úr hatalmas megtiszteltetésnek veszi, hogy Magyarországról érdeklődnek iránta, és kész fogadni a stábot. Hurrá! A világhírű spanyol színész egyik munkatársával időpontot egyeztettünk, és január végén, Madrid belvárosában, Segura birodalmában, létrejött a nagy találkozás. A Torrente-filmek megálmodója, forgatókönyvírója, főszereplője és producere éppen tárgyalt, amikor beléptünk a „világába”. Az előre megbeszélt időpont a színésznél szent és sérthetetlen, így a munkatársa benyitott a tárgyalóba, és közölte vele, hogy a magyarok már megérkeztek. Felpattant, és megindult felénk. A gyors bemutatkozás, kézfogás után lekapta a polcról „ A törvény két balkeze” című DVD magyar változatát, és büszkén újságolta, hogy meg is nézte, de egy kukkot sem értett belőle. Végig az interjú folyamán rendkívül közvetlen és barátságos volt. A beszélgetés végeztével két olyan alapszabályt is felrúgott, amit nem szokott: egyrészt átvette a Puskás feliratú mezt, amit ajándékba vittünk neki – ajándékokat nem fogad el, egyébként a trikót rögtön magára kapta – , másrészt „Torrenteként” üdvözölte a Fieszta nézőit.

–Ilyet most csináltam először és utoljára. A spanyol tévések többször bepróbálkoztak, nem mentem bele, de a magyar rajongóimmal kivételt teszek. Tudod – folytatta – úgy vagyok ezzel a jóemberrel, hogy egy ládában pihentetem, és csak akkor szedem elő, ha szükségem van rá – így Segura.

Bevallom, nem voltam és nem is lettem nagy Torrente-rajongó, de a randevú előtt az összes Torrentét megnéztem. Volt, hogy hangosan kacagtam, de volt olyan pillanat is, amikor nem tudtam mosolyra húzni a számat. A Santiago Segurával való találkozást életem eddigi legnagyobb szakmai élményei közé sorolom. Segura a négy Torrente-filmmel közel 10 millió nézőt csalt be a mozikba, csak Spanyolországban, és közel 70 millió eurót kasszírozott. A Torrenték beírták magukat a spanyol film történelemkönyvébe, hiszen az alkotások közül kettő felkerült a legtöbb bevételt hozó spanyol filmek Top10-es listájára. A Torrente első epizódja a 11. helyen áll, ami szintén nem rossz. Sőt!

Arra a kérdésre, lesz-e ötödik is, Santiago Segura így válaszolt:
– Lesz, ez teljesen biztos. Nem okozhatok csalódást a magyar rajongók tízezreinek, akik alig várják az újabb epizódot. Meg fogom csinálni.

A Fieszta hétfői adásában jön a filmtörténet legnagyobb „atléticósát” alakító Santiago Segura, aki mindent bevall a futballhoz fűződő viszonyáról. A Madridban készült interjú vágatlan verziója kedden kerül fel a honlapunkra, a www.sport1tv.hu-ra.

Matracosok

Thu, 05 Apr 2012 13:23:00 +0200

A Fieszta következő adásában az Atlético Madrid lesz a főszereplő. A nagy múltú Atlético, Spanyolország egyik legnépszerűbb csapata. Amikor a megboldogult Jesús Gil y Gil kijött a börtönből – mindig a zavarosban halászott, így nem csoda, hogy előtte is megnyíltak a börtön kapui –, azt mondta, nem is gondolta volna, hogy ilyen sokan szorítanak nekik. A labdarúgás történetének egyik legvitatottabb elnöke évente több edzőt is cserélt, de nem azért, mert rosszindulatú volt, hanem azért, mert nem értette a futball világát, és főképp azért, mert a talpnyalói még annyira sem értettek a futballhoz, mint ő. A fizetésekkel mindig csúszott, ám ha bejött egy biznisz, azon nyomban kifizetett mindenkit. A klub az ő irányítása alatt duplázni tudott, közel 110 éves története során először és utoljára, hiszen 1996-ban, szakítva a Real és a Barcelona egyeduralmával, megnyerte a bajnokságot és a kupát is. Igaz, 4 évvel később kiesett az élvonalból. Az Atletico rövid időn belül nagyokat tud zuhanni, és legalább ilyen gyorsan képes bármilyen csúcsot meghódítani. Ezt a csapatot nem lehet megfejteni, ezt érezni kell, vagy ahogy a kiváló spanyol újságíró, Pablo Brotons fogalmaz: „az Atléticót minden „atleticós” a szívében hordozza"! Brotons nagy sikert aratott az "Atlético Madrid Bibliája" című könyvével, ami egyetlen „matracos” éjjeliszekrényéről sem hiányozhat. A prológust a piros-fehérek legendás középpályása, Adelardo Rodríguez vállalta magára, aki 17 évig feszített a Manzanares-partiak mezében. Ezek után ne lepődjünk meg azon, hogy 511 tétmeccsel és 10 trófeával ő a "rojiblancók" történetének legtöbb tétmérkőzésével és legtöbb trófeájával rendelkező játékosa.

Az egykori 14-szeres spanyol válogatott, Európa-bajnok futballista a következőképpen fogalmazta meg, mit is jelent számára a klub, a csapat: „Az Atlético a mindenem, mindig is az volt és az is marad, amíg csak élek. Egy vallás, egy lelkiállapot. Az Atlético maga az élet, az én életem. Atleticósnak lenni életérzés, és az érzések ellen nem lehet harcolni.

Enrique Collar, aki 1953-tól 1969-ig „védelmezte” a piros-fehér trikót így vélekedett: „Ha tehetném, még egyszer megszületnék, de csak azért, hogy ismét az Atlético játékosa lehessek.”

José Eulogio Gárate, aki a matracosokkal 3-szor bizonyult a liga legeredményesebb játékosának, így vallott: „Az Atlético legnagyobb és legékesebb öröksége a szurkolótábora.”

Az Atléticónak legalább 2 millió szurkolója van Madridban és a főváros környékén. Külföldön is hatalmas bázissal rendelkezik. A magyar „atleticomadridosok” a „Pena Atlética de Hungría” néven szervezett szurkolói csoportot hoztak létre, amit a madridi egyesület hivatalos szurkolói csoportként ismer el. Az erről szóló oklevelet a klub elnöke, Enrique Cerezo úr látta el kézjegyével. A hétfői Fiesztában jönnek a részletek, és kiderül az is, miért is matracosok az „atleticósok”.

Pocséttinó és Názsi

Fri, 30 Mar 2012 22:59:39 +0200

Az elmúlt héten Barcelonában forgattam a Fiesztába. Az egyik célpontom az Espanyol volt, így hát megnéztem a helyszínen az Espanyol-Racing meccset, a találkozó után pedig irány az interjúzóna. Nincs nagy tolongás, a riportalanyok szépen elsétálnak a kamerák előtt (egy-egy ilyen meccsen alig van néhány), lehet választani. A „kérdezők” türelmesek, hiszen tudják, egyetlen játékos sem fog elsprintelni előttük, úgyhogy egyik sem gázol bele a másik munkájába. Egy-egy Real vagy Barcelona meccs után akadnak „főszereplők”, de ezt a műfajt ebben a közegben, ebben a formában nem lehet sokáig művelni. Az U20-as világbajnok, Philippe Coutinho brazil lévén, portugálul válaszolt a kérdésekre. A Benfica argentin játékosa, Saviola mindig spanyolul nyilatkozik a portugál kollégáknak. Nincs belőle probléma, sem Barcelonában, sem pedig Lisszabonban. A kék-fehérek egyik legértékesebb játékosa, Joan Verdú teljesen meglepődött azon, amikor elmondtam, Magyarországon is sokan szurkolnak az Espanyolnak. A Racing Santander, futballistája, Gonzalo Colsa, aki szintén U20-as világbajnok, elmondta, egyáltalán nem bánkódik amiatt, hogy válogatottbeli csapattársai, Xavi vagy Casillas többre vitték, mint ő. Mondjuk ő sem panaszkodhat, hiszen közel 400 tétmeccset játszott Spanyolországban, a legmagasabb szinten. Bevallom, lenyűgöztek ezek a srácok: egyrészt a pályán nyújtott teljesítményükkel, és ezt nem csupán erre az egy meccsre értem, másrészt szerénységükkel és alázatukkal, amiről az interjúsarokban tettek tanúbizonyságot. Néhány nappal később visszamentem a Cornellá El Prat-stadionba, amit nevezhetnénk akár ékszerdoboznak is. A klub sportigazgatója, Ramon Planes fogadott minket, enyhe túlzással azt is mondhatnám, tárt karokkal. Kiderült, naprakész a magyar futballból, és mindent tud a Videotonról. Nem csoda, hiszen a fehérváriak erőnléti edzője, Joan Carrillo tavaly még az Espanyolnál dolgozott másodedzőként, és a Vidi jobbhátvédje, Álvaro Brachi is lehúzott egy-két évet az Espanyol B-ben. Az edzés előtt hatalmas megtiszteltetésben volt részem, amit a helyszínen dolgozó spanyol kollégák nem is értettek. Planes lehívott a lelátóról (a 2. sorban vártam, hogy elkezdődjön a foglalkozás), és bemutatott a csapat edzőjének, az argentin Mauricio Pochettinónak.

-Örülök, hogy megismerhettem. Gratulálok, jó munkát végez, összeállt a csapat.

-Köszönöm szépen. Mondja, jól bánnak itt magukkal? Minden oké? Szóljon, ha valamiben tudok segíteni- így Pochettino.

- Mauricio, tudja, az ön vezetéknevének kiejtése nem kevés kalamajkát okoz nálunk. – folytattam a beszélgetést.

-Mi a baj nevemmel?- kérdezte mosolyogva.

-Ön hogy ejti? K-val vagy cs-vel? – kérdeztem.

-Maguk miért problémáznak ezen? – reagált a kérdésemre az egykori argentin válogatott játékos.

-Nézem a spanyol híradót, és előfordul, hogy cs-vel, de van úgy, hogy k-val ejtik az ön nevét. Volt rá példa, (a saját fülemmel hallottam) hogy egy tudósításon belül ejtették így is, úgy is.

-Nekem fel se tűnt- mondta, majd így folytatta. – Nézze, Argentínában Pocséttinó vagyok, de miután olasz származású a családom (hozzáteszem a szó is olasz eredetű, jelentése: kicsi, kevéske, stb.), az sem hibázik, aki Pokéttinót mond. Engem nem zavar: úgy ejtik, ahogy csak akarják!

A párbeszéd után elköszönt, majd vezényelt egy pörgős edzést, noha a csapat 12 órával korábban Sevillában bajnokit játszott. A foglalkozás után az Európa-bajnok, Sergio Garcia állt a mikrofonunk elé, aki, mihelyt megtudta, hogy magyarok vagyunk, rögtön elkezdte dicsérni a Barcelona kéziseinek magyar csapatkapitányát, Nagy Lászlót, vagy ahogy arrafelé ejtik: Názsit! Gondolom, Laci sem csinál presztízskérdést abból, hogy a katalánok hogyan ejtik a nevét.

„Clásico” előtt (1.rész)

Thu, 29 Mar 2012 22:24:37 +0200

A spanyol liga 52-53-as szezonja sem volt izgalmaktól és balhéktól mentes. Öt fordulóval a vége előtt a következőképpen festett a táblázat: a Valencia vezetett 35 ponttal, a második helyen az Espanyol állt 34-el, a Real Madridnak 33, míg a Barcelonának 32 pontja volt. 1953. április 5-én a Barcelona a Les Corts-stadionban fogadta a legnagyobb riválisát, a Real Madridot. A katalánoknak nehéz sorsolásuk volt, hiszen a fővárosiak elleni meccs után az Espanyollal és a Valenciával is találkoztak, de a Valladoliddal és a Bilbaóval is össze kellett csapniuk. Egyetlen gól döntötte el a meccset: Moreno találata a Barcelona sikerét eredményezte. A gólöröm kellős közepén a hazaiak játékosa, Kubala László összeszólalkozott a madridiak védőjével, Olivával. A szócsata bokszmeccsé lényegült át, a találkozó játékvezetője, Gardeázabal mindkét futballistát kiállította. Az akkori szabályok szerint az ilyen vétség 4 fordulós eltiltást vont maga után, ami főképpen azon csapatoknak kedvezett volna, amelyek megelőzték a Barcelonát a bajnoki táblázaton. Abban a korszakban Kubala László volt a liga legjobbja, tehát az ő kiesése nagy érvágást jelentett volna a bajnokaspiráns katalán együttes számára. Éppen ezért Barcelonából azt akarták elhitetni mindenkivel, hogy csak egy szimpla, ártatlan lökdösődés történt, semmi más. Ezzel szemben Madridban azt hangoztatták, hogy a felek perceken át ököllel ütötték egymást. Az agresszióért keményebb büntetés járt, így nem volt mindegy, hogy csak lökdösődtek vagy csépelték is egymást a srácok. A madridi sportnapilap, a Marca közzétette a meccs jegyzőkönyvét, amelyben a játékvezető azt állította, hogy Kubala és Oliva szó szerint összeverekedett, ám nem vállalkozott arra, hogy megállapítsa, ki kezdte a bunyót. Úgy tűnt, nincs mese, a két játékost 4-4 fordulóra elmeszelik. Az Espanyol korábbi elnöke, Francisco Ramon Cenarro, akinek a Katalán Labdarúgó-szövetség elnöki posztjára fájt a foga ( 4 évvel később bele is ülhetett az elnöki székbe), kint volt a meccsen, és az élményt fel is használta, hogy maga mellé állítsa a Barcelona vezéreit. Cenarro azt nyilatkozta, ő cseppet sem találta súlyosnak az esetet, és egyébként is, ne a játékvezető bejegyzése döntsön, hanem a fegyelmi bizottság, minthogy ezért van. A bizottság összeült, és a szavazás során azok voltak többségben, akik úgy vélték, szó nem volt ütlegelésről, adok-kapokról, tehát egyik játékost sem kell eltiltani. Kubala a továbbiakban szinte egymaga nyerte meg az Espanyol elleni városi derbit, az utolsó három meccsen is főszerepet vállalt a sikerekből, így a Barcelona, a csodálatos hajrának köszönhetően, elhódította a bajnoki címet. A játékvezetői testület elnöke, Eulogio Aranguren, arra hivatkozva, hogy semmibe vették a játékvezető által leírtakat, lemondott, és a testület össze tagja követte a példáját.

Indul a Fieszta!

Mon, 12 Mar 2012 12:21:33 +0100

Ma jelentkezik először egyórás, spanyolos showműsorunk, a Fieszta, ami a „bemutatás”, a „tájékoztatás” jegyében zajlik, de nem elégszünk megy ennyivel, azon nyomban a lovak közé csapunk. A műsort elképzeltük, kitaláltuk, megcsináltuk, ám nem megyünk vele semmire, ha önök nem fogják szeretni. A vizsgaidőszak tehát most kezdődik számunkra, és bár a mai világban, a mai való világban nem biztos, hogy az a jó, a színvonalas, ami nézettségi rekordokat döntöget, szomorúak lennénk, ha azzal a tudattal kellene ébrednünk minden reggel, hogy csalódást okoztunk. A negatívizmus távol álljon tőlünk: hiszünk a Fieszta sikerességében, és hitünknél már csak az elszántságunk nagyobb.

A Fiesztával a család minden tagjához szólunk, és egy picit mindenkinek kedveskedünk. Annak, aki a latinos zenét szereti, aki a nagy gólokért, esetleg a taktikáért rajong. Annak, aki eddig nem értette, mi ez a nagy felhajtás a spanyol futball körül, de most már világosan szeretne látni. Annak, aki úgy döntött, beleszeret a spanyol futballba, de impulzusok hiányában rendre elhessegette magától a gondolatot. Vagy annak, akit cseppet sem érdekel a hétvégi meccsdömping, de nagyon kíváncsi arra, milyen az az ország, ahol a futball vallás, a meccsnap szent, és ahol a labdarúgók félistenek.

A hétfői adásban megismerkedhetnek a műsor szereplőivel, és ami még ennél is fontosabb, ízelítőt kaphatnak abból, miért érdemes minden hétfő este 8-kor ránk hangolódni, a sport1-re kapcsolni. Vincze Ottóval és Hajdu Attilával nem ér véget a vendégek listája. Meghívtuk a premierre a budapesti Cervantes Intézet igazgatóját, Javier Perez Bazo urat, aki ezúttal nem a kortárs spanyol irodalom nagyjairól, hanem a futballról értekezik. Persze, Artúro Pérez-Reverte is megérne egy misét. Vagy kettőt! A műsor egyik szakértője, társműsorvezetője, Vincze Ottó megmutatja azt a mezt, amelyet a Barcelona futballistájaként viselt, büszkén, noha a katalánok egy picit összekeverték vezetéknevének mássalhangzóit. Megtudhatjuk, miért vonzódik Spanyolországhoz a Fieszta másik szakértője, Hajdu Attila. Felidézzük az elmúlt 12 év legemlékezetesebb „spanyol” interjúit, pillanatait. Kiderítjük, honnan vette a spanyol Marca azt, hogy a Real öltözőjében áll a bál, és noha egyelőre egyetlen bálba sem vagyunk hivatalosak, tehát a sérónkat nem kell belőnünk, azért mi ellátogatunk egy Madrid melletti fodrászüzletbe, hogy személyesen Cristiano Ronaldo fodrászainál érdeklődjünk: vajon ő hogy lövi be? A műsort Faragó Ricsi vezeti és Szél Tomi szerkeszti. Nekik jó munkát, önöknek jó fiesztázást kívánok.

Egy madridi forgatáson történt…

Egy járókelő odament Budai Csabi operatőr kollégámhoz, és így szólt!

-Ember, ti dolgoztok a legtöbbet, de titeket sosem mutatnak a televízióban!”

Igaza van, de én a vágókról sem feledkeznék meg…

A hét főbűn, a hét fogás és a hét fess fiesztás

Wed, 07 Mar 2012 18:47:50 +0100

Tolsztoj szófordulatával élve, a már elfeledett boldogság szele ütött meg, amikor közölték velem, rövidesen spanyol témájú, tárgyú műsor indul a csatornánkon, amelynek vezérfonala, központi témája, mondanom sem kell, a spanyol bajnokság, vagy ha így jobban tetszik, Spanyolország futballja lesz.

A nyár óta tartó, hosszúra nyúló beszélgetések, értekezletek, egyeztetések, viták után kellemes érzés lett úrrá rajtam, amikor a keddi sajtótájékoztatón minden sarokból visszamosolygott rám a Fieszta logója, nekem pedig szinte végig fülig ért a szám, ámbátor nem vagyok egy vigyori típus. Még nagyobb öröm volt számomra, hogy a március 12-én induló műsorunkról a spanyol nyelv és kultúra legszentebb helyén, a budapesti Cervantes Intézetben ejtettünk szót először, mintegy hangsúlyozva, hogy a futball a kultúra része, és ezen egyetlen spanyol sem sértődik meg, sőt kikérné magának, ha az ellenkezőjét állítanánk. Nem könnyű spanyolos műsort csinálni, hiszen nincs mibe belekapaszkodni, és mint ilyen, bőven van mibe belegabalyodni.

Amikor a kiváló tévésnek, hispanistának, a Sport TV korábbi elnökének, Horvát Jánosnak előhozakodtam törekvéseinkkel, felvázoltam az elképzeléseimet a műsorról, rögtön azt kérdezte, mitől lesz ez a műsor spanyolos. Tudta, hogy nem lesz rá válaszom, éppen ezért előre készült, és a kezembe nyomta Fernando Díaz-Plaja „A spanyolok és a hét főbűn” című könyvet, ami azóta is az egyik kedvenc olvasmányom, noha nem szoktam egy könyvet kétszer elolvasni. Azt mondta, lapozgassam, olvasgassam, és aztán szolgáltassam vissza, mert nagy becsben tartja, ám arra kért, még ott melegében mélyüljek el az általa „kiszamárfülezett” részben. Az előkészített szövegrész hűen lefestette milyen is a spanyol valójában, akit egyes források a következőképpen jellemeztek, jellemeznek, egyébként nem túl szerencsésen: „a spanyol egy alacsony növésű ember, aki seperc alatt bárkit ki tud hozni a sodrából”. Nos, a Horvát János által „kiszerkesztett” rész arról regél, hogy a spanyol alapjában véve egy izgága ember, akinek be nem áll a szája, és mindig, mindenről megvan a véleménye. A remekmű olvasása közben be kellett látnom, nem véletlen, hogy a spanyoloknak nincsenek kimagasló sakkozóik. A csendet csapásként élik meg. Azért szeretik a futballt, és egyáltalán a sporteseményeket, illetve a bikaviadalokat, mert minden akcióhoz azon nyomban kommentárt lehet fűzni, és azért utálják a színházi előadásokat, mert a nézőtéren még pusmogni sem lehet. Díaz-Plaja könyve 1966-ban jelent meg először, és bár sok spanyol megsértődött, amikor a sorokat olvasva, saját magára lelt, 21 kiadást ért meg, és lassan Don Quijote-i magasságokba emelkedik. Gondolom, most sok irodalmár tépi a haját. A legutóbbi spanyolországi forgatás kapcsán én is beszereztem egyet, és nem tudok betelni vele. Megtudtam például, hogy a baszkok a legkatolikusabbak, ráadásul hatalmas étvágyúk van, hogy a spanyolok, úgy általában, még a pápánál is pápábbak, és hogy a bikaviadal az egyetlen előadás, ami másodpercre pontosan kezdődik. Ennek két oka van: egyrészt, a torreádorok (ilyen szó nem létezik a spanyol nyelvben, ez a mi invencióink) nehezen viselik a várakozás perceit, tehát az izgalom előtti, drámai pillanatokat a minimálisra kell csökkenteni, és mint ilyen, egy-két perc csúszás sem fér bele, másrészt az előadást még sötétedés előtt be kell fejezni, hiszen a természetes fény e műfajban szent. Manapság esti „corridák” is vannak, ám a villanyfényes verziót sok torreádor ellenezte, ellenzi ma is, és bizony volt olyan is, aki pont emiatt hagyta abba briliáns pályafutását. Olyan is akadt, aki a tévéközvetítéseket nem nézte jó szemmel, és ezért fordított hátat az arénáknak. Soha, egyetlen bikaviadalon sem voltam, mégis vonz ez a világ, mert van benne valami titokzatos, és hőseikben a futballistákat vélem felfedezni. Vicente Blasco Ibánez, „Vér és aréna” című regénye pont egy olyan torreádorról szól, aki az ösztöneire hallgatva lett sztártorreádor, a nép kedvence. A futballisták között, ugye, hány ilyen van. Ronaldinho meg tudná magyarázni, mit miért csinál? Gondolom, ha Ibánez hősének elmagyarázták volna, hogy az, amit ő „gondolkodás” nélkül véghezvisz, milyen kockázatokkal jár, akkor abbahagyta volna a szakmát, mint a hályogkovácsok a zöldhályog eltávolítását, miután megtudták, milyen bonyolult szerv is az emberi szem. A torreádor a szerelembe halt bele, ez végzett az erejével. A futballban is van rá példa, ám a drámaiság csupán költői: a portugálok egykori klasszisa, Chalana egy hatalmas szerelmi történet áldozata lett. Úgy belebonyolódott egy csinos nőbe, hogy soha többé nem tudta azt nyújtani, amire predesztinálta a páratlan tálentuma. Egyébként jól van, tavaly tavasszal összefutottam vele Lisszabonban, a Benfica edzőtáborában. Éppen focizni indult az öregfiúkkal.

A mi műsorunk cseppet sem lesz öreges, hiszen már a cím is arra kötelez minket, hogy fiatalos, lendületes, jókedvű, ha úgy tetszik, hangos, de nem harsány, igazi spanyolos műsort csináljunk. Minden hétfőn este 8-tól 9-ig ünnepelni fogunk. Fiesztázunk! A Fieszta nagyon gyorsan beépült a mindennapjainkba, bár a „mañana”, az „holá” és az „olé” is kapott szavazatokat, amikor a műsorcímen törtük a fejünket. Azokban a pillanatokban, amikor a műsorról elmélkedtem, egy autentikus tapasz bárt képzeltem magam elé, ahol egy spanyol gitár hangja lengi be a teret, a vendégek pedig a futballról társalognak. Kollégáink kiírták a pályázatot a „spanyolos” stúdióra, csodálatos munkák érkeztek be, a győztes alkotás legelőször hétfőn este lesz látható. Már ez is nagy élmény lesz, meglátják! Nézzék! Ha az ember betér egy ilyen bárba, akkor fogyaszt, méghozzá tapaszokat. A tapasz a spanyol gasztronómia egyik jellegzetessége, és valójában bármiből össze lehet állítani egy kis tapasz-tálat. A variációkat napestig sorolhatnám. Lehet tehát falatozni, mi is ezt tesszük majd. Minden adásban más és más kerül az asztalra. 7 féle tapaszból, fogásból válogatunk. A kedves néző a „Caramba”, a „Señor”, a „Señorita”, a „Flamenco”, a „Gazpacho”, a „Barca & Real”, illetve a „Torrente” rovatokkal találkozik majd a Fiesztában.

Nem fogunk spórolni a szenzációkkal, a kuriózummal. Elmegyünk például abba a cukrászda, ahová a Real Madrid játékosa, Pepe jár sütögetni. Betérünk abba a fodrászüzletbe, ahol Ronaldo fodrászai dolgoznak. Ellátogatunk abba a cipőgyárba, ahol Guti vagy Butragueno futballcipőjét készítették, vagy ahol manapság Kanouté, Pepe Reina és megannyi világsztár csukái jönnek le a szalagról. Beszélgetést láthatnak majd a Getafe magyar származású játékosával, Mikuval, akinek a családtagjai is jelen lesznek a Fieszta stúdiójában. Faragó Ricsi lesz a ceremóniamester, az egykori megasztáros, Torres Dániel gondoskodik a spanyolos zenéről, a Barcelona B korábbi játékosa, Vincze Ottó, valamint egykori csapattársa, a spanyol életérzés kiváló ismerője, Hajdu Attila fűz majd kommentárt a Spanyolországban forgatott anyagokhoz, így a Torrente-filmek főszereplőjével, a Santiago Segurával forgatott interjúhoz is. Állandó vendégünk lesz Szenderi József, a Málaga és a Cádiz egykori kapusa, valamint Dunai Antal, aki edzőként több élvonalbeli spanyol csapatnál is megfordult. Kitárgyaljuk a Barcelonát, a Real Madridot, Guardiolát és Mourinhót, és első kézből tájékozódunk. Az első, azaz a hétfői adásból megtudhatják például, milyen csatornákon jutnak ki a hírek a Real Madrid öltözőjéből, és Casillasnál érdeklődünk, valóban volt-e balhé az edzőtáborban a Barcelona elleni kupapárharc első felvonása után. Mi nem elégszünk meg ennyivel, a hírt kiszivárogtató újságnál, a Marcánál is kopogtatunk, hiszen kíváncsiak vagyunk arra, milyen eszközöket használnak, hogy belássanak a redőnyök mögé. A műsorban mi is ezt tűztük ki célul, és, a Marca főszerkesztő-helyettesét, Juan Ignacio Gallardót idézve, nem lengetjük majd a fehér zászlót, ha valahova be akarunk menni, és az ajtót zárva találjuk.

Az első adás tartalmáról, a vendégekről a következő írásomban számolok be.

Útkereszteződések

Sun, 04 Mar 2012 12:37:00 +0100

Amikor mindenki a miértekre keresi a választ, magyarázatot vár, összefüggéseket kutat, elméleteket gyárt, én emlékezem.

A 90-es évek elején eltökéltem, hogy gyerekkori álmomat valóra váltom, és elindulok a pályán. Csak az első lépést kellett valahogy megtennem, pontosabban a másodikat, mert első lépésként vennem kellett valamit, ami nyomot hagy, ha gondolataim támadnak. Megtudtam, hogy a Csepel Vas- és Fémművekben leselejtezik az írógépeket. Elmentem, és 500-ért vettem én is egyet. Az élmény súlyát még most is cipelem. Az egykor virágzó gyár kéményei ordítottak a fájdalomtól. A propagandaszövegek szégyenükben lekívánkoztak a falakról, én pedig szélsebesen szedtem a lábam, nehogy valamelyik társamul szegődjön.

Az írógépek ideje is lejárt. Minden leütésnél kiugrott a szalag, de én türelmesen visszacsúsztattam a helyére. A kezem piszkos lett, a lap maszatos. Sok mindenről írtam, de csak egy cím maradt meg bennem. „Jorge Costa esete George Weah-val”. - Valakinek meg kell mutatnom! –mondtam. Jónak éreztem.

Éveken át a BLSZ-ben futballoztam. Kedvtelésből. Csapatommal ingáztunk az osztályok között. A Ganz-Mávag pályán játszottunk (most lakópark ugyanott), idegenben. Diglics Gyuszi mellett öltöztem. Ő volt a kapus. Tudtam, focisulit alapított. Vass Ádám, Filkor Attila és Stieber Zolika is nála kezdte, sőt Lothar Matthaus későbbi segítője, Szalai Laci is itt ismerkedett az edzői szakmával. A téma annak idején újdonságnak tetszett, és mint ilyen, az újságírók érdeklődését is felkelthette. Legalábbis ebben bíztam.

-Te, Gyuszi, van sportújságíró ismerősöd?-kérdeztem.

-Van! Kutasi Robi! Sport plusz Foci!-mondta.

- Megadod a számát? –ragadtam meg az alkalmat.

Megkaptam, és néhány óra múlva egy fülkéből már tárcsáztam is.

-Jó napot kívánok! Farkas Norbert vagyok, egyetemista, Kutasi Róbertet keresem.

-Én vagyok. Miben segíthetek?

-Sportújságíró szeretnék lenni, és megmutatnám az írásaimat.

-Hozd be!-zárta le a beszélgetést.

A boldogságtól szárnyaim nőttek. A Sport plusz Focit rendszeresen olvastam, Robi írásait ismertem.

Hónapokon át, minden lapzárta előtt, menetrendszerűen megjelentem a Nap-kelte szerkesztőségében, az Angol utcában. Aztán vártam a legfrissebb számot. – Hátha! Talán majd most!- reménykedtem. Izgatott voltam. Legalább olyan izgatott, mint amikor azért vettem meg valamelyik napilapot, hogy megtudjam az egyetemi ponthatárokat. –Semmi! Soha semmi! A nevem sehol. A nevem senki!

-Írj brazil fociról!- mondta egy alkalommal.

Már nem emlékszem, hogy írtam-e vagy sem. Magamat ismerve talán igen. Hogy milyen forrásból? Fogalmam sincs. Valamit biztosan kitaláltam. Amikor utoljára jártam nála a szerkesztőségben így szólt:

-Norbi, én nem fogom azt mondani Vándor Kálmán bácsinak, hogy ne írjon többet a nemzetközi futballról. Nem engedhetem meg magamnak. Remélem, megérted. És mindegy, hogy jó-e vagy sem az, amit írsz. Én nem fogok neki csalódást okozni, de neked sem akarok. Itt, ott és amott semmi esélyed, de íme egy szám, hívd fel Vajda Gyurit a Blikktől, ő segíteni fog neked.

Felhívtam, Gyuri maga mellé vett, jártam a pályákat, és tanultam a szakmát.

Évekkel később Bolognában találkoztunk, egy Bologna-Fiorentina előtt. Ösztöndíjasként Padovában tanultam, és a környékbeli városokba jártam meccsre: Vicenzába, Velencébe és Bolognába.

-Hát te? - így Robi, aki Hegyi Iván társaságában jelent meg. (Ivánt akkor ismertem meg személyesen.)

-Padovában tanulok, és hétvégén meccsekre járok. (Eljártam én hétközben is, félreértés ne essék!)

-De jó neked! Én hétvégén a Megyeri útra járok, meg a Fáy utcába!-vágta rá Robi.

A meccset hármasban néztük. Ha jól emlékszem, a Bologna, amely abban a szezonban eljutott az UEFA-kupa elődöntőjéig, 3-0-ra győzött a violák ellen. A lefújás után elköszöntünk egymástól. Később szomszédok lettünk, noha csak ritkán találkoztunk. A kislányát sétáltatta, közben telefonált. Most ez az a kép, ami felvillan előttem. Az ablakból kiintegettem neki, az utcán rádudáltam. A sporttévé indulásakor behívtuk néhány adásba. Mindig szívesen jött, aztán mindenki ment a maga útjára, és vitte magával a maga gondját-baját. Nem is tudom, mikor és hol találkoztunk utoljára? Talán a Nagy Lajos és a Telepes kereszteződésénél. Integettük egymásnak. Elbúcsúztunk egymástól.

Útjaink soha többé nem fogják keresztezni egymást.

Nyugodj békében, Robi, és köszönöm!

Megáll az órám!

Tue, 28 Feb 2012 19:16:00 +0100

Miguel Ángel Álvaro Lopez úgy döntött, emberi köntösbe bújtatja a bírókat. Amúgy meg mi értelme lenne könyvet írni a sporikról? Most komolyan. Az újságíró kolléga, a legolvasottabb spanyol napilap, a Marca munkatársaként 20 éven keresztül a profi sporttársak lelkét ápolgatta, maguk a feketerigók, a rovatvezetők, a főszerkesztők, és nem utolsósorban az olvasók hatalmas örömére. A fütyülősök beengedték a világukba - gondolom, nem ment egyik napról a másikra-, és volt olyan, aki még a lakásába is. Ha a sípmesterek üzenni akartak a külvilágnak, akkor rajta keresztül adagolták a véleményüket. Cserében ők sem fordítottak hátat, ha a közvélemény pont rájuk volt kíváncsi egy-egy balhé vagy botrány kapcsán. (A spanyol játékvezetést ismerve, minden fordulóra jut bőven beszédtéma.) Álvaro, aki jelen pillanatban a Spanyol Labdarúgó-szövetség kiadványait színesíti írásaival, gondolt egy nagyot, és csokorba rendezte azokat a sztorikat, amiket a kanárik csiripeltek el neki hosszú pályafutása során. „A síp törvénye” című kiadvány prológusát a szövetség elnöke, Angel Maria Villar jegyzi, az anekdota-gyűjteményt a bíróküldő testület elnöke, az egykori kiváló játékvezető, Victoriano Sánchez Arminio zárja le köszönő szavakkal. Én is köszönettel tartozom Álvaro Lopeznek, hiszen megengedte, hogy szemezgessek a kollekcióból.

Engedjék meg, hogy röviden bemutassam önöknek minden idők egyik legnagyobb és legelismertebb spanyol játékvezetőjét, José María Ortiz de Mendíbilt, aki 20 éven keresztül járta az első osztályú pályákat, és fújta a sípot a legnagyobb eseményeken. 241 meccset vezetett a spanyol ligában, de karrierje során kapott KEK-döntőt, Eb-döntőt és Világkupa-döntőt is. Világbajnokságon „csak” az elődöntőig jutott: 1970-ben ő dirigálta a Brazília-Uruguay mérkőzést. Azt követően, hogy a sípot bezárta egy dobozba, egy picit szolgálta az UEFA-t, aztán szerepet vállalt a spanyol köztévé gólösszefoglalójában, ahol elindította a „Visszajátszás” című rovatot, ami kétélű fegyvernek bizonyult. A nézők körében hatalmas népszerűségre tett szert, ünnepelt tévésztárrá avanzsált, a játékvezetők azonban kiutálták maguk közül. Ortíz de Mendibil feltárta a hibákat, a téves ítéleteket, aminek következtében hosszú kényszerpihenőket iktattak be egy-egy játékvezető életében. A bíróküldő testület akkori elnöke, José Plaza hatalmas hadjáratot indított ellene, és végül a rovatot levették a műsorról.

Ortíz de Mendíbil játékvezetővel ezernyi dolog történt. A mexikói világbajnokság után, a mexikói szövetség felkérte, vezessen néhány bajnokit. Nem kért keveset, az egyik helyi lap meg is jegyezte: „Ortíz de Mendíbil drágább, mint Cordobes.” (Manuel Benítez „El Cordobes” tekinthető minden idők egyik legnagyobb torreádorának.) Mégis, nem ez a legnagyobb sztori, ami a hősünkkel megtörtént. Egy Real Madrid-Barcelona mérkőzésen egyenesen 11 percet hosszabbított. Hogy miért? Kaplár F. József kollégámat idézve: „most tessenek figyelni!”

„1966. november 20-át írtunk. Nagyon kiegyenlített volt a küzdelem. Eszem ágában sem volt 11 percet hosszabbítani, de nemes egyszerűséggel megállt az órám. A dolog érdekessége, hogy a madridiak ebben a periódusban lőtték a mindent eldöntő gólt. A Barcelona játékosai a lefújás után letámadtak, én pedig hiába ismételtem, az igazságot, senki nem akarta elhinni, hogy bekrepált az órám.”

Ferrari Blanco400

Wed, 22 Feb 2012 09:09:58 +0100

A Real Madrid és a spanyol válogatott egykori védője, Fernando Hierro azt mondta róla: „meglátjátok, ez a Ferrari úgy el fog húzni mellettünk, hogy soha az életben nem fogjuk utolérni.” Hierro hátvéd kollégái is gyakran megpróbálták, és nekik is csak ritkán sikerült. Immáron a Malagánál dolgozó egykori klasszis nem tévedett: Raúl utolérhetetlen és megállíthatatlan. A Schalke játékosaként megszerezte pályafutása 400. gólját. Ennél súlyosabb bizonyíték nem kell. Ráadásul spanyolnak ez még sosem sikerült. Gonzálezből és Blancóból millió van, egyikből is, másikból is, de Raúlból csak egy.

Sokszor hallottam, hogy Raúl jól cselez, kiválóan lő, remekül fejel, játékintelligenciája is bámulatos, ugyanakkor egyetlen képessége sem tekinthető rendkívülinek, vagy ha úgy tetszik, egyedinek. A nagy megmondó, Johan Cruyff nagyszerűen foglalta össze a Raúl adottságait felölelő véleményeket, mondván, egyetlen képességére sem adna tízes osztályzatot, de nyolcasnál rosszabbat sem. Dicséretek és kritikák kísérték, kísérik a 18 éve tartó pályafutását, ám minden kérdésre, feltevésre, megjegyzésre ott vannak válaszként, magyarázatként, lábjegyzetként a számok, és a számok bizony beszédesek. Még jó, hogy legalább a számok azok, mert az érintettből sok mindent nem lehet kihúzni. Soha semmit nem akart megmagyarázni, soha nem emelte fel a hangját, soha nem vette a szájára a kollégáit, és soha senkit nem sértett meg. Tény, sokaknál kiverte a biztosítékot azzal, hogy egy-egy gólja után a mezszámára mutatott, de van, akit ez cseppet sem zavart. Családi állapota rendezett, sőt tökéletes. A bulvársajtónak soha semmilyen témát nem szolgáltatott, nem lehetett, nem lehet rajta csámcsogni. Félénk, visszahúzódó természetét sokan büszkeségre fordították le. A sajtót nem használja púderként, és egyébként is nehezen tudott ráhangolódni a média hullámhosszára. Eleinte csak hebegett-habogott, amikor mikrofont toltak az orra elé, a spanyol humoristák fel is vették a repertoárjukba. Később megbarátkozott a sajtó légkörével, és egy időben Raúl gondolatai nézettségi rekordokat döntögettek. Apropó rekordok: 740 meccsel ő a Real történetének legtöbb mérkőzésével rendelkező játékosa, és a 323 gól is egy olyan csúcs, amit nehéz lesz megközelíteni, és főleg túlszárnyalni. Ő a spanyol liga történetének egyetlen olyan 500 meccsel rendelkező játékosa, aki túllépte a 200-as gólhatárt. Az aktív játékosok közül, 228 góllal még mindig ő tekinthető a liga legeredményesebb futballistájának. 179 spanyol első osztályú meccsen volt eredményes, e tekintetben sincs párja. 77-szer nyitotta meg a gólok sorát, és ebben is verhetetlen. Az 50., a 100., illetve a 150. gólját is a liga historiájának legfiatalabbjaként érte el. Az élvonal történetének legfiatalabbjaként játszotta a 100., a 200., a 300., a 400., illetve az 500. meccsét. 74 góllal az európai kupák gólszerzőinek rangsorát is ő vezeti. Trófeáinak se szeri, se száma. A zuhanyhíradó szerint élet és halál ura volt a Real Madrid öltözőjében, a válogatottnál Canizaresszel és Salgadóval felvértezve egy kezelhetetlen, öntörvényű klánt vezetett. Ezekre nincs bizonyíték, ám a gólokra van: mind a 400 fellelhető az archívumokban.

A Forma1-ben a 400 egy álom, a labdarúgásban a Ferrari Blanco400 egy legenda.

Messi, 200!

Sun, 19 Feb 2012 09:27:23 +0100

Ha a Barcelona vezetőedzője, Josep Guardiola is úgy akarja- semmilyen jel nem utal arra, hogy másképpen akarná-, Messi a Valencia elleni fellépéssel feliratkozik a 200 bajnoki mérkőzéssel rendelkező futballisták listájára. A jelenlegi keretből négyen, Xavi, Puyol, Valdes és Iniesta, már ismerik ezt az érzést, ám 24 évesen és 8 hónaposan ő lesz minden idők legfiatalabb Barcelona-játékosa, aki eléri ezt határt. Iniesta és Xavi 25 évesen, Valdes pedig 26 esztendősen lépett be a kétszázasok táborába.

2004. október 16-án, az Espanyol elleni városi derbin, a Montjuic-stadionban kezdődött minden, és kis híján az Espanyolban folytatódott. (Az említett dátumig jobbára csak azok ismerték, akik szorgalmasan látogatták a Barcelona B mérkőzéseit.)

2005 nyarán Messi édesapja szorgalmazta a kölcsönadási szerződést, ami egy évre szólt volna, ugyanis az argentin válogatott akkori szövetségi kapitánya, José Pekerman azzal fenyegetőzött, csak akkor viszi ki a srácot a világbajnokságra, ha legalább 20 bajnoki meccset fel tud mutatni. A 2004-2005-ös bajnoki kiírásban Lionel csupán 7 találkozón lépett pályára, és az apuka megijedt. A felek gyakorlatilag mindenben megállapodtak, Messi is megnyugodott, hiszen legjobb barátja, Zabaleta annak idején a kék-fehéreket erősítette. És akkor jött a Joan Gamper-torna, a hivatalos prezentáció, a Juventus elleni nyár végi barátságos meccs. Messi ámulatba ejtette a Camp Nou közönségét, és innentől kezdve hiába csörögtek a telefonok Messi-ügyben. A vezetők nem voltak elérhetők, tehát a futballista sem. (A Barcelona 35 Gampert nyert, a Köln kettőt, az Újpest pedig az egyszeres győztesek rövidke, de annál ékesebb listáját erősíti, csakúgy, mint a Porto, a Juventus vagy a Valencia. A katalán énekes, Joan Manuel Serrat egyik dalát tudnám idézni: „Azok az idők, más idők voltak”)

Messi ebben az idényben minden bajnokin pályára lépett, és csak a Real Sociedad elleni meccsen nem került be a kezdőbe. Tétmeccsen 2011. január 12-én cserélték le utoljára, bajnokin pedig 21 hónappal ezelőtt. 2010. májusában, a Villarreal ellen vágott kettőt, aztán Guardiola a 89. percben lekapta a pályáról. Nem valószínű tehát, hogy Messi 200. bajnokija egy hetet csúszik, ám a nagy sorozat, hogy egy picit a közönség is kapjon belőle, megszakadhat.

Barcelona TOP 10, ami a bajnoki meccseket illeti:

Xavi 401

Migueli 391

Puyol 360

Rexach 328

Valdés 317

Amor 311

Zubizarreta 301

Asensi 299

Segarra 299

Rife 290

Csak így tovább, Rivaldo!

Fri, 17 Feb 2012 19:02:00 +0100

Rivaldo 1999-ben mindent vitt, és ez az esztendő jelentette az áttörést, a gátszakadást az ő pályafutása során: megkapta az Aranylabdát, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA őt választotta meg az év játékosának, a World Soccer szerint sem akadt nála jobb futballista, az Onze Mondial is mellette tette le a voksát, a spanyol hírügynökség, az EFE őt látta a spanyol bajnokság legjobb latin-amerikai játékosának. Ugyanebben az esztendőben a Barcelonával spanyol bajnok lett, Brazília tagjaként Copa Américát nyert, sőt öt góllal ő lett a torna gólkirálya. 3 évvel később szintén öt góllal és pazar alakításokkal járult hozzá a brazil válogatott világbajnoki címéhez. A FIFA szakemberei a torna második legjobb játékosának választották. Rivaldo lassan 40 esztendős lesz, de még mindig aktív: a görög, az üzbég és az újabb hazai portya után, Angolába tette át a székhelyét. A Kabuscorp vezetői is tudják, a 74-szeres brazil válogatott játékos még ebben az évben befejezi labdarúgó pályafutását.

1999-ig a meg nem értett zseni szerepét játszotta, de ebben az ő keze is benne volt. Hat évig játszott Spanyolországban, de ennyi idő sem volt elegendő számára, hogy megtanuljon spanyolul. Így nem csoda, hogy Rivaldo és a világ elbeszéltek egymás mellett. Gyerekkorában keményen megküzdött a szegénységgel, ráadásul korán elvesztette édesapját, akit egy autóbusz gázolt halálra. A tragikus esemény másnapján megfogadta, futballista lesz. Az lett, nem is akármilyen, ám a sikerhez hosszú út vezetett. Már kissrác korában dolgozni kezdett, és minden lehetőséget megragadott, hogy pénzhez és élelemhez jusson. Előfordult, hogy védett madarak fészkében kajtatott, hogy aztán a tojásokat pénzzé tegye, és a pénzt élelemre váltsa. Ő, aki minden garasért megharcolt, sokszor kényszerült arra, hogy magyarázkodjon egy-egy milliókat megmozgató kontraktus után. Az ára most is az egeket súrolja: az angolai klub 5 millió dollárt adott érte, így ő az afrikai labdarúgás történetének egyik legdrágább igazolása. David Espinar "Győzelem a sors felett” címmel könyvet írt Rivaldóról. Nem lehetett egy egyszerű vállalkozás, hiszen köztudott, hogy a futballista nem túl közlékeny, így "eladni” sem könnyű, a nevével sosem volt egyszerű „kimenni” a piacra. Majdnem csődbe vitt egy tejgyárat azzal, hogy ő reklámozta a cég kakaóját. A forgalom drasztikusan visszaesett, a reklámot le kellett tiltani. Nem csupán a fogyasztókkal, az edzőkkel is nehezen értett szót. A holland Louis van Gaal sosem volt a szíve csücske. Legalábbis ez derül ki az említett könyvből. Íme a bizonyíték!

"Az alapvető probléma az volt, hogy a játékos (én) a középpályán szeretett volna játszani, és aki dirigált (ő), azt kérte, hogy húzódjak ki a pálya bal oldalára. Ekkor szakadt meg valami közöttünk, és ezt követően is sokszor összekülönböztünk egymással. Mindig oda lyukadtunk ki, üljünk le, beszéljük meg, és ahányszor csak leültünk, mindig arra a megállapításra jutottunk, hogy egy világ választ el minket egymástól. Egy játékosnak azonban mindig engedelmeskedni kell, így hát a párharcból ő került ki győztesen, én pedig kimentem a pálya bal oldalára.

Minden kétséget kizáróan a kettőnk közötti feszültség kihatott a klubbal való kapcsolatomra is. Egy adott pillanatban azt merészeltem mondani, inkább leszek kispados, mint kisdobos egy olyan pozícióban, ahol nem tudom önmagam adni. A Barcelona vezetői felháborodtak. Van Gaal utolsó évében, az Atlético Madrid elleni bajnoki mérkőzés után, amelyen le is cserélt, felhívtam az egyik barátomat, és elmondtam neki, mit érzek. Kiöntöttem a lelkem, mondván, arra készülök, hogy másnap, az öltözőben, kipakolok. Ez a bizonyos barát úgy volt vele, hogy a magaméból ne engedjek, ha én ezt így látom jónak. Nem felejtette el megjegyezni, fogjam rövidre a mondókámat, és ne generáljak felesleges vitákat. Két ok miatt döntöttem így: egyrészt azért, mert rossz néven vettem, hogy lecserélt, másrészt pedig azzal, hogy lecserélt, egy jó nagyot belém rúgott a nézők előtt, akik addig fütyültek, amíg csak láttak. A bal szélen játszottam, és a feladatom arra korlátozódott, hogy hátrafelé passzolgassak. Persze, néha azért megindultam a kapu felé, és ekkor mit látok: ez a jóember felállva tapsol, és gúnyosan ordítja, csak így tovább, Rivaldo! A szünetben kiosztott rendesen, én pedig azt gondoltam ezzel lezárta a történteket. Ehhez képest a második félidő első perceiben lehívott a pályáról. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, ugyanis nem vagyok hajlandó elviselni ezt a megaláztatást. Úgy gondoltam, hogy immáron 28 évesen nem olyan nagy bátorság kiállni és elmondani, hogy szeretném, ha a labdarúgás az én szórakozásomat is szolgálná.

Végül, a számos konfliktus, vita, kellemetlenség után kettőnk kapcsolata úgy ért véget, hogy Van Gaal lemondott. A búcsú pillanataiban sem feledkezett meg rólam, igaz, a nevemet nem ejtette ki. Azt mondta, hogy egy olyan játékosban bízott, akiben végül csalódnia kellett. Erre a nyilatkozatra kellett később reagálnom, de én diplomatikusan azt mondtam, hogy bizonyára nem én vagyok az, akiről beszélt. Legbelül persze éreztem, sőt biztos voltam benne, hogy Van Gaal rám célzott.”

Maradona és a „félfutballisták”

Sun, 12 Feb 2012 09:53:05 +0100

Az ön szülővárosa Brescia, de ha csak a futballt veszzük alapul, akkor tulajdonképpen tősgyökeres nápolyinak számít. Jól mondom?

Így van. Játszottam is a nagy Napoliban, ne felejtse el! Olyan csapattársaim voltak, mint Sivori, Altafini, Zoff, Iuliano, Sormani vagy Hamrin. Igaz, nem nyertünk semmit. Sok szólistával nem mész sokra, ez magától értetődik. Játékosként olyan tapasztalatokkal gazdagodtam, amiket később edzőként fel tudtam használni. Ismertem a hely hátrányait és előnyeit, és bármilyen hihetetlenül is hangzik, hiába telik az idő, ezek sosem változnak. Az ottani környezet, a miliő egyedülálló. Gondoljon bele, játékosként 90 ezer ember előtt játszottam, és 90 ezren jöttek ki akkor is, amikor edző voltam a Napolinál. A lelkesedés cseppet sem változott.

Ezzel azt akarja mondani, ha nem lett volna, úgymond, helyismerete, akkor nem nyert volna semmit a Napolival?

Meg vagyok győződve róla, hogy nem. Semmit! 1984-ben egy kiscsapatnál, a Comónál dolgoztam, ahol nagyon jól éreztem magam. Eljött hozzám a Napoli akkori vezetője, Allodi, hogy meggyőzzön arról, vegyem át Marchesitől a Napolit. Maradona már ott volt, de nem ő volt az egyetlen, úgymond, sztárjátékos, ettől függetlenül a csapat a kiesés ellen harcolt szinte végig a bajnokság folyamán. Azt se tévesszük szem elől, hogy a klubnál sosem volt rózsás a helyzet. Évtizedeken keresztül görgette maga előtt a nagyobbnál nagyobb problémákat, bajokat. Allodinak nem mondtam rögtön igent, sőt, egy bizonyos pillanatban nemet mondtam. Ő, persze, ezen teljesen meglepődött. Gondolkodási időt kértem, majd tárgyalóasztalhoz ültünk. Egy bizonyos pillanatban így szóltam:

- Nézd, öreg, Nápolyban nagyon nehéz edzősködni, de egye fene, elvállalom, és most figyelj, mert csak egy feltétellel mondok igent: vagy úgy lesz minden, ahogy én akarom, vagy nem megyek sehova! Két út áll előttünk: vagy elzavarnak mindkettőnket egy hónap után, vagy megnyerünk mindent, amit meg lehet nyerni.

Belement. Nézze, mindenhol másképpen kell dolgozni. Comóban egy bizonyos stílusban, Bergamóban máshogy, Nápolyban homlokegyenest ellenkező szisztémában.

Mégis hogy?

Abban a csapatban sok sztár volt, és voltak olyanok, akik azt gondolták magukról, hogy sztárok, és higgye el, ezek a legveszélyesebbek. Ezeket, az úgynevezett „félfutballistákat” sosem szerettem.

Mondjon példákat!

Nem nevesíteném őket. A „Maradonákat” sokkal könnyebb kezelni, mint azokat, akik Maradonának képzelik magukat. A tehetségesekkel könnyebb munkakapcsolatot kiépíteni, azokkal viszont, akik nem túl jók, és szupersztárnak képzelik magukat, nagyon nehéz az együttműködés.

Nemrégen megjelent Maradona önéletrajzi regénye, „Én vagyok a Diego” címmel. Ismeri?

Nem, nem hallottam róla.

Maradona önt is megemlíti! Megengedi, hogy felolvassak egy részletet ebből a könyvből?

Csak Tessék!

MARADONA: „…..Abban az időszakban Bianchi volt a csapat edzője, Ottavio Bianchi. Ugyan már, nekünk nem volt szükségünk edzőre, ráadásul nekem első perctől nem tetszett ez az ember! Kemény volt, stílusa inkább németes volt, mint latinos, ha fejre álltál, akkor sem húzta mosolyra a száját.

Öntörvényű volt, de engem azért mégsem nézhetett levegőnek. Egy szép nap odajött, és így szólt.

BIANCHI: Van egy gyakorlat, ezt magának is el kell végeznie!

MARADONA: Csupa fül vagyok.

BIANCHI: Eldobom a labdát, maga pedig becsúszva megállítja. Egyszer jobbal, egyszer pedig ballal, felváltva.

MARADONA: Erre én nem vagyok hajlandó, én nem fekszem le a földre, rúgnak engem eleget az ellenfelek

BIANCHI: Ha nem csinálja, amit én mondok, sok problémánk lesz egymással.

MARADONA: Könnyen lehet, de akkor készüljön fel arra, hogy nem marad itt sokáig.”

Nos, mit szól ehhez a párbeszédhez?

Nézze, Maradona szenzációs futballista volt. Én csupán annyit mondhatok, hogy amikor ott állt velem szemben, nem így viselkedett. Ha annyi idő után, amennyit együtt eltöltöttünk, csak erre emlékszik, akkor nagyon tudom sajnálni. Higgyen nekem: ilyen párbeszéd soha nem zajlott le közöttünk, ráadásul én Maradonának vagy a többi játékosnak sokkal komolyabb dolgokat mondtam. Nem ragadtam le egy ilyen nevetséges, infantilis történetnél. Csak nem képzeli, hogy ilyen gyerekes dolgokról beszélgettünk.

Azt mondja Diego, hogy ön öntörvényű volt, szigorú, mint egy német, és kemény, hogy azt ne mondjam, durva. Ez igaz?
Nem voltam én kemény, dehogy. Van az edző és vannak a játékosok, ezt azért tudnia kell mindenkinek. Ez csapatmunka. Mindegy, hogy Maradona, Rossi vagy éppen Bianchi az illető. A jogok és kötelességek mindenkire érvényesek. Ha te ügyesebb vagy, mint a többiek, akkor jobban megfizetnek, és miután jobb pénzt kapsz, többet is kell adnod. A kölcsönös tisztelet alapvető. Mindenkit egyformán tiszteltem és becsültem, a szertárostól az utolsó játékosig mindenkit, de én is elvártam a tiszteletet, és nem érdekelt, hogy ki az illető. Ha ez öntörvényűséget jelent, akkor én öntörvényű vagyok, ez nem vitás. Aki velem dolgozott, annak voltak jogai és kötelességei, és ezek Maradonára is vonatkoztak.

Ez azért érdekes, mert Maradona, ha jól tudom, hetente csak kétszer-háromszor volt hajlandó edzeni.

Nálam ilyen sosem fordult elő, és sajnálom, hogy ezt nem írta le. Annak idején reggel kilenckor tréningeztünk, mindig pontos volt, és noha azt írták róla, hogy fegyelmezetlen, igazi profi játékosként viselkedett. Pont az ellenkezője volt annak, amit leír ebben a részletben. Tény, amikor láttam, hogy a dolgok kezdenek megváltozni, és nem úgy történnek az események, ahogy én akartam, ez egyébként az ottlétem utolsó három hónapjában csúcsosodott ki, elmentem a vezetőkhöz és elmondtam nekik, hogy én ebben a formában nem kívánom tovább csinálni, és nem szeretném kitölteni a szerződésemet. Ők nem kívánták felbontani a kontraktust, én viszont ragaszkodtam az elveimhez, tehát a munkanélküliséget választottam, hiszen miután élő szerződésem volt, máshová nem mehettem dolgozni. A kapcsolat vele és a többiekkel már nem olyan volt, mint korábban. Ha én vagyok az elnök, én sem Maradonát küldöm el, hanem az edzőt. Azt szerették volna, hogy maradjak, én mégis továbbálltam. Azt hiszem, elég következetes voltam, nem? 1989-ben leléptem.

Ha már itt tartunk, ’87-ben megnyerték a bajnokságot és az olasz kupát, de néhány játékos már a következő szezonban meg szeretett volna szabadulni öntől. Különösképpen Garrella, Ferrario, Bagni és Giordano. Miért?

A játékosok maguk közül delegáltak valakit, hogy az illető, már nem is emlékszem pontosan, ki volt, a sajtó képviselői előtt felolvassa azt a kommünikét, amelyben az én menesztésemet követelték. Nem mentek vele semmire, csupán azt érték el, hogy a vezetőség megerősített a vezetőedzői poszton. Óriási szezont zártunk, játszottunk vagy 60 meccset, kimagasló formában teszem hozzá, másodikak lettünk a bajnokságban és megnyertük az UEFA-kupát. A keret az előző évhez képest alig változott. Tény, néhány „összeesküvő” elhagyta a csapatot. Az is része az igazságnak, hogy az ön által felsorolt embereket már korábban ki kellett volna onnan penderíteni. Az hogy sikeres idényt produkáltunk, azt bizonyítja, hogy aligha volt minden játékos ellenem. Nagyon szórakoztató volt nap mint nap együtt dolgozni azokkal, akik néhány hónappal korábban ki akartak rúgatni.

Maradona könyvéből is kiderül és mások is állítják, hogy ön nem diskurált soha a játékosaival. Ez igaz?

Abszolút! Engem nem társalkodónak szerződtettek. Egy játékosnak azt kell tennie, amit én mondok. Ez szent és sérthetetlen! Mindig arra törekedtem, hogy kihozzam a maximumot abból a csapatból, amelynél éppen dolgoztam, nem hiszem, hogy ehhez nekem barátkoznom kellett volna a játékosokkal. Egyébként egyetlen futballistának sem voltam a barátja. Soha!

Mondja meg őszintén, ön hitt abban, hogy a Napoli megnyerheti az olasz bajnokságot?

Nézze, mi nem hittünk abban a „scudettóban”, hanem egyszerűen megérdemeltük, megdolgoztunk érte. Az a bajnoki cím a játékosok, az edzők, a vezetők és a sajtó jól összehangolt munkájának gyümölcse volt. Ebben a sorban jómagam az utolsó helyre teszem, azonban némi közöm nekem is volt ahhoz, hogy 1987-ben a Napoli Calcio megnyerte fennállásnak első bajnoki címét. Remélem, nem sértek meg senkit, amikor ezt állítom.

Laposan és lábhoz (2.rész)

Fri, 03 Feb 2012 10:20:18 +0100

- Hogyan emlékszik vissza az első „madridista” napjaira ?

-Borzalmas időszakon mentem keresztül. A családomat elvitték egy szállodába, ott húzták meg magukat, nekem pedig máris akadt dolgom a pályán. A Nancy ellen mutattam meg, ki is vagyok valójában, bevallom, nem játszottam valami jól, de fejeltem egy gólt. Egy szerdai, vagy nem is tudom, talán csütörtöki meccsről beszélünk, azután jött a hétvégi bajnoki a Racing ellen. Nos, a kantábriaiak hálóját is bevettem. Iszonyú volt. Gondolhatja, egy teljesen új környezetbe kerültem, nem ismertem senkit, és közben azt se tudtam, mi van a családommal.

- Milyen volt az a Real Madrid?

-Egy olyan csapathoz kerültem, amely évek óta nem volt képes bajnokságot nyerni. Mondanom sem kell, ezzel nem foglalkoztam. A sok nehézség ellenére majdnem kicsattantam az örömtől. Örültem, hogy egy ilyen stadionban léphetek pályára hétről hétre, és hogy a világ egyik élcsapatához tartozom. Amikor gyűjtöttem némi pénzt, elhatároztam, veszek egy gépkocsit. Az elnökünk, Santiago Bernabéu nem vette jó néven az elhatározásomat. Azt mondta, előbb vívjam ki az emberek elismerését, aztán azt veszek magamnak, amit csak akarok. A stadiontól nem messze béreltem egy lakást, és gyalog jártam edzésre.

-Amikor Puskás Madridba érkezett, a Real Madrid már három BEK –trófeával büszkélkedhetett. Mit tudott Puskásról? Milyen hírek jutottak el önhöz?

-Tudtam, hogy a nagy Honvéd és a magyar válogatott meghatározó játékosa, aki páratlan adottságokkal rendelkezik. Csupán egyszer láttam, egy barátságos meccsen. Egymás ellen léptünk pályára.

-Könnyen beilleszkedett önök közé?

-Azt gondolom, hogy a kezdeti nehéz lépések után könnyen magára talált. Úgy került hozzánk, hogy azt megelőzően nem edzett, jó néhány plusz kiló volt rajta, de amikor visszanyerte versenysúlyát….. Az első edzés után mindannyian bementük az öltözőbe, leültünk, és ha jól emlékszem valami ilyesmit mondtam: „emberek, mi kézzel nem tudjuk odadobni, ahová ez odarúgja”. Eleinte az is gondot jelentett, hogy egy kukkot sem beszélt spanyolul. „Motor, motor”- állandóan ezt hajtogatta. Eleinte nem tudtuk, mit jelent, aztán rájöttünk, hogy a motor az ő szótárában a futást jelentette. A pályán rengeteget kiabált, reklamált, állandóan gesztikulált. Számos problémája akadt a bírókkal. Nagyon intelligens játékos volt, jól látott a pályán. Már 30 volt, amikor hozzánk került. Néha eljátszadoztunk a gondolattal: mi lett volna, ha 5 évvel korábban érkezik hozzánk?

-Mivel magyarázza azt, hogy erősen megcsappant a közönségkedvenc játékosok száma?

-Más időket éltünk. Akkoriban könnyebben megengedtünk magunknak egy-egy cselt, hiszen nem nehezedett ránk akkora nyomás. Tévednek azok, akik azt mondják, hogy a foci még mindig csak egy játék. Lehet, hogy játék is, de elsősorban üzlet. Akkoriban például a büntetőből elért gólnak nem is volt szokás örülni. Az ember odament a kapushoz, és azt mondta neki, bocs, öreg, de kötelességem volt belőni. Manapság egy-egy gól után a gólszerző átugrik hat reklámtáblát, pedig az lenne az első feladat, hogy megköszönje a társának a gólpasszt.

- Puskást tekintjük minden idők legjobb magyar játékosának. Rajta kívül kik azok, akikről mesélni szeretne?

- Bozsikot és Hidegkutit mindenképpen meg szeretném említeni, de Albert Flórián és Varga Zoltán is kivételes tehetség volt. Emlékszem, játszottunk egy barátságos meccset a Honvéd ellen. Egy adott pillanatban 5-3-ra vezettünk. Puskásék kiegyenlítettek, és ha még egy picit tart a meccs, simán megvertek volna. Bozsiktól kaptam egy kötényt, és végig a meccs folyamán mint egy liba futottam utána, hogy visszaadjam. Nem sikerült. Micsoda játékos volt!

-Azt mondják, hogy annak idején sokat mókáztak az öltözőben, és ebből Puskás is kivette a részét.

-Puskás a bal lábával viccelődött. Olyan erővel rúgta meg a labdát, hogy minden kapus rettegett tőle. Egy-két magyar szót mi is megtanultunk, de ha nem bánja, ezeket most nem sorolnám fel.

-Di Stéfano számára mit jelent a futball ?

-Játékot, boldogságot. A labdarúgás szenvedély, és a labda egy valóságos fenomén.

-A Real Madrid ?

- A Real Madrid a mindenem. A királyi klubnál nem lehet rosszul futballozni, és mindig nyerni kell, még a barátságos meccseken is.

-Nem nézi kissé irigykedve a mai futballistákat? Egy közepes képességű játékos is temérdek pénzt visz haza.

- Nézze, én nem vagyok irigy. Annyi mindig volt a zsebünkben, amennyire szükségünk volt. Tény, többet is megérdemeltünk volna. Sokat kaptam a futballtól, és nem panaszkodom. Annak idején nem a pénz játszotta a főszerepet. Örültünk a szép játéknak, szerettük a focit. Puskás és Kubala nagyvonalú volt: mindenkinek segítettek. Egyszer Don Santiago Bernabéu behívta az irodájába Puskást, és így szólt: „Pancho, nem segítheted a fél világot, gondolj magadra is!”

-Többször szóba került Santiago Bernabeu ? Milyen ember volt ?

Ha röviden szeretnék válaszolni, akkor csak annyit kellene mondanom, hogy emberszerető. Voltak fura dolgai, de összességében egy igazi úriember volt. Esténként végigment a folyosókon, és ahol égett a villany, lekapcsolta, mondván spórolni kell. Focizott és edzősködött korában, ismerte a labdarúgó lelkét. Állandóan kérdezősködött, érdeklődött. Amikor megvett egy játékost, már mindent tudott róla. Tudta, hogy az illető eljár-e szórakozni vagy sem, milyen a családi állapota. Ha olyan országba utaztunk, ahol hideg volt, bement a városba, és vett néhány kabátot. Leginkább a brazil Didivel voltak gondok, mert ő azt gondolta, mindenhol olyan az éghajlat, mint Rióban.

-A futball mennyire tekinthető művészetnek ?

- A futball művészet, egy-egy szép cselt is remekműnek tekinthetünk, amit a televíziónak köszönhetően évekig archiválni lehet, és minden generációnak meg lehet mutatni, pont úgy, mint egy szép festményt, vagy szobrot.

- Mi a véleménye a művészetekről általában?

- Isten ajándékának tekinthető, ha valaki magas fokon tudja művelni. A művészetnek is van egy sajátos nyelvezete. Nem mindig egyszerű elcsípni az üzenetet.

- A focin kívül más sportágat is szeret?

- Imádom az amerikai kosárlabdát, az európai nem köt le. Szeretem a teniszt is, a spanyolok ebben is nagyon jók.

- Volt olyan álma vagy célja, amit kitűzött maga elé, de nem tudta valóra váltani?

- A sors a kegyeibe fogadott, a szerencsével sem álltam hadilábon, és tulajdonképpen mindent elértem, amit el lehetett érni. A sporttól, a focitól nagyon sokat kaptam, olyan élményeket, olyan rendkívüli érzéseket, amiket, ha nincs a foci, soha nem lett volna lehetőségem megízlelni.

Laposan és lábhoz

Mon, 30 Jan 2012 15:19:14 +0100

-A Real Madrid korábbi elnöke Lorenzo Sanz azt mondta, hogy ön a Real Madrid, illetve az egyetemes labdarúgás legfontosabb alakja. Egyetért ezzel a megállapítással?

-Nem, nem értek egyet vele. Az biztos, hogy a Real Madrid nagy menetelésének voltam meghatározó egyénisége az ötvenes évek közepén. Szerencsém volt, hiszen olyan csapattársaim voltak, mint Paco (Gento) vagy Pancho (Puskás). Később olyan futballisták őrködtek a Real jó hírneve fellett, mint Santillana, Pirri vagy Butragueno. Köszönöm Sanznak az elismerést, de azt kell mondanom, hogy Puskásról is elmondhatta volna ugyanezt.

-Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára? A dél-amerikai futballisták többsége, egy-két kivételtől eltekintve, szegény környezetben nő, nőtt fel.

-Nem voltunk gazdagok, de az asztalról nem hiányzott semmi, és nem jártam rongyosan. Apám egész nap dolgozott. Ötre ért haza, és amikor leszállt a buszról, a nyakába ugrottam. És ez így ment nap mint nap. Az asztalnál, a vacsoránál kezdődtek a problémák, ugyanis nem szerettem enni. Nagyon vézna kisgyerek voltam. Egész nap fociztam a haverokkal, mindent lefutottam magamról. Úgy ültem, hogy apám ne érjen el, mert ha felkapta a vizet, akkor le-lekevert egyet. Nem bírta nézni, hogy alig eszem valamit. Anyám ilyenkor elkezdett pityeregni: „ne bántsd-mondta apámnak-, nem látod, hogy csak csont és bőr az egész ember.”

-Ennyire szigorú volt az édesapja ?

Leginkább velem volt az, hiszen nem voltam egy angyal. Én voltam a legidősebb a gyermekei közül, így azért kaptam én, hogy a többiek is értsenek belőle. Úgy gondolta, hogy példát kell mutatnom Tuliónak és Normának.

-Hogyan viselte az idősebb Di Stéfano, hogy a kis vagy a már nagyobb Alfredo folyton az utcán volt, és arra ment, amerre a labda gurult?

Apám szerette a focit, hiszen ő is játszott a Riverben, kiváló csatár volt, mégis az operaművészetért rajongott elsősorban. Tele volt a lakás a híres operaénekes, Caruso fényképeivel. Vasárnap délután nem hallgathattam a körkapcsolást, mert apám Caruso lemezeire dudorászott. Futballmeccsre együtt jártunk. Az első River-Boca mérkőzést hétévesen láttam. Óriási River szurkoló voltam.

Akkor nem volt kérdés, hol akar játszani.

Nem! Elmentem egy tesztre, felvettek. A negyedik csapatban kezdtem. Hetente kétszer edzettünk, aztán felkerültem a 3. csapatba, és innentől kezdve heti három alkalommal tréningeztem. Volt egy olyan periódus, amikor felváltva játszottam a 4, a 3., illetve a 2. csapatban, azaz a tartalékok között. A Huracán ellen debütáltam az argentin 1. ligában, méghozzá vereséggel. A bemutatkozásom egy hetet csúszott, hiszen a korábbi fordulót az amerikai elnök, Roosevelt halála miatt elhalasztották. Dührohamot kaptam, nem értettem, nekem mi közöm ehhez az egészhez. Később pont a Huracanhoz mentem kölcsönbe, majd visszakerültem a Riverhez, aztán irány Kolumbia!

Kolumbiában jobban fizettek?

Jobban. Arrafelé akkor ismerték fel, hogy érdemes sok pénzt fektetni a futballba. Nagyjából 200 külföldi játszott a bajnokságban, argentinok, chileiek, de még angolok is. Argentínában a játékosok sztrájkba léptek. A megmozdulás után az elnök elé járultam, és arra kértem, emelje meg a fizetésemet. Nem kaptam fizetésemelést, válaszlépésként eljöttem. 3-4 évig minden rendben ment a Millonarios Bogotánál, aztán ott is elfogyott a pénz. Hozzáteszem, engem kifizettek, de a kollégák közül sokan nem kaptak pénzt, és ezt nem tartottam korrektnek, így hát eljöttem én is. A klub elnöke, Alfonso Sénior eljött Buenos Airesbe, de nem tudott meggyőzni, hogy visszamenjek. Elegem lett Kolumbiából, ennyi. Óriási botrány tört ki. Akkoriban elterjedt, hogy a Barcelona által felbérelt embercsempészek raboltak el.

Mindez semmi ahhoz képest, ami ezután kezdődött: a Barcelona és a Real ádáz csatát vívott önért!

Ahogy mondja. Szóban megállapodtam a Barcelonával. Pénzről nem esett szó. Közben úgy hírlett, hogy a Real Madrid megtette az ajánlatát a Millonarios együttesének. 26 éves voltam, összezavarodtam, azt se tudtam, merre álljak, kire hallgassak. Akkoriban már két gyermekem volt, de elindultam szerencsét próbálni. Madridban a nagy Pepe Samitier fogadott. Óriási ember, óriási sportember volt. Minden gondolata a foci, a focipályák körül forgott. Spanyolországi tartózkodásunk másnapján Barcelonába mentünk, ahol megismertem Kubalát és Césart. Velük tréningeztem néhány napig, aztán kaptam az újabb pofont: a szövetség eltiltott! Vártam, mi lesz velem, ám júniusban és júliusban semmilyen választ nem kaptam. Nekem mindegy volt, ki igazol le, én játszani akartam, hogy eltartsam a családomat. A Millonarios 1954 októberéig birtokolta a játékengedélyemet, ezt követően automatikusan visszakerültem volna a Riverhez. A Real a kolumbiaiakkal tárgyalt, a Barcelona a Riverrel, és ebből adódott a félreértés, illetve abból, hogy a katalánok kifizették az argentin klubnak a vételár felét. Senior 27 ezer dollárt kért értem 1954 októberéig. A Barcelona csak a Riverrel volt hajlandó tárgyalni, a Real azonban kifizette a kért összeget még akkor is, hogy tudta, csak 1954 októberéig birtokolhatja a játékengedélyemet. Később felmerült, játsszak két évet itt, kettőt ott. A két klub végül megegyezett egymással, a Barcelona megkapta azt az összeget, amit rámköltött, én pedig aláírhattam egy négyéves szerződést a Real Madriddal.

(folyt.köv.)

Laci, és az ötödik? (3.rész)

Wed, 18 Jan 2012 13:41:41 +0100

Gondolom, a meccs után fogadhatták a gratulációkat, egyiket a másik után. A spanyol király, I. János Károly mit mondott önöknek?

Semmit, mert nem találkoztunk vele. Az UEFA elöljárói is eltűntek. Végül valamilyen titkár, alelnök, vagy nem is tudom, kicsoda adta át a kupát. Ez is azt bizonyítja, hogy mindenki a Barcelona győzelmére készült. Kelet-európai csapatként nyertünk, és ezzel nagy csalódást okoztunk az illetékeseknek.

A nemzetközi sajtó foglalkozott önökkel?

Nem! Mintha nem is léteztünk volna. Senki nem várt minket Sevillában a repülőtéren. Egyetlen sajtóorgánumnak sem keltettük fel az érdeklődését. A meccs után volt egy hivatalos sajtótájékoztató, aztán, ha jól emlékszem, megjelent Bukarestben egy német, aztán egy spanyol, majd egy olasz újságíró. 1986-ot írtunk, és abban az időszakban csak kevesen vállalkoztak arra, hogy ellátogassanak Romániába. Nekünk azt mondták, hogy a világ a Steaua hőstettével foglalkozik.

Annak idején azt beszélték, hogy a Steaua játékosai milliókat keresnek. Tényleg milliókat kerestek?

Most viccel? Egy gyári munkás annak idején nagyjából 3 ezer lejt vitt haza, mi, jó esetben, háromszor ennyit. Volt ugyan meccsprémium és kalóriapénz is, de hát ebből nem lehetett meggazdagodni. A volt játékostársaim közül sokan most is a Steauánal dolgoznak, különböző korosztályos csapatoknál, és 15 éves autóval járnak, csakúgy, mint én.

A BEK-győzelemért mennyit kaptak?

Az állami elismerés, kitüntetés mellé kaptunk 1600 lejt, nagyjából 100 dollárt fejenként, aztán hosszas tárgyalások és összeütközések után hozzájutottunk egy-egy ARO terepjáróhoz. Nagyon keresett autó volt annak idején. Nehogy azt gondolja ám, hogy újakat kaptunk. Azok jutottak nekünk, amelyeket a hadsereg leselejtezett, legalábbis annak idején ezt mondták. A juhászok mindenesetre vitték, mint a cukrot. Szóval, noha régi járgányokról volt szó, mi azért jó pénzt kaptunk értük.

Belegondolt abba, hogy mi lett volna akkor, ha ön a Barcelona kapusaként hárít négy tizenegyest?

Akkor ez az interjú most nem itt, ebben a nem túl tágas társasházban készülne, hanem egy hatalmas villában. Talán ott állna egy Mercedes a házam előtt. Nézze, én nem vagyok irigy senkire. Nem érdemes azzal foglalkozni, mi lett volna, ha… A Barcelona akkori kapusa, Urruti már nem él, 49 éves korában halt meg autóbalesetben. Két évvel ezelőtt eljött Bukarestbe, hogy együtt szerepeljünk egy tévéműsorban, nagyon jól összehaverkodtunk. Hiába van bármennyi pénzed, a sorsodat nem kerülheted el. Végül is elégedett vagyok a pályafutásommal, az életemmel. Úgy fog az utókor emlékezni rám, mint arra a kapusra, aki egy döntőn négy tizenegyest hárított. Kétszeres román bajnok vagyok, és kupagyőzelmem is van, erre is büszke lehetek. A Sevillában történtek talán más lapra tartoznak. Sajnos nem kerestem annyit, hogy nyugodtabb életet folytathassak, e tekintetben nem lehetek elégedett. Amikor itt fáj, meg ott fáj, bizony elgondolkozom azon, hogy vajon megérte-e ennyit szenvedni. A munkakörülményekről most hadd ne beszéljek: nem volt egy leányálom. Összességében igazságtalan lennék, ha azt mondanám, elégedetlen vagyok.

A műtét után már csak néhány meccsen védett, aztán végleg kiszállt.

Még elkísértem a csapatot Tokióba, a Világkupa-döntőre. A River Plate ellen játszottunk, de már csak a fotósok kedvéért mutattam be egy-két vetődést. Amikor visszajöttünk, újabb orvosi vizsgálaton estem át, és az orvosok azt mondták, ne kockáztassak, mert ha elszakad a megműtött artéria, néhány másodpercen belül meg is halhatok. Visszajöttem ide, Aradra, mert a katonaságtól kirúgtak. Így van ez, gyorsan elfelejtik az embert. A diktátor testvére, Ilie Ceusescu, aki a Steauaért is felelt a hadügyminisztériumban magához hívott és azt mondta, idézem: „sajnos menned kell, mert már nem tudsz játszani!” Megkérdezte, mit akarok csinálni? Azt mondtam, továbbra is a Steauának dolgoznék, játékosmegfigyelőként, de hazamennék Aradra. Hozzáteszem, soha nem tudtam megszokni Bukarestet. Azt mondta, ez kizárt, mert ez nem szakma, és ő ezért nem tud fizetést adni. Mennyit is kerestem akkoriban? 3000 lejt. Végül nem kellett kilépnem a katonaságtól, Aradra jöttem, de 3-4 hónappal később önként intettem búcsút a román hadseregnek.

Aradon nem is foglalkozott futballal?

Miután az edzősködés egyáltalán nem érdekelt, és sportvezetőként szerettem volna tevékenykedni, itt Aradon, egy harmadosztályú csapatnál elnökhelyettesként dolgoztam. Az 1990-es forradalom után szülőfalumban, Semlacon focisulit alapítottam, és fillérekből üzemeltettem, mert állami támogatást nem kaptam.

Úgy tudom, hogy határőrként is dolgozott.

A román forradalom után többünknek volt üres a zsebe. Szegény voltam, mint a templom egere. Repülőmérnöki diplomám van, de mindig is a sportban dolgoztam. Ötezer lejt kerestem akkoriban. Nem sokat. Nagyon nehéz helyzetben voltam, senki nem segített, így hát fogtam magam, elmentem Bukareste, megkerestem a politikus Vadim Tudort- tudom, kevesen szeretik szélsőséges nézetei miatt-, akit 17 éve ismerek, és megkértem, segítsen, mert nem tudok megélni. Megkérdezte, mihez lenne kedvem. Elmondtam neki, hogy egy köpésre van tőlünk a román-magyar határ, ott vállalnék munkát. Segített, és büszkén mondhatom, hogy hat csodálatos évet töltöttem el határőrként. Nagyon tetszett, aztán a dolgok megváltoztak, és úgy döntöttem, leszázalékoltatom magam, úgyhogy két éve a nyugdíjasok hétköznapjait élem.

Azóta Duckadam élete több pályán mozgott, ám másfél hónappal ezelőtt visszakanyarodott a Steaua Bukaresthez, ahol jelenleg az elnöki funkciót tölti be.

Laci, és az ötödik? (2.rész)

Thu, 12 Jan 2012 10:09:53 +0100

1986 május 8-án, a Steaua Bukarest-Barcelona BEK-döntő máspapján az olasz „Corriere dello Sport” címoldalán ez volt olvasható: „Superman román”. Az itáliai zsurnaliszták még véletlenül sem a nagy román sakkozóra, Nicolae Ceausescura gondoltak, aki közel 23 millió bábut tologatott erőszakkal egy 238 391 km2 nagyságú sakktáblán, hanem egy futballkapusnak öltözött nagymesterre, aki a zöld gyepen nyert szellemi párbajt gránátvörös-kékben pompázó világhírességek ellen.

Akkoriban elterjedt, hogy a BEK-döntő után autót kapott ajándékba a spanyol királytól.

Igen, ezt mondták. De mi közünk volt a Realhoz, ha mondjuk így szeretnénk összefüggést találni? –kérdezem én. Mi a Barcelonával játszottunk. Nem kaptam autót, dehogy kaptam, de várom, hátha...

Említette, hogy Valentin Ceausescuval jóban volt. A család többi tagját nem is ismerte?

Nem, nem. Csak Valentint és Valentin családját ismertem közelebbről. A diktátorral, Nicolae Ceausecuval csak egyszer találkoztam, a BEK-döntő utáni fogadáson. Megdicsért, majd átnyújtott egy érdemrendet, vagy micsodát, már nem is emlékszem pontosan, hogy mit.

Meséljen egy picit arról a Steauáról!

A Steaua Európa egyik legjobb csapata volt abban az időben, hiszen azt követően, hogy elhódította a BEK-serleget, a Dinamo Kijevet is legyőzte az Európai-szuperkupa döntőjében. Rá egy évre, szintén a BEK-ben, elődöntőt játszott, majd ’89-ben, a Milan ellen ismét döntős volt. Olyan 5-6 évig a Steaua Bukarest Európa élvonalához tartozott.

Ezzel azt akarja mondani, hogy a Steaua játékosai annyira jók voltak, hogy bármelyik európai sztárcsapatban megállták volna a helyüket?

Igen, ebben teljesen biztos vagyok. Való igaz, 1990-ig senki sem bizonyíthatott külföldön, így az iménti állítást tényekkel nem tudjuk igazolni.

A 85-86-os sorozatban a Honvéddal is összefutottak. Milyen emlékeket őriz arról a meccsről?

Kemény ellenfél volt, 8-9 válogatott játékossal. Az első mérkőzésen, Budapesten, 1-0-ra kikaptunk. Aztán Bukarestben, egy emlékezetes meccsen, 4-1-re vertük Détáriékat. Ekkor jutott el a tudatunkig az, hogy mennyit is érünk valójában, mire is vagyunk képesek. Aztán következett a finn Kuusysi Lahti, amely előbb kiverte a jugoszláv, aztán az orosz bajnokot, és valóban, rendkívül kényelmetlen ellenfélnek bizonyult. Az elődöntőben az Anderlechttel találkoztunk. A belga bajnok, ha jól emlékszem, 14 válogatott játékost vonultatott fel akkoriban, dán, jugoszláv és persze belga klasszisokat. A sorozat legszebb meccsét ellenük játszottuk Bukarestben, amikor is 3-0-ra vertük őket. A nemzetközi sajtó elismerően írt a Steaua játékáról.

Az elmúlt években hányszor mesélte el, hogyan védte ki a büntetőket a Barcelona elleni fináléban?

Nem is tudom. Az biztos, hogy nagyon sokszor. Van egy színész barátom, aki egyszer a következőkkel állt elő: „Te, Helmut, ne meséld már mindig ugyanazt! Miért nem mondod például azt, hogy álmodban megjelent valaki, vagy hogy az égiek irányítottak onnan fentről. Ha mindig ugyanazt mondod, az emberek meg fogják unni, és te már nem leszel érdekes”. Tudja, én sváb származású vagyok, egyenes ember. Azt mesélem, amit átéltem, nem költök hozzá meséket. Amikor a Barcelona lőtte a büntetőket, a Ramón Sanchez Pizjuán-stadionban síri csend volt. Ez kapóra jött, hiszen így jobban tudtam összpontosítani.

(folyt.köv.)

Laci, és az ötödik?

Tue, 10 Jan 2012 16:36:00 +0100

A román sportélet nagykönyvében három név fényesebben ragyog, mint a többi: Nadia Comanecié, aki a tornasport történetében elsőként kapott tízes osztályzatot az olimpiai játékokon, és akit joggal választottak az elmúlt évszázad tornásznőjének, Ilie Nastaseé, akit minden idők egyik legjobb teniszezőjének tekinthetünk, valamint Helmut Duckadamé, az 1986-os BEK-döntő hőséé, aki Sevillában, a Barcelona ellen, százhúsz perces csata után négy tizenegyest hárított. Ilyen teljesítményre soha senki nem volt képes, sem azelőtt, sem azóta. Érdekes, hogy átlagon felüli képességeire a román válogatott szakemberei csupán az andalúziai forró májusi éjszaka után döbbentek rá, amikor már tulajdonképpen késő volt. Duckadam, nem sokkal a BEK-döntő után, kénytelen volt befejezni pályafutását. De nem azért, mert az akkori diktátor, Nicolae Ceausescu fia, Nicu Ceausescu egy lőfegyverrel megsebesítette, mint ahogy az akkoriban elterjedt a köztudatban, hanem azért, mert karján felfedeztek egy trombus általi érelzáródást, ami, sajnos, gyógyíthatatlannak bizonyult. Amilyen hamar ismertté vált, olyan gyorsasággal megfeledkeztek róla. Persze, ha a Barcelona színeiben érte volna el ugynezt, a szobra ott díszelegne a Nou Camp környékén, talán pont Kubala László szobra mellett. 2003 tavaszán, a Milan-Juventus BL-döntő előtt látogattuk meg aradi lakásán. Nagy szeretettel fogadott, és még nagyobb lelkesedéssel beszélt az életéről, a hányattatásáról, a nehéz időkről. Elújságolta, mennyit küzdöttek BEK-győztes csapattársaival azért, hogy legalább egy használt autóval honorolják a teljesítményüket. Kijárták, és az akkoriban oly divatos ARO típusú terepjárókat jól eladták a jóval pénzesebb juhászoknak, és így tudták némiképpen "anyagiakra" váltani a sevillai sikerüket. A győzelem másnapján - mesélte Duckadam-, fel és alá sétálva az andalúziai főváros utcáin, papír bankókra firkantották alá a nevüket, miközben az ő zsebükben egyetlen árva peseta sem lapult. 2004-ben, egy barcelonai utam során, megszerveztem egy találkozót a katalán válogatott akkori szövetségi kapitányával, Pichi Alonsóval, a Barcelona korábbi játékosával, aki ugyanúgy elhibázta a büntetőt, mint másik három társa. Egy picit várni kellett Alonsóra, ám amikor megérkezett gyönyörű terepjárójával, Helmut Duckadam jutott az eszembe, akinek ősrégi autója csak a 8. kulcselfordításra volt hajlandó köhögni egyet. Duckadammal sok minden történt az elmúlt években: elvált, megnősült, külföldre ment, majd visszatért Romániába. Jelenleg a Steaua Bukarest elnöki pozícióját tölti be, és a tulajdonost, Gica Becalit ismerve, biztosak lehetünk benne, hogy négynél is több büntetőt kell hárítania naponta.

- Mikor érezték azt, hogy eljuthatnak a döntőig?

- A finn Kuusysi Lahtival 0-0-ás döntetlent játszottunk otthon, aztán győztünk Helsinkiben 1-0-ra. Ezt követően biztosra vettük, hogy bekerülünk a döntőbe. A finn csapat volt a legkellemetlenebb ellenfelünk, de a sevillai BEK-döntőben vívtuk a legnagyobb csatát.

- Bíztak a végső sikerben?

- Nem! Óriási tudásbeli különbség volt a két csapat között, természetesen a Barcelona javára. Az volt a célunk, hogy becsülettel képviseljük a román labdarúgást, és megvédjük azt a kevéske esélyünket, ami volt, lehetőleg egy szép és emlékezetes meccs keretei között.

-A döntőben nem ütközött ki az a különbség, amiről ön beszél. Végig egyenrangú partnernek bizonyultak, olyannyira, hogy a Barcelonának alig volt helyzete.

- Pont ezt akartam mondani. Azóta többször megnéztem felvételről az összecsapást, és így utólag azt kell mondanom, hogy nem volt nagy differencia a két csapat között, és már a rendes játékidőben nyújtott teljesítményünk alapján is megérdemeltük volna a győzelmet.

- Mennyire nehezítette meg az önök helyzetét az, hogy csupán néhány száz szurkoló kísérhette el a csapatot Sevillába?

-Nagyon, de ehhez annak idején hozzászokhattunk, úgyhogy senkit sem ért váratlanul, hogy mindössze egy repülőnyi embert engedtek ki Sevillába. Nem tudtuk, hogy pontosan hányan szurkoltak nekünk. Olyan ötszázan? Talán. A döntőre való kiutazás előtt nagyban nehezítette a dolgunkat, hogy pont akkor történt a csernobili atomkatasztrófa, és mivel fennállt a sugárfertőzés veszélye, Romániában szünetelt a bajnokság. Velünk kivételt tettek, mi edzhettünk, természetesen szigorú orvosi felügyelet mellett.

-A döntőben sem a rendes játékidőben sem pedig a hosszabbításban nem született gól, tehát következhettek a tizenegyesrúgások , no meg az ön történelmi percei.

- Minden focistának van egy álma, amit szeretne valóra váltani. Amikor elkezdtem futballozni, mindenkinek azt mondtam, meglátjátok, ha nagy leszek, el fogok jutni egy fináléig. Hozzá kell tennem, hogy egy BEK-döntő a legmerészebb álmaimban sem fordult elő. Kapusként az ember abban reménykedik, hogy a döntő végkimeneteléről tizenegyesek döntsenek, és a hálóőrnek döntő szerepe legyen csapata sikerében.

-1986-ban ez pont így történt. A BEK-döntőben négy tizenegyest is megfogott.

-Ez nem volt benne a terveimben (mondja nevetve). Úgy indultam harcba, hogy legalább két büntetőt elcsípek.

-Menjünk lövésről lövésre. Alexanco volt az első.

-Azt mondtam magamban, ha kitalálom a sarkot, egy-két büntetőt még megfoghatok. Mindig az első lövés a legfontosabb, ez a tizenegyespárbaj alapvető momentuma, legalábbis pszichológiai szempontból. Hárítottam Alexanco lövését, és ennek a továbbiakban döntő szerepe volt.

-Pedraza következett.

-Pedraza tizenegyese volt a legjobban végrehajtott lövés. Folytatódott a pszichológiai játék. Beleképzeltem magam az ő helyébe. Ha én lőttem volna, én is ugyanabba a sarokba helyeztem volna, mint ő, azaz megint jobbra. A játékos ilyenkor biztos abban, hogy a második lövésnél a kapus elmozdul balra. Én az ellenkező sarok irányába mentem el, nekem lett igazam.

-És aztán jött Pichi Alonso.

-Egy kicsit korábban elmozdultam, hiszen 99%-ban biztos voltam, hogy ő is a jobb sarkot választja, csakúgy, mint Alexanco és Pedraza. Pechére én is így okoskodtam, tehát ezt is megfogtam.

-Marcos lőhetett utoljára.

-A játékos ilyenkor úgy van vele, hogy miután a kapus háromszor jobbra mozdul, akkor már előre elhatározta, hogy mind az öt lövésnél jobbra megy el. Számomra logikus volt, hogy ezúttal balra vetődjek. Ismét én győztem.

-Marcos próbálkozása után csapattársai már ünnepelni szerettek volna, de ön még nem. Az egyik spanyol újságban olvastam a mérkőzés utáni nyilatkozatát, amelyben a következőket mondja: „várjatok, meg akarom fogni az ötödiket is!”.

-Nem tudtam, hogy véget ért a mérkőzés.

-Hogyhogy?

-Azt gondoltam, hogy az utolsó tizenegyest, az ötödiket is el kell végezni. Nemes egyszerűséggel nem fogtam fel, hogy nyertünk, nem jutott el a tudatomig. Egyszerűen nem érdekelt, mennyi az eredmény. Azt tudtam, hogy Lacatus és Balint betalált. El tudja képzelni, hogy az izgalmak közepette, nem az eredményre figyeltem. Nagyon érdekes jelenet volt, soha nem fogom elfelejteni, amint jött felém Bölöni László, és az arcomba ordította, hogy nyertünk. És erre én: Laci, és az ötödik?

-Lehetett látni a televízióban, hogy a mérkőzés után két labdaszedő gyerek az ön kesztyűjére pályázott.

-Jól emlékszem, két kissrác jött oda. Nem adtam oda az ereklyét, de feltételezem, érthető, miért cselekedtem így. Mindenesetre a nemzetközi sajtótól megkaptam a magamét. Ez egy emlék, és itthon őrzöm a vitrinben. Különböző ország forgatócsoportjai csak és kimondottan a kesztyű miatt jöttek el hozzám. Egyszer védtem vele, mert pont a döntő előtti estén kaptam. Mosatlanul csillog a vitrinben. (Csillogott egy darabig, később arra kényszerült, hogy eladja: 3000 dollárt kapott érte. )

-A világkupa sorsát eldöntő mérkőzésen ön már nem védett. A nemzetközi sajtó szerint azért, mert nézeteltérése támadt a diktátor fiával, Nicu Ceausescuval, aki egy pisztollyal megsebesítette a jobb kezén.

- Ez nem igaz. Akkoriban szükség volt valamilyen szenzációra, és ezt kapták elő. Soha nem is találkoztam Nicu Ceausescuval, ellenben a diktátor másik fiával, Valentinnal most is jóban vagyok. Ő sokat segített a Steaua játékosainak.

-Akkor mi az igazság ?

- Sajnos betegség miatt kellett félbehagynom a futballt, legalábbis a sérülésem következtében már nem űzhettem magas szinten. Ritka kórról van szó, pici a valószínűsége, hogy pont egy sportolót sújtson ez a betegség. Trombus okozta érelzáródásról van szó. A jobb karom fájt, először azt mondták, reuma, ez másnál is előfordul. Sajnos komolyabb volt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem a döntő előtt fedezték fel, mert ha ez történik, ma már ki emlékezne rám? Minden kárban van egy haszon, gondolom, a magyar nyelvben is él ez a mondás. Csak azt bánom, hogy nem tudtam kimenni legalább egy-két évig külföldre, hogy keressek egy kis pénzt a családomnak .

Múlt-kór

Sat, 07 Jan 2012 20:48:09 +0100

A 2014-es brazíliai világbajnokság felé vezető úton a románokkal is meccselünk egyet, sőt kettőt: 2013 márciusában itt, fél évvel később ott. 2011 októberében, egy rendezvény keretén belül, Budapestre látogatott a román és a magyar válogatott korábbi szövetségi kapitánya, Jenei Imre, nekünk Imi bácsi, a románoknak „nea Emi”. Nem jött egyedül: a Steaua Bukaresttel, 1986-ban BEK-győztes tréner társaságában feltűnt az egykori román kirakatcsapat legendás kapusa, Helmut Duckadam, a tizenegyesölő, a Steaua jelenlegi elnöke, valamint egy román újságíró kolléga is. Az MTV román nyelvű nemzetiségi magazin, az Ecranul Nostru stábja lecsapott az eseményre. Ide-oda kapcsolgatva, november 3-án botlottam bele az anyagba, és miután érdekelt, nem fárasztottam tovább a távkapcsoló elemeit. A megszólalók őszintesége, nemes egyszerűséggel, lenyűgözött. Jenei Imre megjegyezte, ne felejtsük el, hogy a sorsolásnál a magyar válogatott a 3. urnába került, míg a román együttest a 4. kalapból húzták ki. –Ennek ellenére azt mondom, nem biztos, hogy egy román-magyar meccsen Románia vesztesen hagyná el a játékteret, persze a győzelmét sem venném biztosra- mondta Jenei, aki hozzátette, a román futball bajban van, hiszen eltűnt, elveszett egy teljes generáció, és a szakemberek most azon fáradoznak, hogy újraépítsék a „tricolort”. Ezzel szemben - fogalmazott az egykori szakvezető-, Magyarország gazdagodott egy generációval, méghozzá azzal a társasággal, amely az U20-as, egyiptomi világbajnokságon elhódította a bronzérmet. A magyar futball a tekintetben is előnyben van, hogy míg a válogatott játékosai meghatározó szerepet töltenek be külföldi munkaadójuknál, addig a román válogatott legényei többnyire a kispadot koptatják.

A küldöttség zsurnaliszta tagja, Radu Paraschivescu nem kötött piros masnit a mondandójára. Elmondta, hogy Romániában, minden évben, ahogy ő fogalmazott, „görcsösen” megünneplik az 1986-os sevillai sikert, ami, a gondolatával élve, nevetségessé válhat, hiszen nem lehet örökre belekapaszkodni egy bizonyos eseménybe. A román újságíró kolléga nem állt meg itt: ha már lendületben volt, még egy jó nagyot belerúgott a Steaua történelmi tettébe, mondván, vicces, hogy minden idők legcsúnyább BEK-döntőjére kell visszaemlékezniük évről évre. Annak a csapatnak eszébe sem jutott futballozni a Barcelona elleni fináléban, amúgy nem kellett olyan hosszú utat megtennie a végső állomásig, ugyanis 4 sikeresen megvívott párharc után már a döntőben találta magát. Az viszont tény- tette hozzá Paraschivescu-, az egykori katonacsapat olyan tettet hajtott végre, ami egyszeri és megismételhetetlen, főleg, ha a csillagok jelenlegi állását fürkésszük. A román válogatottat sem kímélte, a szövetség sem úszta meg, és a szurkolók sem menekülhettek a szavai elől. – A román válogatott - így a kolléga- jelenleg a senki csapata, amellyel senki sem tud azonosulni. Ez a válogatott semmiképpen sem jelenti azt, amit szimbolizált a 90-es években, vagy 10 évvel ezelőtt - folytatta a gondolatait, és ment tovább a megkezdett úton. - Ez egy elhagyott és hiteltelenné tett csapat, amely a 10 évvel ezelőtti első urnából, a negyedikbe csúszott vissza, szorgalmasan készülve az ötödikre. Paraschivescu a Román Labdarúgó-szövetségre utalva úgy fogalmazott, hogy a sportág élére egy élősködő társaság került, amely lerakta a maffia alapon megszerveződött román futball alapjait, és ez így működik 1990 óta.

-Ez nem más mint egy bonyolult érdekközösségen, szívességeken alapuló klán, egy zárt társadalom, ha úgy tetszik, állam az államban. Ebben megszokottá váltak a lefizetések, az alvilági kapcsolatok és tisztességtelen előnyök.

Paraschivescu kifejtette, hogy míg a ’89-es forradalom előtt csak néhány meccset bundáztak meg (a Steauának és a Dinamónak nem volt szabad kikapnia, ebből kiindulva volt is balhé bőven, amikor egymás ellen játszottak), addig 1990 óta ipari mennyiségben adják-veszik a meccseket. Elmondta, hogy egyre kevesebb tehetség kerül elő, és a továbbiakban ez csak rosszabbodni fog. A kiválasztás gyatra, az ifikkel dolgozó edzők alulfizetettek, és mint ilyen, bármikor képesek „szívességet tenni” egy-egy gazdag „benzikutas” apukának, még akkor is, ha a gyerek adott esetben túlsúlyos és teljesen alkalmatlan.

-Az emberek azért látogatnak ki, tegyük fel az új stadionba, hogy megmutassák magukat, hogy pávázzanak, vagy hogy szidják azt, akit kipécéznek maguknak- fakadt ki Paraschivescu.

A következő írásomban azt a beszélgetést közlöm majd a kedves olvasóval, amit Aradon folytattam a tizenegyesölő Helmut Duckadammal, még a 2000-es évek elején. A párbeszédből megtudhatják többek között, hogy milyen gondolat mentén haladt a tizenegyespárbaj során (4 büntetőt fogott a Barcelona elleni BEK-döntőben), és hogy miért kellett befejeznie a pályafutását szinte egyik napról a másikra.

In memoriam Albert Flórián (2.rész)

Wed, 04 Jan 2012 10:26:00 +0100

Ihletem forrása: Puskás!

Kérdés: Mit érez, amikor szóba kerül, hogy ön az egyetlen magyar aranylabdás játékos?

Válasz: Hatalmas büszkeséget érzek, de el kell mondanom, hogy a szerencse fia vagyok, ugyanis az Aranycsapat játékán nőhettem fel, páratlan tehetségű játékosoktól, Puskástól, Czibortól, Kocsistól vagy Hidegkutitól leshettem el a szakma fogásait. Az ő játékuk meghatározta a későbbi stílusomat, és egy olyan futballra nevelt, amely a technikát, a támadást és a gólszerzést részesítette előnyben. Személyiségük nagy hatást gyakorolt rám, belőlük merítettem ihletet, de legfőképpen Puskás játékából.

Kérdés: Milyen futballista volt Albert?

Válasz: Egy gólerős középcsatár, egy „goleádor”, aki szerette érezni a labda közelségét, éppen ezért állandóan kereste a társaságát. Imádtam a technikás futballt. Latinos stílusban futballoztam. Szerettem szervezni, improvizálni, különleges dolgokat alkotni. És, persze, imádtam gólt szerezni.

Kérdés: Miért nem követte Puskás, Kocsis vagy Kubala példáját? Ugye, érti, mire gondolok?

Válasz: Abban az időszakban, Európa ezen szegletében, minden, de minden, rendkívül bonyolult volt. Aki Spanyolországban, Olaszországban vagy Angliában szeretett volna játszani, annak bizony disszidálnia kellett. Nem akartam elhagyni a családomat, és ez az egyetlen oka annak, hogy nem követtem a többiek példáját. Ha szabadon távozhattam volna, következmények nélkül, akkor kipróbáltam volna magam külföldön, ez szinte biztos.

Kérdés: Hová igazolt volna, ha választhatott volna magának csapatot?

Válasz: Az én időmben, a 60-as évek közepén, minden kétséget kizáróan, a Manchester United volt a világ legjobb csapata. Náluk játszott Bobby Charlton, George Best, Dennis Law, stb. Óriási csapatuk volt. Csodálatos futballt játszottak. A kérdésre válaszolva, nos, abban a Manchesterben szívesen játszottam volna.

Kérdés: A kortársai közül kit tartott a legjobb labdarúgónak?

Válasz: Nem lehet csupán egy játékosról beszélni. Eusebio, Di Stéfano, Cruyff vagy Charlton fantasztikus játékosok voltak, jóval átlagon felüli tehetséggel megáldva. A honfitársaim közül szinte a teljes Aranycsapatot felsorakoztathatnám. Puskás egymaga képes volt arra, hogy megtöltsön egy 80 ezres stadiont, de Bozsikért is megőrültek az emberek. Fenséges futballista volt. Mindig is azon a véleményen voltam, hogy nekem jutottak a legjobb tanítómesterek.

Kérdés: Sokan vélik úgy, hogy Van Basten volt az ön tükörképe? Egyetért ezzel a megállapítással?

Válasz: Azt gondolom, hogy minden egyes játékos saját személyiséggel és stílussal rendelkezik. Albertből vagy Van Bastenből csak egy van, és sorolhatnám. Az viszont tény, hogy a holland futballiskola tehetségei közül néhányan, legalábbis, ami a futballról kialakult koncepciójukat illeti, Albertre emlékeztethetnek.

Kérdés: A ’66-os világbajnokságot Eusebio góljai és az ön, brazilok ellen nyújtott teljesítménye tette emlékezetessé. Itt csúcsosodott ki a pályafutása?

Válasz: Karrierem egyik legfontosabb állomása volt, ezt nem vitatom, ugyanakkor a Juventus legyőzése a Vásárvárosok Kupájában sem volt kevésbé fontos. Csodálatos pillanatokat éltem meg labdarúgóként, ám a brazilok elleni meccsnek hatalmas visszhangja volt. Azt követően, hogy a portugáloktól kikaptunk 3-1-re, tudtuk, hogy ez az utolsó esélyünk, ha tovább akarunk lépni. Ennél kerekebbre nem is sikerülhetett volna a meccs. A világbajnokság után le akart igazolni a Santos, hogy Pelé, Pepe és a többi nagyágyú mellett játsszam. Végül semmi nem lett belőle.

Kérdés: 1969-ben súlyos sérülést szenvedett, és ez vízválasztónak bizonyult pályafutása során.

Válasz: Ez így van. Térdszalagszakadást szenvedtem, és 11 hónapot voltam kénytelen kihagyni. Amikor visszatértem, már nem voltam az igazi, a régi. Sikerült 4 évvel meghosszabbítanom a pályafutásomat, és ezt az élet ajándékaként fogom fel, ugyanakkor egy kínszenvedés volt pályára lépni. Gondoljon bele, minden meccs előtt le kellett szívni a folyadékot a térdemből. Kemény időszak volt, aztán elérkezett az a pillanat, amikor ki kellett mondanom, hogy ezt a tortúrát már nem tudom tovább vállalni.

Kérdés: A magyar futball nagyjából 30 éve válságban van? Van arra magyarázat, hogy miért?

Válasz: Nagyjából akkor kezdődött a profizmus Magyarországon, amikor úgy döntöttem, szögre akasztom a stoplist. Ez volt a vég kezdete. Egy szép nap besétáltam a Labdarúgó-szövetség székházába, és elmondtam az illetékeseknek, hogy egyetlen játékosnak sem lehet pénzt adni addig, amíg nem bizonyított. Futballunk hanyatlása ekkor kezdődött, és azóta sem tud kikecmeregni a gödörből.

Kérdés: Cristiano Ronaldo megérdemli az aranylabdát? Mit gondol?

Válasz: Meg. Kivételes tehetségről beszélünk. Tálentuma a csapatával elért fontos trófeákban is mérhető.

In memoriam Albert Flórián (1. rész)

Fri, 30 Dec 2011 17:00:05 +0100

2008 októberében megkeresett a spanyol Marca egyik újságírója, David Ruiz de la Torre, régi ismerősöm, olyannyira régi, hogy ismeretségünk már baráti nívóra emelkedett, és közölte, eljönne Budapestre magyar bajnokikat nézni.

-A te dolgod, mivel akarod elütni az időt, egyébként szívesen látlak. Gyere! -mondtam. Ahogy ígérte, eljött, megtekintettünk néhány meccset, és számomra majdhogynem meglepő volt, hogy egyszer sem fanyalgott, egyszer sem húzta a száját, nem jött a szokásos dumával, hogy bezzeg itt, ott meg amott éppen hogy van. Megmutattam neki Budapest nevezetességeit, három nap alatt végigkóstoltattam vele kulináris büszkeségeinket (-A csirkének, csirke íze van-mondta. –Tudod, hol ettem még ilyen finom csirkét? – folytatta. - Chilében!), és elvittem a Szent István-bazilikába, hogy megnézze Puskás Ferenc sírhelyét. Vasas-meccsen kiemelte B. Tóth játékát, mondván, még akár egy spanyol élvonalbeli csapatban is el tudná képzelni. A Bozsik-stadionban arról elmélkedett, hogy Di Stéfano annak idején, Argentínában, áradozott az Aranycsapat legendás játékosáról, Bozsik Józsefről, amit a honfitársai cseppet sem vettek jó néven, mert azt gondolták, a futball Argentínában kezdődik, és ott is ér véget. Kispesten jóízűen elfogyasztotta a hotdogot, a csillagokig magasztalva a büfés gasztronómiai csodatételét. A Hidegkuti-stadionban szinte repült a boldogságtól, hiszen egy MTK mezt kapott ajándékba. Utólag is köszönet Teodoru Vaszilisznak, aki meglepte Davidot, nyugodtan mondhatom, pöttynyit sem túlozva, a legolvasottabb spanyol sportnapilap, és egyáltalán napilap, magyar futball-strázsáját. Németh Krisztiánról kétoldalas cikket közölt Puskás Ferenc halála után, mintegy sugallva a spanyoloknak, akik térdre borulnak a Puskás név hallatán, még most is, hogy noha a jelenünk nem éppen fényes, a jövőnk még lehet olyan, mint amilyen a múltunk volt: irigylésre méltó. Krisztián, akit korosztályának egyik legtehetségesebb játékosának tartottak- nem véletlen, hogy Dudás Ádámmal egyetemben bekerült az Európai Válogatottba-, letért arról az útról, amit tálentuma, adottsága kijelölt számára. Egyetlen út sincs előre kikövezve, és csak rajta múlik, hogy végérvényesen felkerül-e az örök ígéretek, ha csak az elmúlt 10 évet nézem, cseppet sem rövid listájára, vagy az asztalra csap egy nagyot, és vérbeli futballistának áll. David nélkül nem rendeznek Európa-bajnokságot, világbajnokságot, Afrika-kupát. Munkájának köszönhetően bejárta a világot keresztbe-kasul, többször is, interjúalanyainak se szeri, se száma. Kifogyhatatlan a sztorikból. Elmesélte, Buenos Airesben éppen arra készült, hogy interjút készítsen az Atlético Madrid nemrégen kinevezett vezetőedzőjével, Diego „Cholo” Simeonéval, amikor teljesen véletlenül megtudta, hogy az argentinok korábbi csillaga a szülinapját ünnepli. David barátom fogta magát, bement egy cukrászdába, vett egy tortát, majd beállított Simeonéhoz. A beszélgetés nem volt rövid, majd amikor véget ért, Simeone így szólt:

-Ember, ide állítottál egy tortával, és elviszel egy könyvet! Azt hiszem, ez volt életed legnagyobb biznisze.

Már korábban kifundáltam, ha már itt van, összehozom Albert Flóriánnal. Davidnak jeleztem a szándékomat, aki megörült a lehetőségnek. Flóri bácsinak nem volt mobiltelefonja, így kis Flóri segítségét kértem, aki megadta az otthoni vonalas számot, amit azon nyomban tárcsáztam:

-Tiszteletem, Flóri bácsi. Elnézést, hogy a lakásán zavarom, Farkas Norbert vagyok a sporttévétől, egy spanyol kollégám van itt, aki interjút szeretne készíteni önnel. Zavarhatja valamikor a napokban néhány perc erejéig?

-Hogyne, fiam, persze. Szombaton délelőtt 10-re gyertek ki a Népligetbe. Ott leszek valahol, az ifimeccseket nézem.

-Köszönöm, 10-re ott leszünk. Minden jót!

-Minden jót, akkor szombaton gyertek!

A jelzett időpontban megérkeztünk, Flóri bácsi már várt ránk. Elkészült az interjú, ami 2008.december 31-én jelent meg a Marcában. A következő írásomban teljes egészében közlöm a beszélgetést, addig is Boldog Új Évet kívánok a honlap minden kedves olvasójának.

Emlékek

Wed, 28 Dec 2011 19:17:10 +0100

Velasco Carballóról nincsenek szép emlékeinek: 2011. március 25-én ő vezette a Puskás Ferenc-stadionban a Magyarország-Hollandia Eb-selejtezőt, amit 4-0-ra elbuktunk. Nem miatta. (Kint voltam, megnéztem, de ilyen rosszul még nem éreztem magam futballmeccsen. Akkor legalábbis azt gondoltam, hogy ez az én lelki mélypontom. Tévedtem, ugyanis kimentem a svédek elleni meccsre is. Nem az eredmény miatt voltam szomorú. Hogyan is lehettem volna bús, hiszen nyertünk. Rudolf gólját nem fogom elfelejteni. Soha! És mindig emlékezni fogok arra az úriemberre, aki a mellettem lévő szektorban lett rosszul olyan 30-40 perccel a kezdést jelző sípszó előtt. A 60 körüli szurkoló szívét a kísérője, talán a felesége, masszírozta, majd felváltva pofozgatta és lélegeztette. A kerítés túloldalán álltam, és tekingettem körbe-körbe: mikor jönnek már? A bajba jutottak környékén mindenki hátrébb húzódott. Néhány sorral lejjebb ült a Diósgyőr spanyol erőnléti edzője. Hátranézett, és látta, hogy nagy baj van. Elszántságában egyszerre ugrotta át a sorok támasztotta akadályt, hogy segítséget nyújtson. Közben a mentősök is megérkeztek. Egy eternitásnak tűnt, mire előkerültek. Az eszméletlen szurkolót két fogdmeg ragadta meg a kezénél és a lábánál fogva. Mint egy zsákot. A feje ide-oda kalimpált, nyári papucsa szanaszét repült. Rossz érzésem támadt, és most is beleremegek, ha a szeptemberi eseményekre gondolok. A meccs elkezdődött, a gondolataim azonban valahol máshol jártak. Szurkoltam! Az embernek! Másnap megnéztem az újságokat. Ez volt a legelső teendőm. Megnyugodtam, hiszen tragédiára utaló hírt nem láttam. Néhány nappal később a szerkesztőségben meséltem felkavaró élményemről, és Rita (Takács), aki éppen egy újságot forgatott, felemelte a fejét, és így szólt: valaki szívinfarktusban meghalt a stadionban a meccs előtt. Mintha vasökölbe öntötte volna szavait. A szurkoló arca örökre bevésődött a memóriámba. Mindig rá fogok gondolni, ha ott leszek a Puskásban. És torkomszakadtából beleordítom a világba, hogy: hajrá, magyarok!)

Egy picit elkalandoztam. Már megint. Egy rádióinterjú kapcsán szerettem volna Velasco Carballóról írni. Tudom, nem ő találta fel a spanyolviaszt. Azt is tudom, hogy csak egy bíró, és kész. Tisztában vagyok vele. Mégis azt mondom, ne essen nehezünkre megsüvegelni a teljesítményt! 2004-es debütálása óta közel 150 meccset vezetett a spanyol élvonalban, 2008 óta tagja a FIFA játékvezetői keretének, és Kassai Viktorral egyetemben ő is ott lesz a 2012-es Európa-bajnokságon. Rábízták többek között az egyiptomi bajnoki döntőt, aztán a mindig „balhés” román rangadót, a Steaua-Dinamo meccset, az ő sípszavának engedelmeskedtek a Schalke és a Manchester United játékosai a legutóbbi BL-sorozat elődöntőjének első mérkőzésén, de a Porto-Braga Európa-liga finálét is az ő kezébe adták. Boldogsága határtalan, ám vannak olyan célok, amiket sosem érhet el. Madridi lévén nem vezethet például „clasicót”. Egy lisszaboni dirigálhat Sporting-Benficát, vagy Benfica-Portót, de egy madridi nem fújhatja a sípot a Real-Barcelonán.

–Ez van-mondta Carballo. – Más sportágak esetében ez nem lehet akadály. A 40 esztendős játékvezető elmesélte, arról győzködi a 6, illetve 8 éves fiát, hogy spanyol válogatott játékosban gondolkozzon, ha példaképet keres, de véletlenül se olyat, aki Spanyolországban játszik.

-Szinte biztos vagyok abban, hogy néhány év múlva ebből komoly viták lesznek a családban. Most komolyan kérdezem: miért baj az, ha egy játékvezető gyermeke magára húzza szíve csapatának a trikóját? Nem baj, mondom én, mégis le kell majd beszélnem őket a törekvéseikről. Gondoljanak csak bele, mekkora felháborodás lenne abból, ha egy gyerekzsúron lefényképeznék Carballo fiát valamelyik spanyol klubcsapat mezében. Én egyet tehetek: meg fogom őket kérni, hogy még poénból se jusson eszükbe ilyen szerelésben pózolni - mondta Carballo, akinek emberi oldala mindenkit megdöbbentett.

A Radio Marcának adott interjújában kitért arra is, hogy gyakran tart előadást edzőjelölteknek, ahol arra kéri őket, vegyék a fáradtságot, és tanítsák meg a játékosaiknak a reklamálás fortélyait.

- Az üvöltő és hevesen gesztikuláló játékos nem fogja belopni magát a bíró szívébe- így a civilben mérnök játékvezető. A beszélgetésben a bírók és a média kapcsolata is szóba került, és ezzel kapcsolatban Mejuto González utódja elmondta, korábban úgy gondolta, fontos jó viszonyt ápolni a sajtóval, ám a véleménye mostanra gyökeresen megváltozott:

- Csak akkor kerülünk képbe, ha hibát követünk el- mondta mosolyogva a bíró.

Egy-két kivételtől eltekintve, igaza van.

Góltalanok

Fri, 23 Dec 2011 15:11:36 +0100

Van egy ember az Atlético Madridban, akit nem lehet nem szeretni. Luis Amaranto Pereáról beszélek, a kolumbiai válogatott játékosról, aki nem is olyan nagyon régen, a Bolívia elleni vb-selejtező után „élőben” sírta el magát, annyira megörült a La Pazban aratott győzelemnek. A „kávésok” először nyertek Bolíviában, Perea, a kolumbiaiak csapatkapitánya elérzékenyült.

A boldogság könnyeiben úszna, ha az életben legalább egyszer homlokon csókolná a szerencse, és betalálna az ellenfél kapujába. Lassan 33 éves lesz, 11 éve profiskodik, rengeteg trófeának örülhetett, először szülőhazájában, később Argentínában, aztán Európában. Közel 600 tétmeccsen képviselte becsülettel az Independiente Medellínt, a Bocát, az Atléticót és a kolumbiai válogatottat, gólra azonban nem volt képes. Egyre sem. 30 ezer percnél is több van a lábában, de egyszer sem adatott meg neki, hogy társai a nyakába boruljanak, és a gólját ünnepeljék. Néhány öngólt leszámítva, sosem láttuk a dél-amerikai hátvéd nevét az eredményjelzőn. Aranzubiának, Pratsnak vagy Fenoynak, csakhogy néhány kapust említsek, megadatott a gólszerzés öröme, a kiváló hátvédnek azonban nem. 2007. február 25-én egy madridi rangadón világgá kürtöltük hogy Perea góljával már 2-0-ra vezet az Atlético, Daudén Ibanez azonban érvénytelenítette az egyébként szabályos gólt. Ibánez már befejezte a pályafutását, többször is elismerte, hogy hibázott, amikor nem adta meg Perea gólját. Biztosak lehetünk benne, hogy azóta sem tud elszámolni a lelkiismeretével. Nem csodálkoznék rajta, ha Perea, a könnyeivel háborúzva, az első gólját Daudén Ibáneznek ajánlaná.

Egy "hálón" pendülnek

Michael Reiziger

A holland válogatott labdarúgó hét évet húzott le a Barcelona együttesében, és 229 tétmeccsen egyetlen gólt sem rúgott.

Pedro De Felipe

A Real Madrid és az Espanyol egykori labdarúgója 12 évet játszott az élvonalban, de csak a társak góljainak örülhetett. 12 góltalan évével csúcstartó Spanyolországban.

José Larrauri

Az Athletic Bilbao megbecsült játékosa 9 év alatt közel 300 meccsen szerepelt, de gólra ő sem volt képes.

Salvador Revert

Ha valenciai góltalant keresünk, akkor egészen a 80-as évekig kell visszanyúlni: Revert 7 éven át hajtotta a gólt a Valencia mezében, ám a szerencse rendre elhajtotta.

Miguel Ochoa

1967-től 1977-ig át szolgálta a barcelonai kék-fehéreket. Az Espanyol egykori szimbóluma 159 alkalommal ment ki a pályára azzal a felkiáltással, hogy „ma összejön”. Soha nem jött össze!

Carlos Cartero

A Zaragoza korábbi csapatkapitánya Spanyol kupagyőzelemnek örülhetett, de gólnak, legalábbis saját gólnak nem. Cuartero 202 meccsen át reménykedett.

José María Martínez

Fél életét a Real Sociedadban töltötte, baszk pályafutását 259 meccsel és nulla góllal fejezte be.

David Castedo

A Mallorca és az Extremadura futballistájaként feliratkozhatott a góllövők listájára, ám a Sevilla játékosaként már nem volt ilyen szerencséje. A kiváló hátvéd 269 meccsen pompázott az andalúz csapat trikójában, a ceremóniamester azonban egyszer sem kürtölhette világgá, hogy „a gólszerzőőőő, Daviiiid Castedoooo”.

Donato Alcalde „Tati”

A Sporting Gijón történetében „Tati” viszi a prímet. 169 meccsen próbálkozott….mindhiába.

Antonio Anero

A Rayo Vallecano 1977-ben játszott először az élvonalban, és ennek az együttesnek, ennek az időszaknak Anero volt a kulcsfigurája, aki, mindenesetre, nem létező góljaival nem tudott sokat hozzátenni a csapat teljesítményéhez, amely rögtön, frissiben, melegében megkapta az „Óriásölő” címet. Anero mérlege: 133/0!

José Revilla

A 80-as években bűvölte a labdát a Racing Santander és a Murcia alkalmazásában. Kantábriai korszakát 149 meccsel zárta, és, azt hiszem, most már mondanom sem kellene, hogy gól nélkül.

Roberto Rojas

A Real Madridban nevelkedett, de a Malaga játékosaként vonult be a labdarúgás történetébe. A déliek históriájában ő kutatta a leghosszabb ideig a kapu felé vezető utat, de 96 élvonalbeli meccsen sem talált rá.

Josetxo Romero

14 év szolgálat és 280 meccs után az elmúlt nyáron köszönt el az Osasunától. Óriási mentéseire mindenki emlékszik, góljait azonban nem kellett elraktározni a memóriakártyákon, mert hősünk erejéből a legapróbb gólra sem futotta.

Francisc Arnau

A hatvanas években az Espanyolban pallérozódott, aztán a Betishez került, hogy úgy vonuljon be a zöld-fehérek történelemkönyvébe, mint az a játékos, aki a leghosszabb ideig udvarolt a gólnak. 144 meccsen többször is megközelítette az ellenfél kapuját, de gólöröm miatt egyszer sem kellett kitörölnie a szeméből a felgyülemlett könnycseppeket.

Damia Ámer

A Mallorca korábbi védője csak a mezőnyjátékosok rangsorában vezet a góltalansági listán, ugyanis egy-két mallorcai kapusnak összejött az, ami neki 142 meccsen egyszer sem: a góóóóólllll!

Luis Rubiales

A spanyol játékos-szakszervezet jelenlegi elnöke, a Levante góltalansági csúcstartója, 89 meccsen keresztül vívta a maga kis szélmalomharcát.

David Cortés

A másodosztályban szereplő Hercules labdarúgója a Getafe játékosaként vonult be a történelembe, méghozzá úgy, hogy noha 114-szer lett volna rá lehetősége, egyetlen meccs után sem mondhatta azt az öltözőben, hogy „gyerekek, mindig is erről a gólról álmodoztam”.

Minden kedves olvasómnak Áldott, Békés Karácsonyi Ünnepeket kívánok!

10 ezer peseta

Tue, 20 Dec 2011 19:14:00 +0100

A Barcelona korábbi elnöke, még korábbi alelnöke, Joan Gaspart az év elején beszélt arról, milyen nehézségekkel nézett szembe José Mourinho edzői pályafutása legelején. Arra a kérdésre, miért pont most kerül elő ez a történet, a válaszom pofon egyszerű: most találtam rá! Így hát megosztom a kedves olvasóval.

Most már tudjuk, hová jutott José Mourinho, arról viszont kevés szó esik, honnan indult, és mekkora utat kellett bejárnia annak érdekében, hogy komolyan vegyék.

Amikor Bobby Robson igent mondott a Barcelona felkérésre, úgy döntött, magával viszi a portugál fiatalembert, aki előbb a Sportingnál, majd a Portónál tolmácsként segédkezett mellette. Az aláírási ceremóniára az akkori elnök, Josep LLuis Nunez irodájában került sor. Mourinho a szomszéd szobában várakozott, így nem hallott semmit a Robson-Nunez társalgásból, ami kedélyesen indult, aztán kisebb vitába torkollott, amikor Robson kijelentette, hogy ragaszkodik a tolmácsához. Nunez, csakhogy lezárja a vitát, azt mondta, oké, fizet, de havi 10 ezer pesetánál többet nem tud adni, ami, manapság, többé-kevésbé 60 eurónak felel meg. Ha az ember fogja magát, beül egy taxiba, és mondjuk a Camp Noutól elmegy a Ramblasig, onnan pedig egy kellemes kis séta után célba veszi a Güell-parkot, akkor nem sok pénze marad egy jó paellára, ha csak 60 euró van nála. Barcelonában, félreértés ne essék, nem drága a taxi. Persze egy-egy meccs után teljesen mindegy, hány taxi van a városban és mennyiért szállít, hiszen úgysincs annyi, hogy elég legyen. Állítólag a karácsonyi céges vacsorák is „aranybányának” számítanak a barcelonai vagy a madridi taxisok körében. Ilyenkor a fuvar napján már nem is vesznek fel rendelést, úgyhogy, aki előre elhatározza, hogy jól fogja magát érezni, nem árt, ha időben néz magának kocsit. (A nyelvészek a spanyol „coche”(autó) szót a magyar kocsiból származtatják.)

Mourinho, kissé elkanyarodtam, elmondta Nuneznek, hogy ebből a pénzből nem tud megélni, és ennek hatására, állítja Gaspart, az elnök egy picit megemelte a pénzét, de az egykori vezér szerint nem sokkal. Gaspart azt mondta, megsajnálta a portugált, és az egyik szállodájában (több is van neki) fölajánlott neki egy szobát. Mourinho elfogadta, és hónapokon át egy szállodai szobában lakott, a hotel éttermében étkezett, teljesen ingyen, aztán Gaspart kijárta, hogy Mourinho kapjon még egy aprócska fizetésemelést. Amikor bebizonyította, hogy szakmai dolgokkal is meg tud birkózni, megkapta azt, ami egy szakembernek jár-mondta Gaspart. A 96-97-es szezon után, egy év elteltével, Robson elhagyta a Barcelonát, Mourinho azonban maradt, és barcelonai kalandját Louis van Gaal segítőjeként folytatta, aki komoly feladatokkal is megbízta. Mourinho ekkor kapott kedvet az edzősködéshez, és szerzett kellő önbizalmat ahhoz, hogy szinte ismeretlenként, vezetőedzői tapasztalat nélkül leüljön a világhírű Benfica kispadjára.

Mestermérleg

Thu, 15 Dec 2011 11:06:00 +0100

Josep Guardiola, a Barcelona vezetőedzője

– Ennek a meccsnek, lélektani szempontból, semmi köze sem volt ahhoz, hogy előrehoztunk a Rayo elleni mérkőzésünket, és, ha úgy tetszik, csak 3 pont volt a lemaradásunk. Ettől nem lehettünk nyugodtabbak.

– Azt tudtuk, hogy a labdakihozatal nem fog majd úgy menni, mint a karikacsapás, ezt megtapasztaltuk a két nyári Szuperkupa-meccsen is. Augusztusban más volt a helyzet, hiszen, valljuk be őszintén, mi nem voltunk felkészülve a párharcra. Volt olyan játékosom, aki 6-7 edzéssel vágott neki a páros meccsnek, míg a Real 27-28 tréninget tudhatott maga mögött. A nagy meleg is erősen rányomta a bélyegét a teljesítményünkre. A szerencse mellénk szegődött, ez nem vitás.

– Ami a meccset illeti, nos, való igaz, gyorsan megleptek minket a góllal, de nekünk is volt helyzetünk az elején, Messi lehetőségét Casillas hárította, aztán áttértünk a háromvédős játékra. Úgy terveztem, hogy már a 2., esetleg a 3. perctől átállunk a háromvédős rendszerre, de a gól után több időre volt szükségünk ahhoz, hogy megnyugodjunk, és változtattam a terven. Úgy gondoltam, a négyvédős szisztéma nagyobb stabilitást ad a csapatnak. Amikor egy picit leült a meccs, és megnyugodtunk mi is, átváltottunk a háromvédős játékra, és innentől kezdve azon voltunk, hogy felkutassuk az üres területeket, egyébként tudtuk, hol kell ezeket keresni. Azt kell mondanom, hogy maximálisan elégedett vagyok azzal, amit a csapatom mutatott, megtaláltuk a rést, az utat a kapujuk felé, remekül kontráztunk, és kimunkáltuk azokat a gólhelyzeteket, amik aztán hozzásegítettek minket ahhoz, hogy megnyerjük a meccset.

– Nem gondolom, hogy ez a vereség lelkileg összetöri a Real Madridot. A madridiaknak még van egy meccsük ebben az évben, aztán elmennek pihenni, összekapják magukat, és továbbra is azon lesznek, hogy megnyerjék a bajnokságot, amire minden esélyünk megvan. Mint ahogy a Barcelona veresége nem jelentette volna azt, hogy a Real megnyerte a bajnokságot, úgy a Real veresége sem jelenti azt, hogy most mindennek vége Madridban, lemondhatnak a bajnoki címről. Ha a Real megnyeri a hétvégi meccsét, visszaveszi a vezetést a táblázaton.

– Nyertünk, de a tökéletestől nagyon távol álltunk. Nem is tudom, hogy utoljára mikor adtunk el ennyi labdát a pálya közepén. Olyan passzokat rontottunk el, amik kulcsfontosságúak egy-egy támadás elindításánál. Ha az embert letámadják, akkor elveszíti a labdát, de most nem feltétlenül ezért veszítettünk el ennyit. Ettől függetlenül a Bernabéuban csak olyan csapat tud nyerni, amelyik nagyon jó meccset játszik.

– Nem értem, mi szükség van arra, hogy már novemberben odaítéljük valakinek a bajnoki címet. A bajnokság májusban fejeződik be, és rengeteg pontot lehet még gyűjteni.

– Számomra az a legfontosabb, hogy Victor Valdés a hibája után is megjátszotta a labdát, nem vágta előre ész nélkül. A meccs után gratuláltam neki, és a többiek előtt tettem mindezt: Valdés esete is igazolja, hogy a Barcelona stabil alapokon nyugszik, és nem lehet csak úgy eltántorítani a filozófiájától. A Real ellen szépen, hátulról kell kihozni a labdát, ami azzal jár, hogy egy-két labdát elpasszolsz. Ezt azonban fel kell vállalnod, mert ha fogod magad és felrúgod a labdákat, akkor jön a Real, és úgy megbüntet, hogy másnap se térsz magadhoz.

José Mourinho, a Real Madrid vezetőedzője

– Az öltözőben senki sem gyújtott örömtüzeket, ettől függetlenül nyugodtnak látom a társaságot. A meccs előtt elmondtam, hogy a csapat lelki egyensúlya ennél tökéletesebb nem is lehet, sőt azt is hangsúlyoztam, hogy nem fogunk elszállni magunktól, ha nyerünk, és nem fogunk kétségbe esni, ha veszítünk. Tény: ha nyersz, boldog vagy, ha nem, akkor minek örülnél?

– Pontszámban nincs különbség a két csapat között, de nekünk még van egy meccsünk. Tisztában vagyunk azzal, hogy amennyiben megnyerjük a hétvégi mérkőzésünket, akkor az élről várhatjuk a karácsonyi szünet utáni folytatást.

– Messinek a második sárgát is felmutattam volna, ám ami sárgát érő megmozdulásnak tűnt nekem 40-50 méterről, az a közelben dolgozó bírónál nem ért lapot. Nem szeretnék kritikus hanggal élni, mert még nem láttam a meccs felvételeit, és nem szeretnék igazságtalan lenni.

– Ez egy játék, és csak olyasmi fordult elő ezen a meccsen, ami a játék velejárója, semmi több. Minden meccsen vannak nüanszok, amik döntenek, és ne feledkezzünk meg a szerencsefaktorról sem, amelynek roppant fontos szerepe van a labdarúgásban. 1-0-ánál megvolt a lehetőségünk, hogy rúgjunk még egyet, azt gondolom, ez cseppet sem lett volna természetellenes. Normális esetben egy olyan játékos, mint Ronaldo, ezeket berúgja. 2-0-ánál más irányt vettek volna a dolgok.

– Az első félidő csodálatos volt, és a mi részünkről kiegyensúlyozott, semmi megingás, aztán jött egy második félidő, és egy vendég gól, ami a szerencse szüleménye. Remélem, mindenki egyetért velem abban, hogy a második barcelonai gól szerencsével jött össze, ez nem azon múlt, hogy a gólszerző zseni-e vagy sem, és hibaként sem róható fel senkinek az enyéim közül. Aztán a következő pillanatban ott volt a lehetőség, hogy 2-2-re módosítsuk az állást, de nem sikerült, és innentől kezdve a lélektani előny a túloldalon volt: elkezdték járatni a labdát, ahogy szokták, ahogy szeretik, aztán megszerezték a harmadikat, amitől már nyeregben érezhették magukat. Később ott volt Kaká helyzete, és valami, amit nem neveznék védésnek: a szerencse ezúttal is elpártolt tőlünk, Nos, anélkül, hogy kisebbíteném a győztes érdemeit, azt gondolom, ma a szerencse döntött.

– Hazai pályán játszottunk, nyerni akartunk, és ezért nem játszottunk három védekező középpályással. Az első félidőben nem is volt baj az offenzív játékunkkal, bevallom, úgy gondoltam, Özil nagyobb lendületet tud adni a támadójátéknak. Tévedtem.

– Azt gondolom, nincs abban semmi különleges, hogy még a lefújás előtt átmentem az ellenfél másodedzőjéhez (Tito Vilanova), hogy az egészsége felől érdeklődjek. Másokkal is megteszem, nem esik nehezemre. Örömmel vettem tudomásul, hogy jobban van. Ekkora utazást és ilyen izgalmakat senki sem vállal, ha az egészsége nem teszi lehetővé.

Háború és béke

Tue, 13 Dec 2011 19:59:00 +0100

Napóleon a borogyinói csata előtt, kissé megfázva, náthásan, egy-két puncs elfogyasztása közben a segédtisztjének vázolta fel a haditudományról alkotott véleményét: ha egy sereg egy bizonyos pillanatban erősebb, mint az ellenség, akkor megnyeri az ütközetet. Voilá tout. (Ennyi az egész.) A szombat esti Real Madrid–Barcelona csatában a Barcelona erősebb volt, mint az ellenfele, a Real Madrid, és megnyerte az aktuális ütközetet. A háború azonban nem ért véget.

Az előzmények mindenesetre más kicsengést sejtettek. A Real Madrid a szombat esti meccset egy 15 győzelemből álló sorozatra akarta felfűzni, és minden esélye megvolt arra, hogy végleg átadja a múltnak a Miguel Munoz-féle, 60-61-es Real rekordját. A szombatig lejátszott 20 tétmeccsén 70 gólt rúgott, 3,5 gólt meccsenként, a Barcelona ellen csupán 1 gólig jutott. A fogadóirodák szorzói is arra engedtek következtetni, hogy elérkezett az a pillanat, amikor a Real elkapja, elkaphatja a Barcelona grabancát, és Benzema gyors gólja majdhogynem validálta az esélyekről alkotott képet. A francia gólja után sokan gondolhatták azt, hogy a Madrid lezárhat egy korszakot, és ezzel párhuzamosan elindíthat egy újat. A dolgok azonban mást irányt vettek, de azt is mondhatnánk: nem változott semmi, minden maradt a régiben! Ettől függetlenül a Real megnyerheti a bajnokságot, minden esélye megvan rá, ám a Barcelona szupremáciája az egymás elleni összevetésben nem szenvedett csorbát. Benzema gólja nem nyugtatta meg a Real Madridot, de a Barcelonát sem zökkentette ki az egyensúlyából, amely lassan-lassan visszavette az irányítást, magához ragadta kedvenc játékszerét, a labdát, és a végén a győzelemmel egészen Japánig repült, hogy a klubvilágbajnokságon tovább gyarapítsa trófeagyűjteményét.

Josep Guardiola, aki megannyi pofont kapott játékosként a Santiago Bernabéu Stadionban, megtanulta, hogy a Real ellen csak akkor van esélyed, ha támadsz, ha irányítasz, ha diktálsz. A Barcelona ezt teszi, nem csupán a Real ellen, hanem 221 tétmérkőzés óta, azaz már csak kevesen emlékeznek arra, mikor fordult elő utoljára az, hogy Barcelona meccsen az ellenfélnél volt többet a labda. Apropó, labda! Ezúttal mindenki a „főszereplőre” figyelt, és valóban sokunk élete, a labda vitte a prímet a meccs előtt, a meccs alatt és azt követően is. Mourinho szívélyesen üdvözölte egykori játékosát, Guardiolát, a lefújás után pedig a nemrégen megműtött Tito Vilanova egészségi állapotáról érdeklődött. A nyári „szemenszúrós” jelenet után baráti jobbot nyújtott a Barcelona másodedzőjének, aki a dexterát el is fogadta. Szent a béke! Az ezt megelőző 7 „clásicón”, csak zárójelben jegyezném meg, 9 piros lapot mutattak fel a játékvezetők, hetet a madridiaknak és kettőt a katalánoknak. Mourinho, aki pályafutása során 8-adszor veszített a Barcelona ellen, eddigi csapataival közel 4 órát játszott emberhátrányban a gránátvörös-kékek ellenében. A nagy ütközet előtti hergelések, a nagy színészi alakítások, a durvaságok és a meccs utáni beszólások ezúttal, sokunk örömére, elmaradtak.

500 millió ember szerte a világon a Ronaldo-Messi párharcra volt kíváncsi. Nem Messi volt a Barcelona legjobbja, ám szinte általános volt az a vélemény is, hogy Ronaldo az előző mérkőzésekhez képest több lépcsőfokot is visszalépett. Két hatalmas gólhelyzetet hagyott ki, mindkét esetben kulcsmomentumban. Fabio Coentrao volt a Real egyik legjobbja, akit annak idején a portugál válogatott szövetségi kapitánya, Carlos Queiroz hozott vissza a védelem bal oldalára a középpályáról, és akiből Mourinho jobbhátvédet (is) faragott. A túloldalon Puyol szinte átjátszhatatlan, Xavi zseniális, Iniesta már-már emberfeletti adottságokat csillogtat, Sánchez, egy spanyol kollégát idézve, Maradona és Messi között valahol félúton helyezkedik el, Fábregas pedig úgy lubickol a pályán, mintha soha nem hagyta volna el Katalóniát, és mintha az angol kitérő csak egy hosszú álom lett volna.

A Real Madrid 7 bajnoki óta nem tudja legyőzni legnagyobb riválisát, a Barcelonát. A hetes sorozatban hatszor szenvedett vereséget, és a katalánok 20 góljára csak 4-gyel tudott válaszolni. A Real a 2007-2008-as idényben győzte le utoljára a Barcelonát bajnoki mérkőzésen. Guardiola érkezése más irányba terelte a „clásicók” mérlegét. Mielőtt átvette a csapatot, a Real, a tétmeccsen elért győzelmeket tekintve, 85-77-re vezetett. Most is vezet, de már csak eggyel, 86-85-re!

Várva várt „Clásico” (2. fejezet)

Fri, 09 Dec 2011 12:15:06 +0100

Játék a szavakkal…és a kérdésekkel…

Hol vannak már azok az idők, amikor a játékosok napokig üzentek egymásnak a nagy derbi előtt, és mi azokból csemegézhettünk, azokat analizálhattuk, szembeállíthattuk őket egymással? Az elmúlt években a helyzet gyökeresen megváltozott, és egy-egy elejtett gondolatot, mondatot leszámítva esélyünk sincs „belelátni” a főszereplők lelkébe. A madridi futballisták például egyáltalán nem adnak interjút a rangadó előtt, a katalán játékosok valamivel „bőbeszédűbbek”, ám egy levegővel ők is elmondják azt, amit egyesek hallani akarnak. Az amszterdami BL-mérkőzés után a kitűnően játszó Kaká a szombati meccs „rendkívüliségéről” beszélt, de ennél többet nem akart elárulni arról, mi nyomja a lelkét, vagy hogy nyomja-e egyáltalán valami. A barcelonai megnyilatkozásokból „kihallatszik”, hogy a katalánok az esélyesség terhét áttolják/áttolnák a túloldalra. A legutóbbi, a Levante elleni bajnoki után is ez történt, amikor a meccset közvetítő társaság, a GOLTV riportere meginterjúvolta a kétgólos Fábregast:

-A Real a legjobb formában lévő csapat a világon-mondta a futballista, majd így folytatta. -A földkerekség egyik legerősebb csapatáról beszélünk, nem véletlen, hogy vezeti a bajnoki táblázatot. Nehéz meccsre számítok, egy Real-szintű csapatot sosem könnyű legyőzni- így Fábregas.

Mascherano úgy fogalmazott, teljesen mindegy, milyen eredmény születik szombaton este, a bajnokság május közepén fejeződik be, és addig sok minden történhet. A csapat vezetőedzője, Josep Guardiola egy újságírói felvetésre reagálva azt mondta, nem hiszi, hogy ez lenne a legnagyobb téttel bíró „Clásico”, amióta ő a Barcelona kormányosa. Hozzátette, nem azzal van elfoglalva, hogy nyernek-e vagy sem, és hogy mi történik akkor, ha igen, esetleg nem. Azon fáradozik- folytatta a tréner-, hogy a létező legjobb csapatot állítsa ki a Santiago Bernabéu-stadionban.

-Hogy fontos-e a „Clásico”? Az a fontos, hogy 9-én Merkel és Sárközy életet leheljen az euróba- próbálta minimalizálni a meccs jelentőségét a Barcelona vezetőedzője.

Messi a fifa.com-nak nyilatkozva úgy vélte, a meccsnek lélektani szempontból van különös jelentősége, hiszen nem mindegy, milyen lelkiállapotban vágnak neki az újabb kihívásnak, a klubvilágbajnokságnak. Pénteken délelőtt eldőlt, hogy nem José Mourinho, hanem a segítője, Aitor Karanka áll az újságírók elé, és ő fejti ki a véleményét a mérkőzés előtt. A portugál vezetőedző rengeteg kritikát kapott házon belül, miután a szerdai BL-mérkőzésen megadta a lehetőséget a honfitársának, Pedro Mendesnek, aki a B-csapatban is alig játszik. A Real- ezt fontos hangsúlyozni- megszerezte zsinórban a 15. győzelmét, és ezzel egalizálta a 60-61-es Miguel Munoz-féle Real rekordját.

10 nagy kérdés a meccs előtt, amit a Marca szakírója, Enrique Ortego tett fel.

Real Madrid: 3 középpályás vagy marad az eredeti hadrend?
Barcelona: 4-es védőfal vagy háromvédős szisztéma?
Real Madrid: Özil vagy Lass? Benzema vagy Higuaín?
Barcelona. Piqué vagy Puyol? Villa vagy Alexis?
Real Madrid-Barcelona: Mit talál ki a Real a labdabirtoklás terén verhetetlen Barcelona ellen?
Real Madrid-Barcelona: Mi lesz a Barcelona receptje a Real életveszélyes kontrái ellen?
Real Madrid-Barcelona: A Real fog kezdeményezni és irányítani, vagy „átadja” a labdát a Barcelonának?
Barcelona: Tud-e javulni a Barcelona a zónavédekezésén az ellenfél pontrúgásainál?
Real Madrid-Barcelona: Képesek lesznek-e a trénerek arra, hogy valamit előkaparjanak a cilinderből.
Real Madrid-Barcelona: Milyen felfogásban vezeti a meccset Fernández Borbalán? Hagyja játszani a csapatokat, azaz engedi a kemény játékot, vagy „sárgákkal” dirigál majd?

Várva várt „Clásico” (1.fejezet)

Wed, 07 Dec 2011 18:04:32 +0100

Egy kis játék a számokkal…

A legutóbbi bajnoki fordulóban a Real Madrid 3-0-ra verte a Sporting Gijónt, a Barcelona 5-0-ra a Levantét.

(A Guardiola által irányított Barcelona 10-edszer nyert 5-0 arányban.) A katalánok az elmúlt 3 mérkőzésükön (Rayo, Levante, Bate Boriszov) 4-nél kevesebbet nem rúgtak, és a hármas sorozatban egyetlen gólt sem kaptak. A 15. játéknapon Ronaldo és Messi is betalált, így mindkét játékos 17 gólnál jár a bajnokságban. A portugál és az argentin kéz a kézben vezeti a spanyol bajnokság góllövőlistáját. (Az áprilisi bajnoki mérkőzést a két játékos 29-29 bajnoki góllal várta. Az 1-1-es végeredményt hozó meccsen mindketten betaláltak, mindketten tizenegyesből.) Angel Di Maria is gólt szerzett a Molinónban, ráadásul szinte az alapvonalról csavarta be a labdát a beadásra számító Juan Pablo kapujába, de még arra is maradt energiája, hogy kiossza a 10. gólpasszát a bajnokságban, összességében a 30. a Real Madrid futballistájaként. Barcelonában Cesc Fábregas egy duplával irányította magára a reflektorok fényeit. Először rúgott egy meccsen kettőt a Barcelona játékosaként, és immáron 7 góllal ő a katalán együttes 2. leggólerősebb futballistája a bajnokságban. (Utoljára 2009. decemberében vágott kettőt egy meccsen, még az Arsenal színeit képviselve, az Aston Villa ellen.)

Gijonban megszületett a Mourinho-korszak 150. bajnoki gólja, de még ennél is fontosabb, hogy a Real megszerezte zsinórban a 14. győzelmét, és ha az Ajax elleni BL-mérkőzést is hozni tudja, akkor egalizálja a 60-61-es szezonban felállított 15 győztes mérkőzésből álló rekordot.

A Real, a 14-es szériában 54 gólt rúgott (3,85/meccs) és 9-et kapott. Ugyanebben az időszakban a Barcelona 35-ször talált be (2,5/meccs) és csak 5-ször tudták megzörgetni a hálóját, mind az öt alkalommal idegenben. (A Real 14-es győzelmi sorozatával párhuzamosan a Barcelona egy ízben kikapott, 2-szer pedig döntetlent játszott.)

Josep Guardiola együttese hazai pályán 39 gólt rúgott és egyet sem kapott, idegenben azonban ugyanannyi pontot gyűjtött, mint a Rayo Vallecano vagy az Athletic Bilbao, azaz 9-et, 7-el kevesebbet, mint a Real Madrid. A Real ebben a szezonban 10-szer szerepelt hazai publikum előtt, és a 9 győzelem mellett csak egyszer játszott döntetlent, pont a Barcelona ellen ikszelt a Szuperkupa első mérkőzésén. A hazai meccsein 43-szor volt eredményes, a vendégek 11-szer örülhettek.

José Mourinho 8-adszor meccsel a Barcelona ellen a Real Madrid szakvezetőjeként, és az általa fémjelzett korszakban, legalábbis a fogadóirodák szorzóit figyelve, először fordul elő, hogy nem a Barcelona a meccs favoritja, hanem a Real. Tény, a Real Madrid 3 ponttal veri a Barcelonát a bajnoki táblázaton, amely ráadásul egy meccsel többet játszott. A fővárosiak 2 góllal rúgtak többet, még annak ellenére is, hogy a Barcelona már lejátszotta a 17. fordulóra kiírt meccsét a Rayo ellen. Az is biztos, hogy Guardiola edzőként még nem veszített a Real ellen, madridi mérlege 3 győzelemről és 2 döntetlenről árulkodik.

Spanyolok a nagyvilágban

Fri, 02 Dec 2011 17:15:00 +0100

A spanyol közszolgálati televízióban nagy sikerrel fut a „Spanyolok a nagyvilágban” című műsor, amely az elmúlt évben Budapestre is eljutott, és amelynek a Honvéd egyik „spanyolja” volt az egyik szereplője, nevezetesen Pablo Coira, aki 1999-ben, Nigériában, az U20-as válogatottal világbajnoki címet szerzett. A japánok elleni 4-0-ra megnyert fináléban a következőképpen festett Inaki Sáez kezdőcsapata: Daniel Aranzubia, Pablo Coira, David Bermudo, Jusue, Pablo Orbaiz, Carlos Marchena, Gabri, Xavi, Pablo, Varela, Barkero. A kispadon Casillas, Colsa, Yeste, Alex, Aganzo, Ruben és Álvaro foglalt helyet. A játékosok többsége nagy karriert futott be, Pablónak nem volt szerencséje. Az írásom nem a félresikerült pályafutás okairól szól.

Egy időben csak nagy ritkán merészkedett spanyol futballista külföldre, és ha igen, akkor csak a SERIE A, a világ domináns futballbajnoksága jöhetett szóba. Luis Del Sol, Joaquín Peiró, Luis Suárez nem is vallott szégyent Olaszországban. Később, több-kevesebb sikerrel Víctor Munoz, Amor és Guardiola is belekóstolt az olasz bajnokságba. Ma már teljesen más a helyzet: nagyjából 140 spanyol futballista és 21 edző külföldön keresi a kenyerét. Az Arsenal alkalmazottja, Mikel Arteta 10 éve külföldön játszik, de a korábbi válogatott, Albert Riera is a légiósok életét éli.

– Nincs jó és rossz bajnokság, mindenhol más stílusban futballoznak – mondja a Galatasaray futballistája. – Az angol Premier League-nek van a legjobb ritmusa, Spanyolországban a labdabirtokláson van a hangsúly, Görögországban hatalmas a szakadék a nagyok és a többiek között, Franciaországban az erőfutball dominál, Törökországban az erőnlét és a technika egyforma fontossággal bír, az ezért különleges – így Riera, aki a Mallorcában szeretné befejezni a pályafutását.

A stílusok „háborújánál” maradva, nagyot néztem, amikor Pablo Coira úgy fogalmazott, hogy magyar bajnoki mérkőzéseken többet kell futni, mint a spanyol élvonalban. Pablónak van összehasonlítása alapja, hiszen a Celta Vigo játékosaként jó néhány meccset lehúzott a spanyol élvonalban. Hogy miért kell többet futni? Egy edző néhány évvel ezelőtt így fogalmazott: nem arról van szó, hogy mi nem futunk eleget, az a nagy baj, hogy nem tudunk futballozni. Ha ebből indulunk ki, akkor a megfejtés valami ilyesmi: nem becsüljük meg a labdát, tehát elképesztően sokat kell futni, hogy visszaszerezzük, és ha egyszer megszereztük, általában gyorsan el is adjuk, és kezdődik minden elölről.

Három oka lehet annak, hogy a spanyol futballisták elárasztották a világot: egyrészt az 1995-ös Bosman-szabály, másrészt a spanyol labdarúgó-válogatott sikerei, és nem utolsósorban a spanyol gazdasági válság.

Nálunk hét spanyol vendégeskedik

Walter Fernández

2 évet játszott a spanyol másodosztályú Gimnástic Tarragonában, a nyáron igazolt a Videotonhoz. Az Espanyolban és a Barcelonában nevelkedett.

Álvaro Brachi

Az Anorthoszisz csapatától érkezett a Videotonhoz 2011 nyarán, az Espanyolban pallérozódott.

Héctor Sánchez

A 2009-2010-es szezonban közel 1000 percet játszott a spanyol élvonalban a Tenerife játékosaként, az elmúlt szezonban a Villarreal B-csapatát erősítette, ő is a nyáron került a Videotonhoz.

Manu Hervás

Az Atlético Madrid és a Getafe második csapatában játszott, 2011-ben, Ausztriából került Zalaegerszegre.

Francisco Gallardo

2011 nyarán igazolt a DVTK csapatához. A Sevilla, a Getafe, a Murcia és a Deportivo játékosaként 126 spanyol élvonalbeli meccsen 6 gólt szerzett. Az egykori U21-es válogatott labdarúgó az elmúlt két évben a másodosztályú Huescában futballozott.

Enrique Carreno

A Sevilla neveltje, nevelőegyesülete színeit képviselve egyszer lépett pályára a spanyol első ligában, tavaly Portugáliában, az Académica Coimbrában futballozott. 2011-ben került Diósgyőrbe.

José Juan Luque

A 3-szoros U18-as válogatott játékos a magyar bajnokság egyik legértékesebb futballistája. A 96/97-es szezonban a Sevilla játékosaként debütált az élvonalban, de az Atlético Madrid, az Espanyol és a Malaga mezét is viselte a spanyol elitligában: 49 élvonalbeli meccsen 3 gólt rúgott. 12 idényt húzott le a spanyol másodosztályban. A B-ligában 72 alkalommal volt eredményes. 2010 decemberében igazolt a DVTK-hoz, ahol a csapat kulcsfigurájává nőtte ki magát.

Spanyol futballisták a nagyvilágban…

Anglia: 21 játékos

Skócia: 5

Belgium: 4

Hollandia: 1

Portugália: 8

Franciaország: 1

Svájc: 5

Németország: 3

Lengyelország: 1

Ausztria: 7

Szlovákia: 1

Olaszország: 7

Ukrajna: 3

Románia: 3

Bulgária: 1

Görögország: 24

Törökország: 3

Ciprus: 11

Oroszország: 4

Grúzia: 4

Mexikó: 1

Honduras: 1

Peru: 1

Argentína: 1

Hongkong: 1

Japán 1:

Fülöp-szigetek: 1

Új-Zéland: 5

Kubala és Messi, mint a nappal és az éjszaka

Wed, 30 Nov 2011 17:41:47 +0100

A spanyol filozófus, Miguel de Unamuno azt mondta, aki nem érti a bikaviadalokat, az nem értheti meg Spanyolországot. Unamunónak, nem mellesleg, kiváló humora volt, és a bikaviadalok tekintetében sem tévedett. Egyszer, amikor ellátogatott a királyhoz, hogy kifejezze köszönetét egy díj kapcsán, így szólt:

-Felség, köszönöm, hogy díjat adományozott nekem: megérdemeltem!

-Érdekes, amit mond- így a spanyol uralkodó-, ugyanis, akik ide jönnek, hogy kifejezzék hálájukat, azt mondják, nem érdemelték meg.

- És milyen igazuk van-vágott vissza a baszk filozófus.

„Spanyolország és a bikaviadalok” példából okulva egyre inkább azt gondolom, hogy csak akkor értjük, érthetjük meg a Barcelonát, ha tisztában vagyunk Kubala László életével. A jelen csillaga Messi, nem vitás, a múlté Kubala, ez sem, a kettőt azonban nem lehet szétválasztani egymástól, és külön-külön kezelni: a Barcelona történetét egy köldökzsinór köti össze, aminek az egyik végén Kubala áll, a másik végén pedig Messi.

Az argentin szeptember végén 2 gólt rúgott a Bate Boriszov ellen a Bajnokok Ligájában, és 194 góljával beérte Kubala Lászlót a házi góllövőlistán. Azóta még termelt néhányat, és rövid időn belül átveheti a vezetést Cesartól, aki 235 góllal fejezte be barcelonai pályafutását. Október elején Kubala László egykori csapattársa, a spanyolok egyetlen aranylabdás játékosa, Luis Suárez is megszólalt az ügyben. Suárez és Kubala jó barátok voltak, annak ellenére, hogy az akkori edző, Helenio Herrera megpróbálta összeugrasztani őket. Azt mondta, a pályán összeférhetetlenek, így előfordult, és főleg idegenben, hogy Kubala helyén Suárez játszott. Herrera a szurkolókat is megosztotta, a Barcelona két táborra szakadt: a a Kubala-pártiakra és a Suárez-pártiakra. Suárez a Marca hasábjain próbálta maga elé képzelni Messit és Kubalát.

„Kubala szinte kicsattant az erőtől. Isteni adottságokkal bírt ezen a téren is. Olyan volt, mint egy vár. A kelet-európai iskola növendéke volt, és a világ ezen szegletében akkoriban nagy hangsúlyt fektettek a fizikai felkészítésre. Hozzájuk képest mi, spanyolok amolyan kis pelenkás csecsemők voltunk. Kubalának köszönhetően húzta fel a Barcelona az első konditermet és építette meg az első uszodát, amit mindenekelőtt a sérült játékosok vettek igénybe. Túlzás nélkül mondom, hogy Kubala segítsége nélkül aligha értékelnénk manapság az úszás és a masszás fontosságát. Az „úszás-masszázs” kultúrája tőle származik. Kubala és Messi nálam olyan, mint a nappal és az éjszaka –folytatta gondolatait Suárez-, de nem tudnám megmondani, melyik az egyik és melyik a másik. Csak egy dologban hasonlítanak egymásra: Messi is úgy rúgja a szabadrúgásokat, mint annak idején Kubala. Laszi az őrületbe kergette a kapusokat a csavarintásaival, Messi ugyanezt csinálja, bár a modern labdáknak köszönhetően neki sokkal könnyebb dolga van. Ha mégis választanom kell, akkor Laszi pontrúgásai mellett teszem le a voksom. Úgy rúgta meg a labdát, mint senki más. Egyet gondolt, átemelte a labdát a sorfal fölött, és mehettünk ünnepelni. Messitől láttam valami hasonlót, de csak hasonlót. Semmi erőlködés, sem az egyiknél, sem pedig a másiknál. Kubalának hatalmas lökete volt: erőből helyezte, és ez csak nagyon keveseknek megy. A labdát nem fedezte, hanem védelmezte, és ez volt a legerősebb fegyvere. Olyan háta volt, hogy hiába álltál meg mögötte, nem láttál az ég egy adta világon semmit. Aki megpróbálta leütközni, megsérült. Amikor megfordult, úgy otthagyott, hogy bringával sem érted utol. Hangsúlyozni szeretném, hogy szorosan próbálták fogni, csakúgy, mint Messit manapság. Nehogy bárki is azt gondolja, hogy kénye-kedvére játszhatott. Nálam Kubala a totális csatár. Ugyanazt a szerepkört töltötte be, mint most Messi: ő volt a támadójáték kulcsfigurája, és mindenhol felbukkant- emlékezett Luis Suárez, aki 18 évesen érkezett a Barcelonához La Corunából.

KUBALA: 11 idény, 256 meccs/ 194 gól, 0,75-ös gólátlag

MESSI: 8. idény, 270 meccs/194 gól, 0,71-es gólátlag

Fair Play

Wed, 23 Nov 2011 11:11:53 +0100

Az esettel júniusban találkoztam. A tévé távkacsolóján zongoráztam, aztán egy adott pillanatban ránéztem az órámra.

-Fél négy van, most már irány a spanyol televízió!- mondom.– Megnézem a híradó végét, a sporthírekről sem maradok le. (Előfordul, hogy az elejétől nézem. Az arcokra vagyok kíváncsi: a politikusok, közéleti személyiségek gyakran feltűnnek a lelátókon is. Ha egyszer-kétszer sikerül beazonosítani őket, nem kell amiatt rágódnom, hogy a tévézésre szánt időt másra is fordíthattam volna.)

A TVE sporthíradóiban mindig ugyanazok a témák ismétlik egymást: Real Madrid, Barcelona, Atlético Madrid, Valencia, egy-egy forduló után gólok futószalagon, továbbá egy kis Alonso, mikor több, mikor kevesebb Nadal, egy-két hír, egy-egy futam előtt/után a motorosokról, aztán az év bizonyos szakaszaiban átveszik az irányítást a Gasolok, szóval, az embert nem érhetik meglepetések. A labdarúgó-válogatott mindent visz és mindent felülír, ha éppen készül egy meccsre, esetleg túl van rajta. Nincs ember, aki kétségbe vonná a spanyolok szerkesztési elveit: a krémre koncentrálnak, másra nem is marad műsoridejük. Kivételekkel csak nagyon ritkán találkozik a néző.

Éppen ezért, gondolom, sokan felkapták a fejüket (jómagam is közéjük tartozom), amikor a műsorvezető az egyik felkonfjában egy gyerektornáról tett említést:- Ebből mi lesz? – kérdeztem.

Guipúzcoa-tartomány két településén, Azpeitiában és Azkoitiában kölyökcsapatok feszültek egymásnak- állt a tudósításban. A Sevilla és az Espanyol jutott el az utolsó állomásig, azaz ez a két csapat jutott be a fináléba. A rendes játékidő 4-4-es végeredményt hozott, így tehát következhettek a büntetők. A Sevilla palántái jobban céloztak, és megnyerték a tornát. A díjátadás után a Sevilla vezetőedzője, Ernesto Chao a szervezőkkel egyeztetve, fogta a trófeát és átadta az Espanyolnak. (Meg sem fordult a fejében, hogy ezért akár ki is rúghatják, minthogy arrafelé nincs eredménykényszer, ebben a korban aztán meg pláne. )

-Azt mondta, végig a torna folyamán mi nyújtottuk a legjobb teljesítményt, és a döntőben is mi voltunk a jobbak- így David Fernández, az Espanyol vezetőedzője. – Évek óta edzősködöm, de ilyen gesztussal még nem találkoztam. Egyszerűen hihetetlen! Aki képes lemondani az elsőségről egy másik csapat javára, mondván, ez így sportszerű, az minden dicséretet és elismerést megérdemel.

Csatlakozom az előttem szólóhoz.

Gyere, magammal viszlek!

Mon, 21 Nov 2011 15:13:34 +0100

Az olasz válogatott vereséggel zárta a 2011-es esztendőt. Cesare Prandelli együttese barátságos mérkőzésen 1-0-ra kikapott a római Olimpicóban a Copa América-győztes Uruguaytól. A dél-amerikaiak ellen sosem egyszerű, úgyhogy barátságos mérkőzés ide, barátságos mérkőzés oda, ez sem volt egy kellemes, lefekvés előtti promenád. Az olasz labdarúgók ezzel a meccsel ünnepelték Olaszország egyesítésének 150. évfordulóját. A mérkőzés délelőttjén a köztársasági elnök, Giorgio Napolitano fogadta a legényeket a Quirinale-palotában, ahol hangsúlyozta az olasz labdarúgó- válogatott eredményeinek fontosságát. Volt, aki feszült arccal hallgatta az államfőt, Balotelli a végén annyira elérzékenyült, hogy könnycseppek jelentek meg az orcáján. De ő már csak ilyen. Buffon 112-edszer védte az olasz nemzeti csapat kapuját, a szereplési örökranglistán beérte a szintén világbajnok Dino Zoffot, így már a 3. helyen áll a rangsorban. Mégis, az Olaszország-Uruguay meccs nem az említett események miatt marad emlékezetes. Nem az elnöki rezidencián, de nem is a pályán történtek teszik/tették igazán pikánssá, egyedivé az eseményt, egészen pontosan az esemény előtti napokat.

Nemrég a kezembe került Roberto Saviano, „Gyere, magammal viszlek” című riportkötete. Saviano a Gomorra szerzőjeként vált ismertté és az olasz bűnszervezetek első számú célpontjává. Igen népes társaságban éli mindennapjait, nem lehet egyszerű az élete. A 32 esztendős, zseniális, tényfeltáró újságíró írásaiban, tévés megjelenéseiben üti-vágja a három olasz bűnbandát, a szicíliai maffiát, a nápolyi camorrát és a kalábriai ’ndranghetát, de a politikai köröket, a nagyvállalatokat és az egyházat sem kíméli. A 2008-as cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon a Gomorra filmváltozata elnyerte a zsűri díját. A „Gyere, magammal viszlek” című tv- sorozat, amely a későbbi riportgyűjteményt szülte, minden héten 11 millió olaszt ültetett a képernyő elé, azaz Saviano műsora az olasz közszolgálati televízióban agyonverte az ottani „Nagy Testvért”, de még az Inter-Barcelona BL-elődöntő nézettségét is jóval felülmúlta.

Ebben a sorozatban szerepelt, olvasom a könyvben, egy 1996-ban megtörtént eset: Lamezia Termében elkobozták a Torcasio-klán egyik ingatlanját. (Az egyiket a ki tudja, hány közül.) A „házikót” azonban senki nem merte birtokba venni: a helyiek között egyetlen olyan bátor ember sem akadt, aki beköltözött volna a két gazfickó, Giovanni és Antonio Torcasio szentélyébe, ráadásul pont Torcásióék szomszédságába, akik 6 méterrel odébb húzták meg magukat egy nem kevésbé impozáns épületben. 6 évvel a konfiskáció után egy helyi plébános kapta meg a kulcsot, hogy használja a kiskastélyt, amire csak akarja. Don Giacomót többször megfélemlítették, de nem hagyta magát, ment a maga útján (egy idő után őt is őrizni kellett), és azon fáradozott, hogy a helyiséget kellemes kis hajlékká alakítsa munkanélküliek, mozgássérültek, vagy éppen azok számára, akik ideiglenesen megszorultak. A csatát, ha nehezen is, de megnyerte, noha igen kemény falakba ütközött: az ingatlanba vásárolt dolgokat rendre tönkretették, a házat szinte szétverték, őt azonban nem tudták megtörni.

Hasonló harcot vívott a Reggio Calabria melletti település, Rizziconi plébánosa, Don Ciotti. 2003-ban az olasz bíróság a Gioia Tauróban (is) működő ’ndrangheta egyik telkét kobozta el, ahová a helyiek később felhúztak egy minifocipályát. Amikor a második átadási ceremónia is meghiúsult (a nagy nap előtti éjszaka „valakik” mindig szétverték az aprócska sportpályát), Don Ciotti leült a számítógép elé, és levelet fogalmazott az Olasz Labdarúgó-szövetség elnökének, Giancarlo Abetének, illetve a szövetségi kapitánynak, Cesare Prandellinek, amelyben azt kérte, hozzák el az olasz válogatottat, hogy egyszer s mindenkorra fel tudják avatni a gyerekeknek szánt focipályát. Buffonék fogták magukat, és az Uruguay elleni meccs előtt lementek a dél-olaszországi Rizziconiba mozogni egy jót.

-Kötelességünknek éreztük, hogy itt legyünk-mondta a válogatott csapatkapitánya, Gianluigi Buffon.–Sokak segítségére szükség van, ám a győzelem csak akkor érhető el, ha e környék minden egyes lakójában felszínre törnek a szabadság legnemesebb értékei.

A római meccset Sebastian Fernández döntötte el, Lamezia Termében Don Giacomo, Rizziconiban Don Ciotti győzött.

„Írni vagy tévében dolgozni olyan, mint megpróbálni a víz alatt nagyokat lélegezni. Mint tudjuk, kopoltyúk híján ez lehetetlen, de ha nem találunk ki valamit, tényleg odaveszünk.„ (Roberto Saviano)

A Figo-ügy, befejező rész

Wed, 16 Nov 2011 11:44:44 +0100

A portugálok repülője éjfél körül ért földet, a spanyolok gépe korábban landolt, így Perez és emberei már a megbeszélt helyszínen voltak, amikor befutottak a luzitánok. A szokásos üdvözlések, kézfogások, ölelések után a felek tárgyalóasztalhoz ültek. Florentino Perez először találkozott azzal az emberrel, akinek köszönhetően megnyerte a választásokat. Nagyjából 12-en vettek részt a tárgyaláson. Jelen volt Futre, Figo, Veiga, a menedzser ügyvédje, a legközelebbi munkatársa és egy-két alkalmazottja, továbbá Pufi, Florentino Perez és az elnök néhány embere. Perez törte meg a csendet:

-Luís, mindenekelőtt engedd meg, hogy kifejezzem hálámat mindazért, amit értünk tettél. Neked köszönhetem, hogy elnökké választottak. Eltökélt szándékom, hogy létrehozzam minden idők legjobb csapatát. Jelen pillanatban te vagy a világ legjobb labdarúgója. Az új projektet csak veled tudjuk elképzelni. Te vagy ennek az egésznek az alapja. Ha nem lenne egy Luís Figo, akkor neki se vágtunk volna. Felépítem a világ legjobb csapatát, a világ legjobb játékosaival. Ezt itt és most megígérem neked. Meglátod, neked ítélik majd oda az aranylabdát, és meg fogjuk nyerni a Bajnokok Ligáját is.

-Elnök úr, köszönöm a megtisztelő felkérést, de sajnos nem igazolhatok a Realhoz. Nem gondoltam volna, hogy ekkora kalamajkába keveredek. Ez az egész őrület már-már kontrollálhatatlan, és aggódom a családomért. Ugye, megérti, elnök úr? Ezer bocsánat, de nem fogadhatom el a felkérést. Sajnálom!- így Figo.

A megbeszélések hajnali 1 óra körül kezdődtek, de reggel 6-kor még ugyanott tartottak, azaz nem történt előrelépés: Perez több etapban hangoztatta Figo fontosságát, Figo pedig minden egyes Perez-beszéd után elnézést kért, mondván, a kialakult helyzet miatt nem fogadhatja el az ajánlatot. Már világosodott, amikor Perez, aki bizonyára érezte, hogy egy szinttel feljebb kell lépni, így szólt:

-Mondd, mi az, amire igent mondanál?

Futre úgy véli, ha Figo az ígért összeg kétszeresét kérte volna, Perez szó nélkül belement volna, ugyanis az elnöknek Figóra volt szüksége, nem a 30 millió euróra, a fájdalomdíjra. A Real legújabb korszakát csak a portugállal tudta elképzelni, így hát megismételte a kérdést:

-Mit kérsz, mondd!

A résztvevők, a válaszra várva, tátott szájjal figyelték Figót!

-Sa Pintót kérem!

Futre megjegyzi, Florentino Perez, aki csak a Real Madrid mérkőzéseit nézte, azokat is csak a televízióban, fogalma sem volt róla, ki az a Sa Pinto, így hát meg is kérdezte:

-Az meg ki?

És ekkor hangzott el Pufi szájából a nap, és talán az egész ügy legnagyobb mondása:

-Egy bringás, most nem mindegy?

A résztvevők röhögése betöltötte a helyiséget, és miközben a hahotázók a könnyeikkel küszködtek, Futre elmagyarázta Pereznek, hogy Sa Pinto egy portugál futballista, aki a Real Sociedad szolgálatában áll, és nem mellesleg Figo legjobb barátja.

-Oké- így Florentino Perez-. Uraim, álljanak neki, írják meg a szerződést, és vegyék bele Sa Pinto szerződtetését is.

Futre szerint érthető volt Figo kérése: mindenképpen szüksége volt egy barát jelenlétére, amikor belép a Real öltözőjébe. Úgy gondolta, csak ellenségekkel fog találkozni, akik meg fogják keseríteni az életét. Pont az ellenkezője történt: Figót tárt karokkal fogadták, sőt, Raul lett a legjobb barátja. Figónak végül le kellett mondania Sa Pintóról, hiszen a Real Sociedad eszeveszett összeget kért érte, de mint később kiderült, nem is volt rá szüksége.

Fél nyolc körül írták alá a szerződést. Figo ezt követően visszament Szardíniára nyaralni, Vega Lisszabonban maradt, Futre pedig csatlakozott a madridi különítményhez, és visszarepült a spanyol fővárosba. Dél körül lépte át lakása küszöbét. 50 órája talpon volt, teljesen kimerült, így beesett az ágyba, és 18 órát aludt egyhuzamban.

Florentino lisszaboni jóslata valóra vált: Figo valóban megkapta az aranylabdát, és a Real játékosaként a BL-trófeát is elhódította. A Real Madrid-Figo házasság mindkét fél számára gyümölcsöző volt.

Paulo Futre: „A Portugál” című könyv nyomán

A Figo-ügy, 5. rész

Sat, 12 Nov 2011 10:42:08 +0100

Miközben Figóra vártak, megtervezték a legújabb forgatókönyvet, a ki tudja, hányadikat. A futballista menedzsere, José Veiga nem volt olyan állapotban, hogy bárkivel is érdemben tárgyalni tudjon, így Futréra hárult a feladat, hogy felhívja a Real Madrid újonnan megválasztott elnökét, Florentino Perezt.

-Elnök úr, hogyan telik az első munkanapja?- kezdte a beszélgetést Futre.

-Kész őrület, kedves Paulo- érkezett Perez válasza. Perez beszámolt az összes addigi megjelenéséről, és elmondta, mi mindennek kell a továbbiakban megfelelnie, milyen fellépései vannak még az éjszaka folyamán.

-Elnök úr, tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, de el kell mondanom az igazságot- így Futre. A portugál futball első világjárója beszámolt arról, hogy Figót halálosan megfenyegették, a rendőrség tud az esetről, és megkezdte a nyomozást. A labdarúgó ideges, magából kivetkőzve a minap összeverte azt a fotóst, aki publikálta kislánya fényképét az egyik magazinban. Teljesen összezavarodott, és azért utaztak Szardínia szigetére, hogy mellette legyenek, támogatásukról biztosítsák ebben a rendkívül nehéz pillanatban.

-A fejébe vette, hogy meg akarják ölni, és pánikrohamot kapott. Éreznie kell, hogy ön is mellette áll. …………- Ide kell jönnie. Életbevágóan fontos!

Perez végighallgatta a monológot, és közölte, 15 percen belül jelentkezik, ám sokkal hamarabb csörgött Futre mobilja:

-Paulo, lemondtam néhány interjút. Éjfélkor indulok Madridból egy magángéppel. Egy órával később Lisszabonban vagyok. Az ügyvédeim is velem tartanak, és Santo Marques (Pufi) is jön.

Futre rátelefonált Pufira, lediktálta a Veiga-iroda címét, és arra kérte a barátját, hogy készítse fel Perezt a legrosszabbra, beszéljen neki hosszasan Figo kétségbeeséséről. Mindez azért volt fontos, hogy Perez, ahogy belép az iroda ajtaján, elhalmozza szeretetével az összezavarodott futballistát.

-Oké, ezt bízd csak ide. Ez az én feladatom- vágta rá Pufi.

Futre megjegyzi, hogy Florentino Perez ismét tanúbizonyságot tett úriemberi mivoltáról. Mint mondja, ebben az esetben sok más újonnan megválasztott elnök úgy elküldte volna őket melegebb éghajlatra, mint a huzat. Hozzáteszi: a labdarúgás világában a friss győztesnek rövid a memóriája! Perez azt is mondhatta volna, őt bizony cseppet sem érdeklik a részletek, és ha Figo nem ír alá, lelke rajta, ám a 30 milliót így is, úgy is ki kell fizetnie valakinek.

Közben Figo is megjelent, és a négyes társaság elindult a reptér felé. Mihelyt felszálltak, Veiga és Jorge Gomes mély álomba szenderült. Figo és Futre szinte végignevette a négyórás utat. Az ügyről egy szót sem beszéltek, tudták, ez nem az a pillanat. Figo megkérte Futrét meséljen labdarúgó élményeiről. Futre egyik történetet a másikba fűzte, hogy minél jobban ellazuljanak, pedig már nagyon fáradt volt: idestova 38 órája talpon volt. Elmondása szerint elfogyasztott 100 feketét, és elszívott legalább öt doboz cigarettát, ám tisztában volt vele, hogy hosszú éjszaka áll előtte.

Folyt. köv.

A Figo-ügy, 4. rész

Thu, 10 Nov 2011 11:16:17 +0100

Luís Figo Szardínia szigetén gondolta meg magát. A családjával Algarvéból Itália felé vette az irányt, és a gyönyörű szigeten folytatta a jól megérdemelt vakációját. Futre hiába hívta, ki volt kapcsolva, Veiga azonban egy másik „vonalon” tudott vele kommunikálni, és ezen a csatornán azt üzente, látni se akarja Futrét.

2000. július 16-án este 8 órakor hivatalossá vált, hogy Florentino Perez megnyerte a választásokat, tehát ő lett a Real Madrid új elnöke. Pufi szinte szárnyalt a boldogságtól, ám Futrén és Veigán úrrá lett a pánikhangulat, hiszen Figo kötötte az ebet a karóhoz, mondván, nem szerződik a Real Madridhoz. Mindketten tudták, hogy már csak egy ütőkártya maradt a kezükben: el kell utazniuk Szardíniára, és meg kell győzniük a futballistát, hogy tartsa magát az eredeti megállapodáshoz. Figo, amikor megtudta, hogy látogatói lesznek, közölte: Veiga jöhet, de Futréra cseppet sem kíváncsi!

Este 9 körül Futre felhívta Perezt, és gratulált neki, ám a bonyodalmakról nem szólt egy szót sem. Ezt követően lefeküdt aludni, de nem jött álom a szemére. Éjfélkor Algarvéból a lisszaboni repülőtér felé vette az irányt, és 4:30 körül José Veiga és Jorge Gomes (José Veiga jobbkeze volt akkoriban) társaságában már úton volt Szardínia felé. Végig az járt a fejükben, hogy hatalmasat buknak (az egyik anyagilag, a másik erkölcsileg), ha nem tudják meggyőzni Figót. Amennyiben nem járnak sikerrel, Veigának elő kell teremtenie 30 millió eurót, Futre pedig hitelét veszti a futball világában. A Figo-ügy rossz befejezése mindkettőjük számára végzetes lehet. Megtervezték a találkozás részleteit, és abban maradtak, hogy miközben Futre megpróbál Figo lelkére beszélni, Veiga eljátssza, hogy pánikrohamot kapott. Futre megjegyzi, a menedzser olyannyira maga alatt volt, hogy hatalmas erőfeszítésre az ő részéről nem volt szükség. Amikor megérkeztek, Veiga felszólt Figónak, hogy az étteremben várnak rá. Kisvártatva Figo meg is jelent felesége, Helene társaságában, és bár csatlakozott az asztaltársasághoz, minden gesztusán érezhető volt, hogy cseppet sem örül Futre jelenlétének. A megbeszéltek szerint Futre állt az ügy élére:

-Luís, ha valaki, akkor én megértem, mit érzel most. Nehéz pillanatok ezek. Tudom. Nincs az a könyv, vagy az a tanári jó szó, amely megmutatná neked a helyes utat. Van viszont itt valami, ami súlyosabb, mint gondolnád: ez a csekélyke 30 millió euró, amit le kell tenni, ha nem igazolsz a Realhoz. Ki fogja kifizetni, mert ha jól tudom, ennyi pénzed nincs, és Zé sem rendelkezik ekkora összeggel? Sőt, ketten együtt még a felét sem tudnátok összedobni –így Futre.

-Igen, tisztában vagyok vele, de mégsem igazolhatok a Realhoz. Meg fognak ölni! Féltem a családomat!- érkezett Figo válasza.

Veiga kétségbeesett, zokogott. Futre, megragadva a lélektani helyzetet, tovább puhította a labdarúgót. Elmondta, védekezhet majd azzal, hogy ő soha nem hatalmazta fel Veigát, hogy szerződjön a Reallal, azonban azt a 30 milliót előbb vagy utóbb valakinek ki kell fizetnie. Ha nem gondolja meg magát, akkor egyrészt tönkreteszi Veigát, másrészt pedig felkészülhet az évszázad perére.

Figo 15 perc gondolkodási időt kért. Veiga vigasztalhatatlan volt, pedig már nem kellett szerepelnie. Ebben a helyzetben- írja Futre - mindenki dührohamot kapott volna. A tárgyalások reggel 10-kor kezdődtek, ám este hatkor sem történt előrelépés. Figo ragaszkodott a „nemhez”, Veiga pedig megállás nélkül pityergett. Minden kétséget kizáróan- álltja Futre- a labdarúgó volt a legnehezebb helyzetben, és úgy tűnt, nem a fenyegetések miatt félt elsősorban. Nemes egyszerűséggel rettegett attól, hogy egy szép nap be kell lépnie a Real Madrid öltözőjébe. Biztos elgondolkozott azon is, hogy mennyivel többet fog keresni, de ez a gondolat sem tudta felülírni az imént említett félelmeit. Futre a legmegfelelőbb pillanatra időzítette az újabb mentőötletét, így Figóhoz fordult, és azt mondta neki, jó lenne, ha személyesen tájékoztatná Florentino Perezt a döntéséről. Éppen ezért azt javasolta, utazzanak Lisszabonba, és hívják oda Florentino Perezt is. Perez- fogalmazott Futre- rendes, művelt ember lévén, meg fogja érteni ennek az egész hercehurcának az emberi oldalát, és bizonyára eltekint ettől a 30 millió euró fájdalomdíjtól. Figo jó ötletnek tartotta a személyes találkozást:

-Rendben. Várjatok meg itt, mindjárt jövök. Felmegyek a szobába, lezuhanyzom, és aztán irány Lisszabon!

Az érintettek tudták, fél győzelmet arattak azzal, hogy sikerült kirángatniuk Figót Szardíniáról, ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy a neheze csak ezután következik. Florentino Perezt valamilyen ürüggyel Lisszabonba kell csalniuk, és ez felettébb bonyolult feladatnak tűnt, ugyanis a Real Madrid újonnan megválasztott elnökére többen kíváncsiak, mint az ország új miniszterelnökére. Az egy napja hivatalban lévő Pereznek ezer feladattal kellett megbirkóznia, és a Figo-ügy bonyodalmai nem voltak bekalkulálva.

Folyt.köv.

A Figo-ügy, 3. rész

Mon, 07 Nov 2011 14:38:01 +0100

A továbbiakban Paulo Futre meggyőzi Luís Figo menedzserét, hogy üljön le a Real Madrid elnökjelöltjével, Florentino Perezzel. José Veiga már másnap elutazik a spanyol fővárosba, a felek tárgyalóasztalhoz ülnek, és gyakorlatilag mindenben megegyeznek. Figo, persze, egyelőre nem tud semmiről. Vega személyesen szeretné tájékoztatni a labdarúgót, így hát még aznap repülőre ül, és felkeresi védencét, aki a portugál válogatott tagjaként egy hollandiai edzőtáborban készült a közelgő Európa-bajnokságra. Futre megjegyzi, hogy Figónak komoly nézeteltérése támadt a Barcelona akkori elnökével, Joan Gasparttal, aki nem volt hajlandó kiemelni őt a rosszul keresők, egyébként cseppet sem népes táborából. Figo már-már szimbólumnak számított Katalóniában, és bár követeléseit rendre figyelmen kívül hagyták, az érintettek biztosra vették, nagy fába vágták a fejszéjüket. A váltás drámai következményekkel is járhat-mondták-, a játékos és családja halálos fenyegetéseket is kaphat, tehát már az sem lesz egyszerű, hogy rávegyék, gondolkozzon el a váltásról. Mindazonáltal a luzitánt nem kellett sokáig győzködni. A hollandiai edzőtáborból telefonon üzent egykori példaképének, Futrénak:

-Paulinho, harcra fel, barátom!

A szerződést Figo nevében a FIFA-menedzser, José Veiga látta el kézjegyével, Florentino is aláírta a kontraktust, amely, emelte ki az elnökjelölt, érvényét veszti, ha nem jár sikerrel. Perez, okos üzletember lévén 30 millióban állapította meg a fájdalomdíjat arra az esetre, ha nyer, de Figo mégsem hajlandó a Real Madridhoz szerződni.

A megállapodás aláírásnak másnapján Florentino Perez bejelentette, hogy elindul a választásokon, megmérkőzik az elnöki posztért, ám a spanyol Marca nevű napilapot leszámítva ügyet sem vetettek rá. Ezzel szinte egyidőben Futre és Pufi, Perez megbízásából, amolyan elterelő hadműveletbe kezdett: elmentek például Torinóba, ahol Zidane menedzserével tárgyaltak. Akkor, legalábbis komolyan, még szóba sem került a francia futballista szerződtetése. Az más kérdés, hogy egy évvel később igen, ám ahhoz Futrénak már nem volt köze. Mindig elvittek magukkal egy-két tudósítót, hogy a kirándulásnak nyoma is legyen a sajtóban. Időt akartak nyerni, hiszen evidens volt, hogy Perez csak 12-15 nappal a választások előtt jelenti be, hogy győzelme esetén Figo a Real Madridhoz igazol. Lorenzo Sanz az újabb kormányzásra készült, és nyugodtan tervezte a jövőt, ám egy szép nap Florentino Perez összehívott egy sajtótájékoztatót, ahol történelmi jelentőségű kijelentést tett:

- Ha megnyerem a választásokat, Figo a Real Madrid futballistája lesz. Ha elnökké választanak, és Figo meggondolja magát, akkor egy kerek éven át ő állja a párttoló tagok tagsági díját.

Miután befejezte rövid mondandóját a magasba emelte a kontraktust, mintegy igazolva, hogy nem a levegőbe beszél. A hír bombaként robbant, és bejárta az egész világot. A bejelentés időpontjában Figo a csodálatos Algarvéban tartózkodott, ahová azért érkezett a családjával, hogy kipihenje az Európa-bajnokság okozta fáradalmakat. A fél világ vele szeretett volna interjút készíteni, így a sajtó munkatársai szinte ellepték a Portugália déli részén található üdülőparadicsomot. Figo rendkívül feszült volt. Futre, aki egyetlen percre sem hagyta magára, a következő szavakkal próbálta vigasztalni:

-Annyi pénzt fogsz keresni, barátom, hogy vehetsz magadnak egy repülőgépet, építhetsz egy kifutópályát, és minden reggel innen, az algarvei nyaralódból mehetsz majd Madridba tréningezni. Na, mit szólsz hozzá?

Figo egy kupagyőzelem után durva szavakat használva vérig sértette a Real Madridot, és attól félt, hogy Hierro, Raúl, Roberto Carlos vagy Guti mindezt nem felejtették el, és ki fogják utálni a csapatból. A kártyavár majdnem összeomlott, de nem ezért. Figo, egy héttel a választások előtt, meglehetősen konfúz állapotban, a barcelonai Sport nevű sportnapilapnak nyilatkozva kijelentette, nincs az a pénz, amiért magára húzná a Real Madrid mezét. Futre azon nyomban akcióba lépett. Felkereste Figót Algarvéban, és meggyőzte, adjon egy interjút a madridi Marcának, és mondja azt, hogy, idézem: „ha Florentino Perez megnyeri a választásokat, a jóég tudja, mi fog történni.” A Marca keddi címlapján ez a mondat volt olvasható. Ennek az apró kis nyilatkozatnak köszönhetően Perez felállt a padlóról, ám pénteken, csupán néhány órával a választások előtt José Veiga feldúltan hívta fel telefonon Paulo Futrét:

-Paulinho, éppen most hívott Figo, és azt mondta, mégsem hajlandó a Real Madridhoz igazolni.”

Folyt.köv.

A Figo-ügy, 2. rész

Thu, 03 Nov 2011 13:46:48 +0100

A magánéletéről kezdett el beszélni, de kitért a hivatására is. Gyorsan kiderült, hogy egy hatalmas üzletemberrel van dolgom, aki többségi tulajdonosként és elnökként irányítja a világ egyik legnagyobb építési vállalkozását, az ACS nevű társaságot, és nem mellesleg gyerekkora óta Real Madrid-szurkoló. Azt mondta, annak ellenére, hogy a csapat megnyerte a Bajnokok Ligáját, Lorenzo Sanz nem tud megbirkózni a pénzügyekkel, és a Real Madrid 300 millió euró adósságot görget maga előtt. A Real mélyrepülésben van, és úgy érzi, kötelessége mindent megtenni annak érdekében, hogy megmentse szeretett egyesületét. Azzal viszont tisztában volt, hogy Sanz pozíciója betonerős, és aki az útjába áll, eltakarítja, mint a szemetet. Éppen azért, folytatta a mondandóját, csak abban az esetben borulhat a papírforma, ha sikerül megnyerni az ügynek a világ egyik legjobb játékosát, az örök rivális Barcelona óriási szimbólumát és csapatkapitányát, Luís Figót. Ez hatalmas karddöfés lenne a katalánokba. Oda bele, a szívük kellős közepébe. A Real Madrid szurkolói, akik nem szeretnék megfosztani magukat a látvány örömétől, rögvest átállnának a másik oldalra. Ebben az időszakban Figo a portugál válogatott tagjaként az Európa-bajnokságra koncentrált. Lényegtelen, hisz’ a folyamatnak valahol el kellett kezdődnie. Minden kétséget kizáróan, ő volt az egyetlen ember, aki abban a pillanatban képes volt arra, hogy ide vagy oda mozdítsa a mérleg nyelvét. E tekintetben egyet kellett értenem Florentino Perezzel, de volt egy kérdés, ami nem hagyott nyugodni:

-Ön pont ebben a pillanatban említette, hogy a Real Madridnak komoly anyagi problémái vannak, nem? Ha ez valóan így van, akkor legyen oly kedves, és árulja el, ki fogja kifizetni Figo kiváltási árát, a 60 millió euró + ÁFÁ-t, ráadásul egy összegben és azonnal, egy szuszra?

- Én- válaszolta Florentino. – Az összes váltó és banki garancia a rendelkezésemre áll, és bármikor meg tudom mutatni, akár neked, akár Figónak.

És mindezt olyan magabiztosan jelentette ki, hogy eszem ágában sem volt kételkedni benne, biztosra vettem, hogy nem kamuzik, megvan rá a pénze. Egy adott pillanatban kénytelen voltam Pufi barátomat is bevonni a beszélgetésbe.

- Elmondtad az úrnak, hogy nem én vagyok Figo menedzsere?

-Igen, el. José Veiga Figo menedzsere. Ám te vagy a portugál labdarúgók királya, és az egyetlen, aki meg tudja győzni Figót, hogy szánja rá magát a költözésre.

Lehetetlen küldetésnek tetszett, de úgy voltam vele, megpróbálom. Végül is mit veszíthetek? Mit kockáztatok? Semmit! Mi történik, ha felhívom José Veigát? Egy egyszerű hívás az egész, nem dől össze a világ. Bizonyára azt válaszolja, hogy felejtsük el az egészet úgy, ahogy van, az ügy ezzel véget is érne, Lorenzo Sanz pedig évekig trónolna a Real elnöki bársonyszékében. Vagy ezzel a telefonhívással kezdetét venné a labdarúgás történetének legdrágább és legtöbb vitát kiváltó átigazolási cirkusza. Ki tudja? Úgy voltam vele: Paulo, mindent vagy semmit!

Pufi és Florentino előtt bepötyögöm José Veiga számát, beszélünk erről-arról, szóba hozom az elnökjelöltet, majd egyszer csak rátérek a lényegre: „Ez az ember csak akkor nyerheti meg a választásokat, ha be tudja cserkészni Figót”.

Mihelyt levittem a hangsúlyt, Pufi és Florentino oda hajolt hozzám, hogy véletlenül se maradjon le az első reakcióról. Óriási volt a feszültség. Mindketten tudták, hogy ezen a válaszon áll vagy bukik minden. Veiga végighallgatta a monológot, majd válaszolt. Mondanom sem kell, cseppet sem lepett meg: „Paulinho, az orvos látott mostanában? Ne rabold az időmet marhaságokkal! Na viszlát, barátom!”

És kinyomott. Én úgy tettem, mintha még vonalban lenne: „Rendben, Zé! Tökéletes! Én is ölellek!”

Szinte a másodperc törtrésze alatt remek ötletem támadt. Úgy gondoltam, teszek még egy kísérletet, hogy megmentsem a bizniszt. Biztos voltam benne, hogy egy olyan ember, mint Florentino, aki bármikor képes kicsengetni kp-ban 60 millió eurót, határtalan lehetőségekkel rendelkezik. És ez volt a titok nyitja. Ezért lett Florentino a Real Madrid elnöke.

A kezemben szorongattam a telefont. Florentino ott állt velem szemben kétségbeesett és aggódó tekintettel.

- Megoldható, ám Veiga 10 millió eurót kér jutalékként -mondom.

- A fele, és rendben van!- vágta rá Florentino.

- De ő ragaszkodik a 10-hez.

- Oké, kap hatot! Te is tudod, ez is őrült nagy összeg! Ennél többet nem tudok adni. A jutalék már így is az átigazolási összeg több mint 5 százalékát teszi ki.

- Rendben, visszahívom!

(részlet Paulo Futre: „A Portugál” című könyvből)

Folyt.köv.

A Figo-ügy

Tue, 01 Nov 2011 18:37:45 +0100

1. RÉSZ

2000. május 24., Párizs. A Real Madrid 3-0-ra legyőzi a Valenciát, és megszerzi fennállásának 8. BEK-, illetve BL-győzelmét, Lorenzo Sanz elnöki mandátuma során három éven belül a másodikat. A Real Madrid a Juventus elleni 1998-as fináléban gyűjtötte be a hetedik trófeáját, nem mellesleg Mijatovics gólja egy közel 50 évig tartó böjtnek vetett véget. Sanz a két trófeának köszönhetően hatalmasat nőtt a Real-szurkolók szemében, valóságos hősként ünnepelték.

Noha elnöki mandátumából még egy év hátra volt, két nappal a Valencia felett aratott siker után előrehozott elnökválasztást jelentett be. Erősebbnek érezte magát, mint valaha, és úgy gondolta, itt az idő, hogy megerősítse pozícióját a klubon belül. A választásokat az előszezonra írta ki, egy olyan időpontra, amelyet mindössze másfél hónap választott el a párizsi döntőtől. Tökéletes időzítésnek tűnt. Elnézve az eredményeit, elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki megkockáztassa a vele való versengést. Őrültek mindig vannak, akik némi hírnév reményében a legszélsőségesebb dolgokra is vállalkoznak, ez igaz, ám abban a pillanatban egyértelműnek tetszett: nincs az az ember, aki megkérdőjelezhetné elnöki pozíciójának kontinuitását. 2000. nyarán Lorenzo Sanz valóságos királynak számított a Real Madridnál. Abban az időszakban talán befolyásosabb ember volt Spanyolországban, mint maga a spanyol király, I. János Károly.

Néhány nappal a választások időpontjának bejelentése után pont Madridban tartózkodtam, egy megbeszélésre igyekeztem. Egyszer csak megcsörren a telefonom, a játékosügynök barátom, Santos Marques szólalt meg a vonal túlsó végén. Hatalmas cimbik vagyunk. 130 kg-nál is többet nyom, a „Dagadt” becenévre hallgat. Én „Pufinak” hívom. Ez valamivel aranyosabb.

-Most hol vagy, te Portugál?

-Madridban, Pufikám.

-Remek! Na ide figyelj, azon nyomban össze kell futnunk!

-Most nem megy, egy értekezletre kell mennem.

-Figyelj, Portugál, ez nem tűr halasztást, úgyhogy mondd le azt a megbeszélést azonnal. Nagyon fontos dologról kell beszélnünk, telefonon nem mondhatom el. Most kell jönnöd, megértetted?

Meggyőzött. Elkértem a címet, és az autómmal irányt változtattam. Egy lokálban várt rám. Átölelt, majd bemutatott egy másik személynek: „Hadd mutassam be neked Florentino Perez urat”. Sosem hallottam róla korábban. A jómodor és az elegancia kísérte a mozdulatait: „nagyon örülök”- mondta. Leültünk, és Pufi rögtön rátért a lényegre: „Portugál, ez az ember el fog indulni a Real Madrid elnökválasztásán.” Köpni-nyelni nem tudtam. Először arra gondoltam, ez is csak egy olyan vállalkozó, aki meg akarja ajándékozni magát egy-két hónap hírnévvel, aztán ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem, minthogy láttam, nem egy őrült állt velem szemben. Komoly embernek tűnt, olyannak, akitől távol állnak a médiakarnevál körhintái. Bevallom, összezavarodtam. Pufi csak beszélt és beszélt, és egy adott pillanatban robbant a bomba: „És, hogy tovább lépjünk, szüksége van rád, Portugál. Te vagy ennek az egész folyamatnak a kulcsfigurája. Csak te vagy képes arra, hogy megváltoztasd a Real Madrid, az első számú ellenséged jövőjét.”

Mereven belenéztem Pufi szemébe, de úgy, hogy az volt az érzésem, pusztán a szúrós tekintetemmel is halálos sebet ejtek rajta. A szemem bizonyára árulkodó volt: ennek aztán elmentek otthonról! Az Atlético Madrid szimbólumaként szerepet kapok ebben a filmben? Körbenéztem, elrejtett kamerákat kerestem, azt gondoltam, a kandikamerások áldozata lettem. Ám ez még semmi ahhoz képest, ami ezután következett. Ha Pufi első szavait apró kis gránátokhoz hasonlítanám, akkor, megkockáztatom, a folytatás az atombomba erejével ért fel. „Ez az ember csak egy feltétellel vágna neki ennek az egésznek. Csak abban az esetben nyerheti meg a választásokat, ha meggyőzi Luís Figót, hogy a Real Madridhoz szerződjön. És te vagy az egyetlen ember a világon, aki ebben segíteni tud. Az egyetlen!”

Arra gondoltam, felállok, és elmegyek. Az ilyesfajta ügyeket a legnagyobb gazember is elkerüli. Florentino Perez valószínűleg belelátott a gondolataimba, és azon nyomban átvette a szót.

(részlet Paulo Futre „ A Portugál” című könyvéből)

Folyt.köv.

LASZY

Thu, 20 Oct 2011 15:53:00 +0200

A ’90-es évek közepén, végén a TV2 sportosztályán dolgoztam. (Akkor még volt ilyen.) Ha visszaemlékszem arra az időszakra, sok minden eszembe jut: jó és rossz egyaránt! A rosszból tanultam, a jót a lehető legjobban elraktároztam. Felsejlenek az emlékek: a spanyol futball abban az időszakban gyermekcipőben (sem) járt nálunk. Az összes ismerősömet, rokonomat végigtelefonáltam, kinél van TVE (spanyol közszolgálati televízió), hogy megnézzem a Real Madrid-Barcelonát, Barcelona-Real Madridot. Egy idő után az ismerősök száma a minimálisra csökkent, később a nullára, minthogy senki nem volt hajlandó este 10-kor leülni velem meccset nézni. Embertelen időpontnak tetszett.

1999. novemberében egy napsütéses délelőttön besétáltam a szerkesztőségbe (manapság ugyanitt minden beszerezhető, ami a vizesblokkhoz szükségeltetik), és büszkén újságoltam, hogy Kubala Lászlót megválasztották a 20. század legjobb Barcelona-játékosának. (Jóval korábban felvettem a kapcsolatot a barcelonai „El Mundo Deportivo” nevű sportnapilappal, megkértem a szerkesztőséget, küldjenek egy-egy számot, hadd tájékozódjak, mi történik Spanyolországban. Küldték is egy darabig, aztán megfeledkeztek rólam. Általában a hétfői példányt, igaz, egy hét késéssel érkezett meg, de megesett, hogy kettővel. Nos, a lap valamelyik hétfői számát lapozgatva értesültem arról, hogy Kubalát kitüntették.) Az akkori főszerkesztő, Fülöp László felkapta a fejét és így szólt:

-Csináld meg!

Furcsa volt számomra, hogy nem hallom azt, amit azt megelőzően évekig hallgatnom kellett: és kit érdekel? Megjegyzem, az olasz futball kapcsán sem volt ez másképp. Ma már…Én is rácsodálkozom néha, mekkorát változott a világ, és mekkorát azok, akik csípőből tüzeltek, ha szóba került a dél-európai futball. Megszereztem Kubala számát, felhívtam, egyeztettünk, és Németh Gyula operatőr kollégámmal kiutaztam Barcelonába. Este érkeztünk meg, egy telefonfülkéből ismét rácsörögtem, és megbeszéltük, hogy másnap reggel 9-kor a Camp Nou bejáratánál találkozunk, ám még mielőtt igent mondott volna, a feleségéhez fordult:

-Anya, que programación tengo manana? (mi a holnapi programom?)

-Bueno-mondta-akkor holnap!

Vártunk. 9-kor még nem volt ott. Egy órával később sem érkezett meg. A létesítmény biztonsági igazgatója, egy nagy darab bajszos úriember, aki mostanában is feltűnik a játékoskijáróban megkérdezte, mire várunk.

-Kubalával fogunk találkozni-válaszoltam.

-Hűha!- így ő. Kubala már igencsak benne van a korban, nem hiszem, hogy emlékszik arra, mit ígért tegnap. Kubala, hatalmas örömömre, nem feledkezett meg az ígéretéről. Dél körül megjelent egy olyan autóval, amibe egy középszerű magyar futballista sem ült volna be a ’90-es évek végén.

-El tráfico! (a forgalom)- fakadt ki. Ezt nem lehet kibírni. Ennyi autót! A buszon se jobb–folytatta. A fiatalok nem tisztelik az idősebbeket. Az egyik múltkor beszólt nekem. Eh, abuelo, qué pasa? (mi van, nagyfater, mi a pálya?)

Elkészült az interjú, majd megkérdezte, milyen terveink vannak a továbbiakban.

-Laci bácsi, segítsen megszólaltatni Guardiolát és Xavit!

-Holnap kijövünk a tréningre, beszélek velük, de az a helyzet, hogy én 10 éve nem voltam a Barcelona edzésén. (Másnap elintézte, egy szavába került. Guardiola a nyakába borult és csókolgatta, a még szinte ismeretlen Xavi annyira meglepődött, amikor meglátta, hogy szerintem a saját nevét is elfelejtette. A fotósok, Kubala láttán tapsikoltak örömükben.)

-Előre is köszönjük! Bemegyünk forgatni a múzeumba, Laci bácsi velünk tart?

Velünk tartott. A Barcelona múzeumában megállt az élet.

-Hijo, mira Kubala! (fiam, nézd, ott van Kubala –szólt oda az egyik látogató a fiához). Sácale una foto, rápido! ( Fotózd le gyorsan!) A srác izgalmában kiejtette a gépet a kezéből. Elállt a lélegzetem. Az emberek körbevették és kérdezgették. Ki az egészségéről, ki a gyerekeiről, ki az unokákról. Ő pedig türelmesen válaszolt, majd amikor kijöttünk a múzeum kapuján így szólt.

-Nem tudok kilépni az utcára!

Együtt ebédeltünk. Aznap és másnap. Két teljes napot töltöttünk Barcelonában, és ebből 10 órát ugyanabban az étteremben Laci bácsi társaságában. (a későbbiekben olvasható beszélgetés itt állt össze). Meglepődött, hogy nem rendeltünk salátát.

-Pedig abban van a sok vitamin- mondta. Majd mesélt és mesélt, és félóránként megkérdezte.

-Te, Öcsi még minden olyan kövér? Nálatok mennyit keres egy ember? Te mennyit viszel haza?

Szinte repült a boldogságtól, hogy magyarok társaságában van. Hiába ismételtük, hogy rengeteg dolgunk van, forgatni szeretnénk, nem törődött vele. Beszélt Magyarországról, a magyarságáról, egykori magyar szerelméről, de egyszer sem említette azokat, akik mostanában sokszor pedáloznak vele. Tudta, hogy kihasználják, így a minimális időt sem pazarolta rájuk. Elújságolta, hogy a király kitüntetést ad át neki Madridban. Hosszasan beszélt a futballról, a legnagyobb szerelméről, és egy adott pillanatban a következőket mondta:

- Fiam, ha egyszer a futball kikerül a futballisták kezéből, akkor futball sem lesz.

Egy kis történelem

Amikor Kubala László Barcelonába érkezett, a katalán csapat gerincét saját nevelésű játékosok alkották. Kubala, Isten áldotta tálentumával, hatalmas egyéniségével és még nagyobb önbizalmával a többieket is megfertőzte. Színre lépésével megalakult a Barcelona történetének egyik legjobb alakulata, amely öt évig uralta a spanyol és a nemzetközi labdarúgást. Ezt a korszakot a helyi sajtó az "ÖT KUPA KORSZAKAKÉNT” emlegeti, ugyanis az együttes öt év alatt zsinórban 3 spanyol kupát nyert - annak idején a spanyol kupa a „Copa del Generalísimo " címet viselte a diktátor, Francisco Franco tiszteletére-, és kétszer a bajnoki címet is elhódította. A „díszmenetet" elsősorban Kubala Lászlónak tulajdonították, annak az embernek, akit Spanyolországban istenként tisztelnek, és akinek hőstetteit dalba foglalták, életének fő mozzanatait pedig a mozivászonra alkalmazták. Spanyolországban alig akad olyan ember, aki ne látta volna Kubala főszereplésével „Az ászok a békét keresik ", vagy a „11 pár futballcipő" című filmet. Kubala páratlan népszerűségét igazolja az is, hogy neki köszönhetően épült fel a Barcelona új stadionja, a Camp Nou. A korábbiba, a Les Cortsba ugyanis már nem fért be az összes hódolója. (Kubala a már említett étteremben elmesélte, hogy a Les Corts-stadion volt az otthona. Imádta. Nehezen viselte, hogy lebontották. A szívéhez nőtt. – Nem tudtam elszakadni tőle, nem tudtam elengedni-mondta-, így az volt a kérésem, hogy a telekre épülő lakónegyedben kapjak lakást, lehetőleg a kezdőkörben.)

Kubala László 1961-ben az elveszített berni BEK-döntőn játszotta utolsó mérkőzését a Barcelona színeiben. Néhány hónappal később kinevezték vezetőedzőnek, de miután nem jöttek az eredmények, megváltak tőle. 1963 augusztusában a rivális Espanyol csapatához igazolt, ahol két évet töltött el, egyet játékosként, egyet pedig edzőként. (Az Espanyolhoz csábította legjobb barátját, Alfredo Di Stefanót is.) Ezt követően játékosedzőként tevékenykedett Zürichben és Torontóban, majd visszatért Spanyolországba, a Córdoba csapatához. Nem sokkal később kinevezték a spanyol válogatott élére, amelyet rekorderként, 11 évig irányított. 1980-ban visszatért a Barca kispadjára, de a sikerek ezúttal is elmaradtak, így ismét mennie kellett. (Nemrég azt olvastam, hogy a Barcelona nem tudott, nem tud bánni a szimbólumaival.) A „futball világjárója" edzői karrierje vége felé néhány évig Szaúd-Arábiában dolgozott, de trenírozta a Malagát, az Elchét, a spanyol olimpiai válogatottat és a paraguayi nemzeti csapatot is. 1995-ben elszakadt az edzői munkától, azonban nyugdíjas éveit nem a tétlenség jellemezte: futballozott, teniszezett és napi 50 kilométert biciklizett. Olyan kondícióban volt, hogy egyszerűen nem lehetett vele lépést tartani.

A spanyolok „Laszyja” 2002. május 17-én, 74 éves korában hunyt el Barcelonában. Szobra a Camp Nou-stadion előtt díszeleg.

Beszélgetésem Kubalával

- Kissé sablonos a kérdés, de fel kell tennem. Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára?

- Szegények voltunk. A pénzünk sosem tartott ki a hónap végéig. Ez még mindig élénken él bennem, no meg az, hogy reggeltől estig futballoztam. A labda iráni szenvedélyemet édesapámtól örököltem, aki a Ferencváros igazolt játékosa volt. 11 éves voltam, amikor a Ganzban elkezdtem komolyabban játszani, hat évvel később pedig leigazolt a Fradi.

- Nem sokat játszott a Ferencvárosban.

- Nem, mert édesanyámmal Csehszlovákiába menekültem.

- Miért ?

- Soha nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy valaha is bevonuljak katonának. Nem akartam harcolni, fegyvert fogni. Csak és kimondottan sportolni, futballozni akartam. De miután ezt senki nem akarta megérteni, menekültem: Magyarországról Csehszlovákiába, onnan pedig vissza Magyarországra, végül Ausztrián keresztül Olaszországba. Itáliában egy menekülttáborban húztam meg magam.

- A menekülttáborban volt arra lehetősége, hogy futballozzon ?

- Hogyne! Milánótól nagyjából 20 kilométerre van egy kis település, Busto Arsizio a neve, ott játszottam, a Pro Patriában. Az elnök hozott ki a táborból, de miután a FIFA eltiltott, csak barátságos meccseken játszhattam. A Pro Patria mindenképpen meg akart szerezni, a FIFA azonban nem egyezkedett.

- A nagy olasz csapatok képviselői nem is látták játszani ?

- A Torino felfigyelt rám. Úgy volt, hogy kivisznek Lisszabonba, a Benfica elleni barátságos meccsre. Ki is mentem a repülőtérre, de végül nem szállhattam fel. Sírtam, hogy vigyenek magukkal. Többször elismételtem a Toro vezetőinek, hogy csak egy barátságos meccsről volt szó, és a FIFA eltiltása csupán a tétmérkőzésekre vonatkozik. Nem tudtam meggyőzni őket. Ez volt az én szerencsém. A Torinót szállító gép visszafelé jövet egy hegyoldalnak ütközött, a szerencsétlenségben 31 játékos, vezető, újságíró vesztette életét. A tragédia után a menekülttáborban a kelet-európai menekültekből létrehoztam egy csapatot, amellyel Nyugat-Európában szerepeltünk bemutató meccseken. Ez volt az egyetlen pénzkereseti forrásunk.

- Mi volt az együttes neve ?

- Hungária, és azért ez, mert noha a csapatban jugoszlávok, oroszok, csehek és szlovákok is szerepeltek, mi magyarok voltunk többségben. Spanyolországban az első mérkőzésünket a spanyol válogatott ellen játszottuk, amely Rio de Janeiróba készült. Nem ijedtünk meg tőlük, simán megvertük őket. Ezzel jól kerestünk, ráadásul lehetőségünk nyílt arra, hogy további tíz alkalommal pályára lépjünk spanyol földön. Nekem azt mesélték, hogy az egyik meccsen kint volt az akkori diktátor, Francisco Franco is. Rögtön azt kérdezte, ki ez az ember? Azt válaszolták neki, hogy egy magyar menekült: Kubala Lászlónak hívják. Erre ő azt mondta: LE KELL IGAZOLNI, ENNEK AZ EMBERNEK JÁTSZANIA KELL! A Barcelona vezetői azt mondták, hogy a FIFA szabályaival nem szállhatnak szembe. Végül is nem volt szükség a "generalísimo" közbenjárására, mert nemsokára lejárt az eltiltás, és 1950. június 15-én leigazolhatott a Barcelona.

- Önnek volt neve annak idején? Ismerték?

- Hombre, ezt nem tudom megmondani! Szerintem tudták, hogy játszottam a magyar és csehszlovák válogatottban is.

- Egyből befogadták ?

- Egyből befogadtak és megszerettek, a szurkolók imádtak.

- Pláne azok után, hogy egy sikerkorszakot indított el.

- A Barcelona 100 éves történetének egyik legékesebb korszakáról van szó. Az ötvenes évek elején azt a Barcelonát nem nagyon lehetett megverni, sem Spanyolországban, sem külföldön. Abban a csapatban mindenki válogatott volt. Hozzá kell tennem azt is, hogy a Barca akkor is nagyot alkotott, amikor José "Pepe" Samitier vagy Saxi Barba bűvölte a labdát. Őket nem láthattam játszani, én már csak klubvezetői adottságaikat csodálhattam.

- Ön nem mondta ki, de én biztos vagyok benne, hogy ez volt a Barca legfényesebb időszaka. Ennek köszönhető az, hogy ebből a "szakaszból" választották ki az évszázad legjobb futballistáját, nevezetesen önt? Egyáltalán ki választotta meg Kubala Lászlót az évszázad legjobbjának ?

- A "sociók", a párttoló tagok. Ez nagyon nagy boldogság számomra, bár én mindig azt mondtam, hogy a futballban egy játékos a maradék tíz segítsége nélkül semmit sem ér. Én nagyon is tiszteltem a társaimat. Amikor gólt rúgtam, mindig az volt az első, hogy átöleljem azt, aki a gólpasszt adta.

- Hogy tudta meg, hogy önnek ítélték oda az évszázad legjobbja címet?

- A fiaim és a barátaim is kérdezték, hogy olvastam-e a nagy hírt. Mindenkinek ugyanazt válaszoltam: nem, mert nem volt rá időm. Egyébként tényleg nincs sok szabadidőm, hiszen gyakran hívnak gyerekek edzésére technikai bemutatót tartani, ezenkívül Spanyolország számos városába invitálnak meg különböző összejövetelekre. Sok-sok kilométert utazom. A fiam felvette videóra azt a beszélgetést, amelynek témáját az én elsőségem szolgáltatta. Megkértem, adja kölcsön a kazettát, hogy nézzem meg én is. Így tudtam meg, hogy engem választottak meg az évszázad legjobb Barca- játékosának.

- Kapott valamilyen díjat ?

- Kaptam egy emlékplakettet, ott van a vitrinemben, de lehet, hogy az unokáim előbb-utóbb elkérik tőlem. Elviszik az iskolába, és mutogatják.

- Olyan játékosokat előzött meg, mint Cruyff, Maradona, Rexach, Laudrup, Romario vagy Sztojcskov. Erre aztán tényleg büszke lehet.

- Az is vagyok. Emlékeznek rám, és ezt nem lehet megfizetni. Én elismerem, hogy mindannyian, akik szóba kerültek, nagyon nagy futballisták voltak. Hogy mégis miért rám esett a szurkolók választása? Nem tudom. Talán azért, mert csapatember voltam, szerettem a társaimat, fontosnak tartottam a jó kapcsolatot. Még ma is óriási örömmel tölt el az, amikor találkozom egy-egy korábbi sporttársammal. Ilyenkor megölelem, és megköszön neki, hogy hozzásegített ahhoz, hogy gólkirály lehessek, vagy hogy a világ egyik legjobb játékosaként tartsanak számon. A volt csapattársaimmal összejárunk. Kedden és pénteken tréningezünk is, a pénteki játék után pedig együtt ebédelünk. Havonta egyszer az öregfiúk családtagjait is meghívjuk egy közös ebédre.

- Ön kit választott volna meg az évszázad legjobb játékosának ?

- Nekem három példaképem is volt. A Sárosi testvérek, majd később a Bratislava centere, Vican.

- Nem egyedüli magyarként tündökölt a Barcában, hiszen itt játszott Czibor és Kocsis is.

- Nagyon nagy futballisták voltak, kevesebb időt töltöttek a csapatban, de ők is megmutatták kvalitásaikat. Azt hiszem, hogy méltóképpen képviselték Magyarországot. Akkor nagy szenzáció volt, hogy le tudták igazolni őket. Czibor egyébként nagy mókamester volt. Van egy történet, amire ha visszagondolok, röhögőgörcsöt kapok. Badalonában játszottunk barátságos mérkőzést. Éppen a mi kapunk előterében pattogott a labda, amikor valaki a lelátóról magyarul odaszólt az unatkozó Zolinak. Zoli nem habozott, átugrotta a kerítést, és a lelátó soraiban felfedezte az egyik ismerősét. Leült mellé és beszédbe elegyedett vele, úgyhogy néhány percig 10 emberrel játszottunk. ( 2003. decemberében egy Barcelona-Real Madrid mérkőzés előtt felkerestem Barcelonában Kubala fiát, Carlest, Kocsis fiát, Sándort és Czibor fiát, Zoltán. A videó itt megtekinthető.)

- Ön csalta” Barcelonába a két zsenit ?

- Hát persze. Tudtam, hogy megerősödünk, ha idejönnek. Abban az időben Puskás Öcsit leigazolta a Real Madrid. Őt is ide szerettem volna hozni, de akkoriban csak két külföldi játékost lehetett szerződtetni.

- Az ötvenes években volt honvágya?

- Minthogy katonaszökevénynek számítottam, félelmem erősebb volt a honvágynál.

- Látott halvány reményt arra, hogy valaha is visszajöhet Magyarországra?

- Én csak abban reménykedtem, hogy egyszer valaki végre felfogja, hogy én nem akarok katona lenni, nem akarok politizálni, csak és kimondottan a sportnak akarok élni.

- 1961-ben a berni BEK-döntőn játszotta utolsó mérkőzését a Barcelona színeiben. Egyébként a Barcelona nagy esélyesként érkezett Svájcba a Benfica elleni döntőre, mégis alul maradt. 3-2-re kapott ki, pedig a helyzeteket tekintve simán nyerhetett volna. Számolatlanul puskázták el a nagyobbnál nagyobb lehetőségeket. Nem?

- Most sértegetni akarsz?

- Nem, eszem ágában sincs! Miért tenném?

- Én hagytam ki a helyzeteket, nem más. Minden labda kifelé pattant, nem pedig a kapuba. A szerencse nem fogadott a kegyeibe. Egyébként a BEK-döntő után én lettem a csapat edzője. Két évig irányítottam a Barcat, utána leigazolt a helyi rivális, az Espanyol, ahol játékosedzőként működtem szintén két évig. Onnan Zürichbe mentem, majd Torontóba. A Toronto csapatában még 39 évesen is játszottam. Edzősködtem Szaúd-Arábiában is, az is egy szép élmény volt.

- Pályafutása utolsó szakaszában, az új trénerrel, a nagy nevű Helenio Herrerával igencsak meggyűlt a baja.

- Nem én tehettem róla. Köztudott, hogy HH nem szívlelte a sztárjátékosokat. Ő akart lenni mindig és mindenhol az első számú kedvenc. Akkoriban került hozzánk a nagy Luisito Suarez. Helyettem őt állította be a csapatba, össze akart ugrasztani minket. Ez nem sikerült neki, de nem is sikerülhetett, ugyanis Suarezt én vittem Barcelonába. Olyan szoros kapocs tart össze minket, hogy mostanában is szinte hetente beszélünk telefonon.

- Suarez felfedezése is igazolja, hogy ön remek edzői vénával rendelkezett. Nem véletlen, hogy a spanyol válogatott élén 11 évet töltött el.

- Mindenesetre, amikor átvettem a csapatot nem gondoltam arra, hogy 11 évig én leszek a "selección" kapitánya. A mai világban egy edző soha nem gondolhat arra, hogy évekig ülhet „ugyanazon” a kispadon. Az ember megpróbál eredményesen dolgozni, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy kivívja a közvélemény elismerését és bizalmát. Nem szabad felvágni és büszkélkedni azzal, hogy itt ilyen sokáig, ott meg olyan sokáig voltam tréner. Azon a véleményen vagyok, hogy az edzői munka sikere vagy sikertelensége az adott anyagtól függ. A spanyol válogatott élén eltöltött időszak azt bizonyítja, hogy Spanyolországban volt miből dolgozni. Edzői siker, mint olyan, az én szememben és az én megítélésem szerint nem létezik. A siker a játékosé, ők szenvednek meg érte. A tréner feladata az irányítás, nem a parancsolgatás. Az nem úgy működik, hogy én megparancsolom a söprögetőnek vagy a balszélsőnek, hogy ezt meg ezt csinálja. „No senor", a maximum, amit egy edző tehet az az, hogy felhívja a játékos figyelmét arra, hogy bizonyos helyzetekben, hogyan járjon el. Persze, mindig az adott szituációtól függ, hogy a játékos milyen megoldást választ. Ez az ő ítélőképességére és játékintelligenciájára van bízva. Nem lehet azt mondani, hogy az ötödik percben fuss el a bal oldalon, add be, mert ott biztos lesz valaki, akiről bepattan a labda a hálóba. Nem, a futball nem ilyen egyszerű. A játékosnak be kell látnia az egész pályát, sőt, még mielőtt megkapja a labdát tudnia kell, hogy kihez továbbítja. A foci felgyorsult.

- A spanyol válogatott milyen sikereket ért el az ön irányítása alatt ?

- Ne kérdezz a sikerekről, nem tudom, nem is szoktam ezekről beszélni, már csak azért sem, mert olyan sok helyen játszottam, edzősködtem, hogy nem tudom észben tartani. Hat válogatottban játszottam, már arra sem emlékszem, hogy melyikkel, hol léptem pályára és ki volt az ellenfél?

-Ezt sem mondhatja el magáról mindenki.

- Magyarországon születtem, tehát magyar válogatott lehettem. A szüleim szlovákok voltak, tehát a szlovák és csehszlovák mezt is magamra ölthettem. Nem akartam politizálni, katonáskodni, megszöktem, felvettem a spanyol állampolgárságot, ebből kifolyólag a spanyol válogatottban is szerepelhettem, de voltam katalán és FIFA válogatott is.

- Melyik nép áll a legközelebb a szívéhez?Melyik válogatottban érezte magát a legjobban?

- Minden nemzetnek hálával tartozom. Büszke vagyok arra, hogy képviselhettem őket. A spanyoloknak különösen sokat köszönhetek, hiszen az utcáról szedtek össze.

- Nagyon nagy futballistákkal játszott. Kikkel is, tudna mondani egy-két nevet?

- Én mindenkire nagyon büszke vagyok. Amikor magyar válogatott lettem, olyan emberekkel kerülhettem csapattársi viszonyba, mint Csikós, Rudas, Sárosi Béla, Sárosi Gyurka, Gyetvai, Mike. Nagy szerencsém volt, hogy velük játszhattam. Mindegyiktől tanultam valamit. Mike harcosságát, Sárosi Gyurka intelligenciáját, Sárosi Béla rugótechnikáját, Rudas Feri gyorsaságát próbáltam lekoppintani.

- Ha már a képességeknél tartunk. Ön például, milyen tulajdonságok alapján válogatott a spanyol nemzeti csapat kapitányaként?

- Amikor beválogattam valakit, azért tettem, mert láttam, hogy van akaratereje, gyors, jó az állóképessége, bátor és tud küzdeni. Ha mindez megvolt benne, gondolkodás nélkül behívtam. Ezen kvalitások nélkül nem lehet futballozni. Pontosabban lehet, de nem érdemes.

- El tudná mondani az ön által edzett legjobb spanyol „selección” összeállítását ?

- Nem, de játékosom volt többek között Gallego, aki centerhalfot játszott, Pirri, aki a középpályán szervezett, valamint Amancio, továbbá Di Stéfano vagy Gento. Azt hiszem, hogy őket még azok is ismerik, akiknek fogalmuk sincs, mi is az a foci.

- Ezek azért elég nagy nevek. Hogyan tudta őket kordában tartani?

- Nagy nevek, de rendkívül intelligens és tisztelettudó emberek. Azonkívül tudták, hogy nem csupán elméletben próbálom elmagyarázni nekik, hogyan kell a pályán viselkedni.

- Jól értem? Ön bemutatta a gyakorlatban Di Stéfanónak, hogyan forduljon kapura, vagy Gentónak, hogyan adjon be, hogyan cselezzen?

- De meg ám! Sőt, el is várták, hogy mutassam meg. Annak idején megkövetelték az edzőktől, hogy ne csak elméletben, a táblán, hanem a gyakorlatban, a pályán is mutassák be a technikai elemeket. Ma már...

- A foci nem csupán ebből a szempontból változott meg, hanem még sok más szempontból is. Ma például a Barcaban alig van katalán játékos.

- A sociók, a párttoló tagok 90 %-a katalán, tehát nem spanyol. Ők katalánul is beszélnek. Nagy bánatukra az utóbbi évek Barcajában, alig van katalán, ennek ellenére azt mondják, nem baj, csak jöjjenek az eredmények. Az a véleményük, hogy a jó futballistának helye van, jöhet, mindegy milyen nemzetiségű, milyen a bőre színe vagy milyen vallási felekezethez tartozik.

- Beszéljünk a magánéletéről. Hogyan telnek a mindennapjai? Említette, hogy tréningezik.

- Hetente kétszer van közös edzés az öregfiúkkal.

- Még mindig futballozik?

- Igen, igen. Amikor nincs foci, akkor vagy teniszezni megyek, vagy biciklizni. Ötven kilométert tekerek heti két alkalommal. Vigyázok a súlyomra. Most már kevesebbet nyomok, mint aktív játékosként. 82 kg volt a versenysúlyom, de le kellett adnom négyet, hogy jól érezzem magam. Én tartom össze a Barca öregfiúk csapatát. Most a tiszteletbeli elnökük vagyok, korábban 10 évig elnökösködtem.

- Említette a családját. Hány gyereke van?

- Három fiam van. A nagyobbik fiam, Branco Csehszlovákiában született, a középső, Ladislao Olaszországban látta meg a napvilágot, Carlos, a legkisebb Barcelonában.

- Mennyire tudatosult bennük az, hogy magyarok ?

- Csak annyira, hogy tudják, Magyarországon születtem, onnan indultam világgá. Nem tudnak magyarul, és ezt leginkább akkor bánták, amikor Magyarországról érkeztek vendégek. Pechükre nem értettek semmit a társalgásból.

- Három fiúról van szó. Futballozott valaki közülük ?

- Igen, a nagyobbik fiam, Branco. Nagyon tehetséges játékos volt. Játszott a Barcelona ifjúsági csapatában, aztán az AC Milanhoz került, megfordult az Espanyolban, szerepelt a spanyol B válogatottban, de katalán válogatott is volt. Ladislao nem vitte sokra, a második vonalnál feljebb nem jutott. Carles a spanyol jégkorong válogatottban játszott. Sportoltak, az a lényeg.

-Hiányzik Magyarország ?

-Én mindennap Magyarországra készülök, hogy találkozzam a volt sporttársaimmal és a barátaimmal. Ha az Isten megsegít, még sokszor nyílik alkalmam arra, hogy szülőhazámba látogassak.

A Barcelona és a spanyol válogatott

Kubala László 1950 és 1962 között 349 mérkőzésen öltötte magára a Barcelona mezét, és az említett találkozókon összesen 270 gólt szerzett. A spanyol liga történetében számtalan rekord fűződik a nevéhez, ám mind közül kiemelkedik az egy meccsen szerzett gólok száma. A Sporting Gijón elleni bajnoki mérkőzésen 7 gólig meg sem állt. Ezt a primátust az Athletic Bilbao gólvágójával, Batával közösen birtokolja. 1953. július 5-én Argentína ellen debütált a spanyol nemzeti csapatban, és 1961. április 2-án, Franciaország ellen, 19 válogatottsággal és 10 góllal zárta le válogatottbeli korszakát. Kubala László 1969. október 15-én, szinte napra pontosan 42 évvel ezelőtt mutatkozott be a spanyol válogatott kispadján a finnek elleni 6-0-ra megnyert meccsen. 68 alkalommal, 36 tétmeccsen irányította a spanyol nemzeti csapatot. Mérlege: 31 győzelem, 21 döntetlen és 16 vereség. A 4-3-3-as hadrendet preferálta, több mint 100 játékosnak szavazott bizalmat, és a gerincen csak azért változtatott néha, hogy lehetőséget biztosítson azoknak, akik aktuális jó formájukkal helyet követeltek maguknak a spanyol nemzeti csapatban. Bizalmi emberei között említhetjük José Antonio Camachót, Pirrit, Claramuntot, Amanciót, Quinit, Valdezt, Solt, Iribart, Rexachot, Villart, Uriartét, Del Bosquét, Iruretát, Santillanát, Satrsústeguit, Ufartét, Reinát, Juanitót, Arconadát, Asensit vagy Cardenosát,

Platini Kubaláról

Évekkel ezelőtt az UEFA jelenlegi elnöke, Michel Platini Budapesten kampányolt, a vele folytatott beszélgetés során is szóba hoztam Kubalát.

12 éves volt, amikor az édesapja elvitte Metzbe, egy Metz-Barcelona mérkőzésre. Kubala László játéka, ha jól tudom, nagy hatást gyakorolt önre. Milyen emlékeket őriz arról a délutánról?

Ha jól emlékszem, esti meccs volt. Mély benyomást tett rám a játéka, neki köszönhetően megtanultam, hogy látni is kell a pályán. Nem elég ide-oda rohangálni. Pályatársaim csak később jöttek rá ennek a fontosságára. Látom, készült az életemből. Ezt a sztorit nem sokan ismerik. Volt egy játékos, csak később tudtam meg a nevét, ugye, Kubaláról van szó, aki kapott egy labdát jobbról, és úgy adta tovább balra, hogy oda se nézett. Földbe gyökerezett a lábam. Úristen! Apu hozzám fordult, és így szólt: látod fiam, ez Kubala, a nagy magyar játékos! Micsoda megmozdulás volt, te jó Isten! Olyan volt számomra, mint egy matektétel. Ismeri ön Pitagorasz-tételét?

Matek…

Igen, az! Ezzel csak azt akarom mondani, hogy Pitagorasz tétele nem maradt meg a fejemben, de Kubala passza belevésődött a memóriámba. Nekem akkoriban ez volt a matektétel. Sokat segített, hiszen megértettem, hogy látni is kell a pályán, nem csak futkosni fel és alá.

Találkozott Kubalával, beszélgetett vele?

Nem, sajnos nem.

Tud esetleg arról, milyen játékosnak tartotta önt?

Nem, nem…

Szeretett volna találkozni vele?

Persze, hogyne. Néhány évvel ezelőtt sajnos eltávozott közülünk. Szívesen megkerestem volna, igazán azt sem tudtam, hol lakik.

A portugál

Mon, 03 Oct 2011 20:08:00 +0200

- Andris, kint vagy?
- Igen!
- Meg tudnál venni egy könyvet?
- Mondd gyorsan, mindjárt indulnom kell!
- Paulo Futre: „El portugués”

10 perc sem telik el…

- Megvettem.
- Köszönöm szépen!

Május elején nem sok show-műsor vendéglistájáról hiányzott Portugáliában az egykori klasszis, Paulo Futre. A korábbi 41-szeres portugál válogatott úgy döntött, közelebb engedi magához a honfitársait és az Atlético Madrid szurkolóit, betekintést enged az életébe. Szándékosan nem mondtam azt, hogy a portugálokat és a spanyolokat, mert biztos vagyok benne, hogy az Atlético drukkerein, szimpatizánsain kívül Spanyolországban csak keveseket érdekelhet Paulo Futre élete, életvitele, karrierje. Arra a kérdésre, engem miért érdekel, érdekelhet, a válasz többrétű. Évente egy-két sportolói önéletrajzot megengedek magamnak, sőt, majdhogynem kötelezővé teszem saját magam számára, ugyanis óriási felüdülés, teszem fel, egy Gárcia Márquez és egy Robert Merle között elolvasni Paulo Futre, esetleg Óscar de la Hoya memoárját. Ezekből is lehet tanulni. Van úgy hogy csak egy egyszerű kis gondolatot, de megéri „belekóstolni” egy-egy sztár életébe. Sosem fogom elfelejteni azt a jelenetet, aminek az egyik szereplője a mexikói származású öklöző, a másik pedig az öklöző menedzsere. A bokszoló köti az ebet a karóhoz egy ingatlannal kapcsolatban, mondván, nem fog megválni tőle, mert a szívéhez nőtt. Mire a menedzser: „Oscar, a családod, a feleséged, a gyermeked nem eladó, minden más igen.” Évekkel ezelőtt Rivaldo életébe ástam bele magam 3 nap erejéig. (ezek azok a könyvek, amiket 2-3 nap alatt el lehet olvasni) Kiderült, a pályafutása csúcsán lévő Rivaldóval egy kakaóitalt reklámoztak, ám a csatár annyira hiteltelen volt, hogy a forgalom drasztikusan visszaesett, így a reklámkampányt azon nyomban le kellett fújni. Ezek azok a sztorik, amik egy-egy meccsen nem derülnek ki, és talán nem is kell felszínre törniük, hiszen a 90 perc során, a tradicionális értelemben, az a lényeg, hogy x beadja, y kifejeli, u lövi, z védi, k blokkolja, d megszerzi, c beállítja, v megdönti, a megnyeri, b elveszíti.

Ha Spanyolországban szóba kerül „a portugál”, mindenki tudja, hogy Futréról van szó. Így azonosítják. E tekintetben Figo sem tudta letaszítani a trónról (Futrénak egyébként óriási szerepe volt abban, hogy 2000-ben Figo a Barcelonától a Realhoz került, de erről majd egy másik írásban), és biztosak lehetünk abban is, hogy Cristiano Ronaldónak sem fog sikerülni. Futre volt az első igazi portugál világsztár. Legalábbis a modern idők focijában. A Sportingban nevelkedett, csakúgy, mint a már említett két aranylabdás játékos. Ő lehetett volna Eusebio után az első portugál aranylabdás. Egy portugál újságíró azonban átírta a forgatókönyvet. 1987-ben Gullit mögött a második helyen végzett a France Football által kezdeményezett szavazáson. Az egykori játékos szerint a honfitárs újságíró tréfálta meg, aki nem az esélytelen Butraguenóra, hanem Gullitra szavazott. Mindenesetre, ha ez így volt, akkor ennél rosszabb viccet nem nagyon tudok elképzelni. Apropó Sporting: májusban, mint ahogy már beszámoltam róla korábban, az UEFA kezdeményezésére magyar edzőkkel Lisszabonban tanulmányoztuk (ők jegyzetelték, amit én fordítottam) a Benficánál és a Sportingnál folyó utánpótlásmunkát. Így visszagondolva, meg kell jegyeznem, egyszer sem hallottam, hogy a Sportingnak hány aranylabdás játékosa van, mint ahogy azt sem, hogy a Benfica vagy a Sporting ifjúsági csapatai hány bajnoki címet nyertek. (nagyon kevés kiírás van, amit nem ők nyernek egyébként, és persze, a Portóról sem szabad megfeledkezni) A zöld-fehérek a prezentációjuk során Aurélio Pereirát sem hozták szóba, pedig napestig dicsekedhetnének vele, hiszen olyan palántákon akadt meg a szeme, mint Figo, Ronaldo, Quaresma vagy éppen Futre, aki már a portugál U11-es válogatottnak is oszlopos tagja volt.

Futre annyit hiányzott, hogy végül kicsapták az iskolából, ami, gondolom, nagy szégyen volt akkoriban a konzervatív Portugáliában, abban az országban, ahol az egyház sosem bocsátotta meg az ország példaképének, hogy gyermekeinek anyját, a gyönyörű Isabelt nem vezette az oltár elé. A montijói srác 13 évesen már karosszériásként dolgozott nagybátyja műhelyében, és minden délután bejárt Lisszabonba edzeni. Volt olyan esztendő, amikor tréningről tréningre járt. 16 évesen feltűnt az Ifi A, B valamint a B-csapat és az első csapat edzésén is. Alighogy betöltötte a 17. életévét, bemutatkozott a felnőtt csapatban, 1983. szeptember 23-án, szintén 17 évesen lejátszotta első meccsét a portugál A-válogatottban. Mindmáig ő a portugál válogatott történetének legfiatalabb debütánsa. A neheze azonban csak ezután következett: a Sporting új edzője, John Benjamin Toshack lemondott róla. A Porto mindezt kiszimatolta, és leigazolta. Ezzel a lépéssel két helyen gyűlölték meg egy időben: a lisszaboni zöld-fehér sarokban, mert „képes” volt a Portóhoz igazolni, és Portóban, ahol, köztudomású, nem szívlelik a délieket. Futre legyőzte a bánatát, és gyorsan beilleszkedett. A kék-fehérekkel 1987-ben BEK-et nyert a Bayern München ellen Bécsben. Divatos lett, a fél világ bejelentkezett érte, az Interrel meg is egyezett, ám egyszer csak megjelent a színen egy Jesús Gil y Gil nevű úriember, aki az Atlético Madrid elnöki pozíciójára vágyott, tehát szüksége volt egy igazi ütőkártyára. Futre abban a helyzetben volt, hogy akármit/akármennyit kért, megkapta, így az Inter ajánlatát gyorsan lesöpörte az asztalról, és másnap már egy sárga Porschéval furikázott Madridban. Ennek ellenére nem lehetett nyugodt, ugyanis megkapta a katonai behívóját. A katonaság, illetve a katonaság gondolata megkeserítette Paulo Futre életét. A portugálok akkori köztársasági elnöke, Mario Soares Portugália madridi követségére hivatta Futrét, és telefonon tudatta vele, hogy miután ő a portugálok első számú példaképe, be kell vonulnia, nincs mese. Futre érvelt és érvelt, Mario Soares pedig néhány nap gondolkodási időt kért, majd közölte: nem kell bevonulnia, és ennek egyetlen feltétele az, hogy 8 évig külföldön öregbítse Portugália hírnevét! A futballista fellélegzett, és megkezdhette a többfejezetes „egyszer szeretlek, egyszer gyűlöllek” kapcsolatot az Atlético Madrid elnökével. Gil y Gil 17 év alatt 32 edzőt fogyasztott el, a játékosok rettegtek tőle, Futre nem. Ő volt az egyetlen, aki szembeszállt vele. Nem egyszer, nem kétszer. Mégis, Gil y Gil a halálos ágyán Futrét követelte maga mellé: „szóljatok a portugálnak, beszélni akarok vele!” Az utolsó kollokviumra nem kerülhetett sor, mert mire Futre megérkezett, Gil y Gil elhunyt. A szélsőségek kapcsolata, így lehetne jellemezni a Futre-Gil y Gil házasságot.

„Te szarházi portugál, én komolyan mondom, megöllek.” „Ha Futre nő lenne, elvenném feleségül.” Ez a két Gil y Gil-től származó mondat hűen tükrözi kettejük, „se veled, se nélküled” kapcsolatát. A pénz kardinális kérdés volt az Atléticónál, ahol Futre emblematikus figurává vált, noha Gil y Gil gyakran képes volt arra, hogy a közvéleményt Futre ellen fordítsa. A megboldogult elnök irodájában nem csupán az inzultusok repkedtek, hanem a székek is. Volt úgy, hogy a játékosok hónapokig nem kaptak fizetést, és előfordult az is, hogy a klub teljes mértékben fizetésképtelenné vált. Gil y Gil tudta, hogy csak Futréból tud pénzt csinálni, így hát magához hívatta, és így szólt:

„Ide figyelj, te portugál! Nincs lóvé, el foglak adni”. Megegyeztek a Sportinggal, Futre mégis a Benficánál kötött ki, és abban reménykedett, hogy már senki nem emlékszik a köztársasági elnök kikötésére a katonai szolgálattal kapcsolatban. Az átigazolási ügye még nagyobbat robbant, így a katonai szolgálatról elterelődött a figyelem. Kiderült ugyanis, hogy a Benfica a portugál közszolgálati televíziótól, az RTP-től kapott közpénzből vásárolta meg Futrét az Atléticótól. A Benfica hatalmas anyagi válságba került, így az idény végén szinte mindenki lelépett. A Videoton jelenlegi vezetőedzője, Paulo Sousa az első hullámban. Futre a Marseille-hez került, pechére egy újabb balhés klubhoz, így rövid idő után onnan is távozott, hogy aztán sérülésekkel tarkított éveket töltsön Olaszországban a Reggiánánál és a Milánnál. (Futre a Milan történetének első portugál légiósa) Úgy gondolta, a West Ham United lehet az utolsó állomás pályafutása során, de a dolgok másképpen alakultak. Londonban is megvillantotta klasszisát, azonban ott már a rigolyái is előjöttek. Szerződésben rögzítette, hogy csak a 10-es számú mezt hajlandó felvenni, úgyhogy amikor előkészítették neki a 16-os trikót, behívatta az elnököt az öltözőbe, az úriember fejére húzta a szerelést, és kisétált az öltözőből. Ezután bejelentette, hogy kész, abbahagyja. Gil y Gil munkát ajánlott neki (közben a tartalékosok közé sorolták a hadseregben, noha amikor a Milan játékosa volt, elfogató parancsot adtak ki ellene!!!), így az Atlético nagyköveteként járta a világot, és szerződtetett két olyan játékost, mint Vieri és Juninho. Az edzéseken öltönyben jelent meg, szivarral a kezében. Az Atlético akkori mestere, Radomir Antics egyszer arra kérte, álljon be játszani, mert nincsenek meg. Futre, aki az azt megelőző fél évben egyetlen métert sem futott, lenyűgözte a szerb trénert, hosszas rábeszélés után visszaállt a sorba, és egy komoly alapozás után játszott is néhány meccset. Az edző-játékos kapcsolat akkor romlott meg, amikor egy áttáncolt éjszaka után Futre kiállt a csapattársai mellett. Antics innentől kezdve levegőnek nézte, így Futre elment Japánba levezetni. Az Atlético Madridtól nem tudott elszakadni: nem sokkal később elvállalta a sportigazgatói funkciót, a 17 éves Fernando Torrest bezavarta az első csapat öltözőjébe, és az Atlético neki is köszönhetően visszakanyarodott az élvonalba. Gil y Gil miatt később lemondott, majd a Sportingnál vállalt volna hasonló funkciót, ám Dias Ferreira, aki mellett letette a voksát, elbukott az elnökválasztáson.

Futre Madridban él, és a spanyol sportnapilapnak, a Marcának dolgozik, az Atlético Madrid mérkőzéseit elemzi. A könyvben többször hangsúlyozza, hogy a futballisták nem szentek. (hoppá!) Olyanokat is elmesélt, amin bizonyára az egykori kollégák megsértődtek. Nyíltan beszél az 1986-os mexikói világbajnokságon történetekről, ahol a prémiumok és a reklámszerződések körül kialakult vita miatt a játékosok megfeledkeztek arról, mi a feladatuk, és energiáikat a szövetséggel való hadakozásra és a gazdag mexikói hölgyekre pazarolták. A pénzes „senorák” hatalmas arany ékszerekkel honorálták a portugál focisták szolgálatait, ám miután a nős játékosok nem mertek haza állítani az ajándékokkal, apró pénzért eladták ezeket a fiatal Futrénak, aki Portugáliában kisebb vagyonra tett szert az értékesítés után. Futre, akit 2-szer választottak az év játékosának Portugáliában bevallotta, hogy az utánpótlás válogatott tagjaként szinte végig lopta Európát. Franciaországban egy áruházi portya után azzal verte át a társait, hogy kitalálta, a rendőrség mindent kiszimatolt, hatalmas erőkkel az edzőtáborba tart, így megparancsolta a kollégáknak, vigyék a cuccot az ő szobájába, mert rá nem fognak gyanakodni. Közben telefonált a Franciaországban élő nagynénjének, aki a szállodából elhordta a farmer- és pólóhegyeket. Később ebből is jó pénzt csinált.

Futre, aki 1992-ben a spanyol liga legjobb külföldi játékosának bizonyult már sportigazgatóként dolgozott, amikor igencsak meggyűlt a baja Danival, minden idők egyik legtehetségesebb portugál játékosával. A hatalmas nőcsábász hírében álló Dani át akarta verni, mire Futre így reagált: „Na, ide figyelj, te szemétláda: ne próbálj átverni, mert én nagyobb gazember vagyok, mint te!”

SALVADORI HAL(ÁSZ)OK

Sun, 25 Sep 2011 14:33:17 +0200

A ravennai strandfoci világbajnokság fináléjában az orosz válogatott 12-8-ra verte Brazíliát, és ezzel elhódította fennállásának első világbajnoki címét. Úgy látszik, nem csupán a futsalban, a strandfociban is vannak trónkövetelők. Legyenek is! A teremben a spanyolok, a homokon az oroszok. A legutóbbi 4 világbajnokság győztese, az egyeduralkodónak tetsző Brazília, a strandfoci hazája fejet hajtott az oroszok előtt. Már ez is megérne egy hosszabb analizálást, noha Leonovék sikerét egy-két gondolattal is el lehet intézni. Az oroszok erre a sportágra sem sajnálták a pénzt, leszerződtették a világ legjobbjait, és olyan bajnokságot szerveztek, ami jelen pillanatban a 2. legjobb pontvadászat az olasz után. Szentpéterváron felhúzták a világ első fedettpályás strandfoci arénáját, hogy a tél se tudjon beleszólni a munkába, és megnyerték az ügyüknek a két portugál világklasszist, Madjert és Alant, továbbá Burut, Jorginhót, Brunót, Andrét, Fernandót (a vb-fináléban 6! gólt rúgott), azaz szinte a teljes brazil válogatottat, illetve az uruguayi Pamperót. Nem lehet unalmas az orosz bajnokság. Nézném!

A másik nagyhatalom, Portugália végzett a 3. helyen, és most figyeljenek: Salvador lett a 4.! Salvador? Mi jut eszünkbe Salvadorról? Elsősorban az, hogy az 1982-es spanyolországi világbajnokságon 10-1-re vertük a Mágicóval felálló válogatottját. A hétmilliós közép-amerikai ország hatalmas drámaként élte meg a vereséget. Néhány évvel ezelőtt egy ottani napilap egy melléklettel emlékezett a nagy pofonra. Két újságíró jött Magyarországra, hogy „elbeszélgessen” Mészöly Kálmánnal, Nyilasi Tiborral és Kiss Lászlóval az akkor történtekről. A méretes zakó ellenére a spanyolországi világbajnokságon való jelenlét mérföldkőnek számít a salvadori sport történetében, csakúgy, mint a ’70-es mexikói vb-n való részvétel, vagy a gyalogló, Cristiana Lopez aranyérme a Pánamerikai játékokon. A strandfocisok eredménye azonban mindent visz.

2004-ben a helyi labdarúgó-szövetség felkérte Israel Cruzt, aki 10 éven keresztül tanulmányozta a labdarúgást az Egyesült Államokban, hogy három szigeten, Rancho Viejón, San Sebastiánban és La Pirrayában hozzon létre egy-egy nagypályás focisulit. Israel Cruz keresztbe-kasul bejárta a szigeteket, azonban labdarúgó pályára emlékeztető területet nagyítóval sem talált. Azt viszont látta, hogy az ottaniak csodálatos dolgokat művelnek a labdával a homokos strandokon, csak úgy, ösztönösen, és főleg munka után. Technikailag, taktikailag a nulláról kellett felépíteni őket, a sportág szabályait sem ismerték, sőt, azt sem tudták, hogy létezik olyan sportág, hogy strandfoci. A sokat látott szakember nem habozott, megragadta a lehetőséget, és a három sziget csapatainak részvételével létrehozott egy 15 csapatos bajnokságot, majd összeállította az első salvadori válogatottat. Átalakította a játékosok étrendjét, hiszen a válogatott tagjai (12 halász) csak halat, tortillát és babot fogyasztottak. 2007-ben Mexikó adott otthont a Concacaf-bajnokságnak. A salvadori halászok útlevelet kaptak, és életükben először felülhettek a repülőgépre. Már akinek volt mersze, persze! A csapatkapitány, Agustín Ruiz indulás előtt úgy bepánikolt, hogy összetépte az úti okmányát. 2008-ig megbarátkozott a repülés gondolatával, így ott lehetett a franciaországi világbajnokságon, ahol már Rudis Gallo irányította a csapatot, egy évvel később a Concacaf-tornán, amit Salvador meg is nyert, illetve a dubai vb-n.

A salvadori legények azzal a céllal utaztak ki a 2011-es olaszországi világbajnokságra, hogy legalább egy győzelmet arassanak, az elsőt egy világbajnokságon. A rajt rosszul sikerült, hiszen 11-2-re kikaptak Portugáliától, aztán Omán legyőzésével a minimális célt teljesítették. A salvadori halászok turnéja ezzel nem ért véget: legyőzték Argentínát, majd a negyeddöntőben hosszabbítás után megverték a házigazda Olaszországot. A meccs ideje alatt Salvadorban megállt az élet. A parlamentben megszakították az ülést, az iskolákban a tanítást, mindenki rohant haza, hogy tanúja legyen a csodának. Az olaszok ellen 4 gólig jutó Frank Velázquez hős lett. Az oroszok elleni elődöntőt elbukták, és szoros meccsen a bronzot is elveszítették Portugália ellen.

Vesztesek? Nem! Ezek az emberek az alázat, a hit, a remény és az önbecsülés győztesei, akik nem csinálnak problémát abból, hogy lakhelyük egy viskó, és munkahelyük a tenger. A hullámoktól védik törékeny hajlékukat, és ha ráérnek, strandfociznak. Nem kaptak kitüntetést, prémiumot, ám nagyon örülnének néhány csónakmotornak. Mint mondják, jó lenne, ha ezeket végre nem kellene bérelni, így csak az üzemanyag kerülne pénzbe. Egy élelmiszereket forgalmazó áruházlánc 3 hónapra elegendő „betevővel” ajándékozta meg a srácokat, egyelőre ennyi hasznuk származott a világbajnokságon elért 4. helyből. A csapatkapitány, Agustín Ruiz, aki alig tud írni és az olvasással is komoly gondjai vannak, beiratkozott az iskolába, hogy a következő világbajnokságon ne kelljen elmenekülnie, ha valaki letámadja egy aláírásért.

Közlemény

Sun, 18 Sep 2011 16:16:28 +0200

Szombaton úgy döntöttem, kilátogatok a Fáy utcába, és megnézem a helyszínen a Vasas-Videoton meccset. Előbb feltettem magamnak a kérdést, van-e esetleg jobb dolgom? A választ is rögvest megfogalmaztam: van, de akkor is megnézem! Így hát elindultam az Illovszky Rudolf-stadionba, a Hajdú utcában leparkoltam, egy pikkel bezártam az autót, de amikor már negyedszer fordultam vissza, hogy megnézzem, valóban bezártam-e, 2 rendőr egyszerre ugrott ki a rendőrautóból, és vett szemügyre tetőtől talpig. Ez az időintervallum az én esetemben egy szemvillanásnál is rövidebb. Sipirc a stadionba!

Tudták, hogy a hangutánzó szavakat tekintve a magyar a világ egyik leggazdagabb nyelve? És azt, hogy a magyar az egyetlen nyelv a világon, amelyet az ördög is tiszteletben tart? Május közepén magyar edzőket kísértem el Portugáliába egy UEFA-rendezvényre. Tolmácsként voltam jelen Lisszabonban, ahol egy késő esti séta kellős közepén belefutottam a szokásos évi könyvvásárba. A bódék között szlalomozva megakadt a szemem a brazil Chiqo Buarque „Budapeste” című kisregényén. Azon nyomban rávetettem magam, és beálltam a sorba, egy iszonyatosan hosszúba. Rögtön ideges lettem. Most álljak itt? Most meddig álljak itt? Most minek álljak itt? Aztán körbenéztem, és azt vettem észre, hogy rajtam kívül senki nem ideges, így hát lenyugodtam, kivártam a soromat (kibírtam), és 3 euróért megvettem a könyvet. Az éppen aktuális olvasnivalóimat nem hagytam félbe, így a Budapeste-ről meg is feledkeztem. A nyáron aztán elővettem, elolvastam, és megtudtam, hogy hangutánzó szavakban utánozhatatlanok vagyunk, és hogy a nyelvünket még az ördög is tiszteli. Egyébként a könyv egy igazi labirintus, amelyben legalább akkora káosz uralkodik, mint a Videoton játékában, és gondolom, a bábeli zűrzavar miatt („Gosztonyi passz, barát, nem passz, nem barát”), az öltözőjében. Az volt az érzésem, mintha 11 játékos a saját kis meccsét játszaná. Teljesen véletlenül egy 12 év körüli, vérbeli Vasas-drukker mellé telepedtem le, és miközben a srác űzte-hajtotta csapatát egy akkora mezben, amibe legalább kétszer belefért volna, és torkaszakadtából ordította, hogy hajrá, Vasas, hajrá, Angyalföld, a következő gondolat fogalmazódott meg bennem: a meccs színvonala méltatlan a srác lelkesedéséhez!

Figyeltem a kispadokat, és eszembe jutottak az elmúlt nap eseményei, és az, hogy 2011. május 11-én, szerdán, helyi idő szerint 10:12-kor, Lisszabonban, a Benfica edzőtáborában úgy lefejeltem egy üvegajtót, hogy azóta is szédelgek. Bumm! Azon nyomban felelősöket kerestem: a takarító személyzetet és a Napot vádoltam! A takarítókat azért, mert áttetszőre vikszolták az ajtót, az áldott Napot pedig azért, mert rásütött. A „balekesetről” elsőként a továbbképzés portugál igazgatóját tájékoztattam. Két perc sem telt el, és Arnaldo megjelent egy fél veder jéggel. Az azonnali beavatkozás nem használt, hisz’ később mindenkinek feltűnt a homlokomon vigyorgó dudor. Kaptam is rendesen! Amikor hazajöttem, sokaknak meséltem, hogy jártam. Szinte mindenki kétkedve fogadta a beszámolót, pedig Isten a tanúm rá, hogy lendületből lefejeltem a Benfica edzőtáborának egyik üvegajtaját.

Közlemény

„Továbbra is „töretlen” a bizalmam a fejemben, és a portugálokban is, akik nekem soha nem okoztak csalódást.”

Spanyol Aranykor

Wed, 14 Sep 2011 16:36:30 +0200

Fernando Torres Európa-bajnoki címet érő gólját nem illik összevetni a XVI. században épült San Lorenzo de El Escorial-i királyi palotával, kolostori menedékhellyel, mint ahogy magát Fernando Torrest sem szabad egyazon beszélgetésben szóba hozni Juan de Herrerával, a fenséges kolostorpalota megalkotójával. Szentségtörés lenne Iniesta világbajnoki címet jelentő gólját egy napon emlegetni Cervantes Don Quijotéjával, de Alba Pomarest, Morata Martint, Juan Matát vagy Javi Rodriguezt sem ildomos egy kontextusban említeni Velázquezzel vagy El Grecóval. Pedig mindkét oldal egy-egy Aranykort (Siglo de oro) képvisel.

A messze földön híres Spanyol Aranykor 1492-ben vette kezdetét, ekkor jelent meg ugyanis Antonio de Nebrija „Kasztíliai grammatika” című műve, és 1681-ig, a híres drámaíró, Pedro Calderon de la Barca haláláig tartott. Ebben a periódusban a „spanyol” volt a divat. Hispánia politikai és gazdasági nagyhatalomnak számított, és mint ilyen az országban virágzott az irodalom, a művészet, egyszóval: a kultúra. Akkoriban a spanyol stílus volt a követendő példa. Lope de Vega, Garcilaso de la Vega, San Juan de la Cruz, Luis de Góngora, Francisco de Quevedo, Tirso de Molina vagy Murillo tudása és tálentuma legjavát adta, hogy az utókor soha ne feledkezzen meg róla.

Jó néhány évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét Hispánia diktálja a divatot, no nem a festészetben, az építészetben, esetleg a drámaírás terén, hanem a sportban (Rafael Nadal, Fernando Alonso, Alberto Contador, Juanjo Cobo, Álvaro Bautista, Jorge Lorenzo, Dani Pedrosa, kosárválogatott, Davis-kupa-csapat stb.), és ezen belül is a futballban. Már csak a felnőtt labdarúgó-válogatott sikerei hiányoztak ahhoz, hogy a 21. századról, mint a Spanyol Sport Aranykoráról beszéljünk.

A spanyol labdarúgó-válogatott világraszóló eredményeiről sokat beszéltek, írtak. Az utánpótlás csapatok, a hölgyek, vagy a futsalosok sikerei nem kaptak akkora publicitást, pedig ők is az Aranykort hivatottak fényezni. A spanyol futsalválogatott 2010-ben pont Magyarországon nyert Európa-bajnokságot zsinórban harmadszor, összességében ötödször, ebben az esztendőben a női U17-es válogatott is megvédte Európa-bajnoki címét, a 19 éven aluli srácok a nyár közepén szintén ötödször bizonyultak a kontinens legjobbjainak ebben a korosztályban, június végén a 21 éven aluli legények emelhették a magasba az Európa-bajnoki címet szimbolizáló trófeát.

OLÉ!

Kisválogatott

Thu, 08 Sep 2011 15:30:00 +0200

A magyar U21-es labdarúgó-válogatott Magyarország 2. legfontosabb futballcsapata. Legalábbis szerintem. Nevezhetnénk akár „kisválogatottnak” is. Jut eszembe! A felnőtt válogatottnak miért nincs beceneve? Amolyan szerethető. (Tudom, volt: „Aranycsapat”!) Ha lenne a nagynak, akkor a kicsit ellátnánk egy kicsinyítő képzővel, és máris cseveghetnék az U21-es csapatról. Lenne miről. Akarom mondani, van miről. Hosszasan… Spanyolországban a nagyválogatott a „Roja”, az U21-es csapat a „Rojita”. Az olasz példa a következőképpen fest: Azzurri/Azzurrini. Az olaszok a vízilabda-válogatottat is becézik. Külön a férfi csapatot, külön a nőit. Az egyik a „Settebello”, a másik a „Setterosa”.

Biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi U21-es válogatottat az elmúlt napok tapasztalatai alapján csak nagyon kevesen dédelgetnék, még kevesebben szólítanák a becenevén. Ha lenne… Most nem kell törnünk a fejünket azon, hogy mihamarabb legyen! Meg vagyok győződve arról is, hogy egyetlen 21 éven aluli válogatott játékos sem várja el, hogy tutujgassák. Sem a mostani, sem pedig az előző generáció képviselői.

U21-es szinten 2009 november 13-án nyertünk utoljára hazai pályán Eb-selejtező mérkőzést. Győrben, Németh és Koman góljával legyőztük a Balotellivel felálló olasz válogatottat. Azóta majdnem két év telt el. 2010 augusztus 10-én örülhettünk utoljára Eb-selejtező mérkőzés után. 13 hónappal ezelőtt idegenben vertük a bosnyákokat Németh és Gosztonyi találatával.

A 2013-as Európa-bajnokságot megcélzó magyar U21-es válogatott 4 meccset játszott hazai pályán, 3 felkészülési mérkőzést, illetve egy Európa-bajnoki selejtezőt, és ezeken a találkozókon egyetlen gólt sem rúgott. Ha az előző kiírás utolsó két meccsét is felsorakoztatjuk, akkor a helyzet egyenesen katasztrofális: az U21-es válogatott 6 meccse, azaz 540 perce nem lőtt gólt magyar földön. Arra a kérdésre, hogy ez kit érdekel, a válasz, a válaszom pofon egyszerű: engem mindenképpen! Persze, nem ez az egyetlen kérdés, ami foglalkoztat, és merem remélni, hogy rajtam kívül másokat is. Létezik, hogy a magyar élvonalban Fiola Attilán kívül nincs olyan belső védő, akit be lehetne válogatni az U21-es csapatba? Azt mondták, ne nagyon csodálkozzak: nincsenek belső védőink! És kész? És szélső védőink? Védekező középpályásaink? Csatáraink? Az olaszok elleni magyar keretben Futács Márkó volt az egyetlen csatár. Nagy Dánielt is a támadókhoz írták, akit csak nagyon nagy jóindulattal lehet a csatárok közé sorolni. Ezernyi gondolat, kérdés motoszkál a fejemben, szakmai és emberi egyaránt. Fodor Ferenc esete egyenesen felháborított: az olaszok ellen egyébként becsületesen küzdő, jelen pillanatban a másodosztályú Kozármislenyben futballozó hátvédünk Angliában, a harmadosztályú Oldhamben próbálkozott, de a „próbálkozás” nem járhatott sikerrel, mert később lepasszolták egy hetedosztályú csapatnak. Ez lenne az út?

Az olasz válogatott, ha úgy tetszik, küldöttség lenyűgözött. Bevallom, nem tudom pontosan, hányan kisérték el a csapatot, nem számoltam, de tény, bárhova pillantottam, a tekintetem egy jól öltözött taljánnal találkozott. Szövetségi dolgozóktól, tévésektől, rádiósoktól, írott sajtósoktól volt „visszafogottan” hangos a Sóstói-stadion Székesfehérváron. A különítménnyel tartott Arrigo Sacchi is, az egykori szövetségi kapitány, az olasz szövetség utánpótlás-igazgatója, a Milan korábbi sikerkovácsa, az ember, aki a nyolcvanas években megreformálta a világ labdarúgását, és ezt trófeákkal is tudja bizonyítani. (Sacchi Milanja beírta magát a történelembe.) Még Itáliában, az elutazás előtt a szövetség elnöke, Giancarlo Abete búcsúztatta el a csapatot. Az üzenet egyértelmű: az olaszoknak fontos az U21-es válogatott.

De én hiába néztem fel, le, oldalra, vagy a pályára, rá kellett jönnöm, hogy nekünk egyáltalán nem!

Az új U21-es generáció eddigi mérkőzései:

Magyarország-Montenegró 0-2 (barátságos)

Szlovénia-Magyarország 1-0 (barátságos)

Magyarország-Szlovákia 0-0 (barátságos)

Magyarország-Ausztria 0-2 (barátságos)

Horvátország-Magyarország 3-2 (barátságos)

Magyarország-Kína 3-0 (touloni torna)

Magyarország-Mexikó 0-2 (touloni torna)

Franciaország-Magyarország 1-1 (touloni torna)

Wales-Magyarország 1-2 (barátságos)

Írország-Magyarország 2-1 (Eb-selejtező)

Magyarország-Olaszország 0-3 (Eb-selejtező)

MÉRLEG
11 meccs
2 győzelem
7 vereség
2 döntetlen
9 rúgott gól
17 kapott gól

Nyolcvanhetesek

Tue, 30 Aug 2011 11:20:00 +0200

2004 márciusában elkísértem a spanyolországi elitkörre a Szokolai László által irányított U17-es labdarúgó-válogatottat, a ’87-es korosztályt. Az első meccsen 3-1-re kikaptunk az oroszoktól, a második összecsapáson 2-0-ra a csehektől, pont nélkül vártuk tehát a spanyolok elleni meccset. A házigazdák elleni találkozón 6-1-es vereséget szenvedtünk, 2 rúgott és 11 kapott góllal az utolsó helyen fejeztük be a küzdelmeket. Juan Santistéban legényei nyerték a tornát, akik az U17-es Európa-bajnokságon egészen a döntőig meneteltek. Los Barriosban José Pla góljával a spanyolok szereztek vezetést, aztán Rezes találatának köszönhetően egyenlítettünk. A Real Madrid egykori jobbhátvédje a második félidőben behozta Javi Garciát és Capelt, ennek eredményeképpen a spanyolok nagyon elvertek minket. A Benfica jelenlegi játékosa kettőt vágott, a Sevilla korábbi üdvöskéje egyet, de Fábregas és Carmona is betalált Totka hálójába. A mérkőzés óta közel 7 és fél év telt el. Kíváncsi voltam, mire vitték, meddig jutottak az akkori meccs magyar és spanyol főszereplői. Kutatásom eredményét megosztom mindenkivel, remélem, azokhoz is eljut, akik esetleg okulni akarnak belőle, bár azt gondolom, Szokinak cseppet sem kell szégyenkeznie.

MAGYARORSZÁG

TOTKA DÁNIEL: A spanyolországi tornán egy meccsen védett, és noha a spanyolok elleni mérkőzésen hat gólt kapott, a magyar válogatott egyik legjobbja volt. Újpesten nevelkedett, megfordult Franciaországban, Svájcban és Cipruson is. Magyarországon egy időben a Budaörs kapusa volt, de védte a Törökbálint portáját is. Az elmúlt szezon közepén leigazolta a Haladás, ám csupán 2 meccsen kapott lehetőséget, mindkét alkalommal az NB III-ban. A szombathelyiekkel szerződést bontott.

HIBÓ IMRE: Ő is az Újpestben nevelkedett. 2008 májusában 10 percet kapott az NB1-ben a Győr elleni mérkőzésen. A második vonalban több szerencséje volt, játszott a Jászberényben, az Újpest II-ben és a REAC csapatában. A hlsz.hu szerint továbbra is a rákospalotaiakat erősíti.

KOVÁCS GÁBOR: A Ferencváros elleni mérkőzésen is végig ott volt a pályán a Vasas színeiben. Ebben a szezonban egyetlen percet sem hagyott ki. Gábor tehát az angyalföldiek alapembere. 72 élvonalbeli meccsen 2 gólt szerzett. A Péccsel az NB II-ben szerepelt.

VASS ÁDÁM: 1988-as születésű! Spanyolországban a minimális jelét sem láttam annak, hogy Ádámból valaha nagy futballista lesz. Hál’Istennek tévedtem. A Fradiban nőtt fel, 16 évesen került a Stoke Cityhez, de Angliában, felnőtt szinten, nem kapta meg a bizonyítási lehetőséget. 2007-ben leigazolta az olasz Brescia, a legutóbbi, a Vicenza elleni mérkőzést is beleértve, 108 alkalommal öltötte magára a lombardiai csapat mezét. Összesen 3 gólt rúgott. 17-szer lépett pályára a SERIE A-ban, 11-szer játszott a magyar A-válogatottban. Várhidi Péter irányítása alatt Kanada ellen mutatkozott be Székesfehérváron, és sokak szerint ő volt a meccs legjobbja. Vass, csakúgy, mint Feczesin Róbert, a másodosztályban szereplő Brescia egyik támpillére.

HREPKA ÁDÁM: Ahogy Petur Andris írta egy korábbi blogjában, Ádám a szélsőségek embere. 3-szor játszott a felnőtt válogatottban, ő is Kanada ellen mutatkozott be 2006 november 15-én. A szegedi fiatalember az Újpestben nőtt fel, 2004-ben került az MTK-hoz, amellyel 114 első osztályú meccsen 32 gólt szerzett. A Nijmegen futballistájaként 7-szer lépett pályára a holland élvonalban, a hazatérés után a Honvéd és a Vasas játékosa is volt, majd ismét az MTK következett, jelen pillanatban a Paks csapatát erősíti. 150 élvonalbeli meccsen 42 gólt rúgott.

BARTHA LÁSZLÓ: Minden kétséget kizáróan ő volt ennek a csapatnak a kulcsfigurája. A spanyol gyerekek az ő mezére pályáztak, nem a Fabregaséra. Jelenlegi csapatával, a Pakssal Ligakupa-győztes komlói születésű csatár a Ferencváros játékosaként 53 meccsen 10 gólt rúgott, aztán a Kozármislenyhez került, majd az NBII-ből visszakanyarodott az élvonalba, és 2010 óta a Paks játékosa. Pályafutása során 64 első osztályú meccsen 13 gólt ért el. Úgy tűnik, a hullámvölgy után Bartha kezd magára találni.

VÖLGYI DÁNIEL: „Majd meglátod, milyen bal lába van”- mondta róla a szövetségi edző, Szokolai László a torna előtt. Bevallom, láttam is, meg nem is, pedig nagyon figyeltem. A Vasas, az Újpest, a Paks és a Győr színeiben 111-szer lépett pályára a magyar élvonalban, 12-szer volt eredményes.

LUDÁNSZKY ISTVÁN: A nyártól a másodosztályban szereplő Balmazújváros futballistája. A ZTE és a Siófok színeiben 24 élvonalbeli meccsen 1 gólt szerzett.

BARANYAI NORBERT: Az élvonalban még nem jutott szóhoz, de évek óta stabilan játszik az NBI előszobájában. Megfordult a Budakalászban és a Soroksárban, 2008 óta a BKV Előre alkalmazásában áll.

BORSI GERGŐ: Amikor utoljára hallottam róla, Sárváron játszott az NBIII-ban.

REZES LÁSZLÓ: Spanyolországban ő egyenlített a 40. percben. Későn érett be, sokkal több volt/van benne, igaz, nem kapta meg a megfelelő bizalmat Debrecenben, és kifejezetten jó hatással volt rá, hogy a Loki tavaly kölcsönadta a Vasasnak. Úgy tűnik, Kondás Elemér vele képzeli el a kezdőcsapatot és a jövőt. Noha már a 2006-2007-es szezonban bemutatkozhatott az NB1-ben, csupán 43 meccse van az élvonalban, erről két gólja is tanúskodik.

CSERÉK

HEGEDŰS LAJOS: Az előző két meccsen, az oroszok, illetve a csehek ellen ő védett. Az MTK-ban nevelkedett, pályafutása során 3-szor tért vissza nevelőegyesületéhez. Jelen pillanatban is a kék-fehéreket szolgálja a másodosztályban. 35 meccsen védett az NBI-ben. Játszott Siófokon, de megfordult a PMSC-ben is.

SIMON GERGELY: Legutóbb az NBIII-ban szereplő Tiszakanyár játékosa volt. A Nyíregyháza futballistájaként a Ferencváros ellen mutatkozott be az NBI-ben. Mindmáig ez az egyetlen mérkőzése a magyar élvonalban. Játszott a Tuzsérban és a Baktalórántházában is.

HEFFLER TIBOR: A Dunaferrben nevelkedett, 2004-ben került a Pakshoz, ahol 134 NBI-es meccsen 9 gólt rúgott. Bravó, Tibor!

LUDÁNYI MÁRTON: A papa nagyon szerette volna, ha a srácból focista lesz. Még Spanyolországba is elkísérte. Marci nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, jelen pillanatban a 3. vonalban játszik, a turai csapatot erősíti.

SZŐKE JÁNOS: a 2005-2006-os szezonban debütált az élvonalban az Újpest játékosaként, aztán a következő szezonban a Tatabányához került, ahol újfent az élvonalban bizonyíthatott. Összesen 10 meccse és egy gólja van az NB1-ben. 2007-ben a BKV-hoz került, 2009 áprilisában elhagyta a csapatot.

FITOS LÁSZLÓ: A Honvédban nevelkedett, de a Ferencváros játékosaként vált ismertté. A legutóbbi bajnoki fordulóban, a Vasas ellen 19 percet játszott csereként beállva. A Fradi és a Szolnok futballistájaként, ahol kölcsönben szerepelt, 37-szer lépett pályára a magyar NBI-ben, és ezeken a meccseken 2 gólt szerzett.

TŐZSÉR RICHÁRD: Már apaként érkezett Spanyolországba. Az MTK egykori tehetséges védője eltűnt a szemünk elől.

ÖSSZEGZÉS:

A 18 játékosból 12 bemutatkozhatott az NBI-ben.

NBI-es mérkőzések száma: 682

NBI-es gólok száma: 84

Eljutottak az A-válogatottig: 2

A-válogatottság száma: 14

SERIE A-meccsek száma: 17

EREDIVISIE-meccsek száma: 7

SPANYOLORSZÁG

ANTONIO ADÁN: Jelen pillanatban ő a Real Madrid második számú kapusa. 3 alkalommal kapott lehetőséget a spanyol élvonalban. A BL-ben is bemutatkozhatott. U19-es Európa-bajnok.

CRISTIAN DEL MORAL APARICIO: Felválta játszik a spanyol harmadik, illetve negyedik vonalban.

JOSÉ PLA MOYA: A Valenciában nevelkedett, próbálkozott Hollandiában és Görögországban is, úgy tudom, a spanyol 4. vonalban futballozik.

GERARD PIQUÉ: A világ egyik legismertebb futballistája, Shakira barátja. Piqué a 4. futballista a földkerekségen, aki két egymást követő szezonban két különböző csapattal nyert Bajnokok Ligáját. 3-szoros BL-győztes, 2-szer a Barcelonával, egyszer a Manchesterrel nyerte meg a nagy presztízsű trófeát. 3-szoros spanyol és egyszeres angol bajnok. Klubszinten 14 trófea birtokosa, egyénileg 5 díjat söpört be. U19-es Európa-bajnok, a spanyol felnőtt válogatott tagjaként világbajnoki címet szerzett Dél-Afrikában. 33-szoros válogatott, a „roja” képviseletében 4-szer volt eredményes. 12 meccse van a Premier League-ben, a Zaragoza és a Barcelona futballistájaként 110-szer játszott a spanyol élvonalban, és ezeken a meccseken 8 gólt szerzett. Klubszinten közel ötvenszer bizonyíthatott a nemzetközi színpadon. Pályafutása során 2 meccs híján 200 tétmeccset játszott.

MÁRIO SUÁREZ: Az Atlético Madriddal Európai-szuperkupa-győztes. Jelenleg is az Atlético Madrid játékosa. A matracosok, illetve a Mallorca alkalmazásában. 92 meccs és 7 gól az élvonalban Suárez neve mellett. A B-ligában a Valladolidban és a Celta Vigóban is bizonyított a szó legszorosabb értelmében.

CESC FÁBREGAS: A ’87-esek üdvöskéje. 2004-ben már az Arsenal játékosa volt, a nyáron tért vissza nevelőegyesületéhez, a Barcelonához. Az ágyúsok játékosaként 303 tétmeccsen 57 gólt rúgott és 100 gólpasszt osztott ki. 211-szer szerepelt az angol élvonalban és 35 gólt ért el. 8 egyéni trófea birtokosa. Az Arsenallal 8 év alatt két címet nyert, a Barcelonával néhány nap alatt egalizálta ezt a számot. A spanyol felnőtt válogatottal világ- és Európa-bajnok. 58-szoros A-válogatott. A felnőtt csapat képviseletében hatszor volt eredményes. A Villarreal ellen, góllal mutatkozott be a spanyol élvonalban.

MARCOS „MARQUITOS” BARRENO: Pályafutása megtört, pedig a 2004-2005-ös szezonban már az élvonalban játszott. Legutóbb a Villarreal B-csapatában futballozott. 78 meccse van az élvonalban. A Villarreal, valamint a Recreativo Huelva és a Valladolid futballistájaként. 6 gólt lőtt. A B-ligában a Real Sociedadot erősítette.

DÍAZ CÉSAR: Semmit nem tudok róla.

CARLOS CARMONA: Legutóbb a Barcelona B futballistája volt. A 2004-2005-ös szezonban a Mallorca játékosaként 17-szer lépett pályára az élvonalban, aztán a másodosztályban szereplő Valladolidhoz került, majd 3 évet a harmadik vonalban szerepelt, most megpróbál visszakapaszkodni.

JONATHAN PEREIRA: A Betis játékosa a Granada elleni meccsen, csereként beállva, gólpasszt adott Ruben Castrónak. A nyáron, a Neath elleni felkészülési meccsen 7 gólt rúgott, így az egy meccsen szerzett gólok tekintetében az ötödik helyen áll a világon. Csak Pelé, Voskamp, Nielsen és Thompson előzi meg a sorban. A Villarreal, a Racing és a Betis játékosaként 43 első osztályú meccsel és hat góllal rendelkezik. 79-szer szerepelt a spanyol második vonalban.

ETXEBARRÍA BENAT: Ő is a Betis játékosa. Van, aki Maradonának becézi, van, aki Gattusónak. Az ellentmondás elég nagy. Tény, a spanyol futball egyik legelegánsabb játékosának tartják. A Bilbao nagy reménységeként debütált az élvonalban, aztán elfelejtették. A Betis játékosaként ismét hallat magáról. Összesen 20-szor játszott a spanyol elitligában.

CSERÉK

JAVIER MANDALUNIZ: A Real Sociedad B-csapatában véd.

DAVID LOMBÁN: A másodosztályban szereplő Xerez futballistája. A Valencia játékosaként 41-szer játszott a Primera Divisiónban.

ESTEBAN GRANERO: A Real Madridban pallérozódott, aztán a Getaféhoz került, 2009-ben visszatért nevelőegyesületéhez. 116 élvonalbeli meccsen 13 gólt szerzett.

IMANOL AGIRRETXE: A Real Sociedad játékosa a Sporting Gijón ellen 2-szer volt eredményes. A 8. idényét kezdte meg a baszk csapat játékosaként. 22 élvonalbeli meccsen hatszor köszönt be az ellenfeleknek.

JAVI GARCÍA: A Benfica labdarúgója. U19-es Európa-bajnok, portugál bajnok. Spanyolországban a Realban és az Osasunában játszott, 43 meccsen két gólig jutott. Portugáliában közel 100 tétmeccsen 12 gólt szerzett.

DIEGO CAPEL: A nyártól a Sporting Lisszabon játékosa, pedig azt gondoltuk, soha nem hagyja el a Sevillát. 126 meccse, illetve 6 gólja van az élvonalban. 2-szer játszott az A-válogatottban.

DANI GONZÁLEZ BENÍTEZ: Az első osztályban szereplő Granada játékosa. Azt mondják, a nagy passzok mestere. A Betis ellen láthattuk, mire képes. Eddig a B-ligában sínylődött, a Betis ellen játszotta az első meccsét az élvonalban.

ÖSSZEGZÉS

A 18 játékosból 14 pályára lépett a spanyol élvonalban.

Spanyol élvonalbeli mérkőzések száma: 695

Gólok száma a spanyol élvonalban: 55

Eljutottak az A-válogatottig: 3

A-válogatottság száma: 93

Gólok száma az A-válogatottban: 10

Mérkőzések száma a Premier League-ben: 223

Gólok száma a Premier League-ben: 35

Mérkőzések száma a portugál élvonalban: 50

Gólok száma a portugál élvonalban: 5

BL-győztesek/győzelmek száma: 1/3

Világbajnokok száma: 2

Európa-bajnokok száma:1

Skót liga

Sat, 27 Aug 2011 13:40:00 +0200

-Na látod, nekem fogalmam sem volt róla.
-Komolyan?
-Én bíró vagyok, nem statisztikus.
-Sportújságot azért csak olvasol, nem?
-Olvasok, de a kritikákkal, mert gondolom, elsősorban ez érdekel, csak akkor foglalkozom, ha építő jellegűek.
-A spanyol sajtót ismerve ezekből van kevesebb.
-Ahogy mondod.
-Szeretsz a nagyoknak vezetni?
-Nekem mindegy, hogy Numancia vagy Real Madrid.
-Aha…
-Na jó, akkor elmondom a lényeget: szóval, egy nagycsapat általában 20 támadással vezet többet, mint az éppen aktuális ellenfele, tehát nagyobb a valószínűsége annak, hogy a „nagy” kárára többször tévedsz. Tegyük fel, lefújsz egy szabálytalanságot, ami szerinted a 16-oson kívül történt, a lassítás pedig azt bizonyítja, hogy bizony belül volt, tehát 11-est kellett volna ítélned. Az általános reakció a következő: „ez” a bíró alkalmatlan! Hiába látsz 19 szituációt jól, a szurkolók és a sajtó csak azt az egyet veszi elő, amelyet elnéztél. Ez a dolog lényege, magyar barátom!

Spanyolországban a futball szenvedély, olyasfajta passzió, ami már-már passió, mindenkinek megvan a maga keresztje, és ahogy a dal is mondja: hordja egy életen át! A fenti spontán beszélgetés a spanyol játékvezetővel, Rafael Ramirez Dominguezzel egy kávé mellet jött létre egy kellemes algecirasi szálloda bárpultjánál, nem nyereségvágyból, előre kitervelten, hiszen nem vittem magammal sem mikrofont, sem tollat, és csőkamerát sem szereltettem az asztal alá, hogy aztán a titkos felvételt jó pénzért elsüssem. A félórás társalgásból csupán annyi maradt meg a memóriámban, amennyit önökkel megosztottam: a lényeg! Azaz, hogy a futball arrafelé senkit nem hagy hidegen, hogy azt ne mondjam, szent dolog, és ez nem holmi közhely, hanem tény: ha az ember bemegy egy spanyol csapat öltözőjébe, akkor nem győzi számolni a fogasokon a cipők, törölközők mellett lógó, szenteket és boldogokat ábrázoló képecskéket. Tudjuk, egyetlen futballista sem veszélyezteti Szent Antal pozícióját.

Múlt

Spanyolországban 1926 óta létezik professzionális labdarúgás, de 1929 február 10-ig ölre menő viták folytak arról, milyen legyen egyáltalán a spanyol bajnokság. Az egyik tábor a sokcsapatos verseny mellett tette le a voksát, ők voltak a „maximalisták”, a másik csoportosulás, a „minimalista” szemléletet valló tömörülés kevesebb gárdával képzelte el a spanyol pontvadászatot. A sziklaszilárd divergencia oda vezetett, hogy mindkét blokk elindította a saját bajnokságát, ám miután mindkettő csődöt mondott, a felek álláspontja egyre közeledett, így elindulhatott az egységes spanyol bajnokság.

Az első, még 10 csapatos versenyt az FC. Barcelona nyerte meg. A katalánok kapuját 9 alkalommal Plattkó Ferenc védte, aki csupán négy gólt kapott. Plattkó Ferenc később edzőként is segítette a gránátvörös-kékeket, sőt, mi több, az ő nevéhez fűződik a Barcelona legnagyobb veresége a Real Madrid ellen. 1935 február 3-án, a Chamartín-stadionban, Madridban a Lazcanóval felálló Real 8-2-re verte a Plattkó Ferenc trenírozta Barcelonát.

Tudták, például, hogy egy másik magyar, Kubala László, illetve a baszk Bata nevéhez fűződik az egy meccsen szerzett legtöbb gól? Az elmúlt század legjobb Barca-játékosának választott Kubala 1952 február 10-én, a Barcelona korábbi stadionjában, a Les Corts-ban, a Real Gijón ellen 7 találatig meg sem állt. No, és a „rongylábú”, vagy „bolond kismadár, egyszóval Czibor Zoltán? Csupán két évet játszott a Barcelonában, de a katalánok korábbi elnöke, Joan Laporta, egy napon emlegette Maradonával. Kocsis? Santillana is jól fejelt, de a szakértők szerint, a Real csatára csak inasként segédkezhetett volna „Kocka” mellett. Puskás?

-Valenciában játszottunk, és szabadrúgást ítéltek a mi javunkra. Puskás odaállt, és annak rendje és módja szerint beverte. A bíró valamilyen oknál fogva megismételtette a pontrúgást. Puskás letette a labdát ugyanarra a pontra, és ugyanoda berúgta. Az emberek felállva tapsoltak –mesélte „Pancho” egykori csapattársa, Juan Santisteban, aki csak egy jobbhátvéd volt, igaz, egy világverő csapatban.

-Zidane, Figo vagy Beckham hozzá képest közepes képességű futballisták- mondta Puskásról jó barátja, minden idők talán legjobb balszélsője, Francisco „Paco” Gento, aki annak idején Santanderből indult, és nagyon messzire jutott. Gento 24 trófeával fejezte be pályafutását.

Jelen

Real Madrid vagy Barcelona? Barcelona vagy Real Madrid? A kérdés évek óta ugyanaz. Mintha Skóciában lennénk: Celtic vagy Rangers? Az elmúlt három esztendő főszereplője, az FC Barcelona zsinórban a negyedik bajnokságát célozza meg. Ezúttal is a Real Madrid próbálja megakadályozni bajnoki törekvéseiben, amely José Mourinho második évében megpróbál szakítani a Barcelona egyeduralkodásával. A két nagy spanyol óceánjáró mellett azért másoknak is teremhet babér. A Valencia, a Villarreal, az Atlético Madrid, valamint a Sevilla ebben a szezonban is megpróbálja érvényre vinni igazát, de a nyári átigazolási szezon sztárcsapatáról, a Malagáról sem szabad megfeledkezni, amely igen ambiciózus tervvel vág neki az új kiírásnak. Az Athletic Bilbao és az Espanyol is beleszólhat a csillagok háborújába. Az összes többi csapatnak nem lehet más célja, mint mihamarabb biztosítani a tagságot a következő szezonra is. Ebben az idényben nem lesz abszolút újonc a spanyol bajnokságban. A Real Betis, a Rayo Vallecano és a Granada, amely 35 év szünet után tagja ismét az első osztályú mezőnynek, meg van győződve képességeiről, és ígéri, felkészült a háborúra.

Kuriózum

A Granada ma este a Betist látja vendégül. A két andalúz csapat utoljára 1976. március 28-án találkozott egymással. A mérkőzést Sevillában játszották, az összecsapás 4-1-es hazai sikerrel ért véget. A Betis magyar játékosa, Ladinszky Attila mesterhármast jegyzett. Másnap a spanyol válogatott magyar szövetségi kapitánya, Kubala László kihirdette az NSZK ellen készülő keret összetételét, amelyben olyan játékosok kaptak helyet, mint Iribar, a jelenlegi kínai szövetségi kapitány, Camacho, a spanyol válogatott világbajnok szövetségi kapitánya, Del Bosque, vagy a Spanyol Labdarúgó-szövetség jelenlegi elnöke, Angel Maria Villar.

Miku a miénk is!?

Sun, 31 Jul 2011 11:09:00 +0200

Nicolás Ladislao Fedor Flores 1985. augusztus 19-én született Venezuela fővárosában, Caracasban. A Getafe játékosa (egyelőre, de ki tudja, meddig) minden egyes megszólalásában büszkén vall magyarságáról (magyar útlevele is van), és ha a párbeszéd folyamán nem kerül szóba a származása, akkor a cikkíró tesz róla említést valamilyen formában. Büszkeséggel tölt el, hogy a spanyol és a dél-amerikai kollégák nem mennek el szó nélkül Miku(nk) magyarsága mellett. Így volt ez, amikor a dél-madridiak csatára a tekintélyes spanyol lapnak, a „Paísnak” nyilatkozott, vagy amikor a népszerű argentin napilap, a „Clarín” munkatársával állt szóba.

Apai nagyszülei a második világháború után menekültek a meseszép karibi országba. Miku, állítólag, jól beszél magyarul. A nagymamájával csak magyarul társalog, és megszólalásaiban nem felejtette el megjegyezni, hogy jól kiismeri magát Magyarországon. Ebből arra következtetek, hogy gyakran megfordul nálunk. Akár magyar válogatott is lehetne, lehetett volna. A venezuelai szövetség munkatársai is későn fedezték fel, csak ezért mondom.

Lánytestvére ragasztotta rá a Miku becenevet, de könnyen elképzelhető, hogy a barátai szólították először így, minthogy nem tudták kimondani azt a szót, hogy Miklós. (Bár a párhuzam nem jó, a mai napig sem egyértelmű, Pelé mitől/miért Pelé.) Csupán 3 éves volt, amikor az apa elhagyta a családot, így gyakorlatilag az édesanyjával és a már említett húgával/nővérével nőtt fel. Elmondása szerint szerény körülmények között éltek, az édesanyja naponta két helyen is dolgozott, hogy eltartsa a családot, és bár otthon mindig volt mit enni, elmesélte, hogy gyerekkorában ő is beállt dolgozni. A futballal Caracasban ismerkedett meg: 1989-től 2001-ig a Santo Tomás de Villanuévában kergette a labdát. A fordulat 15 éves korában következett be egy spanyolországi rokonlátogatás során. A nagyváros forgatagához, zajaihoz szokott srác a Valenciához közeli településen, Suécában igencsak unatkozott, így lement játszani a helyi focisuliba. Gyorsan kiszúrta a Villarreal, ám az érdeklődésből végül nem lett semmi. Miku nem hullajtott könnyeket, Spanyolországban maradt, hogy hozzászokjon a klímához, a helyi ételekhez. A nagybácsinál időközben megjelentek a Valencia és a Real Madrid képviselői is. Mindkét teszten megfelelt, gondolkozott, hová menjen, végül a turiaiak mellett tette le a voksát. Mielőtt bemutatkozott volna a Valencia első csapatában, megjárta az egyesület volt játékosai által alapított Crack's nevű együttest (külföldiként sokáig csak barátságos mérkőzéseken léphetett pályára), aztán játszott az Alcoyanóban, a Salamancában, a Ciudad de Murciában, a Granadában és a Tarragonában is. A 2009-2010-es szezont a Valenciában kezdte, aztán 2010 januárjában a Getaféhoz került.

A harmadosztályban, az Alcoyano futballistájaként 21 meccsen 6 gólt rúgott, a 2005-2006-os szezonban 21 góllal a Salamancát „felrúgta” a másodosztályba. Innen a Ciudad de Murcia együtteséhez vezetett az útja, Murciából pedig a Valencia B-hez, ha jobban tetszik, a Mestallához. Sokáig nem élvezhette az „otthoni” levegőt, mert a Valencia ugyanazzal a lendülettel lepasszolta a Tarragonának, majd ismét a Salamancának. 2. salamancai korszakában 39 meccsen 15-ször volt eredményes, és ezt teljesítményt már a Valencia szakemberei sem hagyhatták figyelmem kívül. Visszahívták, kipróbálták az első osztályban, de fél év után lemondtak róla. Miku 2010 januárjában a Getaféhoz került, azóta 61 tétmeccsen 14-szer zörgette meg az ellenfelek hálóját. A legfrissebb hírek szerint a Bordeaux 3,5 millió eurót azonnal letenne érte.

Végül is egy „vörösboroson” nem is állna rosszul a bordó…
Miku 32-szer ölthette magára a „vinotintót”. 9 góljával ő a venezuelai válogatott történetének 6. legeredményesebb játékosa.

A Mikuval folytatott beszélgetések olvasása közben nagyon sok kérdés merült fel bennem, remélem, egyszer lesz lehetőségem megszólaltatni, mert egy-két dolgot világosan szeretnék látni.

A Copa América alatt küldtem neki egy SMS-üzenetet, amiben leírtam, hogy figyelünk rá. Válasz nem érkezett.

Miku gyakran bírálta a venezuelai elnök, Hugo Chávez politikáját.

Szevasz, öreg!

Wed, 27 Jul 2011 11:37:00 +0200

A chilei válogatott Alexis Sánchez egy kis településen, Tocopillában nőtt fel, és 14 éves koráig a helyi Club Deportivo Araucóban játszott. Minden egyes alkalommal, amikor a játékos klubot vált, a nevelőegyesület, nevelési költségtérítés címén megkapja az átigazolási összeg közel 1 százalékát. Így volt ez, amikor a „csodagyerek” a chilei Cobreolától elszerződött a szintén chilei Colo Colóhoz, amikor innen az argentin River Plate-hez került, vagy amikor a Rivertől az olasz Udineséhez távozott. Sánchezt, a minap, 43 millió euró fejében leigazolta a Barcelona, és most ez a kis, vidéki csapat, amelynek se irodája, se öltözője, és amely műfüves pályával is csak két éve rendelkezik, 200 millió chilei pesóval gazdagodik.

Az árfolyamot nem ismerem, így tehát hívom a chilei követséget! Jorge Asqui veszi fel a telefont. Magyarul beszélünk. Csak a végén váltunk spanyolra. A követség alkalmazottja mindenekelőtt kiszámolja, hogy a 200 millió pesó nagyjából 300 ezer dollárnak felel meg. Szóba kerül a chilei magyar kolónia, amely a 2. legnagyobb magyar kolónia Dél-Amerikában az argentin után. Jorge arról tájékoztat, hogy honfitársaink közül sokan az 1. világháború után menekültek a csodálatos dél-amerikai országba. Kiderül, hogy a santiagói parlamentben két magyar származású politikus dolgozik. Felhozom az egyik kedvenc írómat, írónőmet Isabel Allendet (aki tudja, olvassa el az „Elmosódó önarckép” című regényt), a chilei játékvezető, Miguel Álvaro García vasárnapi ténykedése mellett sem megyünk el szó nélkül (bár Jorge nem látta a Fradi-Diósgyőr mérkőzést, megállapodunk abban, hogy a bíráskodás nem könnyű szakma), aztán szó esik a chilei bányászokról. Arról érdeklődöm, elkészült-e már a sztori filmváltozata. Jorge azt mondja, az amerikaiak már megvették a jogokat, és rövidesen megkezdődik a munka. (Az egyik spanyol tévéműsorban megemlítették, hogy a katalán színész, Javier Bardem lehet a főszereplő.) Megtudom, hogy a bánya üzemeltetőjét is Farkasnak hívják (Jorge a keresztnevére már nem emlékszik), és a beszélgetés során elhangzik az is, hogy a chilei magyar nagykövetséget másfél éve bezárták.

A Copa América ideje alatt sok mindet elolvastam, így futottam bele a „Tercera” nevű chilei lap egyik cikkébe. Az írásból kitűnik, hogy a Barcelona legfrissebb igazolása, Alexis Sánchez 8 évet húzott le a Deportivo Araucóban, és mihelyt kilépett a „nagyvilágba”, teljesen megfeledkezett a nevelőegyesületéről. A klub elnöke, Frank Dee azt mondja, soha még egy labdával se ajándékozta meg őket. Karácsonykor egy kamionnyi labdát küld a helyieknek, de volt csapatát rendre kifelejti. Dee elmeséli, hogy amikor Sánchez az Udineséhez került, a tranzakció nyomán 3 millió pesót kaptak. Ebből a pénzből kimosatták a szereléseket és vettek néhány lasztit.

„Azóta, hogy elment, csupán egyszer láttam. A helyi stadionban futottunk össze egy meccsen, a haverjaival volt"- idézi fel az eseményeket a klub vezére, aki egy iskolában portásként keresi a kenyerét.

„Szevasz, öreg! Mindösszesen ennyit mondott, majd elviharzott"- jegyzi meg szomorúan Dee.

Talán az a 300 ezer dollár némi mosolyt csal az arcára.

Buenos Aires felett az ég...

Mon, 25 Jul 2011 12:44:00 +0200

A dél-amerikai csapatok közül Uruguay jutott a legtovább a legutóbbi világbajnokságon, és ha csak ebből indulunk ki, akkor a „celeste”, az égszínkék mezben feszítő csapat Copa América-győzelme cseppet sem számít meglepetésnek. Pedig ez a válogatott, legalábbis a szövetségi kapitány, Oscar Washington Tábarez szerint nyomokban sem hasonlít arra az együttesre, amely Dél-Afrikában egészen az elődöntőig menetelt. A „maestro”, „a tanító” mégiscsak tudja, mit beszél, és azt meg pláne, mit csinál. Egy biztos, jól csinálja. 2006-ban vette át harmadszor az uruguayi nemzeti csapatot (a Copán ünnepelhette a 100. meccsét az A-csapat kispadján), és az volt a feladata, hogy kiemelje abból a szürkeségből, ami évek óta jellemezte, noha a válogatott az elmúlt 20 évben 3 világbajnokságot is megjárt. Nesze neked krízis!

Az uruguayi futball néhány esztendővel ezelőtt legalább akkora válságban volt, mint most az argentin. A játékosok, kiváltképpen a légiósok, nem akarták a szájukra venni a kajántói Debály Ferenc József által komponált himnuszt, a Rossini szerzeményekre emlékeztető, Donizetti elemeket is felvonultató melódia hallatán inkább rágóztak, és ha mindez nem volt elég, kimentek az utcára, ahol luxusautóikat burrogtatták, mintegy demonstrálva, hogy ők milyen jómódban élnek. A válogatott, a nép szemében, cseppet sem volt szimpatikus. Tabarez sokat tett azért, hogy a csapat és a szurkolótábor egymásra találjon, és még nagyobb energiákat mozgatott meg annak érdekében, hogy az uruguayi futball ismét divatba jöjjön. Az eredmények nem maradtak el. Az U15-ös válogatottat nemrég meghívták egy franciaországi tornára, az U17-es válogatott néhány nappal ezelőtt a világbajnoki címért játszhatott Mexikó ellen, az olimpia csapat 84! év szünet után ismét kijutott az olimpiára, és a hab a tortán: az A-válogatott a 4. helyen végzett a legutóbbi világbajnokságon! Tabarez évekkel ezelőtt egy jó nagyot csapott az asztalra, majd fogta magát és „átfésülte” a mezőnyt, a legtehetségesebbeket kiemelte és szó szerint „felépítette” őket. A szoros kapcsolatnak, az odafigyelésnek köszönhetően Cáceres, Cavani, Suárez, Lodeiro, Coates, Abel Hernández vagy Gaston Ramírez a különböző korosztályos válogatottaknál szerzett komoly tapasztalatokkal került fel, kerülhetett fel az A-válogatottba. Közben a két Diego, Perez és Forlán lendülete csak rövid időre tört meg, ha megtört egyáltalán. 1999-ben öltötték magukra először az uruguayi válogatott égszínkék trikóját, azóta mindketten stabilan játsszanak a nemzeti csapatban.

A legutóbbi világbajnokságon Forlánt választották meg a torna legjobb játékosának, a 43. Copa Américán is egy uruguayira, nevezetesen Luis Suárezre esett a választás. A legjobb fiatalnak járó díjat szintén egy uruguayi, Sebastian Coates viheti haza. A Fair Play-listán is Uruguay végzett az élen.

Paraguay legyőzésével Uruguay 15-ödször hódította el a Copa Américát, és ezzel fellépett Dél-Amerika trónjára. A Buenos Aires-i Monumental, csakúgy, mint 1987-ben, az uruguayiaktól volt hangos.

Ezek után nem is lehet kérdés, milyen volt Buenos Aires felett az ég.

Kék! Méghozzá (égszín)kék!

Nem utolsó sorban:

Uruguay 7-szer nyert Copa Americát hazai környezetben. Az elsőt 1917-ben, az utolsót 1995-ben.

Vendégségben 8-szor bizonyult Dél-Amerika legjobbjának, 3-szor Buenos Airesben ünnepelhetett: 1916-ban, 1987-ben és 2011-ben.

Forlán immáron a 3. futballista a családban, aki Copa Américát nyer. Elsőként anyai nagypapája, Juan Carlos Corazo emelhette a magasba a legjobb dél-amerikai csapatnak járó díjat, de édesapja, Pablo Forlán is Copa America-győztesnek mondhatja magát.

Forlán, aki nemrég átvette a vezetést a szereplési örökranglistán, a döntőben szerzett 2 góljával beérte az uruguayi válogatott történetének legeredményesebb játékosát, Hector Scaronét. Az Atlético Madrid játékosa 82 válogatott meccsen 31 gólt szerzett.

Az uruguayi válogatott a világbajnokság és Copa America között eltelt időszakban 10 meccset játszott, 22 gólt lőtt, de Forlán egyszer sem tudott gólt szerezni. A csatár közel 1200 percig tartó góltalansági szériája a Paraguay elleni fináléban szakadt meg.

Uruguay, a házigazda Brazília, valamint Spanyolország, Mexikó és Japán társaságában ott lesz a 2013-as Konföderációs Kupán.

Uruguay 41-edszer volt jelen a Copán, e tekintetben is csúcstartó.

Folytatás 2015-ben Brazíliában vagy Mexikóban, és lehet, hogy már 16 csapattal, és könnyen elképzelhető, hogy más néven.

Vigyázz, kész, egy hónap múlva spanyol rajt!

Thu, 21 Jul 2011 11:46:00 +0200

Hangoljunk!

A közelmúltban elvégzett közvélemény-kutatás szerint a 15 évesnél idősebb spanyol állampolgárok 50,6%-a vallotta magát futballőrültnek.

A spanyol futball éves szinten 4-5 milliárd eurót termel, ez az éves GDP 1%-át teszi ki.

Ha megvizsgáljuk a futball indirekt hatásait, ez az összeg eléri a 10 milliárdot.

Spanyolországban továbbra is a futball a legnépszerűbb sportág.

Hispániában 700 ezer igazolt játékost tartanak nyilván.

A spanyolok közel 40%-a rendszeresen futballozik.

A spanyol liga történetében 80-szor avattak bajnokot.

52 alkalommal vagy a Real Madrid, vagy a Barcelona nyerte meg a bajnokságot.

A Real Madrid 31-szeres bajnok, a Barcelona 21-szer végzett a táblázat élén.

42 ízben lett második vagy az egyik, vagy a másik. 20-szor a Real, 22-szer a Barcelona.

25-ször fordult elő az, hogy az egyik bajnokságot nyert, a másik a második helyen zárt.

Mindösszesen 11-szer esett meg az, hogy egyikük nevével sem találkoztunk az első, illetve a második helyen.

A Real kétszer nyert bajnokságot zsinórban ötször, a Barcelona ’90 és ’94 között 4-szer lett bajnok, ez a legjobb győzelmi szériája.

A két együttes összesen 13-szor bizonyult Európa legjobb csapatának. A BEK-, illetve a BL-győzelmek tekintetében 9-4-re a Real vezet.

Spanyolországban csupán 9 csapat nyert bajnokságot. (Angliában 23, Olaszországban 16, Magyarországon meg 14, az 1901-es első kiírás óta.)

Úgy néz ki, egyhamar nem lesz 10.

„Vörösboros kóla”

Mon, 18 Jul 2011 14:12:00 +0200

Milyen ez a 2011-es Copa América?

Hadd kezdjem egy történettel. Lipcsei Peti mesélte többünknek, remélem, a Fradi legendája, nem sértődik meg, ha továbbadom. Amikor a Portóhoz szerződött, a csapattársai kiszúrták, hogy kólával issza a vörösbort, minthogy Magyarországon ezt így szokta meg. Jorge Costa, aki a néphiedelemmel ellentétben az öltöző legkorrektebb képviselője volt, persze, a többiekre sem lehetett panasz, finoman, de Peti tudtára adta, hogy a vörösbort nem szokás „hígítani”, megszentségteleníteni holmi kólával. „A kóla, az kóla, a vörösbor, az vörösbor” – mondta az egykori kiváló portugál hátvéd, a kolozsvári CFR jelenlegi trénere.

A Copa képviselői közel 100 éven keresztül nyelték a tiszta kólát, de aztán jöttek a vörösborosok. Mégiscsak Petinek van igaza? A vörösboros kóla lenne az igazi?

Argentínában rendezték az első Copa Américát. 1916-ban Uruguay örülhetett. A futballtörténelem egyik legnagyobb ünneprontója 1987-ben is megnyerte az Argentínában megrendezésre kerülő legősibb futballtornát. (A ’87-es Copán Maradona, Valderrama, Ferancescoli, Romario és Aguinaga szórakoztatta a publikumot. És 2011-ben? A publikum jobb híján saját magát szórakoztatta.) 24 év után Uruguaynak már csak két akadályon kell túljutnia, hogy ismét bankettet üljön Argentínában. Ez nagyon megy az uruknak…Ha minden az uruguayi terveknek megfelelően alakul(na), akkor a „celeste” 15-ödször ünnepelhet(ne) Copa América-győzelmet, és maga mögé hajítva a szintén 14-szeres győztes Argentínát, egyeduralkodóvá léphetne elő a győzelmi ranglétrán. Nagy szó lenne! Akkor hogy is lenne? Brazília az első dél-amerikai nagy. Ez szent és sérthetetlen. Argentína a második, Paraguay a 3. A legutóbbi vb-selejtezőn Chile végzett, ugye, a második helyen, Paraguay a legutóbbi világbajnokságon eljutott a negyeddöntőig, Uruguay pedig a döntőbe jutásért játszhatott. Akkor most ki az első, a második és a harmadik? Dél-Amerikában összedől a kártyavár?

A sorsolás előtt Argentínát, Brazíliát és Uruguayt a kiemelt csapatok közé sorolták, Paraguay, Chile és Kolumbia a második kalapba került, Peru, Venezuela és Bolívia a harmadikba, Ecuador, Japán (a földrengés miatt végül lemondta a szereplést, Costa Rica vette át a helyét) és Mexikó a leggyengébbe, azaz a negyedikbe.

Az elődöntőkben (már itt tartunk?) a kiemelt csapatokat Uruguay képviseli, a második kalapot Paraguay, a harmadik kalap két együttessel, Peruval és Venezuelával járul hozzá a legjobb négy csapat mezőnyéhez. Erre aztán senki nem számított. A negyedik „vonal” már az első kör után szedhette a sátorfáját, és indulhatott hazafelé: ki Bolíviába, ki Costa Ricába, ki Mexikóba, ki Ecuadorba.

Argentína, Kolumbia, Bolívia és Costa Rica az A-csoportban küzdött. Nem az esélyesnek tartott Argentína nyerte a kvartettet, hanem Kolumbia, amely a három mérkőzésén még gólt sem kapott. Argentína is továbblépett, Bolíviától és Costa Ricától elköszöntünk. A „bolivarok” csak hazai környezetben és főleg La Pazban képesek nagy dolgokra, de ne felejtsük el, hogy 3600 méteres tengerszint feletti magasságban az ellenfelek energiájuk nagy részét nem arra pazarolják, hogy ellenálljanak a bolíviai rohamoknak, hanem arra, hogy levegőhöz jussanak. A beugró Costa Rica, amely a Copa előtt csúnyán leszerepelt az Aranykupán, az olimpiai csapatával volt jelen a tornán. A „ticók”, a 18 éves Joel Campbell vezetésével legyőzték Bolíviát, de ennél többre nem voltak képesek.

A Brazília, Paraguay, Venezuela, Ecuador alkotta B-jelű négyesben Brazília volt a favorit. Ha nehezen is, de Menezes legényei 5 ponttal megnyerték a csoportot. Venezuela is 5 pontot gyűjtött, így Paraguay csak 2. legjobb harmadikként csusszanhatott át a következő körbe. Ecuador kiesett, ám a Levante játékosa, Felipe Caicedo ezúttal sem vallott szégyent. Egy biztos: az ecuadori válogatottban még nem sikerült összehangolni a fiatal és az idősebb generációt. Legalább akkor káosz volt a csapat játékában, mint a közelmúltban, Japánban, amikor egyszerre közel 200 instrumentumot szólaltattak meg. No, persze, nem Ecuador volt a Copa egyetlen, hamisan muzsikáló „bandája”.

Az első körben az Uruguay, Chile, Peru, Mexikó alkotta kvartettben játszották a legszínvonalasabb mérkőzéseket. Chile kimagaslott a mezőnyből, de Peru is úgy jutott tovább, hogy az utolsó mérkőzésének már nem volt tétje. Uruguay sem tétlenkedett, így a fiatal, feltörekvő tehetségekből álló Mexikónak kellett hazautaznia.

A Copa történetében először fordult elő, hogy a meghívott csapatok kéz a kézben távoztak az első kör után. Mexikó, amely a Copa históriájában kétszer is eljutott a fináléig, először kényszerült idő előtti „lelépésre”. A „Tri”, a 12 csapatos mezőnyben egyedüliként, pontot sem szerzett, igaz, csak egygólos vereségeket szenvedett. A közép-amerikai ország, amely U17-es szintén néhány nappal ezelőtt világbajnokságot nyert Uruguay ellen, és amely ebben az évben elhódította az Aranykupát is, rengeteg minőségi játékossal rendelkezik. A Copán látott 18 éves Diego Reyes is ezt a tábort erősíti. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Concacaf vezetői tiltották meg Mexikónak és Costa Ricának, hogy az első csapatával vegyen részt a Copa América 43. kiírásán. A két fiatal együttes jelenléte, nem lebecsülve a játékosokat, erősen rontotta a Copa presztízsét. A Costa Rica-i válogatottban volt olyan futballista, aki az Egyesült Államokban tanul, és csak kedvtelésből futballozik. Az amatőr Calvo egyéb iránt kiváló futballista, és bármelyik magyar csapatban el tudnám képzelni.)

Az első negyeddöntőben jó barátok találkoztak, a másodikban örök ellenségek, a harmadikban a legnagyobb dél-amerikai csapat a kontinens 3. legnagyobbjával (egyelőre maradjunk az eredeti felállásnál, ha ez egyáltalán eredeti), a negyedikben két olyan együttes, amely még sosem tudta megnyerni a Copa Américát.

A Kolumbia-Peru mérkőzésnek Kolumbia volt a favoritja, noha a Copás örökmérleg perui fölényről árulkodott. Nem az esélyes csapat jutott tovább, hanem Peru, amelynek 10 hónappal ezelőtt nem volt sem jövőképe, sem szövetségi kapitánya.

A Rio de la Plata-i derbin Argentína számított esélyesnek, hiszen hazai környezetben játszott. A két együttes, azaz Argentína és Uruguay 30-adszor találkozott egymással a Copa történetében. És most figyeljenek! A legutóbbi mérkőzésig mindkét együttes 13-szor nyert! Kettejük Copás összecsapásán 4-edszer született döntetlen, a tizenegyespárbajt Forlánék nyerték. Továbblépett Uruguay, a torna legfegyelmezettebben játszó csapata.

Az első elődöntőben Peru-Uruguay mérkőzésre kerül sor.

A Brazília-Paraguay negyeddöntőből a logika szerint Brazíliának kellett volna tovább masíroznia. Neymarék 120 percen keresztül uralták a párharcot, ám az a csapat, amely négy tizenegyesből egyet sem tud gólra váltani, nem érdemli meg, hogy ott legyen az elődöntőben.

A négy negyeddöntő közül a Chile-Venezuela meccs tűnt a „legtisztábbnak”. A chilei válogatott, a toronymagas esélyes, amely azért utazott Argentínába, hogy elhódítsa fennállásának első Copa Américáját, nem bírt a torna meglepetéscsapatával, a „vörösborosokkal”, a „vinotintóval, amely története legnagyobb sikerét érte el azzal, hogy bejutott a legjobb négy közé. Fedor Mikiék az elődöntőben Paraguayjal találkoznak.

Egy pohár vörösbort mindenkinek!

Ez még jöhet kólával..

Nem utolsó sorban….

A 18 csoportmeccsen 37 gól esett. Kevés! A negyeddöntőben összesen hét, ám a rendes játékidőben csupán 5. Jóindulattal meccsenként 2 gól. A legutóbbi Copa Américán, Venezuelában az elődöntőbe jutásért folytatott küzdelemben Mexikó 6-0-ra verte Paraguayt, Brazília 6-1-re Chilét, Peru kapott egy négyest Argentínától, Uruguay pedig 4-1-el vetett véget a venezuelai álmoknak. Csak a négy meccsen 22 gól született, a 2007-es venezuelai Copa Américán összesen 86. Hol vagyunk mi ettől?