Sport1tv.hu

Larry Legend történelmet ír

Thu, 17 May 2012 06:48:00 +0200

Példa nélküli hőstett ez, hiszen korábban senki sem volt képes játékosként, edzőként és szakvezetőként is a csúcsra érni. A háromszoros MVP Bird ugyanis volt már az Év Edzője is még 1998-ban.

Ez a mostani elismerés az elmúlt kilenc év szorgos és gyakorlatilag szakmai munkájának az elismerése. Vannak franchise-ok, amelyek évtizedig tapicskolnak térdig a salakanyagban. Bird bámulatos gyorsasággal robbantotta szét, majd építette újjá a csapatot a detroiti mészárszék után és erre a szezonra ha nem is bajnokesélyes, de egy kifejezett kellemetlen csapatot faragott a Pacersből, amellyel a Heatnek, különösen Bosh nélkül, nagyon nehéz dolga lesz.

Mitől lesz valaki jó szakvezető? Azt gondolom, hogy ez alapvetően három tényezőtől függ: hogyan draftol, hogyan igazol és milyen szakmai stábot állít fel.

A Drafton gyakorlatilag nem tud hibázni. A keret tele van “saját nevelésű” játékosokkal, mint George (2010), Hansbrough (2009), Granger (2005) vagy (ugyan kis áttétellel) Hibbert (2008). A neheze csak most jön, hiszen ahogy a csapat egyre jobb, úgy értéktelenednek el a pickek.

Bird átgondoltan építkezik, nem ugrott bele egy kockázatos üzletbe sem, így második körös csapata jelenleg mindössze a liga 22. legdrágább kerete. Ráadásul a helyzet csak javulni fog, mivel jövőre kikerül a könyvelésből Posey és Foster összesen csaknem 10 milliós fizetése. Ez azt jelenti, hogy Bird, ha akar és engedélyt kap rá, idén nyáron rámozdulhat, akire csak akar, a pénze meglesz rá.

Sietnie kell, mert újoncszerződésüket töltő játékosainak (a fent említett George-Hansbrough-Hibbert triónak) hamarosan meg kell tömnie a zsebét és akkor már nem lesz ekkora mozgástere.

Ha valamit mindenképpen szeretnénk a szemére vetni, az Danny Granger enyhe túlárazása, de akkor ez teljesen indokoltnak tűnt, a hiba inkább a játékos készülékében van.

A végére maradt az edző kérdése, ahol ismét csak fejet kell hajtanunk Bird döntése előtt, amikor bizalmat szavazott a zöldfülű Frank Vogelnek, aki elsőrangú munkát végez.

Larry Bird néhány év alatt a halálra ítélt csapatból egy fiatal, hajtós, balhés karakterektől mentes gárdát pakolt össze egy olyan edző helyzetbe hozásával, akire a jelek szerint jól reagálnak a játékosok.

Most már a tulajdonosokon a sor, hogy kinyissák a pénztárcájukat, mert a bajnoki esélyekhez még egy húzóemberre és a fiatal játékosok megtartására lesz szükség, ami könnyen a luxusadó közelébe sodorhatja a csapatot.

Ha valahol, itt érdemes, hiszen ahogy a mondás tartja:
“In 49 States, It's Just Basketball, But This Is Indiana.”

Vannak mondatok, amelyeket nem szabad lefordítani.

Mire lehet képes a Lakers?

Mon, 14 May 2012 01:20:00 +0200

Aki ismer, tudja, hogy a Lakers nincs a kedvenc 29 NBA-csapatom között, de azt sem rejtettem sosem véka alá, mennyire tisztelem, amit a közelmúltban elértek, noha újkori tündöklésük emblematikus alakját, Kobe Bryantet a mai napig nem sikerült megfejtenem, pedig 16 éve próbálom.

Az első kör nehéz szülés volt. Kellett hozzá az élete egyik legjobb meccsét játszó Steve Blake és az eltiltásából visszatérő Ron Artest is.

A pihenésbe lassan már belefáradó Thunder ellen nehezebb dolguk lesz.

Ahogy én látom, ennek a csapatnak csak papíron van edzője. Mike Brown gyakorlatilag annyit tud hozzátenni a meccsekhez, hogy eldönti, ki legyen fent a pályán, de úgy sejtem, ezt is csak addig, amíg Kobe felül nem bírálja. Az egyértelmű, hogy Bryant a saját feje után megy, és mint egy real-life Harvey Dent, eldönti meccs előtt, hogy ma a csapatember vagy a labdamágnes lép pályára. Az sem lehet vitás, hogy Brown kérései Bynumnak az egyik fülén be, a másikon ki. Anélkül, hogy túlmagyaráznám, maradjunk abban, hogy nem ideális felállás, ha a két legjobb játékosod sz***k a fejedre.

Ha már Kobe Bryantnél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a 2012-es modell már nem nagyon ver meg senkit labdavezetésből. Szinte biztos, hogy még képes rá, de meg sem próbálja. A 2012-es modell minden eddiginél többet dolgozik pozícióból és ahelyett, hogy pumpálná a labdát, inkább labda nélkül keresi a tiszta dobóhelyzeteket. Arról pedig akár el se kezdjünk beszélni, hogy mennyire hidegen hagyja, ha védő áll előtte. Három induló- és két dobócsel után nincs ember, aki akár csak megzavarni képes lenne a dobását.

A gond nem vele van, illetve nem a pontszerzői “munkásságával”. Ő is tudja, mi is tudjuk, mindenki tudja, hogy a Lakers akkor és csak akkor reménykedhet abban, hogy eljut a döntőbe, ha Török Péter szavajárását idézve “osztoznak a javakon”. Nézzünk végig a második körbe jutott csapatok keretén! Bynum a legjobb center és meggyőzhető vagyok arról, hogy Gasol a legjobb erőcsatár. Így is kell játszaniuk és így is kell játszatni őket. Ebben Kobe-ra kulcsszerep hárul, egyrészt mivel Bynum rá talán még hallgat, illetve a támadások hangszerelése, hiába van Sessions személyében végre igazi irányítója a csapatnak, az ő feladata.

Ha viszont Gasol és Bynum, akkor Ibaka és Perkins. Utóbbi nem biztos, hogy pályára kerül az első meccsen, de ha igen, akkor a két Los Angeles-i óriásnak össze kell kapnia magát, mert a denveri óvoda után most két minden hájjal megkent verőlegényt kapnak a nyakukba, akik minden trükköt ismernek, amivel megúszhatják a faltokat.

Gasol labilis idegrendszere közismert, ha nem fogja megkapni a fújásait, könnyen széteshet a játéka. Bynum pszichéje pedig egyszerűen nem alkalmas az élsportra, bármikor leolvadhat és jöhet egy olyan megmozdulás, ami meccsekre kivonhatja a forgalomból. Érdemes megnézni, hogy egy gyakorlatilag már lefutott meccsen mit vert McGee-re a 7. meccs végén.

Ha minden összejön, akkor képesek lehetnek megfogni a Thundert, de nem tagadom, továbbra is meg lennék lepve, ha ez megtörténne.

A beharangozóban 4-2-es Thunder-diadalt jósoltam. Egyelőre nem láttam semmi olyat, ami gyökeresen változtatna álláspontomon, de Perkins állapota miatt megajánlok Bryantnek egy 4-3-at.

Azonban 16 év nagy idő. Arra például pont elég, hogy az ember megtanulja, hogy Kobe Bryant ellen ne fogadjon. Egy hetedik meccsen különösen nem. Tegnap zsinórban a 11.-et nyerték meg, ha minden igaz. Szóval...

Díjeső II.

Sat, 28 Apr 2012 09:27:49 +0200

Az Év Újonca - Kyrie Irving, Cleveland Cavs

A szezon előtt azt hittem, hogy Irving elszalad a díjjal, de aztán megláttam Rubio első meccsének az összefoglalóját és újra beleszerettem a kis kócos spanyolba.

A Wolves játékát nem lehetett nem imádni és ebben főszerepe volt Rickynek, aki szemmel láthatóan élvezte, hogy az Európába exportált “maradék” helyett a világ legjobb atlétáinak minden korábbinál vadabb alley-oop passzokat adhat. Ha nem sérül le és a Minnesota bejut a playoffba, nálam ő az Év Újonca, így viszont Kyrie Irving kapja, egyébként teljesen megérdemelten.

Ahhoz képest, hogy a szezon előtt a legtöbben húzták a szájukat, és óva intettek mindenkit attól, hogy túl sokat képzeljen bele a játékába, Irving újonc irányítóhoz képest parádés dobószázalékkal zárta első idényét, ráadásul a 82games.com adatai szerint ő volt az egész liga legtermelékenyebb játékosa (megelőzve Durantet és Anthonyt) clutch szituációkban, azaz azoknak a meccseknek az utolsó öt percében, amikor a két csapat között öt pontnál kisebb a különbség.

A 3-5. helyeknél vért izzadtam, hiszen rengeteg említésre méltó teljesítmény volt még a ligában. Végül Thomasnak (Kings) és Shumpertnek (Knicks) egyszerűen nem tudtam helyet szorítani.

2. Ricky Rubio, Minnesota Timberwolves
3. Kenneth Faried, Denver Nuggets
4. Kawhi Leonard, San Antonio Spurs
5. Klay Thompson, Golden State Warriors

Legtöbbet Fejlődő Játékos - Gerald Henderson, Charlotte Bobcats

Kezdjük azzal, hogy aki Jeremy Lint ebben a kategóriában jelöli, azt én egyszerűen kinevetem.

Egyrészt másodévesnek én sosem adnám ezt a díjat, mert a legtöbb esetben a statisztikák becsapósak. Egy újonc - hacsak nem egy instant sztárról van szó - élete kemény. Hozzá kell szoknia egy elképzelhetetlenül feszes menetrendhez, folyamatosan teljesítenie kell, a játékideje ingadozik, februárban megfejeli a “rookie wallt” és még sorolhatnám. Nekem az a természetes, ha a második szezonban javulnak a statisztikák, én ennél meglepőbb fordulatokat keresek.

Ezért nincs Cousins, nincs Monroe, stb.

Másrészt egy mindössze 64 meccsből álló pályafutást én nem tartok megfelelő mintának bármilyen díj megalapozott odaítélésére.

166 meccset már inkább, ugyanis Gerald Henderson pontosan ennyit játszott le a szánalmas Charlotte Bobcats színeiben, amelynek egyetlen értékelhető teljesítményt nyújtó játékosa volt. A harmadéves Henderson élt a Wallace és Jackson távozásával keletkezett űrrel és több kategóriában is a liga leghatékonyabb támadójátékosai közé tartozott.

Tette mindezt egy olyan mentális környezetben, ahol bármerre nézett, csak a pusztulatot és a beletörődést láthatta és a veterán csapattársak hiánya miatt csak magára számíthatott.

2. Ersan Ilyasova, Milwaukee Bucks
3. Goran Dragic, Houston Rockets
4. Andrew Bynum, Los Angeles Lakers
5. Ryan Anderson, Orlando Magic

Legjobb Hatodik Ember - James Harden, Oklahoma City Thunder

Ezt a kategóriát nem kommentálnám hosszabban. Harden a liga bármelyik csapatában kezdőjátékos lehetne, mégsem háborog, csak buja szakálla mögé rejtőzve a liga 7. (!) leghatékonyabb támadógépezeteként teszi a dolgát.

2. Lou Williams, Philadephia 76ers
3. Jason Terry, Dallas Mavericks
4. Al Harrington, Denver Nuggets
5. Mo Williams, Los Angeles Clippers

Legjobb védő - Tyson Chandler, New York Knicks

Nem igazán szeretem ezt a díjat, nem tartom igazságosnak, mert a liga kényszeresen centereknek adja, mivel a statisztikák igazán csak az ő teljesítményüket tudják mérni. Az elmúlt 20 évben írd és mondd két alkalommal fordult elő, hogy kisember kapta az elismerést.

Ennek ellenére én sem szakítom meg a sort és a Knicks centerét választom. De jó okaim vannak!

Kevesen számítottak rá, de tagadhatatlan, hogy a Mavs védekezése legalább annyit nyomott a latban a tavalyi döntőben, mint a támadójátéka. Ennek a kiváló védekezésnek pedig Chandler volt a vezére.

Távozása be nem gyógyuló sebet ütött a Mavs testén, a csapattársak (főleg Dirk) nehezen tudtak megbékélni a nem szakmai, hanem üzleti alapokon hozott döntéssel.

New Yorkba érkezése után a D’Antoni által “vezetett” csapat Chandlerrel a palánk alatt a liga egyik legjobban védekező gárdájává vált és a hatékonyságuk Woodson hatalomátvétele után csak javult.

A tények a keretet elnézve, ahol kis túlzással Jeffriesen és Shumperten kívül igazán senki nem szeret (és tud) védekezni, megint csak Chandlerre irányítják a reflektorfényt, aki nem csak a verekedésből veszi ki a részét, hanem a teljes védekezési sémát átlátja és irányítja.

Emellett, bár ez ebben a kategóriában nem fontos, egy tisztességes irányítóval a túloldalon is használható, ahogy ezt a Linsanity során megtapasztalhattuk.

2. Serge Ibaka, Oklahoma City Thunder
3. LeBron James, Miami Heat
4. Dwight Howard, Orlando Magic
5. Kevin Garnett, Boston Celtics

Év Edzője - Gregg Popovich, San Antonio Spurs

Popovich díja többszörösen megérdemelt. Amikor látta, hogy a keret már nem alkalmas arra, hogy fojtogató védekezéssel nyerjen bajnokságot, megfiatalította és felgyorsította a csapatot.

A két öregembert, Duncant és Ginobilit egy érett, és Popovich bizalmát végre elnyerő Parker rendezgeti a pályán, körülöttük pedig szuperhajtós kiegészítő emberek teszik a dolgukat egy példátlanul mély keretben, amelyet szezon közben tovább mélyítettek Diaw, Jax és Mills hozzáadásával, akiket Popovich azonnal bedobott a mélyvízbe, mégis, a csapat ütemet sem vesztett.

A játékpercek parádésan menedzselése miatt nem túlzás azt állítani, hogy a Spurs kipihenten várja a rájátszást, amelynek ők az egyik (ha nem a legnagyobb) esélyei.

2. Doc Rivers, Boston Celtics
3. Tom Thibodeau, Chicago Bulls
4. Lionel Hollins, Memphis Grizzlies
5. Frank Vogel, Indiana Pacers

Díjeső I.

Tue, 24 Apr 2012 07:27:46 +0200

Bár a játékosok majdnem beledöglöttek, nekünk, nézőknek nem lehetett panaszunk a sűrített menetrendre. Gyakorlatilag minden estére jutott egy-két rangadó és az eszelős hajtás miatt egymást követték a “totógyilkos” meccsek.

Ráadásul a 66 állomásos alapszakasz miatt a mezőnynek nem volt ideje szétszakadni, így elmaradt az All-Star gálát hagyományosan követő zombulás és az utolsó hetekre általában jellemző “legyen már vége” fázis is.

Ha már úgyis itt vagyok, arra gondoltam, hogy a következő napoban akár meg is oszthatnám veletek, hogy szerintem kinek kellene kapnia az ilyenkor kiosztásra kerülő díjakat.

Ismétlem, szerintem, tehát nem a következő hetek történéseit igyekszem megjósolni.

Vitatkozni ér, sőt, tulajdonképpen kötelező is.

MVP - LeBron James, Miami Heat

Van, akit megleptem? Kétlem. Az utolsó másfél hónapban állítólag már csak az volt a kérdés, hogy ő vagy Kevin Durant. Egyértelmű, hogy ő, az elmúlt négy évben már harmadszor.

Amikor ritkán látható eleganciával távozott Clevelandből, a legtöbb szakértő egyetértett abban, hogy James és Wade feláldozta az egyéni elismeréseket a bajnoki címek érdekében. Akkor még tényleg nehezen hihető volt, hogy a két dudás el tudna férni a floridai csárdában úgy, hogy a harmóniák mellett szólózni is tudjanak.

Erre mi történik? James toronymagasan első, Wade pedig kevéssel lemaradva harmadik John Hollinger játékoshatékonysági listáján.

LeBron tavaly nyáron végre elkezdett dolgozni a palánk alatt játékán, aminek meglett az eredménye, mert ebben a szezonban a 21. leghatékonyabb játékos volt pozícióból. Zárásból még ennél is eredményesebb (labdával 14., labda nélkül 17.), ahogy a leindításokat befejezi, az meg...

És akkor a védekezéséről még nem is beszéltem, pedig úgy tűnik, hogy idén valóban célul tűzte ki magának, hogy mind az öt posztot hatékonyan tudja hatástalanítani.

Emellett mind mezőnyből (53%), mind a triplavonal mögül (36%) pályafutása legjobb évét zárja és az idei szezon 25 legjobb egyéni teljesítménye közül 4 az ő nevéhez fűződik.

Félreértés ne essék, ha melléteszem Durant statisztikáit, alig marad el James mögött, ráadásul idén iszonyatosat fejlődőtt védekezésben, és a legjobb egyéni teljesítmények közül övé a 2. (51 pont, 8 pattanó a Denver ellen), illetve a 4. (40 pont, 17 pattanó a Minnesota ellen), de összességében James fölénye mégis elsöprő.

LeBron 27 évesen ott tart, hogy hiába csatlakozik egy olyan illusztris társasághoz, mint a hozzá hasonlóan háromszoros MVP Bird, Dr. J., Magic és Moses, ez az égvilágon senkit sem érdekel. Beleértve őt is. Számára már csak a bajnoki cím megszerzése jelent kihívást, azt viszont pusztán a képességeivel nem fogja tudni megszerezni, fejben kell felnőnie a feladathoz.

Azért csak talál majd helyet az öreg Maurice-nak a vitrinben...

2. Kevin Durant, Oklahoma City Thunder
3. Kevin Love, Minnesota Timberwolves
4. Tony Parker, San Antonio Spurs
5. Chris Paul, Los Angeles Clippers

Ez eddig papírforma, volt de izgalmasabb lesz. Az Év Edzőjével folytatjuk...

Megint önzőzöm

Fri, 20 Apr 2012 07:52:00 +0200

Majd kijavít, ha tévedek, de azt hiszem, hogy Szaniszló Csabi és én együtt vesztettük el a szüzességünket. A Sport TV egyik alámondójában történt a dolog és természetesen NBA-kommentálásról van szó.

Ő nemrég érkezhetett a csatornához, én meg hetekkel korábban írtam egy önbizalomtól duzzadó levelet a fent említett Máté Pálnak, hogy legyen szíves a következő szezontól szakkommentátorként alkalmazni, mert nem hiszi el, mennyire jó vagyok.

Tényleg nem hitte el, mert néhány nappal később behívott a székházba, leültetett a szobájában és a levelem alapját képező gátlástalan öntömjénezés hatására távollétükben is megdícsérte a szüleimet, hogy milyen nagyképű gyereket neveltek belőlem. Szerencsére ezután azt mondta, hogy egy negyedet kommentáljak le próbaként, felveszik, meghallgatják, aztán kiderül.

A két csapat a Suns és a Mavs volt. A kommentátor meg egy srác, akit addig sosem láttam-hallottam: Csabi. Hat óránál többet egy perccel sem készülhettem többet arra az egy negyedre, de meglett az eredménye, mert 2005 karácsonyának első estéjét már a Sport TV stúdiójában tölthettem. Ahogy az azóta eltelt hat évben is mindig.

Hát így ismerkedtünk meg. Több nikotinmentes (ő is, én is) év után ma már hihetetlen, de első közös élő meccseink félidejében egymást kínálgattuk cigarettával a székház hátsó bejáratánál és nagyon elégedettek voltunk a sorsunk alakulásával.

Valamiért azt gondolom, hogy kapcsolatunk akkor fordult komolyra, amikor 2008 nyarán felhívott, hogy menjünk ki Berlinbe és közvetítsük a helyszínről a Hornets-Wizards előszezon meccset. Ő már akkor talán túl volt néhány vidéki magyar bajnokin, ezért biztos jobban viselte a látottakat, én napokig nem hittem el, hogy egy sajtótájékoztatón kérdéseket tettem fel Byron Scottnak, és hogy ha akartam volna, megnyalhattam volna Caron Butler vádliját, aki pont a felezővonalnál található kommentátorállásunkra pattintotta fel ránézésre 56-os cipőit, hogy bekösse.

Ha eszébe jut, a mai napig Mr. Tarajsnak szólít a telefonban, mivel a passomra ezt sikerült ráírniuk az NBA illetékeseinek.

A következő állomás a Slamball sorozat jogainak megvásárlása volt, ahol végre ő is lazábbra vehette a figurát és együtt vinnyoghattunk a röhögéstől a Ninja Jungle Warrioron vagy az alapító (és tökbéna) Mason Gordonon.

Mivel szeretem, ha az olvasóim a cikk végén még ébren vannak, ezért nem foglak benneteket a bromance-ünket alakító összes projekt minden apró részletébe beavatni (Facebook, Twitter, Kommentátorállás, sport1tv.hu, stb.), így átugrok a DVD-n néhány fejezetet, egészen egy 2011. decemberi telefonhívásig, amelyet a feleségem unszolására kezdeményeztem, aki már rágta egy ideje a fülemet, hogy csináljak Csabival egy közös rádióműsort, mert szerinte annyira jók vagyunk együtt.

Így visszaolvasva talán nem túlzás azt állítani, hogy neki (nem Csabinak, a nejemnek) köszönhető a hetedik adására készülő Alley-oop, amely jobb napjain Magyarország egyik leghallgatottabb podcastje és melynek felvétele - számomra mindenképpen - az adott hét fénypontjai közé tartozik és úgy tűnik, ő sem bánja, ha minél gyakrabban sort kerítünk rá (nem a nejem, hanem Csabi).

Csabi egy igazi polihisztor, aki annak ellenére, hogy az ország egyik legjobb kommentátora, úgy döntött, hogy kitanul egy új szakmát és ahogy én látom, a közvetítési jogok területén sem vall szégyent, amit a Lenge Liga megszerzése is ékesen bizonyít.

Annak ellenére, hogy kapcsolatunk korlátozódhatna csak az NBA-hez köthető dolgokra, az elmúlt hat és fél évben ajánlottunk egymásnak könyvet, játékot, filmet, zenét, hardvert és aranyérkrémet. Az egyik kakukktojás.

Mondtam, hogy talán még sosem éltem vissza ennyire azzal, hogy itt arról írhatok, amiről akarok. Ma pedig ezekkel a sorokkal akartam boldog 30. születésnapot kívánni az én Csabi barátomnak!

All-Bruszt Team

Wed, 18 Apr 2012 23:18:41 +0200

Elsős gimnazista voltam, amikor rájöttem, hogy a Teremtő nem kosárlabdázónak szánt. A Szinyei Merse Pál Általános Iskola és Gimnáziumba akkor érkezett meg ugyanis Horváth András, aki főállásban az MKOSZ akkori főtitkárának a fia, mellékállásban pedig a legjobb kosaras volt, akit addig szerencsém volt testközelből látni.

Riska minden mozdulatából sugárzott a természetesség, a tehetség és persze a rengeteg munka, amit addig a játékába fektetett.

Én ezzel szemben annyira ígéretes voltam, hogy az első keretszűkítésnél csak azért nem tettek ki a csapatból, mert - ahogy a történetek szerint az összes NBA-játékos - én tényleg elsőként érkeztem az edzésre és utolsóként indultam haza.

A szezon első meccseit utcai ruhában ültem végig, mert mez nem jutott. Aztán valaki megsérülhetett, mert egyszer csak enyém lett az 5-ös számú mez. Ezzel kapcsolatban csak annyi érdekességet szeretnék megjegyezni, hogy a csapat az Angliában élő ex-Szinyeis szakembertől, Németh Lászlótól kapta ajándékba a mezeket, aki valamiért jó ötletnek tartotta, hogy a méretezés a mezszámokkal együtt nőjön, így nekem egy paszentos S-es jutott. Akkor mondjuk még belefértem.

Újabb hetek teltek edzéssel, illetve a kispad koptatásával, de most már, ha nem húztam melegítőt, fáztam is.

A Széchenyi ellen kaptam először lehetőséget, kb. két percet. A mai napig emlékszem az első, tétmeccsen eldobott zicceremre: oldalba toltam a palánkot.

Aztán jött a sorsfordító meccs, Szóga Tamásnak szétszakadt a térde (vagy a bokája), én pedig az első félidő közepén beállhattam a helyére. Kiharcolt támadó, labdaszerzés, lelkes játék. A következő meccsen már kezdtem. És a következő három és fél évben is.

Sosem játszottam látványosan, de amikor erőm engedte, megdöglöttem az emberemen és megdolgoztattam a védőmet. És a brusztolós, szorgalmas játékosok a kedvenceimmé váltak. És most meg is mutatom, hogy a jelenleg is aktívak közül kik a kedvenceim.

Hölgyeim és Uraim! Az All-Bruszt Team, a csapat, amely felszántja a parkettát, amely nem ismer elveszett labdát, amely lehet, hogy 30 pontot dob, de csak 27-et kap és még sorolhatnám.

PG: R. Westbrook
Ez az ember egy alien. A liga tele van elsőosztályú zsákolókkal, de amit ő csinál, miután a lábai elhagyják a talajt, az nekem kedvesebb Griffin összes rántásánál. A szíve helyén atomerőmű, az agya helyén vatta, de kevés olyan játékos van, akivel szívesebben mennék egy késeléssel is kecsegtető összejövetelre, mint vele.

SG: T. Allen
Az egykori “Trick or Treat” Tony mára stabil kezdőember lett a liga egyik liblingcsapatában, a Memphisben. Ennek az oka nem az volt, hogy hirtelen megtanult volna dobni vagy passzolni. Allen egy összezárt állkapcsú pitbull ragaszkodásával őrzi emberét, a passzsávokat folyamosan kontrollálja, az ellenfél palánkja alatt pedig mindig tisztában van azzal, hány kiló és hatékonyan termeli a pontokat.

SF: L. James
Nem tudom kihagyni. Ritka, hogy egy ennyire tehetséges ember egyben ennyire szorgalmas, és ha a helyzet úgy hozza, brusztolós legyen. A hamarosan 3. MVP-címét is behúzó filantróp a fáradtságot csak pletykákból ismeri. Nemcsak a támadásban lehet rá (legalább három negyeden át) számítani, a védekezésben is egy szörnyeteg, mind az öt pozíciót képes lefogni. Emellett DNS-szinten kódolt labdaszerző és félelmetes érzékkel blokkoló játékos, legyen szó szemtől-szemben, besegítésből vagy hátulról érkező becsületsértésről.

PF: K. Faried
A hínárhajú Manimal februárig csak vasár- és ünnepnapokon került pályára, aztán a sérüléseknek köszönhetően az aktív rotáció tagja lett és mostanra ott tartunk, hogy Hollinger PER mutatójában a 17. legjobb és ha teljesítményét 48 percre vetítjük, 203 centis magassága dacára a liga Top-5 pattanózója! Aki látta már játszani, egyetérthet abban, hogy a helye ebben a csapatban megkérdőjelezhetetlen. Tettei súlyát csak megsokszorozza, hogy mindezt ezzel a frenetikus hajkoronával hajtja végre.

C: J. Noah
A centerposzton is egy kis kócos kerül bevetésre. A mókás frizura, a kalandos fogsor, a kajla dobás ne tévesszen meg senkit: Noah az egész liga egyik legkellemetlenebb ellenfele. Egyrészt idegesítő az egész lénye, másrészt védekezése szívós, támadójátéka kiszámíthatatlan, tipikusan az a játékos, aki ‘A’ este életveszélyes, ‘B’ este terített betli, ezért egy pillanatra sem lehet levenni róla a szemet.

És a cseresor:
J. Barea - A. Bradley - A. Igoudala - L. Amundson - R. Turiaf

Szerintetek kinek lenne még helye az All-Bruszt Teamben?!?

Keresztelő

Sun, 15 Apr 2012 14:25:48 +0200

Benson ugyanis kijelentette, hogy a franchise-nak új névre van szüksége, legalább olyan jóra, mint a Jazz, amely az utolsó New Orleans-i csapattal együtt 1979-ben Salt Lake Citybe költözött.

Az NBA ugyanis nem a városoknak, hanem a majdani tulajdonosoknak ajánlja fel a csapatalapítás jogát és a “leánykori név” megváltoztatását csak a legritkább esetben engedélyezi.

Így fordulhat elő, hogy Stockton és Malone a városhoz sokkal inkább passzoló Utah Virgins helyett a Jazz legendái lettek.

Így fordulhat elő, hogy a Lakers annak ellenére Lakers, hogy a város közelében nem nagyon találni tavakat, szemben a “szülővárossal”, Minneapolisszal.

Így fordulhat elő, hogy a memphisi franchise Grizzlies maradt, noha a városban csak akkor látni grizzlymedvét, ha Hamed Haddadi leveszi a mezét.

Egy szó, mint száz, ha össze akarjuk számolni az NBA történetének névváltozásait, az egyik kezünk is elég lesz hozzá.

Amikor a buffalói NBA-csapat San Diegóban költözött, a Braves nevet maguk mögött hagyva az egykoron kiemelt fontosságú kikötővárosban gyakran megforduló hajótípus, a clipper nevét vették fel.

A Syracuse Nationals 1963-ban cserélt gazdát és nevet, utalva az új otthonban, Philadelphiában történt legfontosabb eseményre, a Függetlenségi Nyilatkozat 1776-os aláírására.

A Cincinnati Royals igazából nem is változtatott nevet, amikor átkeresztelték Kingsre, hiszen a jelentés nem változott. Amiért mégis meg kellett lépni: az új otthonban már volt egy Royals nevű csapat.

A Bullets az egyetlen olyan csapat, amely egy centit sem mozdult, mégis nevet változtatott, mégpedig azért, mert az eredeti Bulletset túl erőszakosnak gondolták az “illetékesek”.

A végére hagytam Seattle szomorú történetét, akiktől elrabolták a csapatukat. Vigaszuk legfejlebb annyi lehet, hogy a város megtarthatta a SuperSonics nevet, hátha lesz még egyszer NBA-alakulata. A Thunder az oklahomai viharos időjárás után kapott nevet.

És most a Hornets, amelynek néhány évszázad csúszással Lord Cornwallis lett a keresztapja, amikor darázsfészeknek nevezte Charlotte végsőkig ellenálló városát.

A nép véleménye akkor is fontos volt, mielőtt a közösségi média átalakította volna az életünket, így sok csapat a lakók javaslatai alapján kapta a nevét, hol jobbat (Suns), hol rosszabbat (Raptors).

Könnyen lehet, hogy a Hornets is így kap új nevet.

Nektek van ötletetek egy, a városhoz kapcsolódó, jól hangzó, könnyen logósítató névre?

Ha igen, akkor a kommentekben várom a javaslatokat.

Csivitelj!

Thu, 29 Mar 2012 15:05:43 +0200

Aki hallgatja az Alley Oopot, az a múltkori adás óta tudja, hogy @szcsaba és én, @bazska is inkább lemondanánk a Facebookról, mint a Twitterről. Ez különösen az én esetemben nagy áldozat, mivel ellentétben kommentátortársammal, nekem vannak barátaim is. Még.

Szóval a Twitter jó, a Twitter szép és ha megfelelő embereket követsz, napok alatt az első számú információforrásoddá válik és még barátokat is szerezhetsz.

Sajnos itthon a vártnál és a kívánatosnál lassabban terjed és fejlődik, elsősorban a tinédzserek körében menő, akikben a koruk mellett az a közös, hogy rajonganak SP-ért vagy Fluorért vagy mindkettőért.

A tengerentúlon ennél sokkal nagyobb kultusza van a "csiripelésnek" és ebben nagy szerepe van az NBA-játékosoknak is, akik az elsők között ugrottak fel a zenekari szekérre. Persze mint mindent, ezt az eszközt is meg kellett tanulni használni. Emlékezetes, hogy a hőskorban (2009-ben) Charlie Villanuevát egy meccs szünetében küldött tweetje miatt sarokba állították, de a nyáron a Heat tulajdonosa is összecsipogott magának egy félmillás büntetést.

Ma már ott tartunk, hogy gyakorlatilag minden NBA-játékos elérhető Twitteren és ezt a tényt az NBA marketingcsapata is meglovagolta. A kezdeményezés a "Has Handle" fantázianevet kapta, kihasználva, hogy ez egyszerre jelenti azt, hogy használja a szolgáltatást és jól bánik a labdával. A végeredmény pedig egy nagyon visszafogott pólósorozat, amelynek hátán a mezszám felett a felhasználónév, elöl a csapat logója mellett pedig egy kettőskereszt található, amit a Twitteren témamegjelölésre használunk.

Az igazán jó ötletekben az a zseniális, hogy akár neked vagy végső esetben nekem is eszembe juthatott volna. Ez is ilyen.

Aki még nem regisztrált, annak meg Twitterre fel, nem fogjátok megbánni!

Gyakorlati lépések:

Regisztrálj a twitter.com oldalon!
Kövess az érdeklődési körödnek megfelelő accountokat!
Először csak olvass és ismerd meg az írott, illetve az íratlan szabályokat!
Szállj be a beszélgetésbe!

Sok hűhó semmiért

Fri, 16 Mar 2012 01:56:39 +0100

A nap nagy nyertese a Los Angeles Lakers. Úgy erősítették meg a csapatot, hogy a Bryant-Gasol-Bynum trió együtt maradt, igaz, hogy együtt kell élniük azzal, hogy a világ egyik fele szívtelen szemétládáknak tartja őket, amiért elküldték a dicsőséges múlt két meghatározó játékosát, Fishert és Waltont. Cserébe érkezett Ramon Sessions személyében egy fiatal és tehetséges irányító, aki úgy sejtem, hogy alig várja, hogy átlépjen Kyrie Irving árnyékából Kobe Bryantéba. A Houstonból átcuccoló Jordan Hill akár még fontos szerepet is játszhat Bynum tehermentesítésében, ha meg nem jön össze, a szezon végén mehet, ahová akar. Bajnokesélyesnek ettől még nem nevezném a Lakerst, de sokoldalúbb, mélyebb csapatként jöttek ki a kanyarból.

A nap nagy vesztese a New Jersey Nets, akik Howard döntésével minden bizonnyal elveszítették Deron Williamset is, aki a nyáron valószínűleg Dallasba fog szerződni. Utolsó utáni szalmaszálként elhozták Portlandből Gerald Wallace-t, de nem hiszem, hogy a korát egyre nehezebben letagadni képes veteránnak sikerül meggyőznie D-Willt, hogy várjon még egy évet, hátha Howard 2013 nyarán meggondolja magát.

Nem lehet kihagyni a liga történelmének talán legpechesebb csapatát, a Portland Trail Blazerst sem, akiknek most lett elegük az idei vesszőfutásból és 24 órán belül elküldték az edzőt, Nate McMillant, felbontották a tragikus sorsú Greg Oden szerződését és elcserélték Gerald Wallace-t és Marcus Cambyt Jonny Flynnre, némi töltelékre és egy-két pickre. Amennyiben Mehmet Okur képes lesz zsinórban húsz meccset lejátszani (erre két éve nem volt példa), vagy Shawne Williamsről, esetleg Hasheem Thabeetről kiderül, hogy van bennük fantázia, majd átírom a cikket és a “töltelék” szót lecserélem “harcedzett veteránra és fejlődésre képes fiatal”-ra.

Ügyes volt a Denver Nuggets is, ahol miután felmérték, hogy hiába adtak Nenének 5 évre 67 milliót, továbbra is az a 13 pontos, 8 lepattanós játékos maradt, aki volt, ezért száműzték Washingtonba JaVale McGee-ért cserébe, aki két évig még az újoncszerződését tölti, azaz fillérekbe kerül és George Karl kívánságának is megfelel, aki Kenyon Martin és J.R. Smith távozása után már nagyon vágyott egy nehezen kezelhető játékosra. Ha hozzátesszük, hogy a hírek szerint a Nuggets centikre van Wilson Chandler leigazolásától, akkor egyértelmű, hogy Masai Ujiri GM-nek mehet a Rocky Mountain high five.

Jól jöhet ki a mai napból a San Antonio Spurs, akik belátták, hogy hiába adták meg nyáron Richard Jeffersonnak a bizalmat, továbbra is képtelen folyamatosan jó teljesítményt nyújtani, ezért bejelentkeztek Oaklandben a repülőről éppen leszálló Stephen Jacksonért. A Golden State sejtéseim szerint repesett az örömtől, mert nem hiszem, hogy rajongtak a gondolatért, hogy egy olyan játékost játszassanak, aki egyszer már kikövetelte, hogy elcseréljék onnan. A Spurs viszont dörzsölheti a markát, mert ha valaki képes gatyába rázni Jacksont, az Popovich, aki anno kis túlzással játékost csinált a már 33 éves hátvédből.

A másik Los Angeles-i csapat sem járt rosszul, hiszen a Los Angeles Clippers úgy erősítette meg a washingtoni Nick Younggal a kettes posztot, hogy csak egy kiegészítő embert vesztett a bolton. Young egy agyatlan dobógép, ráadásul nem is könnyű ember, de egy olyan tábornokkal a pályán, mint Chris Paul, ez nem okozhat gondot.

A Golden State Warriors és a Milwaukee Bucks cseréjét nem nagyon értem. A Warriors az aktuális hét játékosától, Monta Ellistől szabadult meg a Richard Jeffersonná változó Stephen Jacksonért és az egykori 1/1-esért, Andrew Bogutért cserébe, akinek a jövője az NBA-ben az egészségi állapota miatt finoman szólva is kérdéses. A Bucks pedig abban bízhat, Jennings és Ellis duója támadásban képes lesz ellensúlyozni a védekezésben keletkező folyamatos mismatch rémálmokat, illetve abban, hogy Udohban van még kakaó és a rotáció hasznos tagja lesz.

Ha megemlítjük még, hogy az Indiana Pacers Leandro Barbosával erősített, akkor azt hiszem, hogy tényleg minden lényeges kérdést érintettünk.

Az NBA erővonalait nem rajzolta át az elmúlt néhány nap, de a Lakersre ettől még érdemes lesz figyelni. A liga célegyenesbe fordul és indul a harc a rájátszást jelentő helyekért, illetve a legrosszabb mérlegért, amely idén nagyon sokat érhet, tekintve hogy az idei draftévfolyam brutálisan erős lesz!

Az év zsákolása. Idén a harmadik.

Sun, 11 Mar 2012 09:09:00 +0100

Az egész LeBron magától értetődő egykezes alley-oopjával kezdődött a Bulls ellen, amikor úgy döntött, hogy John Lucast sokkal egyszerűbb átugrani, mint megkerülni.

Aztán jött Griffin, akit magasról tett arra, hogy egy marcona tekintetű 125 kilós hústorony áll az útjában és egy elemi zsákolással írta újra a fizika alaptörvényeit, különös tekintettel az erő-ellenerő viszonyára.

Ma hajnalban pedig Gerald Green rántott egy olyat, amilyet meccsen talán Vince Carter fénykora óta nem láttunk.

Először jöjjön a videó, aztán pedig a kedvenc pillanataim:

0:03 MarShon Brooks, a Nets újonca egy pillanatig nem hezitál, amikor a ligába sokadszor visszatérni készülő Green feltűnik a balszélen, zsigerből megy a sebészi pontosságú passz.

0:05 A houstoni (!) kispad reakciója a zsákolásra. Arra a pár másodpercre mindenki szurkoló lett.

0:14 Green fél fejjel a gyűrű felett. Nem emlékszem, mikor láttam ilyet utoljára.

0:17 A közönség reakciója. Van, akinek még csak arra futotta, hogy eltátsa a száját, de van, akinek már a keze is a levegőben.

Szerintem érdemes lenne elindítani egy mozgalmat, aminek az lenne a lényege, hogy az NBA-rajongók összedobják Green fizetését, hogy ez ne lehessen akadálya a pályára lépésének.

Mindenki jól járna.

A hét NBA pillanata

Thu, 08 Mar 2012 07:21:00 +0100

Igazából teljesen felesleges bármilyen kommentárt írnom a videóhoz, hiszen a képek magukért beszélnek.

Mégis szeretném felhívni a figyelmet néhány momentumra. A Carlisle szemében bújkáló mosolyra, miközben bemutatja Chandlert. Az edző és volt játékosa összeölelkezésére, amely Chandler részéről mindenképpen több, mint formalitás. Az eszét vesztett közönségre. És végül, de nem utolsósorban a kedvenc momentumomra, a feje felé emelt kezekkel tapsoló Dirkre, akiről üvölt, hogy mennyire őszintén boldog, hogy a volt bajtárs is megkapta megérdemelt jutalmát.

Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a kosárlabda üzlet, ezért olyan döntéseket is meg kell hozni, amelyeket csak az agyunk és a pénztárcánk támogat, a szívünk nem.

Cubannek is nehéz lehet elszámolni ezzel a döntésével. Ezt egyébként le is nyilatkozta. Talán ezt az estét követően könnyebb lesz, talán csak nehezebb.

Az biztos, hogy ennél meghatóbb sportvideót a héten nem fog(t)ok látni.

Többet vissza nem Odom!

Wed, 07 Mar 2012 06:45:17 +0100

A Lamar Odom nem mai gyerek. Nálam ugyan fiatalabb, de nem sokkal, idén már 33 lesz. NBA-pályafutása 1999-ben kezdődött, amikor az akkor rettenetes állapotban lévő Clippers negyediknek választotta a Drafton.

Érdemes megjegyezni erről az évjáratról, hogy az első 6 választottból három játékosnak (Steve Francis, Jonathan Bender és Wally Szczerbiak) már vissza kellett vonulnia és a negyedik (Baron Davis) sorsa is kérdéses.

Nem akarok Wikipedia-szócikket csinálni a bejegyzésből, legyen elég annyi, hogy Odom elég gyorsan megelégelte Sterling csapatépítési elveit és 2003-ban elmenekült Miamiba. Aztán szűk egy évvel később visszaköltözött, de a Shaq-csere egyik ellenértékeként már a Lakers játékosaként.

Nagyjából ekkor kezdődött Odom aranykora. Sosem volt a megbízhatóság mintaképe, nagyjából minden második meccsén volt hajlandó odatenni magát, de ha megtette, a Lakers a liga legnehezebben legyőzhető csapatai közé tartozott.

Ráadásul elégedett volt azzal, hogy a kispadról beállva teszi a dolgát, nem balhézott, ha a sérülések vagy eltiltások miatt a kezdőcsapat és a cseresor között ingázott. A tény, hogy tavaly megkapta a Legjobb Hatodik Embernek járó ajándékkosarat, azt engedi sejtetni, hogy nem volt gond a teljesítményével.

Ősszel aztán borult a bili, mivel kiderült, hogy ő is bekerült volna abba a szeretetcsomagba, amit a Lakers Chris Paulért cserébe szétosztott volna a ligában. A tranzakció az ismert okok (ja, hogy igazából nincsenek ismert okok?) miatt nem jött létre, Odom viszont annyira felháborodott, hogy rárúgta az ajtót a szakvezetésre és követelte, hogy cseréljék el, de egy rendes csapathoz ám!

Ép ésszel fel nem fogható, hogy ez a csapat végül miért a Dallas lett, amely mindössze egy közepesen karcos Komár László bakelitet és némi trade exceptiont ajánlott fel ellentételezésként. Ezzel a bravúros húzással a Lakersnek egyszerre sikerült megszabadulnia egyik leghasznosabb játékosától, megerősítenie a címvédőt és felhúzni Kobe-t.

Arra, ami ezután történt, normális ember nem számíthatott. Odom vastagon élete legrosszabb szezonját futja, statisztikái még akkor is hervasztóak, ha a lecsökkent játékidő miatt 36 percre vetítjük a mutatóit.

Mi történhetett? Nem az, amitől sokan tartottak, ugyanis a hírek szerint Odomné, született Khloe Kardashian remekül érzi magát Dallasban. Lamar viszont, akit az élet egyébként nem kímélt a nagy pofonoktól, sehogy sem találja a helyét.

Az események a közelmúltban felgyorsultak, amikor a jó Lamar négy meccsre eltűnt, majd amikor visszatért, akkor ahelyett, hogy bocsánatot kért volna a csapattársaktól és vett volna mindenkinek egy Rolexet, ahogy LeBron tette volna, inkább úgy döntött, hogy lenéz a fejlesztési ligába, hogy összeszedje magát és - bár ezt Odom nem ismeri el - megkérte Cubant, hogy vásárolja ki a szerződéséből.

A Mavs végül nem engedte el bohóckodni a D-League-be, Odom pedig válaszul rövid dallasi pályafutása második legjobb meccsét hozta össze. Aztán folytatódott a mélyrepülés...

Egy jó Odom aranyat érne Carlisle edző számára, hiszen a statisztikák szerint ha eljut 10 pontig, akkor a Mavs mérlege 7-1. Ehelyett most azt hallani, hogy ahelyett, hogy a játékkal foglalkozna, elkezdett inkább azon matekozni, hogy jusson vissza valahogy Los Angelesbe.

Ahogy azt kiskorunkban megtanultuk, akarni a WC-n kell, így Lamar is hiába pezseg, a fenekén kell maradnia egy ideig. A Lakersnek állítólag esze ágában sincs visszahozni Odomot. A Clippers ugyan szeretne egy újabb kört futni vele, de a jelenlegi keretből nem tudnak/akarnak senkit sem feláldozni, így nem tudnak Cuban számára megfelelő ellenértéket kínálni Odom évi 9 milliós gázsijáért.

Azonban ha így folytatja, akkor nehezen hihető, hogy a Mavs lehívja a szerződése utolsó évére vonatkozó csapatopciót. Ez azt jelenti, hogy a szezon végén oda megy, ahová csak akar.

Én Los Angelesre fogadnék.

Egy őrült naplója

Thu, 26 Jan 2012 09:33:00 +0100

Vannak percek, amelyekért érdemes élni. Ilyen volt az a pillanat is, amikor megérkezett postafiókomba egy elkeseredett Knicks-fanatikus levele, aki az életét sem féltve megszerezte Isiah Thomas széfjéből a legendás irányító titkos naplóját. Következenek a részletek...

2003. december 22.

Új állásom van. Én lettem a New York Knicks új általános igazgatója. Utoljára akkor voltam ilyen izgatott, amikor februárban az All-Star Gálán sikerült beleköpnöm Jordan poharába. Bízom abban, hogy sikeres évek várnak rám, és 2005-ben New York városa ismét bajnokcsapatot köszönthet az MSG-ben. A feltételek adottak, Dolan szerint a pénz nem számít. Megnyugtattam, hogy minden centet olyan gondosan fogok elkölteni, mintha a sajátom lenne. Szurkolj nekem, Kedves Naplóm!

2003. december 24.

Munkához láttam és első lépésként kirúgtam azt a lakli román centert. Mi is a neve...? Vranes! Na azt. Ilyen hülye nevű játékosok az én csapatomban nem fognak játszani! Menjél haza Budapestre, sírd ki magad anyád vállán! Kedves Naplóm, vajon Európában is ünneplik a Karácsonyt? Mondjuk annyira nem érdekel, viszont nagyon izgulok, hogy milyen ajándékokat fogok kapni...

2003. december 26.

Remek Karácsony áll mögöttem, bár kicsit kialvatlan vagyok. Kaptam a csapattól egy 16 darabos (4x4) puzzle-t. Ha végre sikerül kiraknom, egy Knicks-logót fog ábrázolni. Be fogom kereteztetni, és kiteszem az iroda falára. Már csak legfeljebb egy-két éjszaka, és végzek vele. Fontos ez nekem, mert szeretném, ha a fiúk látnák, hogy értékelem a gesztust.

2003. december 30.

Majdnem végeztem a puzzle-lel. De most nem is ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy ismét sikerült megszabadulnom egy hülye nevű játékostól. Weatherspoon, mi?!? Takarodj innen, ilyen név nincs!

Kaptam helyette egy vicces hajú irányítót, Norris-nak hívják. Mondjuk a keresztneve ennek sem kóser, de majd megkérem, hogy Moochie helyett legyen a neve inkább Michael. Ja, az sem jó. Akkor Mark! Mark Norris. Ez egy jó név.

Jött vele egy center is, igaz a neve határeset: Amaechi. Aranyos srác, miután megérkezett, hosszasan megölelt. Elég kemény az övcsatja, még most is sajog a mellkasom. Ragaszkodott ahhoz, hogy puszit is adjon. Vajon csak engem lepett meg, hogy a számra kaptam? Hülyék ezek az angolok...

2004. január 5.

Boldog Új Évet! Ma végrehajtottam első nagy játékoscserémet. Eredetileg azért fogtam hozzá az egészhez, hogy ettől a Maciej Lampe nevű (hát név az ilyen?) vicctől megszabaduljak, de aztán szó szót követett, és a végén szereztem egy irányítót és egy hátvédet is.

Stephon Marbury-val személyesen beszélgettem el. Ha valaki, hát Te, Kedves Naplóm, tudod, hogy nekem elég néhány mondat, és mindent tudok a másikról. Még azt is, amit el sem akart mondani. Percek alatt világossá vált számomra, hogy Stephon egy meg nem értett zseni. Önzetlen játékára és inspiráló öltözői jelenlétére nagy szükségünk lesz.

Jött vele Penny Hardaway is. Tudom, hogy Anfernee a rendes neve, de közlöm Veled, Kedves Naplóm, hogy ilyen név sincs. Hallottam innen-onnan, hogy kockázatos leigazolni, mert darabokban van a térde, de nem hiszek a pletykáknak. Mindenki azt szeretné, ha elbuknék! Lesz még ebből a fiúból 25-5-5-ös játékos!

A feketeleves a végén következett... Egy pillanatra nem figyeltem, és rámsóztak egy Trybanski nevű játékost. Ilyen nincs! Pedig olyan jól alakultak a dolgok. Na majd kitalálok valamit.

2004. január 14.

Ma kirúgtam a vezetőedzőt. Egyszerűen nem értem magamat. Hogy engedhettem, hogy az Egyesült Államok alelnöke másodállásban az én csapatomnál edzősködjön?!?

Ráadásul azt a hülye Bush-t még Jordannél is jobban utálom!

Kinek alakoskodok itt? Igazad van, Kedves Naplóm, Jordannél jobban senkit sem utálok. De Bush a második. Mennie kellett.

A helyére Lenny Wilkens-t szerződtettem. Fiatalos, innovatív edző, biztos vagyok abban, hogy két éven belül bajnokok leszünk.

2004. január 15.

Kiderült, hogy az alelnököt Dick Cheney-nek, a volt edzőt pedig Don Chaney-nek hívják. Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik...

2004. február 14.

Boldog Valentin-napot! Ma bejött az irodámba John Amaechi egy szál törülközőben. Még csak pár hónapja van itt, biztos eltévedt. Annyira meglepődött, hogy elejtette a szappanját. Nagyon lassan hajolt le érte. Szólni fogok a csapatorvosnak, hogy nézze meg a derekát. Nem hiányzik még egy alattomos sérülés.

2004. március 12.

A múltkori edzőváltási malőr után kicsit lassítottam a tempón. De azért nem lógattam a lábam! Elcseréltem például Keith Van Hornt.

Átnéztem a számlákat, és kiderült, hogy a hülye térdzoknijai 15 centtel többe kerülnek, mint a rendes bokazoknik, amit minden normális játékos használ.

Tudod, Kedves Naplóm, mennyire utánanézek minden centnek. Ezt egyszerűen nem engedhettem!

Helyette Tim Thomas érkezett. Tudod, ennek miért örülök, ugye? Igen! Alliterál a neve!!!

Jött vele egy Mohammed nevű center is. Én azt mondom, hogy minden arabnak itt a helye New Yorkben, ahol rajtuk tudom tartani a szemem. Most mégis, mennyi esélye van annak, hogy a villám kétszer egymás után ugyanoda csapjon. Na ugye, hogy semmi? Azért figyelem a fiút, edzésen csak félmeztelenül gyakorolhat, nehogy plasztikot ragasszon a mellkasára.

De nem ezért írtam. Ugyanis ma talán életem legjobb húzását sikerült végrehajtanom. Leigazoltam Vin Bakert! A sok idióta elhitte a mendemonákat, hogy alkoholista, meg beszámíthatatlan. Tudod, hogy nekem elég két szó, és mindent tudok. Vin elmondta, hogy a vádak alaptalanok, és megígérte, hogy az év végére 20 pontot és 10 lepattanót fog szállítani meccsenként.

A szerződés aláírása után annyira boldog volt, hogy kifelé menet nekiment az ajtófélfának, és belehányt a szemetesembe. Ezek a fiatalok...

2004. május 3.

Nyaralok.

A sok tökkelütött meg izzad a Rájátszásban.

2004. augusztus 5.

Emlékszel még, mennyire kiakadtam, amikor az a phoenix-i senkiházi rámsózta azt a hülye nevű Trybanskit? Végre megszabadultam tőle!!! Való igaz, Mutombót és Othella Harringtont is be kellett dobnom, de vannak dolgok, amelyekért érdemes áldozatokat hozni.

Cserébe érkezett a Bulls-tól egy Crawford nevű fiú. Szerintem valami gond lehetett a reptéren, mert a Gardenbe kosaras helyett egy etióp hosszútávfutó érkezett. Amikor el akartam zavarni, megmutatta a személyijét. Tényleg ő Crawford! Remélem, tud játszani, mert ha nem, lesz mit megmagyarázni...

De a legjobban nem is neki, hanem Jerome Williams-nek örülök. Az a fiú csupa mosoly, csupa jókedv. Ma edzés előtt memutatta, hányféleképpen tudja a feje fölött pörgetni a törülközőjét. Nem fogod elhinni, de kilenc különböző variációt ismer! Meg fogom kérni Dolant, hogy engedje meg neki, hogy meggyújthassa a végét, igazi látványosság lenne a kispadon.

2004. október 4.

Ma leszerződtettem Andre Barrettet, Mengke Bateert, Tracy Murray-t és Brent Wrightot.

2004. október 7.

Ma kirúgtam Wrightot.

2004. október 25.

Ma kirúgtam Barrettet és Bateert.

2004. október 27.

Ma kirúgtam Murray-t is. A kör bezárult, ördögi tervem bevált, a bérszámfejtő kislánynak majd szétrobbant a feje a sok felesleges munka miatt.

Talán nem kellett volna Isiah bácsit visszautasítani a tavalyi karácsonyi bulin.

Adminisztrálj, r****c!

2005. január 24.

Egy ideje tudom, hogy nem írtam, kérlek, ne orrolj meg rám!

Tegnapelőtt lecseréltem az edzőt, ma pedig a fél csapatot, szóval ma sem kell altatni.

Wilkens-re nem akarok szavakat vesztegetni. A helyére érkező Herb Williams Knicks-gyökerekkel rendelkezik. Biztos vagyok abban, hogy a tradíciók tisztelete, és a kemény munka már a szezon végén meghozza gyümölcsét, és döntőt játszhatunk.

Be kellett látnom, hogy ezt a hínárhajú Norris-t nem fogom tudni rávenni arra, hogy a nevét Markra változtassa, ezért elzavartam Vin Bakerrel együtt Houstonba. Apropó, Baker! Képzeld, Kedves Naplóm, kiderült, hogy Baker tényleg alkoholista, és alig áll a lábán. Rögtön sejtettem, hogy valami nem klappol ezzel a fiúval. Pedig hogy örült, amikor aláírtuk a szerződést... Huzatos napokon még érzem a répa illatát az irodámban.

És még mindig nincs vége! Rávettem azt a fogalmatlan Popovichot, hogy cseréljük el (a nem mellesleg szupertehetséges) Malik Rose-t a terroristára. Belement a hülye!!!

Ha ez a Mohammed akár csak egy percet fog játszani a Spurs-ben, én megeszem a kalapom...

2005. június 24.

Tegnap bajnok lett a Spurs.

Nazr Mohammed a döntő összes meccsén kezdőjátékos volt. Rajtam röhög a Liga.

Mint kiderült, a kalapomnak olyan íze van, mint Vin Baker hányásának...

2005. július 1.

Ma leszerződtem azzal a David Lee-vel, akit a 30. helyen hoztam el a Drafton. Csak azért választottam őt, mert Dolan már hetek óta rágta a fülem, hogy kell egy jóképű fehér játékos a csapatba. Sosem lesz belőle rendes játékos.

2005. július 28.

Larry Brown lett az új vezetőedző. Herb Williams-re nem akarok több szót pazarolni.

Elbeszélgettem Larry-vel és egy hozzám hasonló, őszinte, tisztességes, gerinces embert ismertem meg benne.

Biztos vagyok abban, hogy ígéretes újoncainkat nála jobban senki nem lenne képes beépíteni a csapatba. Ide (mutatok most az oldalamhoz) a rozsdás bökőt, hogy a szezon végén döntőt játszunk.

2005. augusztus 2.

Elhoztam Jerome James-t a Sonics-tól. Alkalmi vétel volt 5 évre 30 millióért.

Nem elég, hogy hosszú évekre meg fogja oldani a centergondjainkat, de a neve is alliterál!

Életem egyik legszebb napja a mai. Ha ezért a húzásomért nem neveznek el rólam utcát New Yorkban, akkor semmiért...

2005. október 4.

Tegnap fogadtam Magic Johnsonnal 50 dollárban, hogy nem merek beáldozni két első körös draftjogot az állítólag szívbeteg, ellenben krónikusan túlsúlyos, és munkaundorban szenvedő Eddy Curry-ért.

KI NEVET MOST, MAGIC?!? KI NEVET MOST?!?

Tudom, hogy a fenti rágalmak egyike sem igaz, csak Michael kavarja már megint a szart, csak hogy nehogy megdicsőüljek.

Az egyik szemem mégis sír, mert ez a szemét Paxson csak úgy volt hajlandó belemenni az üzletbe, ha lemondok Tim Thomas-ról, szóval megint eggyel kevesebb alliteráló nevű játékosom van. Nagy kár érte, de nem adom fel...

2005. december 3.

Elküldtem a csapattól Matt Barnes-t. Egy hulladéktemető az a fiú.

Sosem fogjuk többet NBA-meccsen látni...

2006. február 3.

Ismét egy zseniális játékoscsere!!! Megszereztem Jalen Rose-t! Igen, Kedves Naplóm, AZT a Jalen Rose-t.

Azt hiszem, végre sikerült megoldanom az Allan Houston kiesése óta tátongó lyukat a kettes poszton.

Ha ezzel a kerettel nem leszünk bajnokok az év végén, akkor... majd jövőre!

2006. február 22.

És nem tudok megállni! Ma két puzzle-ben is helyére került az utolsó darab. Egyrészt befejeztem a fiúk 2003-as karácsonyi ajándékát, másrészt megszereztem Steve Francis-t az Orlandótól! Csak Trevor Arizát (használhatatlan, jövőre már Európában lesz), és Anfernee Hardaway-t kellett beáldoznom. Kár ezért a Hardaway gyerekért, már akkor tudtam, hogy nem lesz belőle újra játékos, amikor idekerült.

Viszont Steve Francis a Knicks-ben... Hihetetlen.

Hiányposztra érkezett, mert csak Crawford és Rose van előtte, de jó kettesből sosem elég.

Elbeszélgettem vele, és meg kell mondjam, Kedves Naplóm, hogy évek óta nem találkoztam ilyen lelkes játékossal. Már előre aggódom az asztalostól érkező számlák miatt, mert ez a srác minden meccsen fel fogja szántani a parkettát.

2006. június 22.

Nem jutottunk be a rájátszásba, ezért kirúgtam Larry Brownt. Nem is akarok rá több szót vesztegetni.

Helyette magamat neveztem ki vezetőedzőnek. Leültem beszélgetni velem, és meg kell mondjam, hogy a csapatnak pont egy ilyen tapasztalt, sikerorientált, konzekvens mesterre van szükség, mint én.

Biztos vagyok abban, hogy az év végén döntőt fogunk játszani.

2006. július 10.

Felhívott Magic, és felajánlott még 50 dollárt, ha megmutatom neki, milyen fejet vágtam, amikor megtudtam, hogy a Bulls második helyen választhat a Curry-ért adott draftjogunkkal.

Amikor ilyen szemét, néha azt kívánom, bárcsak elkapna valami gyógyíthatatlan betegséget. Akkor én nevetnék a végén...

2006. október 2.

Leigazoltam Elton Brandet! Leigazoltam Elton Brandet! Nem is tudtam, hogy nincs csapata. De jó, hogy a szemem mindig a pályán...

2006. október 3.

Nézem, nézem ezt a Brand gyereket... A statisztikái alapján azt hittem, ügyesebb.

2006. október 25.

Kiderült, hogy a neve nem Elton Brand, hanem Elton Brown. Tévedni emberi dolog...

2007. március 12.

Szerződést hosszabbítottam!

Látod, Kedves Naplóm, van még igazság a Földön.

A kemény, lelkiismeretes munkának van még becsülete.

Ahogy végignézek ezeken a lapokon, látom azt a sok álmatlan éjszakát, amelyet nem restelltem a csapatra áldozni, és nézd, meddig jutottunk.

Ez életem egyik leboldogabb napja. Biztos vagyok abban, hogy a csapatot is fel fogja villanyozni a hír, és a szezont egy erős hajrával fogjuk zárni.

Kedves Naplóm, bevallom Neked, jó Isiah Thomas-nak lenni...

Senkivel nem cserélnék!!!

Oktávot ugranék

Sat, 21 Jan 2012 10:36:00 +0100

Addig egy perc nem sok, annyit sem láttam a Kézilabda-Eb-ből. Az eredményeket ismertem, de mivel a lebonyolítási rendszerrel sem voltam (vagyok) tisztában, nem igazán tudtam helyi értékén kezelni a két döntetlent.

Amikor megláttam, hogy a franciák ellen játszunk, rögtön kitweeteltem, hogy ma tuti kikapunk.

Nem azért, mintha nem bíztam volna bennük. Tapasztalat. Az elmúlt évtized nagy magyar sportsikereinek oroszlánrészét csak felvételről láttam vagy olvastam róla. Ha leültem a képernyő elé, szinte mindig padlót fogtunk. Ők is, én is. Közösen.

Tegnap talán megtört a jég.

A meccsről felesleges bármit írni. Aki látta, még ma is olyan mosollyal kelt fel, mintha az éjjel bebújt volna mellé a takaró alá a Pitt-Jolie házaspár szimpatikusabb tagja. Aki nem látta, annak hiába próbálnám elmesélni.

Az utolsó percekben Deák Horváth Péter még kereste a szavakat, de már nem találta őket. A lefújás után a helyzet súlyosbodott, mivel néhány másodpercig úgy hebegett, mint a Budapestre látogató egyszeri turista, aki meglátja a számlát a Nirvana bárban.

Hogy én mennyire irigyeltem...

Félre nem értsetek, nem panaszkodom. Egy álom vált valóra, amikor 2005-ben gyakorlatilag az utcáról bekerülhettem az NBA szakkommentátori csapatába. Azonban hiszitek vagy sem (és a kommentek alapján úgy látom, hogy inkább nem), nekem nincsenek kedvenc csapataim, legfeljebb játékosaim. És ha lennének is, a közvetítések során ezt nem mutathatnám ki.

Pedig egyszer én is szeretném átélni, amit Péter tegnap, amit Török Szöulban, amit Faragó Helsinkiben, amit Szaniszló Tampere-alsón, amit Hajdú B. a Stadionban és még napestig sorolhatnám. Na jó, azt a részt kihagynám, amikor a hangszálaim bemondják az unalmast és az üvöltésből sikoltozás lesz, de tulajdonképpen az is belefér.

Ennek fényében a következő tiszteletteljes kéréseim lennének Rátgéber Lászlóhoz és a Sport TV vezetőségéhez.

1, Laci, tessék kijutni a szlovéniai Eb-re!
2, Sport TV, tessék beosztani legalább egy meccsre!
3, Laci, tessék megnyerni azt a meccset!

B-tervként pedig szívesen kommentálnék egy olyan NBA-döntőt, ahol a Spurs nyer és Hanga Ádám az MVP.

Én cserébe viszonylag magabiztosan meg tudom ígérni, hogy a végére előbb én is oktávot ugrok, majd megkukulok!

Szép volt fiúk!

Rátgébert a bácsiknak!

Sun, 08 Jan 2012 08:51:16 +0100

Ne szépítsünk a dolgon: a portugálok és a finnek ellen csődöt mondott a csapat. Mind szakmailag, mind emberileg. A kanapéról űgy tűnt, hogy Dzunicsék nem készítették fel a fiúkat, ráadásul képtelen voltak fanatizálni őket, hogy a taktikai hiányosságokat lelkesedéssel kompenzálják. Ugyanakkor nem mehetek el amellett szó nélkül, hogy ezen a szinten nem feltétlenül az edző feladata lenne, hogy elérje, hogy egy játékos megszakadjon a pályán.

A biztosítékot nálam Mészáros Lajos egyik nyilatkozata verte ki, aki a magyar politikai “elitet” megszégyenítő mellébeszéléssel mosta kezeit a fiaskóval kapcsolatban.

Csak pletykákat hallottam arról, hogy kik jelentkeztek a posztra, de csaknem biztos vagyok abban, hogy a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége a legjobb döntést hozta Rátgéber jelölésével.

Örülök, hogy a szövetségi kapitányunk a hétköznapokat nem egy klubcsapat edzéseinek vezetésével tölti, hanem kizárólag a válogatottal foglalkozik.

Örülök, hogy a szövetségi kapitányunk pedagógiai repertoárja széles skálán mozog. Ennek a csapatnak legalább annyira szüksége van arra, hogy időnként valaki leüvöltse a hajukat, mint a szép szavakra.

Örülök, hogy a szövetségi kapitányunk mindent tud a szakmáról, mert a sztárjátékosok hiányát azzal lehet a legkönnyebben orvosolni, ha mi játszunk a legokosabban.

Örülök, hogy a szövetségi kapitányunk a kontinens egyik legtapasztaltabb szakembere. Olyan edző, aki számtalan nagy csatát megélt az éveken keresztül erején (és mint utóbb kiderült, anyagi lehetőségein) felül teljesítő Pécs európai kalandozásai során. Olyan edző, aki tudja, hogy a megfelelő kereten és taktikai felkészítésen felül milyen extra erőfeszítésekre van szükség a végső győzelemhez.

Nem örülök, hogy a szövetségi kapitányunk eddigi sikereit kizárólag lányokkal érte el, de bizakodom, mert elég csak Veszprémig mennünk ahhoz, hogy Mocsai Lajos személyében sikeres uniszex szakvezetőt találjunk.

Örülök, hogy a szövetségi kapitányunk eddigi sikereit kizárólag lányokkal érte el. Biztos vagyok abban, hogy tizenöt éves pécsi pályafutása során Rátgéber a női játékosok között legalább annyi ellenséget szerzett, mint szövetségest. A férfiak között azonban a lehetőségekhez és a körülményekhez képest érintetlen, tiszta lappal indul.

Örülök, hogy a szövetségi kapitányunk egy rock ‘n’ roll arc, aki nonkonformista hozzáállásával belenevelheti a válogatott tagjaiba a vagányságot, a váratlan, már-már arcátlan húzásokat.

Szükségük lesz rájuk. Főleg, most, hogy elátkoztam a csapatot.

Ricky Rubio = Keyser Söze

Sun, 01 Jan 2012 12:15:27 +0100

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy aki nem tudja, ki az a Keyser Sözé, az szégyellje el magát, húzza fel a hótaposót, keressen egy január 1-én is nyitva tartó tékát és kölcsönözze ki a “Közönséges bűnözők” című alapművet, mert amíg nem látta, nincs miről tárgyalnunk.

És most vissza Rubióhoz. A barcelonai szőrmókhoz se veled, se nélküled kapcsolat fűz. Mivel az európai kosárlabdával időhiány miatt kevesebbet foglalkozok, mint szeretnék, Rubiót is csak jó másfél éves spéttel fedeztem fel, akkor viszont szem kidülledt, áll koppant, nyál cseppent, liba bőrözött.

Rajongásom 2009 nyarán érte el csúcspontját, amikor a Draft után Bill Simmonsszal együtt vertem a fejem a falba, hogy az Oklahoma miért volt olyan hülye, hogy Hardent választotta helyette. Pedig Prestinek, mint általában, igaza volt.

Akkor nem értettem, hogy David Kahnnak miért kellett Rubio mellé még egy irányítót (Jonny Flynn) elhoznia a Draftról, de ez csak az én szegénységi bizonyítványom, ugyanis egészen néhány nappal ezelőttig nem voltam tisztában Rubio badalonai szerződésének részleteivel.

Akkor azt hittem, megijedt. Azt hittem, megsértődött Flynn draftolása miatt. Azt hittem, derogál neki a Minnesota. Pedig visszatekintve azt olvasom ki a szavaiból, hogy akart volna ő jönni, csak nem tudott. A Badalona tökéletesen tisztában volt az értékével, ezért kivételesen szigorú szerződést kötött vele. A kivásárlási ára több mint 8 millió dollár volt, miközben a Wolves a hatályban lévő NBA-szabályok alapján csak 500 000 dollárt tudott felajánlani a spanyol egyesületnek.

Ennek ellenére állítólag csak összegrundoltak valami megállapodást, és már-már úgy tűnt, hogy Rubio mégis átcuccol az Egyesült Államokba, amikor történt valami. Illetve két valami.

Egyrészt bejelentkezett érte a Barcelona és közölte, hogy ha 8 millió dollárt nem is, de 5 milliót simán megérne nekik Rubio.

Másrészt a Rubio család környékén sürgölődő tanácsadók, illetve a válogatott csapattársak meggyőzték Rickyt, hogy várjon még a költözéssel. Így, noha napokkal korábban még azt nyilatkozta, hogy készen áll a következő lépésre, hirtelen úgy érezte, hogy fejlődése szempontjából elengedhetetlen, hogy egy-két szezont még Európában maradjon.

Annyi esze legalább volt (vagy ha nem neki, hát minden hájjal megkent új ügynökének, Dan Fegannek), hogy nem futott újabb zsákutcába és kikötötte, hogy 2011 nyarán, az utolsó időpontban, amikor még aláírhatja 2009-es újoncszerződését, elhagyhatja a Barcelonát.

Ez a két év váratlanul kemény volt. Számomra mindenképpen.

Azt láttam, hogy megállt a fejlődésben. Azt láttam, hogy nem erősödik. Azt láttam, hogy hiányzik belőle az elkötelezettség.

A statisztikái előbb stagnáltak, majd visszaestek. Időről-időre még a kezdőcsapatból is kiderült és noha a zseni néha még kilátszott a gránátvörös-kék mez alól, de egyre ritkábban.

A mélypont az EB-n következett be, ahol húzóember helyett kiábrándító játékkal mindössze a spanyol válogatott 7-8. embere volt.

Lemondtam róla. Nem tudtam, hogy ő Keyser Söze. Mint az közismert, “az ördög legnagyobb trükkje az volt, hogy elhitette velünk nem létezik.”

Rubio is megszűnt létezni. Számomra mindenképpen.

Tévedtem. Megint. Remélem, vele kapcsolatban utoljára.

Mert december végén elkezdődött a szezon és ahogy az első meccs összefoglalóját néztem, a bögre lassítva kiesett a kezemből.

Van egy kifejezés, amelyet egyszer majd le kellene rendesen fordítani magyarra. Amikor azt mondjuk, hogy nem tudjuk, hogy “how his game translates to the NBA”, akkor arra gondolunk, hogy kíváncsiak vagyunk arra, hogy az egyetemen, vagy esetünkben Európában mutatott erényeit valaki mennyire tudja érvényesíteni az NBA-ben.

Az elmúlt években talán Rubiót volt a legnehezebb megítélni ebből a szempontból.

Egészen eddig. “Láttam a jövőt, és működik” - mondta Lincoln Steffens amerikai kommentátor, amikor 1919-ben a Szovjetunióban járt és így éreztem én is, amikor láttam, hogy nem számít a sebességkülönbség, nem számítanak az eltérő fizikai paraméterek, Rubio zsenije az NBA-ben is működik.

Az ESPN múlt heti podcastjében a szakértők egyetértettek abban, hogy a liga öt legjobb szemű irányítója között van a helye. Mindezt egy vagy talán két meccs után. Nem ellenkezem.

A szezonbeharangozóban nagy volt a szám, amikor azt mondtam, hogy Rubio mezőnyszázaléka nemhogy a 40, de a 35 százalékot sem fogja elérni. Kornél ellenkezett és jó eséllyel neki lesz igaza. Az első (előszezon) meccsén keveset és rosszul dobott. Aztán átállt a ziccerekre. A Miami ellen már beleállt két hármasba is. Mind a kettő bement.

Lesznek szörnyű estéi, de erőltetnie fogja, erőltetnie kell a dobásokat, mert ha a védők megszokják, hogy a triple threat (dobás, passz, leütés) csak double threat, behúzódnak róla és elveszik a passzsávjai egy részét.

A játékát övező felhajtást jól illusztrálja, hogy az összefoglalókban külön snittben, a mérkőzés egyik fénypontjaként mutatják, amikor leveszi a melegítőfelsőt és beáll. Ennek fényében nem meglepő, hogy jelenleg az ő meze fogy a legjobban Minnesotában és még James király is külön tweetben emlékezett meg a játékáról, hogy aztán néhány nappal később alaposan megizzadjon a kis spanyol elleni győzelemért.

Hatalmas szerencséje van, hogy a Timberwolves új edzőjét Rick Adelmannek hívják. A veterán edzőnek 1998 óta nem volt negatív szezonja (most megint lesz) és neki köszönhetjük az ezredforduló legszórakoztatóbb támadójátékkal rendelkező csapatát, a Sacramento Kingst, illetve a Rockets Yao nélkül (!) elért 22 győzelmes sorozatát is.

A csapat, amelyet mindenki lesajnált, egyelőre nyeretlen, de három eddigi meccsükön összesen (!) 9 ponttal kaptak ki, pedig játszottak a Miamival és az Oklahomával is.

A menetrend nem kegyelmez nekik az első hetekben, de ettől függetlenül azt gondolom, hogy odaérhetnek 24 győzelem környékére. Ez 36%-os mutató, ami egy 82 meccses szezonban 30 győzelmet jelentene. Ebből az következik, hogy a Paul-csere során a Clipperstől New Orleansba került draftjog közel sem lesz olyan értékes, ahogy azt várták.

Annyira belelkesedtem, hogy úgy érzem, itt az ideje, hogy visszapattanjak vesszőparipám nyergébe, és újra kijelentsem, hogy a harcedzett Rubióval, a megerődösött kis Gasollal és Sergio Ibakával felálló spanyol válogatott le fogja győzni Londonban a legjobb összeállításában szereplő amerikai válogatottat.

Señor Rubio, lo siento mucho.

Utálom-e Chris Bosht?

Thu, 29 Dec 2011 09:28:00 +0100

Nézzük az ominózus hozzászólást Zolkától:

"Iszonyúan alulértékelitek Bosht, és azt amit hoz. Sokkolt, amikor Balázs azt mondta a meccs alatt, hogy a Miami jobb Haslemmel. Azt mondanám, hogy elképesztő ökörség, ha nem értékelném nagyra a kosárlabda tudását. Így azt mondom, hogy elvakította a Bosh iránti utálata. Nem csípi a softiekat, ezt tudjuk Gasol óta, de én teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs igaza. Bosh akkor is segít Wade-nek és Jamesnek, amikor semmit nem csinál a pályán, csak ott van. Haslem csak akkor segít, amikor a belét kidolgozza. Bosh egy legit első számú opció ebben a ligában, aki nálatok luxusból 3. számú opcióként játszhat."

Mióta az ominózus mondat elhangzott, a Miami lejátszotta idei második mérkőzését is. Véleményem nem változott.

Először is szeretném leszögezni a következőt: a kosárlabda gyönyörű sportág. Többek között azért vagyok belé szerelmes évtizedek óta, mert annak ellenére, hogy egy csapatból egyszerre mindössze öten léphetnek pályára, egy komoly hiányosságokkal rendelkező játékos is képes lehet befolyásolni a mérkőzések végkimenetelét.

Dennis Rodman pályafutása végén már a gyűrűre sem nézett. Ha mégis, abban nem volt sok köszönet. Ennek ellenére a Bulls kulcsembere volt, hiszen minden lepattanóért utolsó vérig harcolt, egy pitbull szívósságával védekezett és folyamatos lelki terror alatt tartotta az ellenfelet.

Bruce Bowen a liga legrosszabb dobói közé tartozott, ha kilépett egy négyzetméretes komfortzónájából. Onnan viszont a világ egyik legjobbja volt, ráadásul éveken keresztül a liga legjobb, legidegesítőbb és gyakran leggusztustalanabb védői között tartották számon.

José Juan Barea alulról veri a 180 centit. A dobáson kívül gyakorlatilag a játék egyetlen alapelemében sem üti meg az NBA szintjét, de minden egyes alkalommal, amikor pályára lép, izzik körülötte a levegő. Egyedül képes arra, hogy a parkettán töltött néhány perce alatt megfordítson, esetleg el is döntsön egy mérkőzést.

Igaz, hogy megvetem a Gasolhoz hasonló primadonnákat.

Igaz, hogy Bosh sem tartozik a kedvenceim közé.

Nem igaz, hogy utálom.

Igaz, hogy a játékában semmit nem találok, amely akár csak nyomokban emlékeztetne a fent említett hármas által nyújtott extrákra.

Chris Bosh nem buta fiú. Ez kiderült utolsó torontói évében, amikor már minden jobban érdekelte, mint a Raptors, és időnként forgatott egy-két vicces videót.

Pontosan tudnia kellett, milyen elvárásoknak kell megfelelnie, ha aláír a Heathez, és a liga egyik legjobban fizetett játékosa lesz. Tudom, hogy javíthatatlan romantikus vagyok, de azt vallom, nem elég a szerződés megkötése után hátradőlni, hanem a fizetést minden szezonban, minden meccsen meg kell szolgálni.

Chris Bosh nem szolgálja meg a pénzét, és nem látom a játékán, hogy zavarná a dolog.

Ha én lennék Chris Bosh, minden meccs előtt dörömbölnék Spoelstra ajtaján, hogy én kapjam a legveszélyesebb embert, hogy aztán a meccsen ne hagyjam élni és a gyűrű közelében minden dobást megzavarjak és legalább megduplázzam a blokkátlagomat.

Ha én lennék Chris Bosh, minden védőpattanó az enyém lenne. Tisztában lennék vele, hogy a leindítások és a belőlük születő könnyű pontok azon állnak vagy buknak, hogy milyen gyorsan és pontosan hajtom végre a kiszabadító passzt. De nem állnék meg itt. Ha én lennék Chris Bosh, egész nyáron a félkezes baseballpasszt gyakoroltam volna, hogy egyből indítani tudjam a két rugólábút.

Ha én lennék Chris Bosh, a támadások csendes, igénytelen motorja lennék. Nem fognék pozíciót, mert tisztában lennék azzal, hogy egy széket sem tudok megverni egy-az-egyben. Ehelyett rengeteg labda nélküli zárást adnék, tökélyre fejleszteném a zárások utáni leválásokat és vagy a gyűrű felé lépve széttépném a gyűrűt vagy kilépnék egy tiszta középtávolira.

Ha én lennék Chris Bosh, egy pillanatra sem állnék meg. Mindig keresném a belépési lehetőséget a gyűrű alá, mert tudnám, hogy a labda pontosan fog érkezni. Először mindig csinálnék egy dobócselt, aztán faulttal együtt bedobnám.

Ha én lennék Chris Bosh, kihasználnám, hogy elvileg magas a kosárlabda IQ-m, ezért fellépnék a körte tetejére, és kiváló ritmusban osztanám le a labdákat az alapvonalra a befutóknak.

De mivel nem én vagyok Chris Bosh, azt gondolom, hogy 17 millió dollár ezért a súlytalan védő- és önállótlan támadójátékért nagyon sok pénz.

Ennél többet kapok Haslemtől, illetve Basstől 4 millióért vagy Millsaptől 6 és fél millióért.

Ti mit gondoltok?

Az új Kollektív Pénzügyi Szerződés rejtelmei III.

Thu, 22 Dec 2011 20:31:00 +0100

BÉRAMORTIZÁCIÓ (STRETCH PROVISION)

Régi KPSz
Eddig az elküldött játékosok fennmaradó fizetését közös megegyezéssel lehetséges volt tetszőleges ütemben folyósítani. Csak annyi volt a lényeg, hogy a maradékot a szerződésből hátralévő évek alatt ki kellett fizetni.

Új KPSz
Mostantól a fennmaradó összeget a szerződésből hátralévő évek kétszerese plusz egy év alatt lehet és kell leírni. Erre azonban csak azon szerződések esetén lesz lehetőség, amelyeket az új KPSz hatálya alatt írtak alá.

Bazska szerint
Nem mondom, hogy mindent értek. Azt írják, hogy mostantól nincs szükség közös megegyezésre, csak a csapaton múlik, hogy milyen ütemezést választ. Amit nem tudok, hogy ez csak könyvelési trükk vagy a tényleges kifizetést is ennyire elhúzzák.

Első blikkre a tulajdonosok nagy lépést tettek annak érdekében, hogy a rossz szerződések ne béníthassanak meg évekre egy csapatot. Ha kicsit gondolkozunk, rájövünk, hogy tulajdonképpen csak azt tették lehetőve, hogy az inkompetens GM-ek akár öt vagy hét évre is negatívan befolyásolják egy-egy csapat sorsát. Rossz érzésem van.

SZABADON IGAZOLHATÓ JÁTÉKOSOK

Régi KPSz
Kezdjük kicsit távolabbról. Ha egy játékosnak lejár a szerződése, a fizetése meghatározott részét virtuálisan továbbra is számtásba veszik a csapata fizetési plafonja alatt. Ha egy haverod elmegy sörért és valaki leülne a helyére a kocsmában, te is azt mondod egy ideig, hogy foglalt a hely, mert valószínű mindjárt visszajön. Ezt a szabályt azért hozták, hogy egy csapat ne tehesse meg, hogy először csemegézik a játékospiacon és csak aztán szerződteti újra a régi játékosait. Na eddig ez az összeg a játékos fizetésének 150-300%-ka között mozgott.

Ha egy korlátozottan igazolható játékosokra egy másik csapat kivetette a hálóját, korábbi kenyéradója eddig hét napot kapott, hogy tartsa az ajánlatot.

Az újoncszerződésük végéhez közeledő játékosoknak kínált minősített ajánlatban szereplő összeg eddig csak a draftpozíciótól függött.

Új KPSz
Mostantól a lejárt szerződésű játékosok fizetésének “csak” 150-250%-a kerül a fizetési plafon alá és a korlátozottan igazolható játékosoknak is csak három napot kell várnia, hogy kiderüljön, igényt tart-e rá régi csapata.

Végül, de nem utolsósorban a minősített ajánlatok összege teljesítményfüggő lesz.

Bazska szerint
Az első módosítás elég jelentéktelen, a gyakorlatban nem hiszem, hogy segítene a játékospiac felpezsdítésében, mint ahogy a várakozási idő lecsökkentése is csak optikai tuning.

Ami igazán érdekes, az a minősített ajánlat teljesítményhez kötése, mert ez a rendszer nagy hiányossága volt és gyakorlatilag lehetlenné tette, hogy az újoncszerződése alatt kivirágzó késői első körös pick annyit keressen, mint egy 1/1-es.

ÚJ SZERZŐDÉSEK

Régi KPSz
Eddig a Bird jogokkal rendelkező szabadon igazolható játékosok hat évre írhattak alá 10,5%-os, a többiek pedig öt évre 8%-os emelésekkel. A maximum fizetés a fizetési plafon 25, 30 vagy 35 százaléka lehetett a játékos ligában eltöltött éveinek számától függően.

Új KPSz
A Bird jogokkal rendelkező szabadon igazolható játékosok öt évre írhatnak alá 7,5%-os, a többiek pedig négy évre 4,5%-os emelésekkel. Nagyon fontos, hogy mostantól a játékoscserével egybekötött szerződéskötések (sign-and-trade) is ebbe a kategóriába fognak tartozni, még akkor is, ha az érintett játékos egyébként Bird jogokkal rendelkezik.

A maximum fizetés aránya nem változik, csak a lejárt újoncszerződéssel rendelkező játékosok esetében, akik rögtön megkaphatják a fizetési plafon 30%-át, ha bizonyos feltételeknek megfelelnek.

Bazska szerint
Nem hiszem, hogy rosszat tett volna a ligának, ha szerződések hosszát négy, illetve három évben maximalizálja, de ez is előrelépés.

A lejárt újoncszerződéssel rendelkező játékosokat érintő változtatás logikus lépés egy igazságosabb rendszer felé. Derrick Rose már ennek a szabály köszönhetően írt alá 5 évre 94 millió dolláért a Bullshoz.

Itt azt érdemes megjegyezni, hogy a korábbi rendszerben lehetetlen volt, hogy valaki az újoncszerződése után elérje a fizetési plafon 30%-át jelentő maximális fizetést.

LeBron, Wade és Bosh anno azért írt alá csak három évre, hogy akkor váljanak ismét szabadon igazolhatóvá, amikor a ligában töltött éveik száma miatt már jogosultak a maximumra. Az más kérdés, hogy végül mind egy csapathoz kerültek.

Ha ez a szabály már akkor is hatályban van, talán ők is másképp döntenek. Talán. Carmelo Anthony például öt évre írt alá, mégis kierőszakolta, hogy elcseréljék New Yorkba.

SZERZŐDÉSHOSSZABBÍTÁSOK

Régi KPSz
Eddig a súlyozott újoncszerződések után újabb öt évre lehetett aláírni. A többiek is öt évre hosszabbíthattak, de ebbe mindig beleszámított a szerződésből hátralévő évek száma. Ha tehát valakinek még hátra volt két éve a szerződéséből, akkor csak három évvel hosszabbíthatott.

Új KPSz
A súlyozott újoncszerződések után már csak négy évvel lehet hosszabbítani, de a csapatok kijelölhetnek egy játékost, akit maximális fizetés mellett öt évre magukhoz kötnek (ez volt Derrick Rose a Bullsnál). Egy csapatban csak egy ilyen játékos lehet, azaz a Bulls mondjuk Taj Gibsont már nem szerződtethetné így újra, amíg Rose ott játszik.

A többiek négy évvel hosszabbíthatnak, de ebbe beleszámít a szerződésből hátralévő évek száma. Ha valaki szerződéshosszabbítással egykötött játékoscsere (extend-and-trade) révén vált csapatot, akkor már csak három évre szólhat a hátralévő évekkel együtt a hosszabbítás.

Bazska szerint
Ahogy korábban is írtam, én csak örülni tudok annak, ha a szerződések hossza csökken. Ebben a témakörben is érdemes megfigyelni azokat a változtatásokat, amelyek azt szolgálják, hogy a “divatos” szerződéskötéssel- vagy szerződéshosszabbítással egybekötött játékoscserékkel az érintettek rosszabbul járjanak és csökkenjen az elégedetlen szupersztárok ultimátumainak a száma.

ÁTLAGBÉRIG TERJEDŐ FELMENTÉS

Régi KPSz
Az öt évre szóló szerződések első évében az átlagfizetés került folyósításra (tavaly ez 5,765 millió dollár volt). Az összegek évente 8%-kal emelkedhetettek.

Új KPSz
Az adót nem fizető csapatok négy évre köthetnek ilyen szerződéseket, 5 millió dolláros indulófizetéssel és 4,5%-os emelésekkel. Az adófizető csapatok már csak három évre igazolhatnak játékost ezzel a felmentéssel, ráadásul a kezdőfizetés is csak 3 millió dollár lehet.

Felmentéssel csak olyan csapatok élhetnek, akik a fizetési plafon felett vannak. Innen a neve is, mert ezek a praktikák felmentik a csapatokat a fizetési plafon figyelembe vétele alól.

Ez az axióma dől meg most, amikor a fizetési plafon alatt lévő csapatok is kapnak egy ilyen szerződéskötési lehetőséget, amely két évre szól és 2,5 millió dollárról indul.

Bazska szerint
Ahhoz kétség nem férhet, hogy az átlagbérig terjedő felmentés a liga pénzügyi gondjainak egyik fő okozója. Minden olyan játékos, aki nem esett el a saját lábában, erre áhítozott, és általában talált is egy balekot, aki hajlandó volt leszerződtetni évi majd 6 millióért.

Már az is jó hír, hogy az időtartama és folyósítható pénz összege csökkent, de az különösen örvendetes, hogy az adófizető csapatoknál csökken az értéke, hiszen így a játékosok kétszer is meggondolják, hogy csatlakoznak-e egy sztárcsapathoz 40%-kal kevesebb pénzért.

Az egész szabály már csak a nevében emlékeztet elődjére, az meg már egyenesen mindennek a teteje, hogy olyan csapatok is élhetnek vele, akik nincsenek is a fizetési plafon felett. Ennek egy értelme van, hogy a csapatok, akik éppen csak a plafon alatt vannak, egy decens összeget megajánlva léphessék át azt.

A HARCKÉPTELEN JÁTÉKOSOKRA VONATKOZÓ FELMENTÉS

Ennek a felmentésnek köszönhetően a fizetési plafon fölött lévő csapatok helyettest igazolhatnak harcképtelenné vált játékosuk helyére.

Régi KPSz
A szerződések legfeljebb öt évre szólhattak, melynek keretében legfeljebb az "előd" bérének a felét vagy a liga átlagbérét (amelyik kevesebb) lehetett az első évben kifizetni, aztán évente 8%-kal emelgetni.

Új KPSz
A szerződés már csak egy évre szólhat, az értéke pedig legfeljebb az “előd” bérének a fele vagy az adót nem fizető csapatok számára elérhető átlagbérig terjedő felmentés összege lehet (anelyik kevesebb).

Bazska szerint
Régebben problémás volt, hogy egy játékos tartósan lerobbant, hoztak a helyére valakit öt évre, aztán hamarosan együtt játszottak.

Ennek mostantól vége, a felmentés tényleg azt a célt szolgálja, amiért létrehozták: rövidtávú segítséget nyújt a bajba került csapatoknak.

JÁTÉKOSCSERÉKET ÉRINTő SZABÁLYOK

Régi KPSz
Eddig a csapatok az elcserélt játékosok fizetésének 125%-át plusz 100 000 dollárt kaphatták vissza fizetésben. Ezen felül minden játékoscserében megengedett volt legfeljebb 3 millió dollárnyi készpénz beemelése.

Új KPSz
Az adót fizető csapatok ugyanúgy az elcserélt játékosok fizetésének 125%-át plusz 100 000 dollárt fogadhatnak be fizetésben, mint eddig. Akik nem fizetnek adót és a csere után sem fizetnének, azok azonban az elcserélt játékosok fizetésének 150%-át plusz 100 000 dollárt vagy 100%-ot plusz 5 millió dollárt fogadhatnak be (amelyik összeg kevesebb). A 3 milliós készpénzmozgás lehetősége megmarad, de most már nem minden egyes játékoscserénél, hanem évente összesen lehet ennyi készpénzt befogadni.

Bazska szerint
Ezek a lépések a tervek szerint fel fogják pezsdíteni a játékospiacot. Érdemes megfigyelni, hogy itt kivételesen nem büntették az adófizető csapatokat, tehát szeretnék, ha a cserék száma nem csökkenne.

Azzal viszont, hogy az adót nem fizetőknek lehetősége lesz 5 millióval több fizetést elnyelni, lehetővé teszi, hogy a játékoscserék ne úgy nézzenek ki, hogy van két főszereplő és 4-5 mellékszereplő, akik csak azért váltanak csapatot, hogy stimmeljenek a fizetések. Logikus lépés.

A készpénzmozgás korlátozása is üdvözlendő, hiszen voltak csapatok, akik rendszert csináltak abból, hogy a draftjogaikat elcsencselték 3 millióért még a draft előtt.

ELCSERÉLT JÁTÉKOS ÚJRAIGAZOLÁSA

Régi KPSz
Ha az elcserélt játékosra új csapata nem tartott igényt, régi csapata 30 napig nem igazolhatta vissza.

Új KPSz
Ha az elcserélt játékosra új csapata nem tart igény, régi csapata egy évig vagy az eredeti szerződése lejártát követő első július 1-ig nem igazolhatja vissza.

Bazska szerint
Végre. A régi rendszer egyik legfelháborítóbb eleme volt, amikor a nagyszabású játékoscserékbe kénytelen-kelletlen bekerült játékosok, akik nem akartak menni és volt csapatuk is számított rájuk, egy hónap után visszasunnyogtak volt csapatukhoz.

Nagyjából ennyi. Vannak kérdések, amelyekkel nem foglalkoztam, mint a Base Year Compensation, mert mire elmagyaráznám, hogy miről van szó, az maga kitenne egy cikket.

Pénteken este szezonelőzetes, vasárnap este pedig indul a szezon!

Az első két rész:

Az első hét: Nagyobb a füstje...

Mon, 19 Dec 2011 10:03:00 +0100

Volt, aki az első napokat arra használta fel, hogy ledobja a ballasztot. Ennek két oka lehetett. Vagy újjáépítésre készül vagy a következő évek ésszerű költekezést követelő szép új világrendjére.

Volt, aki a “kétszer ad, aki gyorsan ad” elv szellemében kisebb-nagyobb sikerrel megpróbálta letarolni a piacot.

Végül volt, aki látszólag csak azért emelte fel a céges mobilt, mert ingyen van és szerette volna, ha a startpisztoly eldördülésekor kilenne a keret.

A Knicksnek drukkolni kicsit olyan lehet, mint a Prérifarkasnak. Csodálatos tervek, első blikkre ígéretes kivitelezés, majd fájdalmas pofáraesés. A sort azzal nyitották, hogy leigazolták évi 15 millióért azt a Chandlert, akit a fukarsággal nem vádolható Cuban egy percig sem tartóztatott. Ezt követően elküldik Billupsot, pedig áprilisban még lehívták a szerződése utolsó évét. A helyére pedig ki mást hoznának el, mint az élőhalott Mike Bibbyt. Ehhez képest a Mátrix-trilógia záróepizódja kifejezetten logikus filmnek tűnik.

UPDATE: Jelen sorok írásakor (vasárnap 20:58) űgy tűnik, hogy elhozzák Baron Davist.

És ha már megemlítettük Cubant... Egyrészt jelentkezzen, aki elhiszi, hogy a nyáron 54 éves lesz. Vagy brutális a génkészlete vagy a világ legjobb sebészei dolgoznak rajta. Másrészt le a kalappal előtte! Megtehette volna, hogy a költségeket figyelmen kívül hagyva csak az érzelmeire hallgat és megpróbálja egyben tartani a bajnokcsapatot.

Másképp döntött.

Nem hagyta, hogy a Pat Riley által megfogalmazott jelenség, a “disease of more” eluralkodjon a csapaton. Akinek lejárt a szerződése (az isteni Brian Cardinaltól eltekintve), az mehetett, amerre akart. Csomagolt Chandler, Butler, Stevenson, Barea és a Mavericks mezt csak ellenfélen látó Rudy Fernandez.

A helyükre olyan játékosok érkeztek Delonte West és Vince Carter személyében, akikről sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy nem lenne bizonyítani valójuk. A hab a tortán természetesen a hátbatámadott Odom, aki ennyi pénzért mintha ingyen lenne, ráadásul félelmetes bizonyítási vágy dolgozhat benne. Cuban még nem végzett, a gyűrű alá kell még ember, de az irány tetszik.

A Bulls nem szakadt meg, mégis könnyen lehet, hogy a szezon egyik legfontosabb igazolását hajtották végre (a Rőt Rakéta, Scalabrine visszaszerzése mellett), amikor egy teljesen vállalható összegért elhozták a munkanélkülivé vált Hamiltont és betömték az utolsó üres posztot a Chicago kezdőcsapatában.

Természetesen a végére hagytam a Clipperst. Vagy az van, hogy az ufók elrabolták Sterlinget, vagy az, hogy az évtizedek óta szenvedő szurkolók elrabolták és fogva tartják egy pincében. Akárhogy is, Olshey GM szabad kezet kapott és nem tud hibázni.

Chris Paul miatt nem nagyon beszéltünk Caron Butlerről, pedig ő volt a Clippers első “nyári” igazolása. A bajnoki címét öltönyben nyerte, de amíg játszott, a Mavs legjobbja volt Dirk mögött.

DeAndre Jordan kötelező kör volt, de aki figyelemmel kíséri a csapat történetét, tudja, hogy náluk ilyen nincs.

A Butler-Griffin-Jordan triót nem lehet nyeretlen kétévesekre bízni. Ehhez a melóhoz puska kell. Rögtön kettő, ha megoldható. Mondjuk Chauncey Billups és Chris Paul.

Utóbbi megszerzése volt a bonyolultabb. Csak azért írom ide, hogy az NBA-nek igaza volt, amikor megvétózta, hogy a Lakershez kerüljön, hogy legyen valami mozgás a kommentekben. A tényekkel egyébként nehéz vitatkozni. Ilyen kaliberű játékosokért a szokásjog szerint fiatal tehetségek és értékes draftjogok járnak. A Lakersnek semmije sem volt, a Clippersnek mindene és az NBA gondoskodott arról, hogy alaposan kifossza őket. A játékoscserének, ahogy a mellékelt ábra is mutatja, minden érintett nagyon örül.

Ők az új Bulls, már abban az értelemben, hogy most náluk lyukas a kettes poszt, de egyrészt Billups sejtésem szerint fel fog bukkanni ebben a szerepben is, másrészt egy jókezű tripladobó (ha csak ideiglenesen is, de) megoldást jelenthet.

A többiek? A Lakers csak áll és nem érti... Aki maradt, azt vagy Kobe Bryantnek hívják (és válik), vagy cserealap (Bynum és Gasol), vagy most tudta meg, hogy a következő szezont a cserepadról kezdi (World Peace). És az edzőt már Mike Brownnak hívják. Innen szép nyerni.

A Celtics jól kezdett. Big Baby kipaterolása várható volt, az Orlandóból érkező Brandon Bass pedig nagy kedvencem, igazi munkásember, szeretni fogják arrafelé. Szívmelengető húzás volt Daniels visszahívása és Green újraigazolása sem tűnt nagy eszetlenségnek, amíg ki nem derült, hogy ki kell hagynia a szezont. Ezzel a csapattal egy ilyen megterhelő szezont nem létezik, hogy kibírnak és félő, hogy a hátralévő néhány napban már csak a szemetesben lesz lehetőségük turkálni. Nem vagyok optimista.

A Miami minden esélyes közül a legcsendesebb és igazuk van. Battier leigazolásáért jár a pacsi és még akár Eddy Curry is összekaphatja magát. A tavalyi és az idei szezon gyakorlatilag semmiben sem hasonlít egymásra, de abban igen, hogy a bajnokság esélyese a Wade-James-Bosh trió. A kérdés inkább csak az, hogy idén képesek lesznek-e élni a lehetőséggel.

Vasárnap kezdünk, addig még jelentkezem!

Chris Paul és a Keresztes Ildikó-jelenség

Tue, 13 Dec 2011 07:38:00 +0100

Néhány nap leforgása alatt a New Orleans Hornets ideiglenes tulajdonosa (az NBA) két játékoscserét hiúsított meg az utolsó pillanatban. A főszereplő mindkét esetben Chris Paul volt és a végállomás is megegyezett: Los Angeles. Amíg azonban a hétvégén a Lakers, tegnap a Clippers maradt hoppon.

Az eset több mint kínos. Paulnak nyilván tele van a hócipője az egész huzavonával, de talán őt sajnáljuk a legkevésbé, hiszen az ő szándékai legalább egyértelműek: menni akar. Legyen türelmes!

De milyen érzések kavaroghatnak Pau Gasol fejében, aki a hétvégén kis híján átcuccolt Houstonba? Hogy érezheti magát Lamar Odom, aki néhány óra leforgása alatt kegyvesztetté vált Los Angelesben? Hogyan néz ma a Clippers szakvezetésének a szemébe Eric Gordon?

És ami jelen pillanatban a legjobban érdekel: mi lesz a New Orleans sorsa, amely néhány héttel a szezon kezdete előtt mindössze egy bő kezdőcsapatnyi játékossal rendelkezik, de addig nem tud, nem akar lépni, amíg el nem dől Paul sorsa?

A Hornets GM-je Dell Demps nem egy hátulgombolós hülyegyerek. Ugyan csak egy éve felel a New Orleans szakmai munkájáért, de érdemes visszanézni a húzásait, nagy ökörséget nem csinált.

Most például néhány nap alatt tető alá hozott két, a NOLA szempontjából teljesen vállalható játékoscserét.

Érdemes lenne odafigyelni arra, amit mond. Ehelyett megfosztották a döntési jogkörétől és Stern két hű vazallusa intézi a tárgyalások érdemi részét.

Aki azt mondja, hogy a Hornets rosszul járt volna, ha megkapja Paulért cserébe Goran Dragicsot, Kevin Martint, Lamar Odomot és Luis Scolát, azt először megcsípem, hogy ébren van-e, aztán meg beutaltatom kivizsgálásra, mert félő, hogy elgurult a gyógyszere. Az NBA-nek mégsem volt elég jó ez a deal.

Ma pedig a Clippers hiába ajánlotta fel Eric Gordont, Al-Farouq Aminut és Chris Kamant, a többi tulajdonosnak ez sem volt elég, ők a Timberwolves jövő nyári védtelen (!) első körös draftjogát is akarták, így a tárgyalások megszakadtak. Ha minden igaz, a felek nem zárkóznak el a folytatás elől, a helyzet ettől még drámai, mégpedig Keresztes Ildikó miatt.

Az X-Faktor egyik nagy igazságtalansága, hogy a mentorok úgy hoznak döntést, hogy közben a saját érdekeiket is szem előtt kell tartaniuk. Vegyük a múlt szombatot! Feró és Miki simán leszavazott haza. Geszti kissé kaotikusan, de valahol mégis logikusan levezette, hogy miért kell Tarány Tamásnak maradnia.

Aztán jött Ildikó, aki annyira elvesztette már a fonalat, hogy a múltkori adásban a világ egyik legtehetségesebb emberének nevezte szegény Baricz Gergőt, aki ugyan (hogy egy kommentelőt idézzek) “csak két hónapja szállt le a traktorról”, de már majdnem akkora arca van, mint nekem. Szóval jön Ildikó. Neki nem elég, hogy ellövi a megfázás-kártyát (érdemes megnézni, ahogy a kamera várja, hogy Gergő leintse végre, hogy erről nem kell beszélni). Neki nem elég, hogy asszisztál ahhoz, hogy a védence gyomorforgató módon hirtelen szerelembe esik és lenyúlja a naív tinilány rajongóit. Ildikó tutira megy. Ezért “természetesen” Enikőre szavaz és reménykedik. Számítása beválik, mivel Tamás kiesik, így a világ egyik legtehetségesebb embere megszabadul egyik, ha nem a legnagyobb vetélytársától.

Nagyjából ennyire őszinték az NBA tulajdonosok is, amikor az utolsó pillanatban visszatáncolnak a “Hornets érdekeit” figyelembe véve. Közben csak ez jár a fejükben: "Paul és Bryant egy csapatban? Paul és Griffin egy csapatban? Még mit nem?!?"

Így aztán újabb nap telik el úgy, hogy mindenki (a Simmons szerint már tavaly is csak egy térden játszó) Paul sorsára figyel és senki sem gondolkodik el azon, hogy a bajnokcsapatok receptje csaknem soha nem kezdődik úgy, hogy “végy egy All-Star irányítót”.

Nem hiszed el? Nézzük akkor végig a legtöbb gólpasszt adók listáját!

Stockton, Jackson, Nash és Strickland sosem nyertek bajnoki címet. Kidd, Robertson, Payton és Cheeks egy-egy gyűrűt nyert, de egy kivétellel (Cheeks) már inkább pályafutásuk végén.

Marad a kétszeres bajnok Thomas és az ötszörös bajnok Magic, vagyis az NBA történetének cirka 65 éve alatt mindössze 11 olyan év akadt, amikor a liga egyik irányítólegendája győzelemre vezetett volna egy csapatot.

Még érdekesebb a helyzet, ha csak az elmúlt húsz év bajnokait elemezzük.

Phil Jackson csapatait (Bulls és Lakers) kapásból kihúzhatjuk a listáról, a háromszöghöz nem kellett rendes irányító. A Rockets duplázását a kilencvenes évek közepén a kiváló, de irányítófenoménnek bajosan nevezhető Kenny Smith menedzselte le. A Spurs előbb a megbízható, de nem klasszis Avery Johnson, majd a játékszervezésben csak alkalomszerűen szerepet vállaló Tony Parker kezébe adta a marsallbotot. A Heat és a Mavericks ugyan klasszis kezdőirányítóval tudott bajnoki címet nyerni, de a két Jason, Williams és Kidd inkább volt hasznos kiegészítő ember, mint meghatározó, a csapat játékát fazonírozó tábornok.

Marad tehát a 2004-ben hatalmasat játszó Chauncey Billups és a bostoni Nagy Hármast tojáshéjjal a fenekén is kiválóan irányító Rajon Rondo. Ők viszont abban a szezonban, amikor bajnokok lettek, nem szerepeltek az öt legtöbb gólpasszt adó irányító között.

Elgondolkoztató, nem?

Persze nem vagyok én semmi jónak az elrontója, ha valakinek kell Paul, hát vigye, de könyörögve kérem az illetékeseket, hogy a lehető leggyorsabban oldják meg ezt a helyzetet, mert egy jobb sorsra érdemes franchise jövője a tét!

Az új Kollektív Pénzügyi Szerződés rejtelmei II.

Sun, 04 Dec 2011 12:30:10 +0100

BEVÉTELEK MEGOSZTÁSA A CSAPATOK KÖZÖTT

Régi KPSz
A luxusadóból befolyt összeg egy része a hátrányos helyzetű piacokon működő csapatokhoz került.

Új KPSz
Az elv változatlan, de a tervek szerint a csapatok között elosztott összeg a háromszorosára fog nőni.

Bazska szerint
Meglehetősen kevés szó esik arról, hogy a csapatok jelentős része vastagon nyereséges és a botrányt az a néhány tulajdonos robbantotta ki, akik egyébként pontosan tudták, hogy olyan piacon vásárolnak franchise-t, ahol nehezebb lesz a túlélés, mégis belevágtak.

Ennek ellenére a bevételek “tisztességes” megosztása fel sem merült a tulajdonosok között. A mostani változtatások természetesen kedveznek majd a kisebb csapatoknak, bár meg kell jegyeznem, hogy arra számítok, hogy a befizetésre kerülő luxusadó összege csökkenni fog.

MINIMÁLIS CSAPATFIZETÉS

Régi KPSz
A csapatoknak legalább a fizetési plafon értékének 75%-át kellett elkölteniük a játékosok fizetésére.

Új KPSz
A csapatoknak idén és jövőre legalább a fizetési plafon értékének 85%, utána pedig a 90%-át kell elkölteniük a játékosok fizetésére.

Bazska szerint
Ennek a változtatásnak értelemszerűen a játékosok örülnek igazán, de érdemes a számok mögé nézni. Az új előírás jelentősen meg fogja kötni a csapatok kezét a most felajánlott amnesztiával kapcsolatban, hiszen könnyen lehet, hogy a legtöbb pénzt kereső léhűtőt nem lesz módjuk elküldeni, mivel a fizetése kiesésével megszegnék az új szabályt.

Az a korszak is a múlté lesz, amikor egy, a garast a fogához verő csapat a szezon közben be tud nyelni egy combosabb szerződést, mivel hamarosan nem lesz olyan csapat, amely 6-7 milliónál több hellyel rendelkezne a plafon alatt.

Ezzel persze fel fognak értékelődni a felmentések, hiszen azokat eddig is csak azok a csapatok használhatták fel, amelyek nem fértek be a plafon alá.

LUXUSADÓ

Régi KPSz
A csapatok a határszám felett minden elköltött dollárért egy dollár adót fizettek.

Új KPSz
Az új szerződés első két évében minden marad a régiben. Aztán azonban a fizetendő adó mértéke brutálisan elkezd nőni. Ha egy csapat ötmillióval átlépi a határszámot, egy dollár helyett már 1,50 dollárt kell fizetni. Ha tízmillióval, már 1,75-öt, és így tovább...

Sőt, ha egy csapat ötből négy szezonban tilosban jár, akkor még egy büntetődollárt is a rosszalkodók varrnak. Nem lesz kecmec.

Bazska szerint
Szeretem ezt a szabályt. A liga évek óta szigorítja a feltételeket, de még mindig nem elég elrettentőek a következmények.

Emlékezzünk vissza, a kettővel ezelőtti KPSz-ben csak bizonyos kritériumok teljesülése esetén kellett luxusadót fizetni, amely így minden évben Damoklész kardjaként lebegett a tulajdonosok feje felett.

A most lejáró KPSz-ben már egyértelmű volt, hogy aki eléri a határszámot, szívni fog. Most még komolyabb retorziókkal kell szembesülniük. Vagy hogy Kovács Attila ex-MLSZ-elnök szavajárását idézzem, szembe kell sülniük a komolyabb retorziókkal.

Lesz, akit ez sem fog visszatartani, de az egyrészt tényleg komolyan gondolja ezt a dolgot, másrészt legalább jót fog tenni a kisebb csapatokkal.

A LUXUSADÓBÓL BEFOLYT PÉNZEK ELOSZTÁSA

Régi KPSz
Azok a csapatok, akik nem fizettek luxusadót, megkapták a befizetett összeg 1/30-át. A fennmaradó összeget a liga használta fel saját céljaira.

Új KPSz
Mostantól legfeljebb a befolyt összeg fele juthat el a luxusadót nem fizető csapatok bankszámlájára. Fontos módosítás, hogy azok a csapatok is számíthatnak némi visszatérítésre, akik éppen csak átlépték a határszámot.

Bazska szerint
Azzal, hogy a meghatározott elvek szerint eloszott pénz arányát 50%-ban maximalizálták, felmerülhet a kérdés, hogy mihez kezdenek a summa másik felével. Nem kizárható, hogy a liga továbbra is zsebre fogja vágni ezt az összeget, de az sem, hogy másképp fogják felhasználni.

A LUXUSADÓHOZ FŰZŐDŐ EGYÉB SZANKCIÓK

Régi KPSz
Eddig nem volt semmilyen egyéb szankció.

Új KPSz
Mostantól az adófizető csapatok kevesebb fizetést ajánlhatnak fel az átlagbérig terjedő felmentés (Mid-Level Salary Exception) keretei között és nem vehetik igénybe a kétévente felhasználható felmentést (Bi-Annual Exception) sem, ráadásul a játékoscseréknél is kevesebb fizetést is nyelhetnek el, mint korábban.

Ezen felül 2013 nyarától azok a csapatok, akik legalább 4 millió dollárral a luxusadó határszáma felett vannak, játékoscserével egybekötött szerződéskötés (sign-and-trade) keretében nem juthatnak játékoshoz.

Bazska szerint
Nagyon szeretem ezeket a módosításokat. Amíg ugyanis a feneketlen pénztárcával rendelkező tulajdonosok tojhatnak majd magasról a brutális luxusadóra, azzal ők sem fognak tudni mit kezdeni, amikor a túlköltekezés a csapatépítés gátja lesz.

Az átlagbérig terjedő felmentés eddig a kiegészítő emberek megszerzésének tökéletes eszköze volt és az ebbe a kategóriába eső játékosok szabadon válogathattak az összes, a fizetési plafon felett lévő csapat között.

Mostantól a nagy költekezők hátrányos helyzetből indulnak, ami a többi lépéssel együtt talán tényleges változást jelent az esélyegyenlőség irányába.

Kilenc újdonságot kivégeztünk, kilenc még maradt. Hamarosan folytatjuk

Az új Kollektív Pénzügyi Szerződés rejtelmei I.

Wed, 30 Nov 2011 18:09:56 +0100

A SZERZŐDÉS HOSSZA

Régi KPSz
Hét évre szólt, amelyből a ligának 2011-ben joga volt kilépni, amelyet meg is tett.

Új KPSz
Tíz évre szól, de a hatodik év után, 2017 nyarán bármelyik fél kiléphet belőle.

Bazska szerint
Minden nyugodt évnek örülnünk kell. Ha jósolnom kellene, akkor azt mondanám, hogy 2017-ben újra balhé lesz, de annak nem a liga, hanem a játékosok lesznek a kirobbantói. A tulajdonosok olyan könyörtelenséggel nyomták le a torkukon ezt a megállapodást, hogy még a gyakorlott libatömők is elégedetten csettintettek. Nem fogják annyiban hagyni. Reméljük, hogy hat év múlva egy egészségesebb gazdasági környezetben kezdődhetnek újra a tárgyalások, amelyeket jelentősen befolyásolni fog a 2016-ban aláírásra kerülő televíziós szerződés.

A BEVÉTELEK MEGOSZTÁSA

Régi KPSz
A játékosok a Kosárlabdából Származó Bevétel (KSzB) 57%-át kapták meg.

Új KPSz
A játékosok ebben a szezonban a KSzB 51,15%-át tehetik zsebre. Ezt követően a bevételi adatoktól függően 49% és 51% között mozog a részesedésük, amelyből 1% a visszavonult játékosokat támogató alapba kerül.

Bazska szerint
Ha az alapba kerülő 1%-tól eltekintünk, a játékosoknak a végén mégiscsak be kellett érniük 50%-kal, amiből lehet 48% is. Hunter és Fisher vergődését nehezebb volt végignézni, mint röhögés nélkül kibírni egy szombat esti Zeneexpresszt és visszanézve gyakorlatilag semmi, de semmi értelme nem volt a ráfeszülésnek.

ZÁLOGRENDSZER

Mi is az a zálogrendszer?
A zálogrendszer biztosítja, hogy a játékok fizetése nem lépje túl a KSzB előre meghatározott százalékát, ezért a játékosok fizetésének egy részét visszatartják, és egy zálogszámlára helyezik. Az egyes szezonok végén aztán összehasonlítják a folyósítandó fizetések, és a KSzB arányát. Ha a számok stimmelnek, a zárolt összeget hiánytalanul kifizetik a játékosoknak. Ha nem, akkor viszont a zárolt összeget teljes egészében vagy részben visszafizetik a csapattulajdonosoknak, a játékosok pedig csak a fennmaradó részt (már ha marad) kapják meg. Ha a zálogba helyezett összeg sem elegendő a tulajdonosok kárpótlására, akkor a fennmaradó összeget a játékosok következő évi fizetéséből kell levonni.

Régi KPSz
Eddig a játékosok fizetésének 8%-a került visszatartásra.

Új KPSz
Mostantól a játékosok fizetésének 10%-át tartják vissza. Ha ez az összeg sem elegendő a különbség fedezésére, akkor a játékosokat támogató alapból emelik le a hiányzó összeget.

Bazska szerint
Eddig fennállt annak a veszélye, hogy a játékosok fizetéséből a visszatartott 8%-on felül még a következő évben is vonnak le pénzt. Ez mostantól nem lehetséges, ami jó hír az ezer sebből vérző szakszervezetnek és rossz hír a visszavonulás előtt álló játékosoknak.

AMNESZTIA

Régi KPSz
Egy, azaz egy játékost ki lehetett rakni a csapatból 2005 nyarán. A fizetését ki kellett fizetni, a fizetési plafon alatt számításba kellett venni a bérét, de luxusadót nem kellett fizetni utána.

Új KPSz
Egy, azaz egy játékost bármikor el lehet küldeni. Egy feltétel van: a szerződését még az előző KPSz hatálya alatt kellett aláírnia. Újdonság az is, hogy ennek a játékosnak a fizetését nem kell a fizetési plafon alatt számításba venni és természetesen luxusadót sem kell fizetni utána.

Bazska szerint
Egy újabb szelep, amit a tulajdonosok a saját hülyeségük miatt építenek bele a rendszerbe. Hasznosabbnak tűnik, mint az előző hasonló megoldás, mivel bármikor lehet élni vele és több pénzt lehet megspórolni vele, mint korábban. Bele sem merek gondolni, mennyivel megnöveli ez az eszköz a GM-ek eszköztárát. Remélem, nem újabb idióta szerződések megkötésére fogják felhasználni ezt az “ajándékot”.

További újdonság, hogy az így elküldött játékosok azonnal igazolhatók. Hogy ez miért jó?

Ha elküldenek egy játékost, akkor általában az első néhány napban csak az előző csapatánál aláírt szerződésben foglalt feltételek mellett lehetett leigazolni, azaz az új csapata örökli a szerződését. Ebben az esetben a régi csapatának nem kell tovább folyósítania a bérét.

Ezt a megoldást soha senki nem választja. Az új csapat megvárja, amíg letelik a türelmi idő, aztán egy teljesen új szerződést köt a játékossal, aki a régi csapatától a korábbi szerződése lejártáig kapja a fizetését. Őrület, mi?

Na mostantól az van, hogy már az első napokban is le lehet csapni az így elküldött játékosokra, de csak azoknak a csapatoknak, akiknek van helye a plafon alatt. Ilyenkor a fizetést közösen adják.

Coon példáját feldolgozva... A Cleveland kivágja Baron Davist. Egy csapat, amely 5 millióval a plafon alatt van, bejelentkezik érte. Ha ezé a csapaté a legmagasabb ajánlat, akkor megörökli Davis szerződését, de úgy, hogy csak 5 milliónyi bért kell kifizetnie, a többi 9 milliót a Cavs állja.

Ez egy remek lehetőség, hiszen az okosan gazdálkodó csapatok le-lecsaphatnak egy jó, de valamilyen okból szükségtelenné vált játékosra. És a régi csapatok sem maradnak akkora trutyiban, mert van esély arra, hogy az új csapat legalább a fizetés egy részét átvállalja.

Négy újdonságot kivégeztünk, tizennégy még maradt. Hamarosan folytatjuk!

Örülünk, Vincent?

Mon, 28 Nov 2011 07:40:42 +0100

A következő napokban, hetekben bőven lesz alkalmunk átrágni az új kollektív szerződés részleteit, így ahelyett, hogy a felek zsebében turkálnánk, inkább örvendezzünk. Most egyébként azért nem is lenne bölcs dolog belemenni a részletekbe, mert állítólag még rengeteg dolgot kell tisztázni, mielőtt az aláírások rákerülnek a végleges megállapodásra.

Ami biztosnak tűnik, az új kontraktus elvileg tíz évre szól, de gyakorlatilag hat év után bármelyik fél felmondhatja.

Az előttünk álló hetek félelmetesen izgalmasnak ígérkeznek, ezért kérem az öveket becsatolni és nagyon figyelni!

A játékosoknak egy hónapjuk van arra, hogy felkészüljenek életük egyik legkeményebb fél évére. Az alapszakasz végül 66 meccsből fog állni, ami azt jelenti, hogy minden csapat havonta két meccsel többet fog játszani és az is mindenkivel elő fog fordulni egy-két alkalommal, hogy három (!) egymást követő nap is pályára kell lépni.

Az edzőknek egy hónapjuk van arra, hogy csapatot faragjanak a szervezett kosárlabdától hónapok óta eltiltott játékosokból, beleértve természetesen az újoncokat is, akiknek végre lehetőségük lesz visszafizetni a nyáron felvett hiteleket. Arról se feledkezzünk meg, hogy néhány szakvezető, mint például Mike Brown vagy Mark Jackson a tavalyi tapasztalataira sem építhet.

A légiósoknak egy hónapjuk van arra (igazából persze sokkal kevesebb), hogy megköszönjék a vendéglátást és hazautazzanak az Egyesült Államokba. Az elmúlt időszakban nagyjából hetven játékos próbált szerencsét “külföldön”, elsősorban Európában.

Biztos lesz, akinek nincs élő szerződése és nem akar visszajönni és az is feltételezhető, hogy lesz, aki jönne, de nem lesz rá igény. Igazán azonban azoknak a helyzete lesz pikáns, akik olyan szerződést írtak alá (ez főleg a Kínába igazolókat érinti), amelyből nem lehet kilépni az lockout végén. Aaron Brooks, Wilson Chandler, Kenyon Martin, JR Smith tartoznak többek között ebbe a táborba. Valami azt súgja, hogy szemtanúi leszünk egy-két csúnya válásnak.

Az európai csapatoknak néhány napjuk van, hogy megemésszék a hírt. Vannak ugyanis csapatok, mint a Real Madrid, ahol két olyan embert kellene pótolni, mint Fernandez és Ibaka, de említhetném a Farmarban húzóemberét veszítő Maccabit is. Ilyenkor kell megemelnem a kalapomat a görög csapatok vagy a Barcelona mértéktartása előtt, akik ellen tudtak állni a kísértésnek.

Andrej Kirilenko sorsára külön kíváncsi vagyok, aki a Jazzben évek óta a helyét nem találva csak vegetált, a CSZKA Moszkvában viszont régi fényében csillog. A szerződése lejárt, így ha akar, maradhat. Az anyagi feltételek között ég és föld a különbség, mondom ezt úgy is, hogy nem lehet tudni, mennyit ér most Kirilenko az NBA játékospiacán. Viszont a mérleg másik serpenyőjében ott van, hogy csapatával veretlenül vezeti csoportját az Euroligában és a sorozat egyik nagy esélyese. Nem vennék rá mérget, hogy rögtön visszajön.

A GM-eknek egy hónapjuk van arra, hogy feltöltsék csapataikat játékosokkal. Ez talán az előttünk álló időszak legizgalmasabb része, őrült napoknak nézünk elébe. Vannak gárdák, mint például az Oklahoma vagy a Minnesota, ahol jelenleg is tizenhárom játékos áll szerződés alatt, de Bostonban és New Orleansban például csak hat ember visszatérése garantált.

Ahogy azt az elmúlt években megszokhattátok, NBA-t magyar nyelven a Sport TV műsorán kell keresni. Vannak olyan pletykák, hogy december 25-én két meccsel csapunk bele a lecsóba.

A részletekkel hamarosan jelentkezünk!

Krézilabda

Mon, 21 Nov 2011 00:06:00 +0100

Amikor először láttam, hogy a jelenséget, amivel nap mint nap találkozom, tudományosan is alátámasztották, megfogadtam, hogy mindig a kellő alázattal fogok megnyilvánulni olyan t&eacuyte;mákban, amelyekről nem tudok sokat.

A női kézilabda is ilyen. A lányok az év nagy részében elkerülik a figyelmemet, leszámítva a legszebb magyar sportolónőt, Pálinger Katit, akinek évek óta odaadó, őszinte híve vagyok. Szóval divatdrukker vagyok.

Ettől még jogom van értetlenkedni. Sőt, így van jogom csak igazán, mivel a kibicnek semmi sem drága. Miért van az, hogy gyakorlatilag az összes magyar labdajáték kulisszái mögött komolyabb játszmák zajlanak, mint egy brazil szappanoperában?

A kívülállónak olyan, mintha minden érintett mindent tudna, de nem meri, nem akarja mondani, ködösít, hárít, miközben telnek az évek és egy újabb félelmetesen tehetséges korosztály kezd kacérkodni a visszavonulás gondolatával.

Miért nem lehet tudni, hogy ki mit gondol Nagy Laciról? Kezdve mondjuk Nagy Lacival...

Miért robbant ki Mocsai nem sokkal a sorsdöntő selejtezők előtt botrányt azzal, hogy hónapokkal korábban néhány játékos felkérte a női válogatott vezetésére, hogy aztán a neveket ne árulja el, csak vállalhatatlan helyzetbe hozza az aktuális kapitányt?

Miért állnak ki a játékosok egy emberként Mátéfi mellett, ha néhány nappal később nehezen védhető, helyenként szabotázsra emlékeztető teljesítménnyel gyakorlatilag lemondanak a londoni részvételről?

Sinka László leköszönő elnök akkor azt mondta: “...sajnálom, hogy sokan nem az összefogásért dolgoztak, hanem széthúzást erősítették, és zavart okoztak.”

A maszatolás, a mellébeszélés.

Eltelt néhány hónap és miután kiderült, hogy Mocsai Lajos klónozása egy ideig még nem megoldható, behoztunk külföldről egy keveset futott szövetségi kapitányt és a csapat, amely Mátéfi alatt csaknem ugyanebben az összeállításban vergődött, megtáltosodott.

Ebbe az idilli képbe rondított bele most a Győri ETO KC. Az egész ugye úgy kezdődött, hogy leváltották a bajnokságban veretlen, a BL-ben csoportelső csapatot trenírozó Konkoly Csabát. A leváltáshoz kapcsolódó nyilatkozat bohózatba illő, ha lenne sportvezetőkre szabott bullshit bingó, akkor másfél perc alatt be lehetett volna ikszelni az összes mezőt. Az edzőváltásról szóló emaileknél már szűköltem a röhögéstől, pedig valahol szomorú az egész.

És mi a Győri ETO KC következő lépése? Hát persze, hogy megpróbálja leszerződtetni a válogatott norvég gyártmányú szövetségi kapitányát, a helyi ~~kapus~~ beállós bikáját. Mikor végre van egy kapitány, akinek nincsen “csomagja”, akire nem haragszik senki, vagy ha mégis, akkor legfeljebb azért, mert ahonnan ő jön, ott ötször magasabb az egy főre jutó GDP, mint itthon.

A Ferencváros pedig annak rendje és módja szerint finom zsarolással válaszol és kilátásba helyezi, hogy a játékosait nem fogja elengedni a válogatottba.

Kezdődhet az újabb minidráma.

Nem akarok beleszólni, de úgy sejtem, hogy van még a világon néhány használható edző. Érdemes lenne körülnézni és nem egy újabb olyan helyzetet teremteni, amely lehetővé teszi, hogy a válogatott háttérbe szoruljon és táptalajul szolgálhat a klubok közötti vita szárba szökkenésének, akik vagy irigységből, vagy más okból mindent rossz szemmel néznek, ami Győrben történik.

Új frontok nyitása helyett most annak lenne itt az ideje, hogy megteremtsük a következő olimpiai ciklus során követendő játékszabályokat.

De persze minek szólok bele, úgyis csak egy divatdrukker vagyok.

Jack és Maurice

Mon, 14 Nov 2011 00:37:00 +0100

Ha a két név nem cseng ismerősen, ne érezd magad kényelmetlenül! Én is Bill Simmons könyvében, a Book of Basketballban olvastam róluk először.

Twyman és Stokes Pittsburghben nőtt fel a negyvenes években, abban a korban, amikor még számított, hogy Twyman fehér volt, Stokes pedig fekete.

Maurice Stokes későn érő típus volt. Mivel érettségi után nem tolongtak az érdeklődők, egy kis helyi egyetem, a St. Francis ösztöndíját fogadta el.

Négy évig (1951-55) játszott erőcsatárt az egyetemi csapatban és többek között 22,4 pontos átlagának köszönhetően a korábban hangos kritikusok az utolsó évre teljesen elcsendesedtek.

A két egykori pittsburghi játszótárs sorsa ismét összefonódott, mivel a Rochester Royals az első körben Stokest, a második körben pedig Twymant választotta.

Stokes rögtön az első meccsén letette a névjegyét: 32 ponttal, 20 pattanóval és 8 gólpasszal. Első szezonját 17 pontos és 16 lepattanós átlaggal zárta és őt választották az Év Újoncának.

Második idényében a pontok és a lepattanók mellett az előkészítésből is mindinkább kivette a részét, 4,6-os gólpasszátlaga a harmadik legjobb volt a ligában.

A következő évben a Royals átköltözött Cincinnatibe, Stokes pedig ott folytatta, ahol abbahagyta. A “fineszes Karl Malone-t”, ahogy Bob Cousy nevezte, zsinórban harmadszor válaszották be az év második ötösébe és minden esélye megvolt az előrelépésre, amikor...

1958. március 12-én, az alapszakasz utolsó meccsén egy betörés után olyan szerencsétlenül esett, hogy csúnyán beverte a fejét. Azonnal elájult, csak repülősóval lehetett magához téríteni. Visszatért a pályára, sőt, a rájátszás első mérkőzésén is játszott, de a 12 pontos, 15 pattanós teljesítménye ellenére elveszített összecsapás után rosszul lett a repülőn és eszméletét vesztve dőlt a mellette ülő Jack Twyman karjaiba.

Kómába esett. Amikor hetek múlva magához tért, kiderült, hogy teljesen lebénult. Vizsgálat vizsgálatot követett, mire bizonyossá vált, hogy az agyának a motorikus funkciókért felelős része az esés következtében visszafordíthatatlanul károsodott.

Abban az időben az NBA játékosait még nem védte szociális háló, így a kezelés költségeit a Stokes-családnak kellett előteremtenie. A pénz hamar elfogyott és mivel a Cincinnati Royals sem kívánt segítséget nyújtani, más megoldást kellett keresni.

A megoldást Jack Twyman barátsága és odaadása jelentette. Amellett, hogy kijárta Stokesnak a rokkantnyugdíjat, ő lett a mozdulatlanságra ítélt óriás törvényes gyámja is. Nem telt el nap, hogy ő vagy a felesége ne látogatták volna meg a szellemileg friss, de kommunikálni képtelen Maurice-t.

Stokes értett mindent, amit neki mondtak, de csak nehezen tudott válaszolni. Jack Twyman egy táblával az ölében ült az ágya mellett, rajta az angol ábécével. Ezen húzta végig lassan az ujjait, várva, hogy barátja a megfelelő betűnél pislogjon. Így beszélgettek egymással, végtelen türelemmel.

“Mindig lenyűgözött a tartása. Ha rossz napom volt, néha csak azért meglátogattam, hogy önző módon én kérjem meg, hogy öntsöm belém lelket. Minden alkalommal sikerült neki.” - meséli Twyman.

Amikor kiderült, hogy a pénz még mindig aggasztóan kevés, Twyman jótékonysági meccset szervezett, amelyet minden évben megismételt és összesen több mint negyedmillió dollárt gyűjtött barátjának.

Stokes nagyon komolyan vette a rehabilitációt és kőkemény munkával elérte, hogy a végtagjait és az ujjait ismét mozgatni tudja, így kerekesszékben már elkísérhette barátját az érte rendezett mérkőzésekre.

Maurice Stokes, akiről kortársai azt mondják, hogy ha egészséges marad, ma úgy beszélnénk róla, mint minden idők egyik legjobb játékosa, mindössze 36 éves volt, amikor elvitte egy szívroham. A St. Francis egyetem mellett helyezték végső nyugalomra.

Történetemből talán úgy tűnhet, hogy Jack Twyman egy mérsékelten tehetséges játékos volt, akinek nem volt jobb dolga, mint hogy jótékonykodjon.

Nem így volt. Twyman tizenegy évet húzott le az NBA-ben és legjobb szezonjában több mint harminc pontot termelt átlagban. A hatszoros All-Start kétszer a liga második legjobb ötösébe is beválasztották.

Visszavonulása után sem szakadt el a kosárlabdától, kommentátor lett. Az 1970-es döntő hetedik mérkőzésén ő szúrta ki a sérült New York-i centert, Willis Reedet a játékoskijáróban.

1983 óta a Hírességek Csarnokának is tagja, de nem nyugodott addig, amíg néhai barátja, Maurice Stokes nem követi. 2004-ben teljesült a kívánsága.

Milton Gross, a New York Post szakírója így írt Maurice Stokesról: “Csodálatos ember volt, aki abban hitt, hogy nem szabad feladni, pedig nem tudott járni és beszélni is csak nehezen. Akkor nevetett, amikor más sírt volna.”

Stokes és Twyman különleges barátságát egy 1973-as film, a “Maurie” is őrzi. És mostantól ez az írás is.

Tessék választani!

Sat, 12 Nov 2011 17:19:00 +0100

Miközben Stern és a haverok egy külön erre a célre épített oltáron véreztetik ki a szakszervezetet, addig az erre a célra felállított szervezetek elkészültek a listával, amely a Hírességek Csarnokába idén jelöltek nevét tartalmazza.

A legnagyobb név a listán a tavaly is “döntős” Reggie Miller. Az ötszörös All-Star olimpiai- és világbajnok idén minden bizonnyal bekerül a legnagyobbak közé.

Csatlakozhat (bár sok esély nincs arra, hogy már idén) Chris Mullinhoz a Golden State Warriors aranykorát jelentő Run TMC trió másik két tagja, a vajkezű Mitch Richmond és a crossover királya, Timmy Hardaway.

Arvydas Sabonis után újabb zseniális európai centerrel gazdagodhat a Hírességek Csarnoka, ha beválasztják Vlade Divacot, aki visszavonulása óta üzleti vállalkozásainak és a jótékonykodásnak szenteli idejét. Ha szeretnéd jobban megismerni, érdemes az ESPN dokumentumfilmjével kezdeni, amely Drazsen Petrovicshoz fűződő barátságát dolgozza fel torokszorítóan.

Jamaal Wilkes tíz év (1975-1985) leforgása alatt négy gyűrűt nyert a Lakersszel és akik látták játszani, a liga történelmének egyik legelegánsabb, legmegbízhatóbb és nem mellesleg legponterősebb bedobójaként emlékeznek rá. A tempói annyira magabiztosak voltak, hogy a sarokból eleresztett középtávoliját a legendás Chick Hearn csak “hatméteres ziccernek” hívta.

Számos olyan egykori játékos pályafutását is elismerték egy jelöléssel, akiket ma már edzőként ismerünk.

Maurice Cheeks jelenleg éppen “csak” segédedző Oklahomában, de Philadelphiában 1983-ban bajnoki címet nyert, ráadásul minden idők egyik legjobb védőjátékosa és - ahogy a mellékelt ábra is mutatja - mentorként is megállja a helyét.

Mark Jackson, a Warriors nemrég kinevezett vezetőedzője a liga történetének egyik legönzetlenebb irányítója. Pályafutása során több mint tízezer gólpassz esett ki a kezéből, és kis színesként leírom még azt is, hogy ellene találták ki azt a szabályt is, amely tiltja, hogy egy játékos öt másodpercnél hosszabb ideig “tolasson” a gyűrű felé.

Amikor Paul Silas éppen nem kap agyhúgykövet jelenlegi főnökétől, Michael Jordantől, minden bizonnyal szívesen emlékezik vissza azokra az évekre, amikor a hetvenes években a liga legjobb védői között tartották számon és három bajnokságot is nyert Bostonban, illetve Seattle-ben.

Paul Westphal, a Kings mestere is nyert gyűrűt a Celticsszel, ráadásul pont Silas csapattársaként. Ezt követően Phoenixbe igazolt, ahol háromszor került be az NBA legjobb ötösébe, az All-Star Gálán pedig öt alkalommal számítottak a játékára.

De itt van Spencer Haywood, a hetvenes évek legendás centere is, akinek a játékjogáért anno a Seattle tulajdonosa a Legfelsőbb Bíróságig elment. Jelölték a legjobb éveit New Yorkban futó Bernard Kinget és a houstoni óriást, az 1983-as 1/1-es Ralph Sampsont is.

A hölgyeket az atlantai aranyérmes Rebecca Lobo képviseli, a bírókat pedig a legendás Dick Bavetta.

És még a lista felénél sem tartok...

Jelölést kapott még: Al Attles, John Bach, Lefty Driesell, Bill Fitch, Cotton Fitzsimmons, Curt Gowdy, Tom Jernstedt, Jerry Krause, Dick Motta, Don Nelson, Billy Packer, Rick Pitino, George Raveling, Eddie Sutton, Rudy Tomjanovich, Gene Shue, Jim Valvano, Donnie Walsh és Gary Williams

Te kit választanál?

NBA 2K12

Sun, 06 Nov 2011 08:05:00 +0100

Amikor tegnap valamivel dél előtt a főnököm, Gábor rámrúgta az ajtót, még nem sejtettem semmit. Máskor is csinál ilyet. Amikor vérben forgó szemekkel az irodájába rendelt, még akkor sem gyanakodtam, mert ez is gyakori napirendi pont. Amikor megragadta a tarkómat és belenyomta a monitorába, már felhúztam a szemöldökön, mert ilyen tényleg csak ritkán történik.

A következő néhány perc azzal telt, hogy megpróbáltam meggyőzni: az “ezekben a pillanatokban is teljes magányba vonulva teszteli” kifejezés csak a hatásvadászatra hajlamos kolléga barokkos túlzása és természetesen munkával töltöm a napot. A “teljes magány” a fiam megszületése óta amúgy is csak egy romantikus könyvekben és filmekben előforduló, már-már tudományos-fantasztikus fogalom számomra.

Azt is most szeretném leszögezni, hogy ez nem játékteszt. Legalábbis nem a szó klasszikus értelmében. Tudom, miről beszélek, mivel 2000 és 2002 között az 576KByte magazin állandó szerzője voltam és olyan klasszikusokat teszteltem, mint a Commandos 2, a Desperados vagy a Madden 2002.

Nem vagyok a “konzolok világának a megszállottja” sem. Sőt, már konzolom sincs. Régen viszont tényleg rengeteget játszottam.

Amikor 1993-ban Spanyolországban nyaraltam, inkább kihagytam egy-két főétkezést, hogy legyen pénzem a Team USA Basketball című játékra, amit ezután öcsém Sega Mega Drive-ján nyúztam hónapokig.

Az első NBA Live, amivel játszottam, az 1995-ös verzió volt. Mai fejjel ésszerűtlenül sok időt töltöttem a játékoskeretek aktualizálásával, mert képtelen voltam elviselni, ha a képernyőn nem a liga aktuális állapotát láttam viszont.

Függésem 2003-ban érte el a csúcsát, amikor az ADSL bekötése után csatlakoztam a Freestyle Basketball League-hez és eltöltöttem egy-két mérsékelten gyümölcsöző szezont a Denver Nuggets csapatának irányításával.

Azóta eltelt alhangon nyolc év, a Live sorozat megszűnt (?) és az uralmat átvette a sokáig csak konzolon vitézkezdő 2K sorozat. El nem tudom mondani, mennyire vártam, hogy végre kipróbálhassam. Amikor megvettem a PS3-at, az első játék, amit beszereztem, a 2K8 volt. Bevallom, inkább csak kötelességből játszottam vele. Fényévekkel jobb volt, mint bármi, amivel korábban ebben a műfajban kipróbáltam, de arra már nem vitt rá a lélek, hogy beletegyem az órákat. “Hát ilyen, amikor az ember elkezd öregedni” - gondoltam akkor.

Azt hittem, hogy már sosem fogok játszani. De aztán jött az NBA 2K12 lehengerlő kampánya és annyira felcsigázott, hogy kiolvasztottam lefagyasztott Steam accountomat és megvettem a játékot.

Ahogy mondtam, ez nem játékteszt. Sokkal inkább egy kedvcsináló, amely leginkább azokra a területekre fókuszál, ahol a legnagyobb előrelépés tapasztalható a tavalyi NBA 2K11-hez képest.

Az idei év nagy durranása, hogy Michael Jordan mellett más legendás játékosok, legendás mérkőzések is reflektorfénybe kerülnek. A liga történetének 15 legnagyobb királya elevenedik meg a képernyőn, természetesen a csapattársakkal, edzőkkel együtt. Ami igazán különlegessé teszi ezeket a derbiket, az a vizuális prezentáció.

A Russell-korszakban játszott meccset mintha egy nem tökéletesen beállított fekete-fehér televízión néznénk. A sortok veszedelmesen rövidek, minden pillanatban attól tart az ember, hogy valamelyik játékos villant egyet. Persze láttunk már ehhez hasonlót korábban a FIFA World Cup sorozatban is, de amíg ott csak egy jó ötletnek tűnt, itt látszik, hogy akkurátusan, szeretettel foglalkoztak minden korszakkal, amit jól illusztrál, hogy a közvetítést kísérő feliratozás (eredmény, kezdőcsapat, stb.) is teljesen korhű.

Ami azonban a leginkább lenyűgözött, az a My Player mód. Ilyet is láttunk már, ráadásul ez inkább a tavalyi verzió nagy újítása volt, de egyrészt azzal nem játszottam, másrészt idén sokat finomítottak rajta.

Aki esetleg nem ismeri ezt a játékmódot. Ilyenkor a csapattársakat a mesterséges intelligencia irányítja, te - kis túlzással - csak magadért felelsz.

Az első lépés az ilyenkor szokásos: létre kell hozni azt az újoncot, akinek a bőrébe szeretnénk bújni. Biztos van, aki ilyenkor kétméteres zsákológépeket kreál, én magamat keltettem életre. Azaz a magasság (182 cm) és a mezszám (17) stimmelt. A kor és főleg a súly nem...

Az első nagy előrelépés a következő fázisban tapasztalható. Amíg tavaly különböző utánpótlásligákban kellett nyomorognunk, mire eljutottunk az NBA küszöbére, addig idén csak egy edzőmeccsen kell részt vennünk és máris egy “állásinterjún” találjuk magunkat, ahol a válaszainktól függ, hogy számítanak-e ránk majd a Draft éjszakáján.

Engem három csapat nézett ki magának. A Philly-t elhajtottam, olyan válaszokat jelöltem meg, amelyekkel egyértelművé tettem: ha engem választanak, megkeserítem az életüket. A Houston GM-jének, Daryl Morey-nak elég semleges válaszokat adtam. A Suns szakvezetésének viszont mindent megígértem, csak hogy Nash mögött játszhassak. Nem lehettem túl meggyőző, mert David Stern a Rockets választottjaként mutatott be a sajtónak.

Első szezonom felénél járok. Ha nincs meccs, akkor vagy a dobásokat gyakorlom, vagy edzőmeccseket játszom a többiekkel. Fejlődni így ugyan nem lehet, de ez a legjobb módja a meglehetősen bonyolult irányítási rendszer elsajátításának. Ahogy ez már évek óta megszokott, a játékot csak a konzolokon népszerűvé vált két analóg karos kontrollerekkel lehet rendesen kezelni, szóval a “Fürge ujjak” olvasói előnyben.

Ha fejlődni akarok, játszani kell, nincs mese. Minden kosárért, minden gólpasszért tapasztalati pontok járnak, amiért egy “boltban” képességeket vásárolhatok, így abba az irányba fejlődhetek, amelyik nekem szimpatikus.

Hogy a játék ne váljon unalmassá, az edzői stáb minden meccs előtt elmondja, mit vár el tőlem. Nem adhatok el kettőnél több labdát. Legalább három tempót rá kell emelnem. Az ember, akit fogok, nem dobhat 40%-nál jobban. Ha ezeket teljesítem, extra tapasztalati pontokat kapok. A győzelemnek kétszeres szorzója van, a fontos meccseknek ugyancsak.

A játék külön kijelzőn méri, mennyire vagyok csapatember. A dobott pontokat logikusan figyelmen kívül hagyja, de egyébként minden gólpassz, pattanó, labdaszerzés számít, és a rendszer azt is értékeli, ha jó zárást adok, ha időben visszaérek védekezni vagy csak tiszta dobóhelyzeteket vállalok el. Imádom!

A szakvezetés a háttérben folyamatosan dolgozik. Yao pótlására már a szezon elején elhoztuk Denverből Nenét, de néhány meccs után Stuckey és Hamilton is átköltözött Detroitból.

Ahogy nyomtam a meccseket, engem is meglepett, mennyire segít a játék a csereirányítók nehéz helyzetének megértésében. Amíg a kezdőirányító a csapat legjobbjait mozgathatja, nekem legtöbbször Chase Budinger, Patrick Patterson és Courtney Lee maradt játszótársnak. Minden pillanat, amit Scolával vagy Kevin Martinnal tölthettem a pályán, ajándék volt és lehetőség, hogy megmutassam, mit tudok.

Természetesen a kispadon töltött percek átugorhatók, így kellőképpen lehet dühöngeni, amikor az embert ötpontos vezetéssel lecserélik, és amikor visszaküldik, már az ellenfél megy egy tízessel.

Nagyon felháborodni persze nem lehet, mert a meccsek után részt kell vennem a sajtótájékoztatókon, ahol nem babra megy a játék, mert a válaszoktól függően változik a megítélésem a csapaton és a ligán belül, illetve a szurkolók körében.

A szimuláció közelít a tökéleteshez. A rizikós passzokat lefülelik, az agyatlan betöréseket megállítják. Figurákkal még nem próbálkoztam, de passzok után vagy befutok a gyűrűhöz, vagy adok egy labdás vagy labda nélküli zárást és a csapat rögtön megmozdul.

A védekezésben is kiválóan lehet nyomást helyezni az ellenfélre, de aki sokat próbál labdát lopni, az egyrészt gyorsan a kispadra kerül a faltok miatt, másrészt kibillen az egyensúlyából és az embere megveri. Az pedig végzetes, mert a “csapatemberség” osztályzatot talán semmi nem rontja le annyira, mint amikor az embered pontot szerez.

Ahogy mondtam, első szezonom felénél járok. Nemrég nagy áttörést értem el. A Bullst nemcsak legyőztük, de a pályán töltött percek alatt Rose-t is jól sikerült semlegesítenem, így engem választottak a meccs emberének.

McHale mestert is meggyőzhettem, mert a következő este már a kezdőcsapatban találtam magam. Mind Stuckey, mind Dragics mögöttem van a rotációban. Több játékidő, több felelősség, nehezebb feladatok, de lehetőség a gyorsabb fejlődésre.

Szerencsére nincs lehetőségem arra, hogy minden nap játsszak, így belátható időn belül nincs esély arra, hogy megunom a játékot, még minden meccs egy kis ünnep.

Tudom, hogy rengeteg felfedeznivalóm lenne még, de ennyire futja. El kell mondanom, hogy időtlen idők óta nem éreztem magam ilyen jól a monitor előtt.

Ha tehetitek, próbáljátok ki. Ha tehetitek, vegyétek meg, ne csibészkedjetek.

És ha a Houstonnal játszotok, nagyon vigyázzatok a fehér irányítóval, mert bitang jó!

A játékról készített screenshotjaimat - főszerepben velem - itt tudod megnézni!

Fifti-fifti

Tue, 01 Nov 2011 00:09:00 +0100

Utolsó írásom a témában július közepén került ki az oldalra. A maratoni szkanderpárbaj azóta is zajlik. Arról, hogy a felek pontosan hol tartanak, csak elképzeléseink lehetnek.

Megtehettem volna, hogy heti rendszerességgel összefoglalókat írok, de nem volt hozzá gyomrom. Kicsit olyan volt a helyzet, mintha ódát kellett volna írnom Schultz Gizihez.

Csak ugye az a gond, hogy a Gizi az egy... Szóval... Mindenki őt szereti. Géza bácsi, ha ügyes a Gizi, cukrot ad neki.

Ismétlem: nem volt hozzá gyomrom.

A felek által kinevezett George Cohennek, az amerikai ligák Mr. Wolfjának sem volt, pedig őt azért fizették, hogy tető alá hozza megállapodást.

Amint kiismerte a tárgyalások valódi természetét, vette a kalapját, mert okos ember lévén rögtön átlátta, hogy itt ő sem lesz képes csodát tenni.

Ezzel egy időben hosszú hónapok visszafojtott morgása után a felek végre kimutatták a foguk fehérjét és elkezdődött az ujjal mutogatás. Ennek azért örültem, mert attól tartottam, hogy a sok elfojtás rámegy a gyomrukra.

Aki azt hitte, hogy a felszabadult légkörben felgyorsulnak a tárgyalások, tévedett is, meg nem is.

Nem szabad tagadni, hogy történtek előrelépések.

A játékosok elérték, hogy a garantált szerződések mellett az átlagbérhez kötött felmentések is a rendszer részei maradjanak és nagyon úgy fest, hogy a merev fizetési plafonból sem lesz semmi.

A tulajdonosok sem panaszkodhatnak. Sok egyéb “apróság” mellett kiharcolták, hogy a játékosok a jelenlegi 57% helyett a Kosárlabdából Származó Bevételből “csak” 52%-ra tartsanak igényt, ez pedig nagyjából 1,3 milliárd dollárnyi megtakarítást jelent.

Ez azonban nem elég.

Aki azt hitte volna, hogy a tulajdonosok csak blöffölnek, amikor azt állítják, hogy 50%-nál egy centtel sem hajlandók többet a játékosoknál hagyni, az úgy tűnik, hogy nagyon téved.

Részükről ez elvi kérdés. Legalábbis a legtöbbjük számára. A Miami tulajdonosa, Micky Arison csak egy tweet erejéig lépett ki az egységfrontból, amikor elmondta - persze nem ezekkel a szavakkal -, hogy a megállapodás nem rajta múlik. Fél milliója bánja.

De a játékosok sem akarnak tovább engedni. Ha belemennek a fifti-fiftibe, további félmilliárd dollárról mondanának le. Billy Huntert, a szakszervezet vezetőjét állítólag folyamatos pszichikai terror alatt tartják a játékosok és az ügynökök, hogy ne merjen 52% alá menni.

Itt tartunk most.

A középkori várostromok során gyakran alkalmazott taktika, a kiéheztetés megkezdődött. A védők még kitartanak, időnként nyeregbe pattannak és kilovagolnak egy kis erődemonstrációra, de a gyomrok már korognak.

Már csak napok kérdése és a szakszervezet gerince meg fog roppanni és meglesz a fifti-fifti. Meg a csonka szezon a csillagozott bajnoki címmel.

Mondom, hogy gyomorforgató ez az egész.

Kosarazzunk magyarul!

Thu, 27 Oct 2011 00:23:00 +0200

Aztán jött a DSF-korszak, és néhány év múlva azon vettem észre magam, hogy már három nyelven vagyok képes folyékonyan kosárlabdát közvetíteni. Ennek leginkább a barátaim örültek, akik inkább lehalkították a TV-t, és az akkor még elég egyszerű kommentár helyett engem hallgattak hol ezen, hol azon a nyelven.

A történetünk kezdete óta eltelt csaknem húsz évben rengeteg dolog történt, amelyre nem voltunk, nem lehettünk felkészülve. Az NBA Magyarországon is jött, látott és győzött és rengeteg feladatot adott a sajtó derék munkásainak, akik bizony sokszor nem álltak a helyzet magaslatán.

A tengerentúli kosárlabda átszivárgásával új mozdulatokat ismertünk meg, amelyeknek nevet kellett volna találni, nem is beszélve azokról az itthon addig ismeretlen fogalmakról, amelyek helyes értelmezése nélkül esélyünk sem lehet arra, hogy megértsük az NBA mögött álló bonyolult, és mint az elmúlt hetekben láttuk, törékeny pénzügyi rendszert.

Néhány kifejezés esetében néhány erőtlen próbálkozás után megmaradtunk az angol eredetinél, mint például az alley-oop esetében.

Néhány kifejezést lefordítottunk szó szerint és évek óta használjuk rosszul. Ennek a free agent magyar megfelelője, a szabadügynök az iskolapéldája.

Néhány kifejezés meg valahol félúton van. Néha angolul mondjuk, néha próbáljuk magyarul körbeírni, de annyira esetlenül hangzik, hogy inkább elengedjük.

EBBŐL ELÉG!

Az ötlet néhány hete született, amikor a kezdo5.hu nagyszerű szakírójával, Adorján Istvánnal beszélgettünk arról, hogy milyen tartalmakat látnék szívesen az oldalukon.

Az eredmény pedig mától érhető el a Facebookon. A kezdeményezés neve Kosarazzunk magyarul lett és leginkább úgy tudnám körbeírni, mint egy közösségi nyelvújító projekt.

A pontos működési mechanizmus még számomra sem világos.

Most úgy gondolom, hogy lesz egy felület, ahol új angol kifejezéseket lehet javasolni magyarításra és mindig az fog sorra kerülni, amelyik a legtöbb szavazattal rendelkezik.

És lesz egy felület, ahol maga a fordítási, értelmezési munka fog folyni, ahol előbb megvitatjuk az adott kifejezés jelentését, majd javaslattétel, illetve szavazás útján megpróbáljuk megtalálni a helyes magyar megfelelőt.

Szerintem izgalmas lesz!

Amit meg tudok ígérni. Amikor elindul a szezon, ügyelni fogok arra, hogy a közvetítések során csak azokat a kifejezéseket használjam, amelyeket közösen elfogadtunk, ezzel is terjesztve közös munkánk gyümölcsét.

Egyelőre csak annyit kérek tőletek, hogy csatlakozzatok az oldalhoz, hamarosan indul a móka!

Steve Jobs, az NBA keresztapája

Thu, 06 Oct 2011 10:33:01 +0200

Ha majd egyszer alapítasz egy NBA csapatot, rá fogsz jönni, hogy nagyjából három lehetőséged van az elnevezésére.

Alapozhatsz a franchise-t befogadó város történelmére, de vigyázz, mert ha költözni kell, könnyen lehet, hogy te leszel a felelős a következő Utah Jazzért.

Alapozhatsz a csapat első otthonát jelentő település földrajzi sajátosságaira, de itt is fennáll a veszély, hogy egy újabb Los Angeles Lakers létrehozása körül bábáskodsz.

A legjobb választás ezért egy olyan név, amely nem köthető szorosan egy városhoz, egy tájegységhez sem, de mégsem általános annyira, hogy ne legyen mögötte kellő érzelmi töltet.

Ha megvizsgáljuk azokat az NBA csapatokat, akik ezt az utat választották, rá fogunk jönni, hogy kivétel nélkül mindegyiket Steve Jobsról nevezték el.

Egy sólyom éleslátásával látta meg, hogy merre érdemes továbblépni. Olyan merész, de a nap végén tökéletes döntéseket hozott, amelyek láttán a Robertsonok, Stocktonok, Kiddek és Nashek is csak elismerően bólogattak (volna). Állítólag az egyik kedvenc mondása Wayne Gretzky nevéhez fűződött, aki sosem arra korcsolyázott, ahol a korong volt, hanem arra, ahol majd később lesz. Olyan szenvedéllyel nyomta sarkantyúját az informatika oldalába, hogy az egyébként is iszonyatos tempóban fejlődő iparág az elmúlt éveket váltott lovakkal vágtázta végig, hogy tartsa vele a lépést.

Annak ellenére, hogy a szakma nagy úttörői közé tartozott, és rengeteg kockázatos döntést hozozz, gyakorlatilag nem tudott hibázni. Amihez hozzáért, aranyröggé változott a kezében, legyen szó zenelejátszóról, telefonról vagy tabletről. Egyiket sem ő találta fel, de amikor ő kezdett el foglalkozni vele, mágia történt.

Ellenfeleit egy bika elszántságával, egy raptor vérszomjával és egy grizzly erejével tépte széjjel, de pontosan tudta, mikor kell egyet visszalépni és teret engedni a lovagiasságnak.

Egy maverick az esetek oroszlánrészében elbukik, bedarálja a rendszer, beilleszkedik környezetébe. Steve Jobs úgy tudott király lenni, hogy nem hajtott fejet és elérte, hogy nonkonformizmusa ne megvetett, kigúnyolt tulajdonság legyen, hanem áhított.

A sikert persze nem adták könnyen. Ahhoz, hogy tényleg minden túlzás nélkül nevezhessük korunk Leonardójának, minden hengernek folyatosan dolgoznia kellett.

Egy harcost búcsúztatok, aki nyolc éven keresztül harcolt az egyik legkeményebb, legagresszívabb rákkal. Tette ezt méltósággal, humorral még azokban a percekben is, amikor már lógott rajta a farmer és a fekete pulóver.

Tíz döntéséből átlagosan kettő bizonyult elhibázottnak, de legalábbis érthetetlennek. A maradék nyolc vagy csak szimplán tökéletes volt vagy egyenesen forradalmi, falakat ledöntő, melynek hatását folyamatosan érezzük, látjuk, halljuk.

Lehet, hogy nem is ember volt, hanem varázsló.

Az Atlanta, a San Antonio, az Indiana, a Portland, a Denver, az Orlando, a Chicago, a Toronto, a Memphis, a Cleveland, a Dallas, a Sacramento, a Detroit, a Golden State és a Washington büszke lehet magára. Jó példaképet választottak.

Példaképek I.: Uj Péter

Sat, 01 Oct 2011 00:24:00 +0200

Emlékeztek még a TV3-ra? A szlogen biztos megvan. “TV3. Télen-nyáron.” Nekem már csak két dolog maradt meg. Itt dolgozott minden idők legszórakoztatóbb magyar időjósa, Horváth Szilárd és először ezen a csatornán lehetett élőben NBA-t nézni.

Előtte be kellett érnünk azzal, hogy évente egy-két alkalommal a közszolgálatin felbukkant egy élvezhetetlenül rövidre vágott összefoglaló hónapokkal korábban lejátszott meccsekről. A kommentátor Knézy Jenő volt, aki mai ésszel felfoghatatlan körülmények között készülhetett fel, így simán elnéztük neki, amikor Chris Mullin láttán megjegyezte, hogy “ritka a fehér center az NBA-ben”.

Aztán jött kedd esténként a sorozat után a Sportvarázs és az NBA Action, de ezeket a próbálkozásokat egy lapon sem lehetett említeni a TV3 vállalásával, akik s 90-es évek végén minden péntek éjjel élőben adtak a meccseket, szombat délelőtti ismétléssel.

A kommentátor ifj. Knézy Jenő, a szakkommentátor pedig Uj Péter volt.

Tőlem persze a mikrofon mögött ülhetett volna Szaniszló Csabi nővére is, akinél senki nem sikoltja szebben, hogy “DZSUDZSÁÁÁÁK!!!”, de szinte biztos, hogy akkor sosem leszek NBA-szakkommentátor.

Mert jött ez a pali, akinek a hangjában és mondataiban nyoma sem volt a “profiktól” megszokott modorosságnak. Üvöltött róla, hogy imádja az NBA-t, de neki simán belefért az, hogy elkezdjen hangosan röhögni egy hülye fejet vágó nézőn, vagy az, hogy az isteni Jeff Hornaceket élő adásban egy csehszlovák hidegburkolóhoz hasonlítsa.

Imádtam. Azt előtte is tudtam, hogy szereti a kosárlabdát és jó dumája van, de azt nem hittem volna, hogy szakkommentátorként nemcsak megállja a helyét, de újra is definiálja a műfajt.

Személyesen kétszer találkoztunk. Először a Hajógyári-szigeten jött velem szemben 1996-ban egy Bon Jovi koncerten, de a szemkontaktus elmaradt, mert a figyelmét az akkori barátnőm kötötte le. Legközelebb egy pingpongasztal mellett láttam. Jól megnézett magának, és mivel akkor már kommentáltam, meggyőztem magam, hogy felismert.

Beszélgetni sosem sikerült, pedig talán lenne közös témánk.

Már az Index vezetője volt, én meg egy senki, amikor 2004-ben néhány hónapig azt hittem, hogy én leszek a soha meg nem jelent JAM SESSION című kosárlabda- és életmódmagazin főszerkesztője. Az első szám cikkei már el is készültek. Érdekesség, hogy a nagyszerű Hollai Olivér is írt bele egy kiváló cikket a néhai Drazsen Petrovicsról.

Pétert is megkerestem, hogy vigyen egy rovatot, ahova azt ír, amit akar. Lepattintott. Én meg megértettem, hiszen Magyarország egyik legnagyobb online felületét életben tartani nem lehet(ett) egy leányálom.

Hogy neheztelhettem volna rá, amikor “gyermeke”, az Index, legalább annyira eredettörténetem része, mint maga a főszerkesztő?

Az Index elmúlt 12 éve vastagon benne van abban, hogy a kommentátorállásban nemcsak informálni akarok, hanem szórakoztatni, sőt, nevettetni, hogy nem köntörfalazok, hanem megmondom, hogy a bíró csal, a játékos béna és a meccs unalmas. És még sorolhatnám azokat a dolgokat, amiért vagy szereted, vagy utálod, ha meghallod a hangom.

Uj Péter ma töltötte az utolsó napját az Indexnél. Én pedig ugyanezen a napon rájöttem, hogy ha ő nincs, akkor sanszos, hogy sosem lettem volna szakkommentátor, de ha mégis, akkor tuti, hogy nem ilyen.

BIG UP!

Zsírleszívás

Mon, 26 Sep 2011 21:35:30 +0200

Pedig ha jobban belegondolok, a napnál is világosabb számomra is, hogy nemcsak a bevételek igazságtalan elosztása miatt bűzlik a rendszer. Legalább ekkora problémát okoznak a rossz szerződések, amelyekért nem lehet csak a játékosokat és minden hájjal megkent ügynökeiket hibáztatni, hiszen megkötésükhöz szükség volt a tulajdonos aláírására is.

Ugyan a megállapodás még messze van, de egyre többször hallani arról, hogy a lockout végén a csapatoknak lehetőségük lesz arra, hogy a legrosszabb szerződéssel rendelkező játékosuktól és a hozzá kapcsolódó anyagi terhek egy részétől azonnali hatállyal megszabaduljanak.

A részletek még homályosak. Ami biztos: az érintett játékos fizetéséből hátralévő garantált részt természetesen az utolsó dollárig ki kell fizetni. Ami valószínű: a lehetőséggel élő csapatok mentesülnek a vonatkozó luxusadó alól, ráadásul a játékos fizetése azonnal kikerül a fizetési plafon alól.

Ez jelentős változás 2005-höz képest, amikor a csapatok csak a luxusadót spórolhatták meg, de az elküldött játékos fizetése még évekig korlátozta a szakvezetés mozgásterét.

Izgalmasnak hangzik, nem?

Nézzük meg, kiknek kell szedniük a sátorfájukat, ha ez a lehetőség elérhetővé válik.

ATLANTA HAWKS
Joe Johnson
Fizetés: 107 millió dollár 5 évre

A 2005-ös amnesztiát sokáig Allan Houston szabálynak nevezték, mert mindenki azt hitte, hogy a Knicks az ő gigászi szerződésétől fog megszabadulni. Tévedtek. Na ha lesz valaki, akiről az idei mentőövet elnevezik, az jó eséllyel Joe Johnson lesz. Talán nem igazságtalanul. Ha anno Phoenixben marad, ma már talán többszörös bajnok. Ő azonban váltani akart, nagyobb szerepre, nagyobb fizetésre vágyott. Már első atlantai szerződése (70 millió dollár 5 évre) is nevetséges volt, de azt talán még lehetett indokolni a belé vetett bizalommal. Tavaly aláírt hosszabbítása (120 millió dollár 6 évre) azonban már csont nélkül kimeríti a nonszensz kategóriát.

CHARLOTTE BOBCATS
Corey Maggette
Fizetés: 21 millió dollár 2 évre

A Bobcats tele van túlfizetett játékosokkal (Diaw, Thomas, Diop), de egyikük szerződése sem annyira felháborító, mint amit Corey Maggette írt még alá 2008-ban. Aki 50 milliót ad 5 évre egy olyan játékosnak, aki éveken keresztül rohadt a Clippersben és életében mindössze egyszer jutott be a rájátszásba, az sok jóra ne számítson. A Warriors ki tudott menekülni a szerződésből, amely egy milwaukee-i megálló után most Michael Jordan pénztárcáját húzza.

CHICAGO BULLS
Carlos Boozer
Fizetés: 60 millió dollár 4 évre

Ha van egy játékos, aki feltétel nélkül imádja LeBron Jamest, az Carlos Boozer, hiszen a Király lelépése után már senki sem beszél Boozer 2004-es árulásáról, amikor a szakvezetés szemébe hazudva, adott szavát megszegve lelépett Salt Lake Citybe. Nem titok, hogy sosem tartozott a kedvenceim közé, de ha objektívan nézem, akkor is sok az a 60 millió dollár érte, amikor a Bulls kispadján olyan tehetséges (és olcsó) játékosok ülnek, mint Gibson vagy Asik.

CLEVELAND CAVALIERS
Baron Davis
Fizetés: 29 millió dollár 2 évre

Davis fizetése nem tartozna a vállalhatatlan kategóriába, ha az egyébként is motivációs problémákkal küzdő irányító alól nem húzták volna ki a szőnyeget azzal, hogy Blake Griffin, a liga legizgalmasabb játékosa mellől száműzik a clevelandi újjáépítés levezénylésére. Ha volt egy hangyányi esély arra, hogy Davis megtalálja a szépséget a feladatban, az a Draft éjszakáján szertefoszlott, amikor a Cavs egy irányítót húzott be az első helyen, garantálva a dússzakállú mókamester helyét a kispadon. Mindenki jobban járna, ha szabadon engednék.

DETROIT PISTONS
Ben Gordon
Fizetés: 37 millió dollár 3 évre

Nem tudni, mit szedett Joe Dumars 2009 nyarán, de nem kérek belőle, mert elég félelmetes mellékhatásai vannak. Aki néhány nap leforgása alatt 55 milliót ad 5 évre Gordonnak, majd 35 milliót ugyancsak 5 évre Villanuevának, arról elmondhatjuk, hogy cserbenhagyta az értékítélete. Gordon kipaterolásával persze nem oldódnának meg a Pistons gondjai, de legalább lenne némi mozgásterük, hogy igazoljanak egy-két használható játékost, amíg Hamilton szerződése ki nem fut és megkezdődik az igazi újjáépítés.

MIAMI HEAT
Chris Bosh
Fizetés: 95 millió dollár 5 évre

Kell magyaráznom? Ha Riley meglépné, akkora örömünnep lenne a városban, mintha megnyerték volna a bajnokságot.

ORLANDO MAGIC
Gilbert Arenas
Fizetés: 62 millió dollár 3 évre

Szegény, szegény Gilbert. Persze csak a szó átvitt értelmében. Az NBA egyik legszórakoztatóbb játékosa volt a pályán és azon kívül egyaránt. Aztán jöttek a sérülések, a Crittenton-affér és már nem tudta eldönteni, hogy a közönség vele vagy inkább rajta nevet. A legszomorúbb az volt, hogy a végén már senki sem nevetett, csak ő. A Magic mozgástere nem nőne, ha Arenas fizetése már nem feszítené szét a fizetési plafont, de az elbocsátás már csak a luxusadón megspórolható nagyjából 40 millió dollár miatt is vastagon megéri.

PORTLAND TRAIL BLAZERS
Brandon Roy
Fizetés: 49 millió dollár 3 évre

A portlandi átok újabb áldozata. Elszomorító, hogy noha mindössze 27 éves, a karrierje már romokban. A hírek szerint már nem maradt a térdében semmi, amit műteni lehetne vagy érdemes. Pedig úgy tűnt, hogy a Blazers végre jó lóra tett, amikor a 2006-os Draft éjszakáján elcserélték Randy Foye-ra. A Dallasnak 24 perc alatt dobott 24 pontja valószínűleg minden idők egyik legcsodálatosabb hattyúdalaként vonul be a NBA történelmébe. Az érzelmeket ilyenkor háttérbe kell szorítani és teret kell engedni a racionalitásnak: Roynak mennie kell.

WASHINGTON WIZARDS
Rashard Lewis
Fizetés: 46 millió dollár 2 évre

Rashard Lewis szerződése az NBA történetének egyik leggroteszkebb epizódja. Az Orlando úgy ajánlott neki 118 milliót 6 évre, hogy ha volt is egyáltalán más ajánlata, az valahol a 70-80 milliós sávban lehetett. Hogy mi vitte rá Otis Smith-t erre a minden rációt nélkülöző döntésre, talán már sosem tudjuk meg. Washingtonban azonban minden bizonnyal mindenki boldog lenne, ha az egykedvű fregoliember eltolná a biciklit.

Ahogy látjátok, nem minden csapat szerepel a felsorolásban. Ahhoz, hogy valaki idekerüljön az alábbi két feltétel közül egynek teljesülnie kellett:

1, az érintett játékos évi fizetése legyen 10 millió dollár felett
2, a csapat az elbocsátással kerüljön a fizetési plafon alá

---

Tyler Durden és a narrátor a Harcosok Klubjában azért járnak rá a plasztikai sebészetek kukáira, mert az elhízott emberekből leszívott, majd kidobott zsírból lehet a legjobb szappant készíteni.

Reméljük, hogy a fent részletezett zsírleszívás segíteni fog az NBA tisztára mosdatásában és bízzunk abban, hogy most végre mindenki levonja a megfelelő tanulságokat.

Vendégségben a Kezdő5.hu podcastjében

Sun, 25 Sep 2011 20:03:29 +0200

Kémkamerával a stúdióban

Thu, 08 Sep 2011 06:56:00 +0200

A szupertitkos kémkamera, amelyet használtam, még prototípus, így a pár perces videó végére a kép és a hang kissé szétcsúszik, ezért elnézést kérek, többet nem vásárolok a feketepiacon.

Az anyag a hitelesség megőrzése érdekében vágásokat nem tartalmaz.

Stáblista
Főbb szerepekben: Tőrös Balázs
Forgatókönyv: Tőrös Balázs
Operatőr: Tőrös Balázs
Vágó: Tőrös Balázs
Speciális effektek: Tőrös Balázs
Producer: Tőrös Balázs
Rendező: Tőrös Balázs

Válogatott dicséretek

Sun, 04 Sep 2011 21:12:00 +0200

Mivel a játékosok és szakvezetők által sokszor kritizált magyar sportújságírás újra bizalmat szavazott a fiúknak, a nagy felhajtásnak köszönhetően én is a tettek mezejére léptem: megpróbáltam meggyőzni a kisfiamat, hogy a szokásos esti Klónok háborúja maraton helyett nézzük meg a meccset.

A többi már sporttörténelem.

Felejthetetlen, csodálatos este volt. Hiányérzetem csak azért volt, mert Puhl Sándorra aznap nem borult rá a hajzselés bödön, pedig a múltkor nagyon fess volt a Harmadik Félidőben, simán letagadhatott volna egy tizest.

De ne szaladjunk ennyire előre!

Felkészültségemet és naprakész ismereteimet kiválóan jellemzi, hogy a válogatott játékosait inkább csak névről ismerem, de bevallom, hogy volt, akiről pénteken hallottam először.

Király Gábor azért arcról is megvan, meg is ijedek, amikor meglátom a mackónadrágos ikont a tornasorban, mert a svédek átlagmagassága ránézésre két és fél méter, és úgy emlékszem, hogy a beadásokkal régebben gyakran meggyűlt a baja.

A Himnusz dallamával és szövegével továbbra is koncepcionális problémáim vannak, de a stadion félelmetesen néz ki a zászlóerdőben, így kihasználom a lehetőséget és meginterjúvolom a gyereket, hogy valamikor nem lenne-e kedve kijönni velem egy meccsre. Van.

Ahogy a kamera végigpásztázik az eltökélt arcokon, feltűnik egy, a meccs végkimenetele szempontjából sorsdöntőnek ígérkező dolog: majdnem minden magyar játékosnak jó a frizurája.

Végre elkezdik. A svéd védők akkorák, hogy amikor Szabics közéjük kerül, olyan, mintha egy csapat nyolcadikos üldözne egy elsőst.

Félelmetes, hogy ilyen paraméterekkel is milyen mozgáskoordinációval rendelkeznek, legyen szó a pénteken legveszélyesebb svédről, Elmanderről, vagy a malmői Johnny Deppről, a szerencsénkre kicsit tompa Ibrahimovicról.

A fizikai fölényt a mieink gyors, általában pontos földön tartott passzokkal és sok futással próbálják ellensúlyozni. Azon veszem észre magam, hogy kifejezetten élvezem a válogatott játékát.

Élvezem, mert nemcsak felszabadultan játszanak, nemcsak bíznak magukban, nemcsak meglovagolják a közönség irányából érkező pozitív energiákat, de üvölt róluk, hogy tudják mit akarnak csinálni.

Az első szabadrúgásunk eklatáns példája ennek. 35 méterre lehetünk a kaputól. Rálőni messze van, felívelni felesleges. Ehelyett izomból kilőjük a szélre, Szabics rástartol, de sajnos nem éri el a labdát, pedig nagy helyzet lett volna. Kár érte, főleg azért, mert többet nem fogják bekajálni a trükköt.

Jó a meccs! Pintérről percekkel korábban azt sem tudtam, hogy él, most meg azon dühöngök, hogy a szlovén ingatlannepper hogy nem tudta észrevenni, hogy úgy fenékbe rúgták a tizenhatosnál, hogy majdnem kirepült a Stadionkertbe.

Helyzeteink vannak, még azt is megkockáztatom, hogy nyomás alatt tartjuk a skandinávokat. Bosszankodom, amikor Hajnal kettétöri a felső lécet, de valamiért úgy érzem, hogy ma ezt is el fogjuk bírni. Utólag persze könnyű okoskodni, de tényleg elbírtuk.

Pedig nem könnyű az élet. Királynak nagyot kell nyújtóznia, hogy kitolja a kapufa mellől Källström szabadrúgását, aztán csak a helyszínen spontán alakuló imaszakkörök mentenek meg minket a góltól, amikor Koman elveszti a labdát a felezővonalnál. Nem azért dühöngök, mert felelőtlen volt, hanem azért, mert utána összeesik, mintha megrúgták volna. Egyrészt örülnék, ha az alakuló arculatú magyar válogatottról senki nem mondaná, hogy színészek játszanak benne, másrészt lehet, hogy egy sprinttel még időben visszaért volna a második hullám fogadásához.

Aztán elszáll a bosszúságom, mert az első gólunk élményszámba megy. Rudolf passza zseniális, Szabics pörgetése klasszisteljesítmény. Ezt (is) imádom ebben a válogatottban. Minden meccsre jut egy fineszes- vagy egy bombagól.

És mikor lőjük? A félidő végén! Az a csapat, amelyik éveken keresztül arról volt híres, hogy minden játékrészt öt perc késéssel kezdett és öt perccel korábban fejezett be, betalál a 44. percben.

A második félidőben sajnos kiegyenlítődnek az erőviszonyok. A svédek összekapják magukat és néha bizony csak a csoda ment minket a góltól. Aztán már azt sem. Elmander mint egy svéd Kinizsi, két magyart a hóna alá kap, egyet meg a foga közé, aztán betáncol a tizenhatosra és lövet egy gólt Wilhelmsonnal.

Van baj. Az első félidőben gyakorlatilag hiba nélkül szűrő középpálya elkészült az erejével, a támadók alig kapnak labdát. Az összeomlás a küszöbön áll.

Egervári is tudja, hogy az egy pontot a hajunkra kenhetjük, ezért az utolsó tíz percre hozza Priskint. És a csapat, amelynek össze kellene esnie végkimerültségben, még egyszer kinéz a közönségre és elindul. Nem tudom, honnan szedték az erőt, de a korábban rövid passzok egyre pontosabbak és a játék megint inkább a svéd térfélen zajlik.

És jön a frissen beküldött Priskin, meghúzza a jobb oldalon, variál egy keveset az alapvonalon, majd izomból belövi a labdát, hogy Rudolf letargiába taszítsa teljes Svédországot. A kommentárok nálunk és a királyi TV-n is oktávot ugranak, én is üvöltök, aztán velem a család, mert majdnem infarktust kaptak.

Gól! Megint a végén. A legvégén. Nem először ebben a sorozatban.

Szaniszló Csabi sokat mesélt arról, mennyi minden változott a válogatott háza táján, mióta Egervári a kapitány. Egyik történetének Dzsudzsák a főszereplője, aki a finneknek lőtt bombagól után percekkel már nem magát ünnepli, hanem a csapat előtt álló feladatokról beszél.

Ugyanez történik most is. Szabics és Rudolf is már a keddre fókuszál, úgy kell kimasszírozni belőlük, hogy este azért bedobnak ugye egy Bambit a győzelem örömére. Pedig az utóbbi évek, évtizedek egyik legnagyobb hőstettének voltak a főszereplői.

A kapitánynak meg főhet a feje, hogy mi legyen Szalaival, Gerával és a többiekkel. Persze lehet azt mondani, hogy ennél nagyobb gondunk sosem legyen, de ne bagatelizáljuk el a dolgot! Kulcsfontosságú a sorozat szempontjából, hogy azok is kellőképpen motiváltak maradjanak, akik pénteken kivették a részüket a győzelemből, de, akár már kedden, a kispadra szorulnak.

Írásom a Friday Night Lights (Tiszta szívvel foci) című sorozatból származó idézettel zárom, amely egy gimnáziumi amerikai futball csapat sorsát kíséri figyelemmel.

Nem fordítom le, mert ez így kerek...

CLEAR EYES, FULL HEARTS CAN’T LOSE!

Melo melózna

Wed, 31 Aug 2011 23:27:47 +0200

Lehet, hogy nem állt kétszer sorba, amikor az intelligenciát osztogatták, de az biztos, hogy Carmelo Anthonynak a helyén van a szíve. Azt javasolja ugyanis a derék fiú, hogy minden menjen tovább, mintha a kizárás meg sem történt volna, de a tárgyalások folytatódjanak és a változtatások visszamenőleg lépjenek életbe.

Remek, ámbár meglehetősen naív ötlet. A felek ugyanis egy fárasztó, és velünk, rajongókkal szemben egy nagyon tisztességtelen játékot űznek. Kivárnak.

Pedig nem ezt érdemeljük, mert mi vagyunk azok, akik lehetővé teszik, hogy egyáltalán legyen min osztozni.

Carmelo Anthonynak elege van. Talán szégyelli is magát. Felháborító ugyanis, hogy az érintett felek a teljes tavalyi szezont “átaludták” és csak akkor szedték össze magukat valamelyest, amikor a kizárás határideje közeledett.

Miután a helyzetet akkor nem sikerült megoldani, az érintettek ismét visszabújtak odvaikba és ismét csak várnak. A tulajdonosok arra, hogy a játékosoknak elfogyjon a pénze. A játékosok arra, hogy... Nem tudom, mire. De várnak.

Ezért bármennyire is dícséretes Anthony ötlete, sajnos nekem is az ellenzők táborába kell állnom. Ugyanis ha a felek akár csak egy percre is úgy érzik, hogy lekerült a teher a vállukról és minden rendben van, az csak elodázza a probléma megoldását.

Van, aki szerint megoldást jelenthetne, ha a fizetések oroszlánrészét ügyvédi letétbe helyeznék és noha a bajnokság folyna és a csekkek is időben megérkeznének, de jóval szerényebb összegekről szólnának, ezzel ébrentartva az illetékesek éberségét.

Sajnos jelenleg ott tartunk, hogy erről sem nagyon lehet álmodozni.

Kevélység, fösvénység, irigység, jóra való restség. A hét főbűnből négy megvan...

Szerencsére ma délután megkezdődött a férfiak Európa-bajnoksága és a legtöbb NBA-játékos vállalta a játékot, így ideiglenesen csillapítani lehet az elvonási tüneteket.

Irány a tévé elé való ülés!

Minden idők 10 legszebb NBA meze

Wed, 31 Aug 2011 01:31:00 +0200

10. Cleveland Cavaliers 2003-2010

A mezt 2003 nyarán mutatták be, abban az évben, amikor James a csapathoz került. Minden bizonnyal a “Király” érkezésének köszönhető a kiválóan eltalált, elegánsan ünnepélyes színkombináció. A mezt abban a pillanatban lecserélték, amikor a “Döntés” elhangzott. Az új is szép egyébként.

9. Boston Celtics 2006-

Egy olyan gazdag hagyományokkal rendelkező csapat esetében, mint amilyen a Celtics, nem nagyon lehet ugrálni. A bostoniak meze az évtizedek során csak apró, alig észrevehető változtatásokon ment keresztül. A Szent Patrik napi “különkiadás” az arany hozzáadásával új életet lehet ebbe az örök darabba.

8. Utah Jazz 2010-

A Utah Jazz másfél évtizednyi bolondozás után végre visszatért a még a múlt évszázadban debütált logóhoz és mezhez. Már ez a tény örömteli lenne, de az, hogy ennyire eltalálták az idegenben hordott mez színét, feljogosítja őket arra, hogy felkerüljenek a listára.

7. Chicago Bulls 1973-1985

A Bulls sportmarketing szempontból az állandóság mintaképe. Logójuk a csapat alapítása óta változatlan, ahogy a hazai mez is csak apró módosításokon esett át. Az idegenbelit azonban többször is átszabták, nekem ez az egyik nagy kedvencem, hiszen Michael Jordan is ebben tette le a névjegyét az ellenfelek arénáiban.

6. Sacramento Kings 1994-1997

A Kings tiszavirág életű mezéről mindig a Backstreet Boys “Black & Blue” albumának a borítója ugrik be. Lehet, hogy más is így volt ezzel, más reális magyarázatot nem találok ugyanis, hogy a merész és szokatlan elképzelés mögül miért hátráltak ki ilyen gyorsan.

5. Cleveland Cavaliers 1974-1981

Akár hiszitek, akár nem, a Cavs ebben a parádés darabban riogatta az ellenfeleket csaknem tíz évig. Lehetetlen nem imádni a harmonizáló vagány színeket és az arcátlanul harsány csíkozást.

4. Golden State Warriors 2010-

Egy viszonylag friss mez, amely a Warriors 2010-es arculatváltását követően készült. A logó nagyon retró, nagyon erős, a színek klasszikusan izgalmasak és a betűtípus is csak még szerethetőbbé teszi a mezt az ebben az ügyben szűk tizenöt esztendőt maga mögött hagyó rajongótábor számára.

3. Portland Trail Blazers 1977-1990

Rengeteg jó dolog született 1977-ben. Például a Csillagok Háborúja. Vagy én. De ez a mez sem sokkal marad el. Nagyon retró, nagyon forró, a csíkozás időtálló, a betűtípus viszont annyira markánsan korfüggő, hogy ma csak viccként tudna megélni. Eredeti környezetében viszont hibátlan.

2. Washington Wizards 2011-

Alig várom, hogy éles helyzetben is megpillanthassam John Wallon ezt a mezt, mert az azt jelentené, hogy elindult a szezon. Ez összeállításom legfrissebb darabja, alig néhány hónapos, így még nem volt bevetésen. A gusztustalan logóból csak a színek köszönnek vissza, a mez mintázata pedig úgy tud nagyon modern lenni, hogy közben üvölt róla a retró.

1. Denver Nuggets 1982-1993

Gondolom, nincs kérdés. Gátlást nem ismerő kialakítás. Ízlésesen ízléstelen színkavalkád, megspékelve a Sziklás-hegység árnyékába húzódó denveri felhőkarcolók minimalista ábrázolásával.

Mit gondoltok a listáról? Nektek van kedvencetek? Itt csaknem mindegyiket megnézhetitek.

Csicskalángos

Fri, 19 Aug 2011 01:14:00 +0200

Tegnap eldőlt. Most azt mondom, szerencsére. Szerencsére, mert így nem nevettetjük ki magunkat, amikor a számunkra esetleg kedvezőtlenül alakuló portugál-finn meccs után magunkból kikelve követeljük, hogy exhumálják báró Coubertint, mert velünk sportdiplomáciailag megint kibabrált az élet.

A portugál öregfiúk csapat ugyanis tegnap este hazai pályán osztott ki egy-két csattanós csicskalángost. Nemcsak a válogatottnak, hanem valahol az őket koncepciózusan lesajnáló magyar közvéleménynek is.

A tegnapi forró nyári este a Tisza partján a magyar válogatott úgy kereste a formáját, mint a nő a Tankcsapda slágerében a sátrát. Ő legalább arra emlékezett, hogy valahova hátra verte fel. Mi gyakorlatilag semmire.

Úgy rohantunk neki padlógázzal a ruhaszárító kötélnek, mintha szűk másfél hete már nem lett volna lehetőségünk testközelből megtapasztalni, hogy mit tudnak a portugál nyugdíjasok.

"Ha kicsi a tét, a kedvem sötét" - mondta Johnny Firpo, aki így eléggé el lehet kenődve, mert a Helsinkiben rendezendő finn-magyaron sok izgalom nem várható. Itt az ideje tehát, hogy megnézzük, meddig jutottunk, mielőtt a vasárnapi edzőmeccs eltorzítja a statisztikákat.

A magyar válogatott saccperkábé húsvét óta edzőtáborozott együtt előbb Bükön, aztán Szolnokon.

A szakmai stábnak ennyi idő sem volt elegendő arra, hogy kiötölje, mi a bánatot kezdjünk Trotterrel, aki meccsről-meccsre bizonytalanabbá vált. Biztos vagyok abban, hogy a szakértők megfontolt döntést hoztak Obie honosításakor, ugyanakkor nem tudom elhallgatni, hogy legtöbbször csak sűrűbben voltunk vele a pályán.

A külső szemlélő számára azt sem sikerült eldönteni az illetékeseknek, hogy a magyar válogatottnak melyik a legerősebb ötöse, kiket kell felküldeni a sorsdöntő pillanatokban. Ha engem kérdeztek volna, akkor a Hanga-Horváth-Keller-Lóránt négyes mellé betettem volna még egy igénytelen, ámde agilis kisembert, akinek annyi dolga lett volna, hogy ne zavarja a többieket, pokollá tegye az embere életét védekezésben és bedobálja a tiszta helyzeteket. Ha ez Fodor, ha ez Vojvoda, nekem tulajdonképpen tökmindegy.

Ehhez képest az első meccsen akin mez volt, pályára került, ráadásul hosszú perceken át olyan reménytelen összeállításban játszottunk, hogy az ember nem hitt a szemének.

A támadójátékunkra a teljes esetlegesség volt jellemző, mintha meg sem próbáltuk volna, hogy kihasználjuk erényeinket. A centereink eltűntek a palánk alatt, pedig nem nagyon volt senki, aki komoly kihívást jelentett volna számukra. Pozícióból vasár- és ünnepnaponként dobtunk pontot, a sorozat végére teljesen széteső Báder Marci tegnap már csak arra volt képes, hogy miután folyamatosan rossz irányba fordult be, kipasszolta a labdát vagy ellépte.

A zárást követő leválásokból kialakuló kettő-kettőkkel minden kosárlabda szakkönyv nagyjából a cipő helyes megkötése után foglalkozik. Nekünk a három meccs alatt ha három ilyen kosarat sikerült szereznünk, akkor már lehet, hogy túlzok. Rosszul zárunk, de ha esetleg sikerül falt nélkül egy tisztességes blokkot adni, akkor a labdás játékos másfél méterre kolbászol a csapattársától, hogy nehogy váltásra készítse az ellenfelet, ami csak azért nem baj, mert Kellertől eltekintve a magasembereink úgy támolyogtak be a gyűrű alá, mint Ozzy Osbourne.

A védekezésünk legalább akkora talány volt. Nem igaz, tévedek. Nagyobb. Adott egy portugál csapat. Olyan öregek, hogy ha náluk játszanék, a 33 évemmel "Öcsi" lenne a becenevem. Nincs értékelhető centerük, csak a darabolós gyilkos fizimiskájú, egyébként ugyancsak 33 éves Elvis Evora, aki a FIBA honlapja szerint 2001-ben dobta a karriercsúcsát, tehát zord tekintetén kívül sok veszélyt nem jelenthet. Nincs értelme tehát betömörülni a palánk alá, így a figyelmünket a többiekre összpontosíthatjuk, akik ugyancsak kivétel nélkül 30 felett járnak. Andradét leszámítva csak a mez miatt emlékeztetnek kosárlabdázóra és sanszosan egyikük középső neve sem "Robbanékony". Azaz tetterős fiataljainkkal jól meg lehet őket szorongatni és a sok labdaszerzésből lehet indulni, tökön-babon átgázolni és zsákolni, mintha nem lenne holnap.

Ehhez képest védekezésünkben két dolog dominált: a behúzódás és a besegítés.

A portugál csapatról az első meccset megelőző hangulatjelentések alapján mindent tudtunk. A jelek szerint egy dolgot leszámítva. Ezek szeretnek és tudnak is hármast dobni. Az első és a második találkozón is tucatnyi triplát kaptunk tőlük.

OK, a hírszerzés is tévedhet, az edzőmeccseken biztos titkolták. De Michael Jordan kilógó nyelvére könyörgöm, a félidőben, esetleg a harmadik negyedben már derenghetett volna valami. És nem. Portugáliában a 37. percben is tisztán dobhattak a sarokból és ma sem volt sokkal jobb a helyzet.

Mészáros Lajos a mérkőzés után elmondta, hogy mindenki mindent tudott, csak végrehajtani nem sikerült. Igen, ezt mi is láttuk.

Mint ahogy azt is, hogy a nálunk sokkal rutinosabb portugálok fejét úgy üvöltötte le a szövetségi kapitány egy-egy hiba után, mintha nem mi égtünk volna tizenöttel, hanem ők.

Ehhez képest a mi időkéréseink alatt rendszerint semmi, de tényleg semmi nem történt. Dzunics mester előbb zavartan nézett jobbra-balra, majd angolul vázolta az élet igazságait Trotternek, ezt követően pedig elmondta, hogy mi lesz a következő figura. Ezeknek a fiúknak arra lett volna szükségük, hogy valaki fanatizálja őket.

Mindig kiröhögjük az NBA-edzőket, amikor időkérésnél csak közhelyeket durrogtatnak. De lássuk be, nekik ott és akkor már csak ennyi dolguk maradhat.

Nagyon örülök annak, hogy ennyire fiatal a csapatunk. De ha a pályán nincs egy alfahím, aki képes összerántani a gárdát, akkor ez az edzői stáb feladata.

A magyar csapat az első két meccsen akár nyerhetett is volna, de játékában ugyanazok a lyukak tátongtak, amelyeket ma már képtelenek voltak betömni egy-egy jó sorozattal. Ebben a keretben több van, mint amit megmutatott. Ne bánkódjunk azon, hogy most nem sikerült. Lehet, hogy ez a csicskalángos nagyon fájt, de ha a csillagok együttállásának köszönhetően esetleg ki is jutottunk volna, könnyen lehet, hogy ezek a hiányosságok Litvániában még ennél is jóval megalázóbb zakókhoz vezettek volna, amelyet ez a fiatal gárda nem bírt volna el.

Az egész keretből a két Ákost szeretném kiemelni. Keller Ákost nagyon sajnálom, mert hiszem, hogy ha kijutunk Litvániába, akkor egész Európa felkapta volna a fejét a játékára. Rajta semmi sem múlott. Amikor pályára lépett, az egész csapat sebességet váltott. Ő időkérésnél ma is úgy püfölte a kispadot enervált társai gyűrűjében, mintha azért fizetnék. Horváth Ákos játékában sem találtam sok kivetnivalót. Hibázott persze, talán nem is keveset, de valószínűleg ő is megerősítene abban, hogy álmában sem gondolta, hogy ekkora szerep hárul rá ebben a sorozatban és kvázi neki kell(ene) meccseket nyernie.

A többieknek van min töprengenie.

Én csak egy dolgot kérek.

Csináljunk valamit, ne hagyjuk, hogy ez a generáció is elkallódjon!

Fogadás jobbról, őrültnek tisztelegj!

Sat, 13 Aug 2011 13:12:00 +0200

Van, akit a tenyerén hordoz az élet, noha a kisujját sem mozdítja azért, hogy kiérdemelje ezt a kitüntetett figyelmet. Dennis Rodman az elmúlt évtizedben padlógázzal száguldott a hullaház felé, de amikor már azt hitte, hogy odaért, mindig kiderült, hogy csak egy délibáb, vagy esetében inkább hallucináció.

Ezzel olyannyira tisztában van ő is, hogy utolsó önéletrajzi könyvének is az "I Should Be Dead by Now" címet adta.

Azaz mostanra halottnak kellene lennie, mégis életben van, így személyesen köszönhette meg, hogy bekerült a halhatatlanok közé.

Dennis Rodman nem lenne Dennis Rodman, ha nem így vonul be.

Érdemes elidőzni ezen a könnyűipari remekművön, amelyet szentségtörés lenne egyszerűen csak zakónak nevezni. A hátán élete két legfontosabb csapatának a neve. Az ujjakon a két mezszám, amellyel egybeforrt a neve. És egy fejhajtás a néhai Chuck Daly előtt a hajtókán.

Phil Jackson őszinte mosolya, amellyel a színpadra érkező Rodmant fogadja, ugyancsak megér egy misét. Az arcára kiülő valóban atyai szeretet, amikor a fenegyerek, talán életében először, nem találja a szavakat, szívmelengető. Ilyenkor látszik igazán, hogy mely képességei tették Jacksont a legeredményesebb edzővé.

Ami ezt követően történik, nehezen értelmezhető és értékelhető. Dennis Rodman hivatásos őrült, a sportvilág Marilyn Mansonja. Sosem tudhatod, hogy amit látsz, az valóság vagy színjáték. Az első percek zavara nekem megjátszottnak tűnik, mint Rod Tidwell “sérülése” a Jerry Maguire végén.

De belefér. Neki pláne.

Dennis Rodman talán minden idők legjobb lepattanózója. A statisztikákat végigböngészve csak Jerry Lucas említhető vele egy lapon, aki a hatvanas évek elején rutinjelleggel hozta a húszas átlagot a Cincinnati Royals színeiben.

Ha mindenképpen rangsorolnunk kellene őket, mindenképpen Rodman mellett szólna, hogy a csapatok jobb dobószázaléka miatt valamivel kevesebb lehetősége volt az elkószált Spalding begyűjtésére, ráadásul egy hüvelykkel alacsonyabb is volt Lucasnál egy olyan NBA-ben, amely királysága alatt tele volt kiváló hétlábas centerekkel.

Ja, és közben nyert öt bajnokságot is, míg Lucas “csak” egyet.

Amíg a Spurs katonás rendszerébe nem volt képes beilleszkedni, addig Chicagóban otthonra talált és magától értetődő természetességgel hajtott fejet Jackson, Jordan és Pippen akarata előtt, akik elég intelligensek voltak ahhoz, hogy elfogadják olyannak, amilyen.

Lehet, hogy a mindennapokat nem neki találták ki, de a pályán elemében érezte magát. Ahogy képes volt másodpercek alatt beférkőzni az ellenfél fejébe, annak láttán még a nagy dumás hírében álló Jordan vagy éppen Pippen is csak elismerően csettinthet.

Nézzétek csak meg, hogy az 1996-os döntőben hogyan olvasztja le másodpercek alatt a Sonics centerét, Frank Brickowskit! A meglehetősen egyenlőtlen párbaj nem ért ám véget, van folytatás is, már Seattle-ből.

Úgy tervezte, hogy utolsó NBA-mérkőzésén a pálya közepén meztelenre vetkőzik és úgy hagyja el a parkettát. Ez (szerencsére) elmaradt.

Ahogy egy szakíró fogalmazott a ceremónia után, Rodman nem is beszédet mondott, hanem levetkőztette a lelkét.

Azaz a végén mégis meztelen lett.

18 perc libabőr

Sun, 07 Aug 2011 23:36:00 +0200

Élőben láttam az első triplázást. Ha a Magyar Televízió is úgy akarta, láttam a barcelonai menetelést. Új hőst kerestem (és találtam), amíg baseballozott. Elsőéves főiskolásként elrángattam a csoporttársaimat a Space Jamre. Láttam a meccset, amikor visszatért. Láttam a második triplázást. Mindent láttam.

Az idő egy mocskos szemét dolog. Módosítja az emlékeket. Vannak, amelyek szebbé válnak, ahogy az évek telnek. Vannak, amelyek elfakulnak.

Sokszor azon veszem magam észre, hogy én is megtagadom, pedig láttam, amit láttam.

Ez a most felbukkant 18 perces anyag segít helyrerakni a dolgokat.

Whose game is it? It's Michael Jordan's game!

Út az első bajnoki címig

Út a halhatatlanságig

Senna, a példakép

Sat, 06 Aug 2011 10:47:00 +0200

A Senna-filmről először a Facebookon hallottam, amikor néhány hónapja Ákos barátom megosztotta a Top Gear Senna előtt tisztelgő adását. Azt talán túlzás lenne állítanom, hogy megrohantak az emlékek, de az tény, hogy eszembe jutott néhány dolog.

Évek, sőt, lassan évtizedek óta nem követem az F1-et, de Senna pályafutását még végigkísértem még kölyökfejjel. Soha nem tartozott a kedvenceim közé. Még az is lehet, hogy antipatikusnak tartottam, hiszen nekem Mansell volt a kedvencem.

A vége az lett, hogy magamra ugyan nem tetováltattam a film címét, hogy ne felejtsem el megnézni, de evidenciában tartottam. Kicsit ijesztő volt, hogy két és háromnegyed óra hosszú, én pedig, mióta munkahelyet váltottam, egy Tom és Jerry epizód alatt képes vagyok mély álomba merülni. Aztán jött egy vasárnap este, amikor a gyereket sikerült időben ágyba dugni, így bedobhattam a feleségemnek az ötletet. Nyitott kapukat döngettem, hiszen nő létére igazi autóbolond, megismerkedésünk előtt még ralicsapata is volt.

A következő három órában nem nagyon szólaltunk meg és utána is csak hébe-hóba. Inkább csak másnap beszéltük meg a látottakat. Asif Kapadia, az indiai származású brit rendező még ilyen terjedelemben is csaknem lehetetlen küldetésre vállalkozott, amikor megpróbálta összefoglalni Ayrton Senna életét és halálát, de kiváló munkát végzett. A filmről az én ömlengésemnél többet mond el, hogy a híres filmkritika-összesítő oldalon, a Rotten Tomatoeson 100%-on áll az alkotás, azaz aki eddig látta és írt róla, annak tetszett.

Nem szeretnék sokat elárulni a filmről, butaság is lenne a részemről. A két és háromnegyed óra alatt elképzelhető, hogy nem fogod megszeretni Sennát, ami, látva ellentmondásos személyiségét, teljesen érthető.

Meg fogod ismerni ellenben minden idők valószínűleg legjobb autóversenyzőjét, aki nem elégedett meg azzal, hogy istenadta tehetség volt, mellé annyit dolgozott, mint senki más.

Nemcsak vezetni tudta ezeket a mai szemmel nézve primitív (bár eszelősen erős) autókat, de tökéletesen értette is őket. Egy két lábon járó fekete doboz volt. Amikor kiszállt a volán mögül, a technikusoknak kanyarról-kanyarra pontos jellemzést adott az autó viselkedéséről.

Félelmetes vezetői ösztönei bátorsággal és könyörtelenséggel párosultak. Ez az exkluzív koktél, ha az autó nem esett szét alatta, legyőzhetetlenné tette.

Az utolsó olyan nagy versenyző volt, aki még abban a korban tudott diadalmaskodni, amikor még a motorok ereje és strapabírása, illetve az aerodinamika játszotta a főszerepet az autók tervezésénél. Elektronikus kütyükkel telepakolt autóban már nem tudott nyerni. Talán nem is baj. Lehet, hogy nem is élvezte volna, ha egy algoritmus megpróbálta volna felülírni azokat a lélegzetelállító manővereket, amellyel a versenyautót az aszfaltcsíkon tartotta.

Nem is vezetett, táncolt a pályán. Az autó úgy ficánkolt alatta, mint egy megvadult musztáng, csakhogy ez a ránézésre esetlegesnek, néha akár bizonytalannak tűnő stílus körönként fél másodperceket jelentett a számára.

Az utolsó futam archív anyagait nézve az ember nem tud attól a gondolattól szabadulni, hogy Ayrton Senna tisztában volt azzal, mi vár rá. Az F1 orvosa, Sid Watkins professzor (aki egy nappal korábban megkérte Sennát, hogy ott és akkor vonuljon vissza) szerint még az aszfalton feküdt, amikor a szó szoros értelmében kiszállt belőle a lélek. A többi már csak egy elkeseredett színjáték volt.

A filmet egy nappal azután láttuk, hogy Amy Winehouse meghalt. Eléggé kiborított a halála. Már nem maga a tény, hanem az emberek reakciója. Akkor ezt írtam Twitteren: "Amy Winehouse-t sajnálni modoros idöpocsékolás. Bocs, de ez van."

Fenntartom. Herótom van az egész "27-esek klubjától". Nem tudom és sosem fogom sajnálni őket. Legszívesebben minden tinédzsert felpofoznék, aki Jim Morrison vagy Kurt Cobain pólóban jön velem szemben.

Példaképet akarsz? Válaszd Ayrton Sennát, akit nem a halála emelt a legnagyobbak közé, hanem az élete, amelyet nem eldobott, hanem elvesztett.

Válaszd a tökéletességre törekvését, a szenvedélyét, a küldetéstudatát és nézd meg évente egyszer a filmet, hogy emlékeztessen, hogyan kell!

Bónuszként nézzétek meg, mit szólt a világbajnok (!) Lewis Hamilton, amikor beülhetett Senna autójába és mehetett néhány kört!

Litánia Litvániáért

Sun, 31 Jul 2011 11:35:40 +0200

Nem mindig volt ez így. Tősgyökeres budapestiként anno törzsvendég voltam a Dózsa György úti "istállóban". Magam sem tudom, miért, de ki nem állhattam a Budapesti Honvédot, így mindig az aktuális ellenfélnek drukkoltam.

Reméltem, hogy az illetékesek képesek lesznek élni azzal a lehetőséggel, amelyet Dávid Kornél az ölükbe pottyantott azzal, hogy önerőből kiverekedte magát Chicagóba. Történelmi esély volt, de csalódnom kellett.

Azóta, ha el is kaptam egy-egy meccset valamelyik csatornán, csak bosszankodva csóváltam a fejem. A főváros elvesztette hősies, de kilátástalan harcát az életben maradásért. A végtelen játékoskeringő miatt a csapatok arctalan zsoldoshadseregekké váltak, amelyet magyar viszonylatban méregdrága, világviszonylatban jelentéktelen légiósok vezettek csatába.

A legjobban mégis az idegesített, hogy ha néhanapján egy-egy fiatal magyar tehetségnek sikerült áttörnie a légiósok falát saját csapatán belül, néhány éven belül kiderült róla, hogy nincs meg benne a "dávidi" eltökéltség és szorgalom. Ha ki is jutott külföldre, hamarosan fülét-farkát behúzva tért vissza az állóvízbe.

Hölgyek! Urak! Vége az alhangon hét szűk esztendőnek! Jó híreim vannak! Egyelőre még nem tudom eldönteni, hogy tendenciáról vagy csak a csillagok szerencsés együttállásáról van szó, de ismét van egy olyan magyar válogatottunk, amelyért nem csak hazafias kötelességből lehet szorítani.

A következő hetekben négy rettenetesen fontos mérkőzés vár a Mészáros-Dzunics duó csapatára. Portugália és Finnország ellen itthon és idegenben is bizonyítanunk kell. Ha a minicsoport első két helyének egyikén végzünk, kijutunk a nyár végi, Litvániában megrendezésre kerülő Európa-bajnokságra és augusztus 31-én Törökország vagy Horvátország ellen bizonyíthatunk.

Lehet, hogy klubszinten még mindig nem túl rózsás a helyzet, de ez a válogatott egy szerethető, szimpatikus, és ami nagyon fontos, fiatal gárda, annak minden előnyével és hátrányával.

Báder Márton és Lóránt Péter személyében két klasszis magasemberrel állunk fel, akik jelentős nemzetközi tapasztalattal bírnak és tisztában vannak azzal, hogy ha rossz napot fognak ki, Keller Ákos személyében minden idők egyik legatletikusabb magyar játékosa már majd szétrobban a kispadon az adrenalintól, hogy pályára robbanhasson.

Kisembereink agilisek, hasznosak és az esetek oroszlánrészében okosan játszanak, ráadásul a Fodor-Horváth-Trotter-Vojvoda kvartettből valaki mindig képes arra, hogy a pontszerzésből is kivegye a részét. Ahhoz, hogy Litvániában meccsben legyünk, kulcsfontosságú, hogy fejben ne olvadjanak le, vigyázzanak a labdára és az sem ártana, ha egyszerre többen is aktívan ki tudnák venni a részüket a pontszerzésből.

Természetesen a végére hagytam Hanga Ádámot. Régen sem tűnt önbizalomhiányosnak, de idén nyáron szintet lépett. Ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a számára különösen fájdalmas körülmények között elvesztett bajnoki döntő visszavesse, inkább a pozitívumokra fókuszált és erőt merített spanyol szerződéséből, illetve a Spurs szándéknyilatkozatából. Ez a játékán is meglátszik.

Védekezése erőtől duzzadó, kiválóan ismeri fel a passzsávokat és folyamatos koncentrációra készteti az ellenfeleket egy mezei kétkezes mellső passznál is.

Támadásban pedig félelmetesen magabiztos. Azzal a tudattal emel fel minden dobást, hogy az csak a gyűrűben köthet ki. Persze nincs mindig igaza, de nagy játékos csak abból válhat, aki képes ennyire hinni magában.

Ne feledkezzünk meg a percemberekről és a szakmai stábról sem, amikor a következő hetek programjait tervezzük, mert az ő munkájuk is legalább ennyire elismerésre méltó.

Mivel a nyár idén elmaradt, nem kell semmi jóról lemondanod, amikor a következő napokon a képernyő elé ülsz.

Augusztus 9. - Portugália-Magyarország, (Coimbra)
Augusztus 12. - Magyarország – Finnország (Szolnok)
Augusztus 18. - Magyarország-Portugália (Szolnok)
Augusztus 21. - Finnország-Magyarország (Helsinki)

A nagy kínai hal

Sun, 24 Jul 2011 01:32:00 +0200

Magyarországról csaknem lehetetlen helyi értékén kezelni Yao pályafutását, az örökségéről nem is beszélve. Nevetségesen kevés meccse jutott el Európába, azokon is hol játszott, hol nem. Ha játékosként szeretnénk megítélni, csak az összefoglalókra és a maréknyi magyar Rockets-fanatikus beszámolóira hagyatkozhatunk.

A Yao-örökség felmérése még keményebb dió, mivel túl messze vagyunk az Egyesült Államoktól és Kínától ahhoz, hogy a saját bőrünkön érezzük, mennyit tett ez a még mindig fiatal ember az NBA népszerűsítéséért.

Kínaisága legalább annyi hátrányt jelentett számára, mint előnyt. A sztereotípiákra épülő szalonkínaizás végigkísérte karrierjét, és ezen az sem segített, hogy honfitársainak köszönhetően bebetonozott helye volt a nyugati All-Star gárda kezdőcsapatában.

Arról se feledkezzünk meg, hogy Yao egyszerre volt Kína nagykövete az Egyesült Államokban és az NBA arca Kínában. Ő pedig nagyon komolyan vette a feladatát, pedig ez a másodállás nem áll jól egy NBA-játékosnak.

Nem baj, ha az ellenfél elhiszi, hogy a másik csapat centere bármelyik pillanatban úgy kitépi a szívét, hogy még Mola Ram a Végzet Templomából is elégedetten csettint. A Rockets 1/1-esétől nem lehetett félni. Nem engedhette meg magának. Tisztában volt azzal, hogy a legkevesebb, amit megtehet, hogy nem hoz szégyent szülőhazájára, ahol a mezőgazdaságból élők még ma is havi 15 000 forintnak megfelelő jüant visznek haza. Ő reklámszerződések nélkül 17,5 milliárd forintot pattogtatott össze az évek alatt.

Előbb-utóbb azonban mindenki rájött: jámbor tekintete és inkább ijesztő, mint bizalomgerjesztő mosolya megtévesztő.

Tény #1
Ilyen jól ilyen magas ember még nem mozgott a pályán

Ha végigfutunk a 225 centi feletti NBA-játékosok névsorán, Yao mellett csak lépegető exkavátorokat látunk. Muresan, Bol, Bradley és a többiek inkább voltak cirkuszi látványosságok, mint csapatuk meghatározó emberei.

Erről persze nem tehettek. A csontok, izületek, izmok és idegpályák precíz rendszerét nem arra tervezték, hogy ekkora testet mozgasson.

Yao szerencsés csillagzat alatt született. Olyan dolgokra volt képes, amelyre a nála 10 centivel alacsonyabbak sem, vagy rosszabb hatásfokkal. Érdemes megnézni az első összecsapását Shaquille O’Neallel. Noha még újonc, már több fegyverrel rendelkezik, mint az akkor csúcson lévő Nagy Arisztotelész és ez még csak a kezdet volt.

Mindent elmond szerencsés génállományáról (és természetesen a szorgalmáról), hogy félelmetes, 83%-os büntetődobóként vonul vissza, amelyet az ugyancsak jó kezű Szabonisz, Abdul-Jabbar vagy Rik Smits sem tudott megközelíteni.

Tény #2
Hosszú éveken keresztül ő volt a legjobb center

Miután Shaquille O’Neal elvesztette érdeklődését a versenyszerű sportolás iránt (valamikor 2003 nyarán), Yao lépett a helyébe, mint a liga legjobb centere és azt a címet egészen a 2009-es szezon végéig megőrizte, bár a végén már csak holtversenyben Dwight Howarddal.

Pályafutása első hét évében nem volt center, aki több pontot dobott volna nála, de a lepattanók, a blokkok és a mezőnykosarak számában is a poszt legjobbjai közé tartozott.

Amellett, hogy a középtávoli tempóit is sokan elfogadnák, a brusztolás sem állt távol tőle. Utolsó teljes szezonjában senki nem volt hatékonyabb nála pozíciófogást követő dobásokban.

Tény #3
Nem bírta a terhelést

Hiába indult egészségügyi szempontból ígéretesen a karrierje, a teste mindössze három évre volt hitelesítve. Utolsó hat idényében a lehetséges 492 alapszakaszmeccsből 250-et a kispadról nézett végig.

Ha mindent összevetünk, összesen nyolc szezonban lépett pályára. Mindössze egy 1/1-est találunk, aki még nála is hamarabb visszavonult. Találjátok ki, hogy LaRue Martint ki draftolta le elsőként? Igen, a ventillátorba Greg Odennel is belenyúló Portland.

Tény #4
Jobb sorsot érdemelt volna

A szerencse nem csak a sérülések tekintetében kerülte el. Pályafutása során a Rockets mindössze egy alkalommal volt képes túlélni a rájátszás első körét, és négy olyan szezon is volt, amikor be sem jutottak, igaz ebből egyben (2009-10) pályára sem tudott lépni.

Tracy McGrady személyében kifogta az NBA egyik leginkább peches játékosát, akivel hiába játszottak együtt éveket, mégsem tudtak összeszokni, mivel vagy az egyikük, vagy a másikuk, vagy mindketten sérültek voltak.

A szakvezetés sem remekelt. Górcső alá vehetnénk az egyes igazolásokat és játékoscseréket, de sokkal inkább azon érdemes elgondolkozni, hogy érdemes volt-e ennyi éven keresztül ragaszkodni Adelman edzőhöz.

Pályafutása fénypontja így a pekingi olimpia marad, ahol ő vihette a kínai zászlót és félelmetes hangulatú meccseken szerezhetett örömet országa számára.

Kérdés #1
Helye van-e a Hírességek Csarnokában?

Még le sem szedték a névtábláját a Rockets öltözőjében, sokan máris azon agyalnak, hogy amikor eljön az ideje, bekerül-e a Hall of Fame-be.

Az eredményei alapján nincs ott a helye, hiszen még főcsoportdöntőt sem játszott.

A statisztikái alapján már valószínűbbnek tűnik a dolog, de azért érdemes egy pillantást vetni a basketball-reference.com listájára, amely pusztán a statisztikák alapján megmutatja, hogy mennyi esélye van egy játékosnak a legnagyobbak közé kerülni.

Ezen a listán Yao még a jelenleg is aktív játékosok között szerepel, a 24. helyen. Előtte Nash, Marion és Arenas, mögötte Ginobili, Billups és Deron Williams. Véleményes...

Ha azonban figyelmen kívül hagyjuk a fentieket és a sportágra, illetve még inkább az NBA-re kifejtett hatását vizsgáljuk, akkor nem lehet vitás, hogy Yaónak a Hírességek Csarnokában a helye. Persze ez változhat az évek múlásával, hiszen könnyen lehet, hogy a nehezen megszerzett és kiépített kínai állasokból hamarosan vissza kell az NBA-nek vonulni. Egy friss online kutatás szerint a kínai NBA-kedvelők 57%-a úgy tervezi, hogy Yao visszavonulása után felhagy a meccsek nézésével.

Talán ezért is szán kulcsszerepet David Stern az új életet kezdő óriásnak, aki amellett, hogy jobban bele fog folyni 2002-ben megvásárolt csapata, a Shanghai Sharks mindennapjaiban, a hírek szerint az NBA kínai tevékenységének egyik vezéralakja lesz.

Búcsúzzunk Yaótól egy tajvani televíziós csatorna fantasztikus 3D animációjával!

再见

Kizáró okok

Wed, 13 Jul 2011 01:38:00 +0200

Kezdjük az alapokkal! Azt remélem, hogy az mindenki számára világos: a balhé azért van, mert a tulajdonosok szerint a jelenlegi rendszer nem tartható fenn. Amikor pedig az NBA viszonyrendszerében jelenlegi rendszerről beszélünk, akkor elsősorban a nemrég lejárt CBA-ről, azaz a Kollektív Pénzügyi Szerződésről (rövidítsük mostantól KPSz-nek) van szó.

Ha igazán képbe szeretnél keülni, érdemes tisztában lenned a most nyugalmazott KPSz alapelveivel. Évekkel ezelőtt hozzáfogtam, hogy lefordítsam a téma szakértőjének számító Larry Coon kérdezz-felelekjét, amelyet évek óta bibliaként forgatok, de a felénél, kétharmadánál elfogyott az energiám. Ami végül publikálható állapotba került, az itt olvasható.

Ha naprakész szeretnél lenni, akkor természetesen csak az eredeti forrásból dolgozz!

Hogy jutottunk ide?

Amikor a lockout okait vizsgáljuk, le kell szögeznünk azt, hogy legtöbbször feltételezésekre alapozunk, mivel a felek már-már gyanúsan diszkréten kezeltek minden bizalmas információt.

Ennek ellenére a sarokpontok meglehetősen hamar kirajzolódtak és vita a párbeszéd befejezéséig ezen témakörök mentén zajlott.

Bevételek megosztása

Az NBA állítása szerint hiába volt minden korábbinál magasabb a játékosok fizetésének meghatározásánál kulcsfontosságú Kosárlabdából Származó Bevétel (Basketball Related Income, azaz BRI), 22 csapat képtelen volt nyereséget termelni, sőt, nem kevesebb, mint 300 millió dollár veszteséget halmozott fel csak a tavalyi szezonban.

Lássuk be, ez nonszensz!

Kezdjük azzal, hogy a tulajdonosok hülyék. Leginkább azért, mert hülye GM-eket szerződtetnek, akik aztán hülyeséget-hülyeségre halmoznak és fogalom nélkül szerződtetnek gyenge (és elég gyakran hülye) játékosokat eszelős összegekért.

Ettől függetlenül azt el kell fogadnunk, hogy a tulajdonosoknak és munkatársaiknak bizony minden eddiginél jobban meg kell küzdeni azért, hogy megtöltsék emberekkel a drága pénzen felhúzott sportcsarnokokat.

A háborúhoz pedig - ahogy azt Raimondo Montecuccoli oly bölcsen megfogalmazta a 17. században - pénz kell, meg pénz és egy kis pénz.

De itt jön a csavar! A jelenlegi KPSz szerint ugyanis a játékosok fizetése legfeljebb a fent említett Kosárlabdából Származó Bevétel 57%-a lehet. Vegyük észre, hogy nem nyereségről, hanem bevételről beszélünk.

Egy kis matek következik. Tegyük fel, hogy a 2009-10-es szezonban egy csapat 100 millió dollár bevételt ért el, miközben a nem bérjellegű költségei 30 millió dollárra rúgtak. Ha a játékosok megkapták a bevétel 57%-át, azaz 57 millió dollárt, akkor a tulajdonosnak 13 millió dollárja maradt.

Eddig világos, ugye?

A következő, 2010-11-es szezonban a tulajdonosnak meg kell nyomnia a marketinget, mert válság van, az emberek nehezebben mozdulnak ki, ráadásul folyamatosan akciós áron kell értékesítenie a jegyeket. A bevételeket hősies erőfeszítések közepette sikerült 105 millió dollárra feltornászni, ennek a költségei azonban újabb 4 millió dollárba kerültek, azaz képzeletbeli tulajdonosunk már 34 milliót költött el a csapat fenntartására a játékosok fizetését figyelmen kívül hagyva. Mennyi pénzt kapnak a játékosok? 105 millió dollár 57%-a testvérek között is 59,85 millió dollár. Mennyi marad a tulajdonosnak? 11,15 millió dollár. Azaz hiába növelte a bevételt, a nyeresége csökkent, míg a játékosok fizetése nőtt.

Talán ez a példa érthetővé teszi, hogy a tulajdonosok miért szeretnék a következő változtatások egyikét vagy mindegyikét.

Szeretnék évi 2 milliárd dollárban előre meghatározni azt az összeget, amit a játékosok bérére fordítanak. Ez az összeg idén egyébként 2,17 milliárd dollár volt, azaz az ajánlat már most visszalépésnek tekinthető, ráadásul innentől a játékosok fizetése függetlenné válik az NBA bevételeitől. A másik oldal igyekszik azonnal rámutatni, hogy a tulajdonosoknak azért lett hirtelen annyira fontos a bérek rögzítése, mert a hamarosan aláírásra kerülő új televíziós szerződés eszelős összeggel növelné a Kosárlabdából Származó Bevételt.

Amennyiben ez nem megy át, úgy a tulajdonosok azt szeretnék elérni, hogy a Kosárlabdából Származó Bevételt minél több költség csökkentse, azaz a játékosokkal a bevételek helyett sokkal inkább a nyereségen szeretnének osztozni.

Végül, de nem utolsósorban az így kialakuló maradékot a mostani 57-43-as arány helyett szeretnék testvériesen, fifti-fifti alapon elosztani. A játékosok erről természetesen hallani sem akarnak, utolsó ajánlatuk állítólag az 54-46-os arányhoz állt közel. Ezzel az ajánlattal egyébként éves szinten 100 millió dollárról mondanának le.

A fizetési plafon

A jelenleg is érvényben lévő fizetési plafon gyakorlatilag egy vicc.

Kezdjük ott, hogy alig van csapat, amely a fizetési plafon alatt lenne. Sőt, ez igazából nem is kívánatos állapot egy franchise számára, mert a plafon alatt elvesznek a játékoskeret fejlesztéséhez elengedhetetlen felmentések.

A fizetési plafon alapvető célját sem képes betölteni. Nem segíti az esélyek kiegyenlítődését, mivel nem tartja a vissza a gazdag csapatokat a túlköltekezéstől.

A fizetési plafonnak egy értelme van: kicsit megnehezíti azoknak a GM-nek a dolgát, akiknek a zsebét a tulajdonos teletömte pénzzel, hogy bajnokcsapatot építsenek.

Ennek megfelelően az, hogy az NBA-ban a következő években kemény, vagy az eddig megszokott rugalmas fizetési plafon lesz, a jelenlegi tárgyalások szempontjából majdnem, hogy mindegy, hiszen a játékosokhoz kerülő pénz mértékét nem a plafon, hanem a bevételek megosztása fogja szabályozni.

De persze ne bagatelizáljuk el a dolgot, hiszen a játékosok nem csak szakszervezetként, hanem egyénenként is jól szeretnének keresni, a fizetési plafon pedig erősen befolyásolja, hogy egy keret hány sztárjátékost bír el és mekkora gázsival.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a liga szeretné ellehetetleníteni a Miami Heat által tavaly nyáron bemutatott csapatépítési praktikákat és azt javasolják, hogy legyen egy, a mostaninál jóval magasabb plafon, amelyet azonban már semmilyen körülmények között nem lehet átlépni. Ezzel párhuzamosan a luxusadónak is búcsút inthetnénk.

Ha lenne olyan csapat, amely az új rendszerben a meghatározott maximum felett fizetne játékosainak, ugyan kapna néhány év türelmi időt a helyzet rendezésére, de ezalatt a korábban aláírt szerződésekben foglaltaknál kevesebbet kellene fizetni egyes játékosainak, ami nem tréfadolog.

Arra is számíthatunk, hogy ismét amnesztiát hirdetnek, azaz egy-két játékost el lehetne küldeni, hogy fizetése kikerüljön a bérjegyzékből. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a szerződésben foglalt jussát nem kapja meg, csak azt, hogy ez az összeg nem kerül be az adott csapat fizetési plafonja alá.

Szerződések hossza

Ahogy korábban írtam, a tulajdonosok és a GM-ek hülyék. A szerződések hosszának közbeszédbe emelésével gyakorlatilag a saját inkompetenciájuktól akarják megvédeni magukat. Egy rossz döntés most ugyanis akár hat évre is megbéníthat egy csapatot.

A tulajdonosok ezért azt javasolják, hogy 3-4 évnél hosszabb szerződéseket ne lehessen kötni. Ezt az ajánlatot a játékosok persze kinevetik és a témát szóba sem kívánják hozni.

Garantált szerződések

A liga szerette volna, ha még több mozgásteret kap saját hibái korrigálására a garantált szerződések tulajdonképpeni eltörlésével.

Ezt a követelésüket azóta visszavonták, de a játékosokat, érthető okokból, ez nem hatotta meg.

A jelenleg érvényes szerződések egyébként továbbra is ketyegnek. Ha valakié jövő nyáron lejár, az akkor is be fog következni, ha egy meccset sem rendeznek meg.

Némi esély van azért arra, hogy ha a teljes szezon elmarad, akkor az idei évet figyelmen kívül hagyják és minden szerződés automatikusan meghosszabbodik egy évvel.

Mi történik jelenleg?

Leginkább semmi. A felek egymásra sem bagóznak. A játékosok egy része ül a babérjain, egy részük munkát keres Európában.

Ahogy korábban már írtam, amelyik csapat megtöri a csendet, 1 millió dolláros büntetésre számíthat.

A hírek szerint a tulajdonosok készek a végsőkig elmenni. Azt vallják, hogy inkább elengedik az idei szezont, mint hogy akár egy napig is folytassák az együttműködést a korábbira akár csak nyomokban emlékeztető rendszerben. Ráadásul a televíziós jogdíjak egy részéből továbbra is úgy részesülnek, mintha mi sem történt volna

A játékosok is eltökéltnek tűnnek. Ahogy korábban már én is beszámoltam erről, a legtöbben hónapok óta készülnek a lockoutra, visszafogták a kiadásokat és megpróbálnak minél tovább kitartani.

Ettől függetlenül valamikor novemberben (bizony, csak novemberben) valamennyi játékosnak szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy amíg nem születik új megállapodás, addig nem kap fizetést. Az Egyesült Államokban oly érzékeny témának számító betegellátásra már most is csak önköltségi alapon jogosultak.

Bármennyire is hihetetlen, novembertől akár munkanélküli segélyért is folyamodhatnának.

Érdemi lépésekre akkor, és egyre inkább úgy tűnik, hogy csak akkor lehet számítani.

Folytatódik az európai exodus?

Érdemes megkülönböztetni az érvényes szerződéssel rendelkező és a szabadon igazolható játékosokat (őket nevezzük free agentnek).

Utóbbi csoport tagjai oda igazolnak, ahova akarnak és ahol megfizetik őket. Esetükben számíthatunk további távozókra. Az már az új csapat ügyességén múlik, hogy sikerül-e olyan szerződést kötni az újonnan érkezőkkel, amely akkor is Európában tartja a játékost, ha közben a szezon esetleg mégiscsak elindul.

Akiknek élő szerződésük van, ott már bonyolultabb a helyzet, de elképzelhető, hogy a FIBA a rendkívüli helyzetre való tekintettel megváltoztatja a jelenleg is érvényben lévő, az átköltözést bonyolító szabályokat, hogy ezek a játékosok is pénzt kereshessenek.

Azt is vegyük figyelembe, hogy egyszerűen nincs elég jómódú csapat a tehetségek felszippantásához, így a helyek száma korlátozott, ráadásul a kockázat nagy. Egy olyan csapat, amely az Euroligában a végső győzelemre is esélyes, vélhetően többször is meggondolja, hogy beruházzon-e egy olyan játékosra, aki egyrészt sosem játszott kontinentális körülmények között, másrészt fennáll annak a veszélye, hogy a szezon közben hazamegy, amikor már lehetetlen feladat minőségi helyettest találni.

Gratulálok, a cikk végére értél! A kommentek között kérdezhetsz. Nem biztos, hogy mindenre tudom a választ, de biztos, hogy lesz, aki igen. Okosodjunk együtt!

Engedj be!

Sun, 03 Jul 2011 19:29:00 +0200

Tudtuk, tudtuk, csak nem sejtettük. Pedig gyanakodhattunk volna, amikor kiderült, hogy hosszú hónapok teltek el minden találkozó között, amikor kiszivárgott, hogy az álláspontok alig közelednek, amikor világossá vált, hogy amíg a tulajdonosok egy teljesen új megállapodást szeretnének tető alá hozni, addig a játékosok szakszervezete a múlt hétig érvényben lévőt szeretné ráncfelvarrni.

Most meg itt állunk letolt gatyával.

Elvileg közgazdász lennék, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy pontosan átlátom a helyzetet, főleg, mivel elég sok jel mutat arra, hogy a felek kölcsönösen ködösítenek.

A patthelyzetet nem nekem kell feloldanom, de ha mégis kikérnék a véleményemet, én biztos eljátszanék néhány csapat megszüntetésének a gondolatával. Ha kiszórnánk a ligából azt a hat várost, amelyek a legkevésbé képesek eltartani egy csapatot, a veszteségek is rögtön kezelhetőbbé válnának és a ligának is jót tenne, ha ki lehetne selejtezni a száz leggyengébb játékost, ráadásul a divíziók létszáma is arányban maradna.

De, talán szerencsére, engem senki sem kérdez.

Azt mondják az okosok, hogy a játékosoknak addig nem lesz túl sürgős a dolog, amíg a saját bőrükön nem érzik meg a csekkek elmaradását. Ráadásul Antawn Jamison szerint most mindenki sokkal jobban felkészült a fejős tehén tőgyének elapadására, spórolt, takarékoskodott, így később fognak megtörni, ha egyáltalán.

Még a szeleburdi játékos hírében álló Michael Beasley is úgy nyilatkozott, hogy azóta készül a lockoutra, mióta az NBA-be kerül és ő ugyan senkitől sem fog kölcsönkérni.

Sorra nyílnak az edző- és tornatermek, ahol a játékosok szervezett keretek között tarthatják magukat kondiban. Mivel a csapatok súlyos büntetésre számíthatnak, ha kapcsolatba lépnek játékosaikkal, felértékelődik azoknak a szakembereknek a szerepe, akik jelenleg nem állnak a liga alkalmazásában.

Azt sem zárhatjuk ki, hogy a vízhordók mellett egy-két komolyabb játékos is átruccan Európába. A jelenleg is szerződéssel rendelkező játékosok státusza egyelőre még képlékeny, de a szabadon igazolható játékosok átszivárgása már megkezdődött.

A Celticsből Moszkvába igazoló Krszticsre érdemes azonban odafigyelni, amikor azt mondja, hogy Európában elég kevés csapat van, amely rendelkezik azzal az anyagi háttérrel és biztonsággal, hogy elcsábítson egy NBA-menőt.

Amikor egy francia csapat megpróbálta átcsábítani a Thunder Thabo Sefolosháját, kiderült, hogy csak a játékos biztosítása magasabb, mint a csapat éves költségvetése.

Hamarosan tehát kiderül, hogy Nowitzki hazatér-e Németországba, Kirilenko Oroszországba, Batum Franciaországba és a sor tetszőlegesen folytatható.

Állóháború várható, pedig nem babra megy a játék. Minden idők egyik legjobb szezonján vagyunk túl, és szubjektív véleményemet a nézettségi adatok itthon és a tengerentúlon is alátámasztják.

Miért hagyták, hogy így legyen?

---

Kérdezem, hogy van-e érdeklődés a lockout okainak részletes ismertetésére? Okok, melyik oldal mit szeretne, stb. A válaszokat kommentben vagy Twitteren várom.

Legyél te is HANGAdó!

Fri, 24 Jun 2011 07:56:17 +0200

1. Mikor olvasd el ezt a cikket?

1. Ha a barátom vagy a rokonom vagy. Ebben az esetben nyomd meg a “Like” gombot is az oldal alján.
2. Ha szeretnél bennfentesnek tűnni a munkahelyen, a napköziben vagy a hittantáborban.
3. Ha a magyar médiában dolgozol és (minden bizonnyal fogalom nélkül) már azon mesterkedsz, hogy tönkretedd Ádám karrierjét.

2. Ez most akkor nagy dolog?

Igen. És nem. Évente 60 fiatalember játékjogát foglalják le az NBA csapatok. Most először került be egy magyar fiú is Ádám személyében. Örülni tehát természetesen szabad és kell is, de ugyanakkor érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy nem rontottunk, nem rontunk-e el valamit, hogy erre eddig kellett várni.

3. És akkor most jövőre ő is ott fog játszani?

Van rá esély, de nagyon kevés. A második körben elkelt játékosok egy része sosem lép pályára az NBA-ben. Ádámnak ráadásul a magyar bajnokságról kellene átállnia a liga tempójára, ami csaknem lehetetlen. Aggodalomra semmi ok, szerencsés helyzetben van, mivel élő szerződése van a spanyol bajnokságban játszó Bàsquet Manresához. Amiért most elsősorban szorítanunk kell, hogy minél több meccsen szóhoz jusson, masszív játékperceket a parkettán töltve.

4. Jó helyre került?

A lehető legjobbra. A San Antonio Spurs az amerikai profisportok bezzeggyereke. Az elmúlt évtizedben három bajnoki címet nyertek és az elmúlt szezonban is a liga legjobb csapatai között tarthattuk őket számon. Ádám szempontjából az is fontos lehet, hogy a csapat elöregedett, így biztosra vehető, hogy a keretet így vagy úgy, de fel fogják frissíteni. A Spurs pedig az a csapat, amely híres arról, hogy évekkel korábban kiszagolja a tehetségeket, Európában neveli őket, majd áthozza és sztárt farag belőlük. Maga a tény, hogy pont ők választották Ádámot, már hatalmas elismerés, mert ez a csapat csak a kifogástalan karakterű, tisztességes, becsületes játékosokra veti ki a hálóját.

5. Mi lehet belőle?

Nagyon szeretnék egy olyan meccset kommentálni, amin ő is pályára lép. Biztos vagyok benne, hogy megvannak a saját példaképei, de ha még egyet javasolhatok, akkor a Portlandben játszó francia Nicolas Batumot ajánlanám a figyelmébe. Hasznos, atletikus játékával beverekedte magát a Blazers kezdőcsapatába. Amikor a sztárok jó napot fognak ki, alázattal játszik a kezük alá, de ha lehetőséget kap, nem csuklik össze, hanem átveszi a marsallbotot. Hiszem, hogy Ádámban is van ennyi, főleg ha mostantól még tudatosabban építi a testét az NBA 82 meccses alapszakaszaira és a támadórepertoár bővítése mellett a védekezésre is nagy hangsúlyt fektet. Pontdobót ugyanis minden bokorban találsz, de egy második körös játékos számára az egyik legjobb ajánlólevél az aktív rotációba a védekezés lehet.

6. A médiában dolgozom, mit csináljak?

Sportújságíró vagy? Akkor remélem, tudod, mi a dolgod... Nem vagy sportújságíró? Akkor higgadj le! Nem, nem kell a címlapra rakni. Nem, nem kell megmutatni a nézőknek, milyen lakást kapott a spanyoloktól. Nem, nem kell megjelentetni, hogy mennyi pénzt keres(hetne). Egyelőre “mindössze” annyi történt, hogy egy alig 22 éves srác álma részben valóra vált. A valóra vált alatt persze azt értem, hogy kidolgozta a belét és ezt észrevették. Te, kedves médiamunkás eddig sem tettél hozzá semmit, most sincs rád szükség. Ádám megoldja.

Megjön a kedve, ha vár a keddre

Sun, 19 Jun 2011 17:05:48 +0200

Nincsenek kétségeim, hogy a jelenleg is érvényben lévő, az NBA pénzügyi rendszerének alapját képező Kollektív Pénzügyi Szerződés (CBA) aláíróit anno nemes célok vezérelték.

Mára bebizonyosodott, hogy a rendszer ebben a formájában működésképtelen. Hiába szárnyal az egekben a mérkőzések nézettsége (a TNT 42%-os, az ABC 38%-os, az ESPN pedig 28%-os növekedésről számolt be), hiába kelt el zsinórban a jegyek legalább 90%-a, a liga 30 csapatából 22 pénzt veszít, összesen több mint 300 millió dollárt.

Pedig a rendszer akár működhetne is. Minden csapat ugyanannyi pénzt fordíthat játékosok szerződtetésére. Ezt nevezik fizetési plafonnak, amelyet úgy határoznak meg, hogy kiszámolják, hogy az NBA összesen mennyi pénzt keres, majd annak a CBA-ben meghatározott részét, 57%-ot testvériesen szétosztanak a 30 csapat között. Azonban az NBA-ben puha fizetési plafon van érvényben, azaz a csapatok bizonyos feltételek teljesülése mellett felmentéseket vehetnek igénybe.

Így fordulhat elő, hogy noha a fizetési plafon valahol 58 millió dollár körül van, addig a Lakers, a Mavericks és a Magic is közel 90 millió dollárt folyósít játékosainak. Továbbmegyek: mindössze hat olyan csapatot találsz az egész NBA-ben, melynek bérköltségei beférnek a fizetési plafon alá.

Az NBA magasztos céljai közé tartozik a pénzügyi stabilitás mellett az is, hogy a liga összes csapata egyenlő eséllyel induljon harcba a bajnoki címért. A fizetési plafon mellett a draftrendszer is ezt támogatja, amikor az előző szezonban leggyengébb mérleggel rendelkező franchise kapja a legnagyobb esélyt arra, hogy elsőként válasszon az egyetemisták közül.

Ugye egyetértünk abban, hogy ez a cél sem teljesül. A liga csapatainak jóindulattal a harmada rendelkezik olyan játékosállománnyal, hogy figyelembe vegyék őket a végelszámolásnál.

Kik a hibásak és mi a megoldás?

Bármennyire is kézenfekvő megoldásnak tűnik a játékosokat hibáztatni, akik azzal, hogy ragaszkodnak csillagászati fizetésükhöz, jó eséllyel tönkreteszik a szórakozásunkat. Lássuk be, ők csak ahhoz ragaszkodnak, ami mostanáig megillette őket.

A ludasokat inkább a túloldalon érdemes keresni, hiszen a tulajdonosok és jobbkezeik, a GM-ek az igazi felelősei a fizetések elszakadásának a realitástól.

A 2010-11-es szezonban Rashard Lewis 20 millió, Andrej Kirilenko 17 millió, Kenyon Martin pedig 16 millió dollárt tehetett zsebre. Mindannyian az NBA húsz legjobban fizetett játékosa közé tartoznak. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Persze vannak a munkájukat tisztességgel, felelősséggel végző szakemberek, de mindig lesz egy idióta, aki figyelmen kívül hagyja a piac realitásait és brutális pénzeket fizet egy kutyaütőnek. Ezzel “két legyet üt egy csapásra”. Egyrészt évekre lekorlátozza csapata mozgásterét a játékpiacon, másrészt felbátorítja az összes többi kutyaütőt, akik hirtelen ugyanennyi pénzt fognak követelni. És higgyétek el, a nap végén mindig lesz valaki, aki majd megadja nekik.

A tulajdonosok a javaslataikkal gyakorlatilag a saját hülyeségüket szeretnék eltávolítani az egyenletből, de ez a számok nyelvére fordítva olyan áldozatokkal járna a játékosok részére, amelyet érthető okokból nem kívánnak felvállalni.

Nézzük tehát a főbb pontokat!

A tulajdonosok szeretnék a játékosok fizetését legalább a harmadára csökkenteni, egyrészt a kemény fizetési plafon bevezetésével, másrészt a szerződések hosszának csökkentésével. Ezen felül minimalizálni szeretnék a garantált szerződések számát is, hogy ne fordulhasson elő az, hogy sztárgázsit kelljen fizetni egy időközben kiegészítő emberré vált játékosnak.

A kemény fizetési plafonnal kapcsolatos törekvéseket alátámaszthatja, hogy mind az NFL-ben, mint az NHL-ben ez a rendszer működik már egy ideje.

Az átállás három év alatt zajlana le, melynek során a játékosok a korábban törvényes keretek között megkötött szerződésekben szereplő összegnek már csak egy részét kapnák meg. Ugye érzitek a helyzet faramuciságát?

A felek álláspontjai lassan közelednek, ha egyáltalán. A játékosok hajlandók lennének a mostani CBA-ben foglalt 57%-os részesedésüket csökkenteni. Senkit sem érdekel. A tulajdonosok bejelentették, hogy hajlandók lemondani a szerződések hosszát érintő igényeikről. Na és akkor mi van.

Úgy fest, hogy a tulajdonosok annyira elszántak, hogy inkább bezárják a boltot egy időre, csak hogy kialakulhasson egy olyan helyzet, amely megmenti őket saját hülyeségüktől. A játékosok még kitartanak, de sokan borzasztóan nehéz helyzetbe fognak kerülni, ha júliustól nem érkeznek a fizetési csekkek.

Sokan "fenyegetőznek" azzal, hogy a lockout idejére átteszik székhelyüket Európába, de azt érdemes belátni, hogy az öreg kontinens csak néhány tucat játékost lesz képes befogadni.

Várjuk hát a keddet és reménykedjünk!

Más esélyünk úgysincs...

Kicsi Ricsi a Farkasok között

Fri, 17 Jun 2011 22:09:00 +0200

A még mindig csak húszéves Ricky Rubio úgy döntött, hogy a nyáron, csaknem napra pontosan két évvel draftolása után végre méltóztatik áttenni székhelyét a tengerentúlra és (feltéve persze, hogy lesz szezon és időben kezdődik) csatlakozik a Minnesota Timberwolves csapatához.

Néhány hete még azt hittem, hogy előbb nyer egy féllábú seggberúgóversenyt, mint Rubio NBA-meccset, de ebből is látszik, hogy ugyan csak ritkán, de én is tévedek. Ettől függetlenül fenntartom: a 192 centis irányítófenoménnek kegyetlenül nehéz dolga lesz a ligában. Azt sem tartom kizártnak, sőt, pénzt inkább arra tennék, hogy Navarro példáját követve egy-két szezont követően végleg hazautazik Spanyolországba.

Rubio az elmúlt hetekben igyekezett leszögezni, hogy a váltásra azért idén kerül sor, mert most érkezett el arra a szintre, elsősorban fizikálisan, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy szerencsét próbáljon az NBA-ben.

Úgy vagyok én ezzel a nyilatkozattal, mint Frank Drebin a királyság intézményével: megmosolygom. De lehet, hogy mégis van benne valami, hiszen mással nagyon nem magyarázható, hogy pont ezt a nyarat választotta, amikor a liga sorsa kérdéses, ő pedig élete legrosszabb szezonján van túl, melynek során kiszorult a Barcelona kezdőcsapatából, az átlagai pedig 7 pont és 4 gólpassz alá estek.

És hogy miért vagyok ennyire pesszimista?

Kezdjük a legkönnyebben támadható érvvel. A hagyomány és babona verhetetlen keverékével: az európai irányítóknak nem fekszik az NBA. A betliválogatott tagjai a teljesség igénye nélkül: Planinic, Ukic, Szpanulisz, Jasikevicius, Bazarevics, Djordjevics, Jarics és Rodríguez. A jelenleg is helyüket kereső két szlovén másodhegedűst, Udrihot és Dragicot leszámítva a liga történetében mindössze két európai játékmester alkotott maradandót. Tony Parker a bajnoki címek mellett ugye Eva Longoriát is lízingelte egy időre, José Calderón pedig megbízható játékkal vegetál Torontóban évek óta.

Folytassuk a védekezéssel. Rubio olyan, mint Neo, amikor elkapja a fonalat a Mátrixban. Sokszor úgy tűnik, mintha előre tudná, mi fog történni, mert más magyarázatot nehéz arra találni, hogy tud valaki ilyen jó ütemérzékkel beugrani a passzsávokba. Talán ez az erénye az egyetlen, amelyet már első naptól képes lesz jó hatásfokkal kamatoztatni az NBA-ben.

Még mindig védekezés. A labdavezető játékosokat agresszívan, nagy kedvvel támadja, de a hozzá képest drabális (pedig látszik, hogy az elmúlt két évben havibérlete volt a konditerembe) és jóval labdabiztosabb amerikai irányítókkal már meg fog gyűlni a baja.

Az NBA-ben napirenden lévő zárásokhoz sincs hozzászokva. Mentalitásán és mediterrán habitusán villámgyorsan változtatnia kell, mert látványos felkenődéseivel és összeeséseivel csak magát fogja kinevettetni.

Végül, de nem utolsósorban, a legkeményebb dió: a támadás. A hírek szerint a Wolves, amely az elmúlt szezonban is a liga leggyorsabb tempót diktáló csapata volt, Rubio érkezése után még inkább rá akar tenni egy lapáttal. Jó ötlet, hiszen az emberanyaguk megvan hozzá és ez a legjobb esélyük arra, hogy irányítójuk legszembetűnőbb hiányosságait ellensúlyozzák.

Rubio fantasztikusan lát a pályán, amit a leindításoknál nagyon látványosan használ ki. De a gyors tempó csak áprilisig ér valamit. Ha szeretne valami igazán nagyszabásút letenni az asztalra, fejlődnie kell a felállt védelem elleni játékban, hogy amikor majd be- és összeérik a fiatal minnesotai keménymag, megfelelően tudja mozgatni őket.

Addig pedig maradnak a látványos alibipasszok és a Nashre emlékeztető varázslat. Lényeges különbség azonban, hogy amíg a gombszemű minden idők egyik legjobb kezű egyese, aki, ha nem talál játszótársat, 49 évesen is hidegvérrel vágja be a kettest-hármast-büntetőt, addig Rubio pocsék dobó. A triplák már akkor sem mentek, amikor a vonal még közelebb volt, középtávoliját is csak néhány kiválasztott láthatta, és ziccerei is inkább a leindítások végén esnek be, amiben az NBA-palánkok környékén járőröző szörnyek miatt nem várok változást.

A Rubio-részvényekért talán most fizetik a legkevesebbet, mióta Badalonába került, ő pedig éppen ezt az időpontot választotta a nagy váltásra. Ti értitek ezt?

Nekem van egy hipotézisem. A draft évében, 2009-ben úgy beszéltek erről az akkor még kórosan alultáplált srácról, mint a sportág jövőjéről. Ha rögtön belevágott volna az egyébként is rossz előjelekkel induló minnesotai kalandba, nem kerülhette volna el a kudarcot és a megszégyenülést. Most jobb esélyekkel foghat hozzá élete nagy kalandjához. A Johnson-Beasley-Love tengelyben van fantázia és a tavalyi barcelonai mélyrepülés után talán az elvárások is kezelhetőbbek lettek. Ha képes lesz magas oktánszámú védekezésére alapozva alacsony hibaszázalékkal mozgatni társait, már megoldotta az első szezonra feladott házi feladatot. Ha kiesik a kezéből egy-két szemkápráztató alley-oop passz és fényévenként a gyűrűbe is betalál, az már csak a hab lesz a tortán.

Te mit gondolsz, mi lesz vele? Írd meg kommentben, a Facebookon vagy Twitteren!

Bye-bye Kása!

Sun, 12 Jun 2011 12:40:00 +0200

Ennek a talán kissé meglepő húzásnak két oka van. Egyrészt a "szakvezetés" ha nem is kérte, de külön kihangsúlyozta, hogy arról írok, amiről akarok. Másrészt a héten Dzsudzsák Balázs Mahacskalába (ismerősöm fia szerint Macskahalálba) igazolásán kívül más drámaian fontos dolog is történt, amelyet nem hagyhatok szó nélkül.

Kásás Tamás lemondta a válogatottságot. Londonban már nélküle fogunk aranyat nyerni.

Apró intermezzo. Nem is olyan régen egy Nagy Kreatív Nap névre hallgató szakmai konferencián vettem részt. Talán meglepő, hogy a nap számomra legemlékezetesebb előadásán nem egy reklámszakember, hanem Kemény Dénes volt a főszereplő, aki az előzetes program szerint még prezentált volna, de ehelyett végül egy nagyon érdekes interjút adott.

Két dologra jöttem rá abban a húsz percben. Egyrészt arra, hogy Kemény Dénest akár napi nyolc órában el tudnám hallgatni. Másrészt arra, hogy a kapitány sikerei csak részben alapulnak pólós szaktudásán. Legalább ennyire fontos, amit az anatómiáról, a pszichológiáról, vagy éppen a csoportdinamikáról tud. Állítom, hogy egy nagyvállalat élén is könnyedén megállná a helyét.

Amikor kiderült, hogy az első négy kérdező ajándékba kapja most megjelent interjúkötetét, rámentem a lehetőségre, mint Illés Béla a hosszú átadásra. Egy közepesen hülye kérdést sikerült félreérthetően feltennem, de a nap végén ez már nem számított, hiszen a táskámban lapult a könyv, amelynek történetünk szempontjából nincs sok jelentősége, hacsak annyi nem, hogy nagyon ajánlom végigolvasását, csoda dolgok derülnek ki belőle.

Hellyel-közzel azóta nézek vízilabdát, amióta Kásás a válogatott tagja. Nem tartom magam szakértőnek, csupán lelkes rajongónak. Annyit tudok, amit a meccsek alatt a kommentátorok elmondanak, illetve amit Csurka Gergely, egyik kedvenc szakíróm beszámolóiból megtudtam.

Mondom, nem vagyok szakértő. Ha pisztolyt szorítanál a fejemhez, és követelnéd, hogy mondjak valamit Kásás Tamásról, gyöngyöző homlokkal azt felelném, hogy egy zseni, és mint a zsenik többsége, ő is érzékeny. Mindig azt éreztem, hogy a vízben legalább annyit küzd magával, mint az ellenfelekkel.

Tizenöt évet töltött reflektorfényben, de titokzatosságát még úgy is sikerült megőriznie, hogy egy időben ő volt Oroszlán Szonja bikája. Jellemző, hogy akkor láttam a leginkább felszabadultnak, amikor a reklámokban ezt kérték tőle.

Megértem, hogy elfáradt.

Borzasztó nehéz lehet egy hosszú, embertpróbáló szezon után a válogatott rendelkezésére állni. Mert ez a magyar válogatott. Az embereket nem érdekli, hogy a csapat átalakulóban van, vagy hogy az olimpiára készül. Nyerni kell. Mindig. Mindenhol. Egy bajnoki- vagy egy Euroliga-döntő a Pro Reccóban ehhez képest kéjutazás.

Ráadásul amíg Olaszországban tulajdonképpen bérelt helye volt a csapatban, ahol stabil egzisztenciával rendelkező csapattársak vették körül, addig a válogatottban Kemény módszereinek köszönhetően mindig meg kellett küzdenie a feltörekvő fiatalokkal, akik a siker, pénz, csillogás reményében extramunkára késztették az öregeket.

Megértem, hogy egy idő után ez már nem hiányzott neki. Talán nem akarta, hogy Kemény rajta is bizonyítsa, hogy senkinek nincs bérelt helye a válogatottban.

Méltóságteljes búcsúja, akárcsak teljes pályafutása, példaértékű.

A vízilabda mára rétegsportággá vált, amely csak néhány országban számíthat komoly érdeklődésre. Lehet, hogy szentségtörésnek hangzik, de nem kizárt, hogy ha nem lennénk ilyen sikeresek benne, nagyjából annyi embert kötne le itthon, mint a gyeplabda.

Ráadásul ahonnan én nézem, onnan nincs is benne túl sok pénz. A víz alatti zacsipacsik követhetetlenek, a bíráskodás szerepe talán itt a legfontosabb a labdajátékok közül, arról nem is beszélve, milyen kevés reklám fér el a sapkákon.

Egy dolog biztos. A Benjamin Button különös élete utolsó képkockáit leszámítva soha semmin nem tudtam olyan nagy átéléssel zokogni, mint a magyar válogatott olimpiai döntőin.

Köszönöm Tamás!

Scottie utolsó gólpassza

Fri, 10 Jun 2011 11:08:00 +0200

Amikor egy rádióadásban felvetette, hogy bizonyosan csak annyit állíthat, hogy Jordan volt minden idők legjobb pontszerzője, de összességében az NBA legjobb játékos LeBron James, talán ő sem sejtette, hogy nyilatkozatával mekkora lavinát indít el.

Persze nem ez volt az első alkalom, amikor komolyan felmerült, hogy LBJ-nek esélye van arra, hogy Jordan örökébe lépjen. Hogy ne menjek messzire, 2009-ben én is foglalkoztam a kérdéssel. Érdemes végigfutni a kommenteken.

Két év telt el azóta és olyan dolog fordult elő, amely ritkán szokott. Mert ugye mi szokott történni? Kikerül a tinédzser a gimnáziumból, örül a szerződésének, mint majom a farkának, de amikor eléáll egy nagyfiú, akkor elnézést kér, hogy él. Ezzel szemben James draftolása évében (2003) nemcsak testileg emlékeztetett egy ereje teljében lévő NBA-sztárra, hanem mentális felkészültségében is.

Legtöbben akkor tévednek el a számegyenesen (sok esetben végleg), amikor az első tízmillió dollár megérkezik a számlájukra. James még nem ütötte le a labdát tétmérkőzésen, de már százmilliót kalapozott össze a szponzoroktól. Én meg sem rezzent. Csak évekkel később.

Lehet és kell szidni a csapatvezetést, mert képtelen voltak tisztességes csapatot építeni köré. Lehet és kell szidni Jamest, mert nem tudott túllépni a saját árnyékán. Végül és utolsósorban lehet és kell szidni a sleppjét, az úgynevezett entourage-t, akik olyan dolgokat hitettek el vele, amiket nem szabadott volna.

Kínos volt, ahogy vergődött a Spurs ellen a 2007-es döntőben, kicsit talán sajnáltuk, amikor az Orlando átlépett rajta (is) 2009-ben, de amikor a Boston ellen tavaly bedobta a törülközőt, elfogytak a mentségek.

Aztán jött a nyár, jött a “Döntés”, és néhány hét alatt ő lett az egész NBA talán leginkább gyűlölt játékosa. Becsületére legyen mondva, egy idő után már inkább nem is nyilatkozott, mert vagy hülyeségeket beszélt, vagy félreértették és inkább a játékára fókuszált.

Mire a döntőbe jutottak, a teljesítménye, a szoros szituációkban mutatott higgadt és überhatékony játéka láttán ANNYIRA nem volt meglepő Pippen nyilatkozata.

Arra mindenképpen jó volt, hogy napokon keresztül mindenki erről beszéljen, hogy összehasonlító videók készüljenek és felébresztette a démonokat is LeBron fejében, aki a döntőben a kritikus szemek kereszttüzében koncepció és identitás nélkül játszik.

A Heatnek van esélye arra, hogy megfordítsa a párharcot. Tavaly a Lakers megcsinálta. De bármi történjen is (leszámítva mondjuk két 70 pontos meccset Jamestől), aki ezek után komolyan foglalkozik a Jordan-James párhuzammal, magát nevetteti ki.

És ebben elidegeníthetetlen szerepe van Scottie Pippennek, aki még egyszer kisegítette a hiúságban is a legnagyobbak közé tartozó Jordant, akinek emiatt már nem kell aggódnia, így tovább dolgozhat a Charlotte Bobcats tönkretételén.

Ilyen az igazi csapattárs.