Mikor egy mosdóban futsz össze Gheorghe Muresannal

Szabó Máté 2019. 10. 04. 18:14    
Olvasási idő: 7 perc

Gheorghe Muresan itt Vlade Divac ellen védekezik. (Fotó: Getty Images)

Ha nagyon messziről szeretném kezdeni, akkor 1993-ig mennék vissza az időben, akkor kaptam kilencévesen egy Sega Mega Drive-ot és egy Team USA Basketball játékot hozzá:

Pazar, ugye? Ez a grafika és játék úgy behúzott akkor, hogy gond nélkül eltöltöttem akár 24 órát előtte… Esküszöm még ma is lenne kedvem David Robinsonnal lezsákolni Zan Tabakot.

Ez 26 éve volt, azóta:

• elolvastam minden magyar nyelven kiadott könyvet és újságot, ami foglalkozott a ligával,
• az összes zsebpénzemet elköltöttem kosaras kártyára,
• minden évben az NBA Live beszerzése volt az év egyik csúcspontja,
• vadásztam (és vadásztattam a család minden tagjával), de nem találtam sehol David Robinson-mezt  (míg végül egy szegedi turkálóban akadtak egyre a barátaim pont a 20. szülinapomon),
• volt piros-fekete Rodman-cipőm (ami nagyon menő volt akkor), Orlando Magic-es és San Antonio Spurs-ös baseball-sapkám. Hol voltunk még attól, hogy a netről bármikor megrendelj, és ne a szerencsén múljon, mi lesz kapható a sportboltokban?
• A Nemzeti Sportból minden szezon után kivágtam a statisztikai lapokat (matekoztam, hogy ki a legjobb) és az nba.com indulása után a Sulinetes nettel 2 napot vártam, amíg meg tudtam nézni egy-egy 20 másodperces kisvideót.

Például erre, 2 napot, és ilyen minőségben jött le:

Röviden összefoglalva, menthetetlen NBA-rajongó lettem. Vicces, hogy pont akkor, amikor a barcelonai olimpia és a Michael Jordan miatt világhódító útjára indult a sportág. A San Antonio Spurs és David Robinson volt a kedvencem, de a Utah Jazz-en (John Stockton Jazz-es S-es nadrágai a rémálmaimban jönnek elő) és a Houston Rocketsen (Olajuwon, gusztustalanul oktattad a kedvenc játékosomat, ezt nem tudtam megbocsájtani) kívül mindenkit szerettem.

Néztem meccseket több hónapos csúszással, németül, kalóz videókazettákról, stb… Nem tartottunk még ott, hogy a Sport TV rengeteg meccset közvetít, és az interneten az összes  összefoglaló fent van, így ha akarunk, nem maradunk le semmiről. Ráadásul nagyon sok szép/jó/rövid/hosszú dokumentumfilm is elérhető. Ezek azok, amik a mai fiatalokat még közelebb hozzák a ligához és a játékosokhoz. Mi nem tudtuk, mit eszik Shaquille O’Neal (csak gondoltuk, hogy pizzát sörrel és zsíroskenyérrel), most meg az Indiana Pacers centere, Myles Turner privát séfje beszél arról egy filmben, mit főz a kosarasnak.

Azt hiszem, picit elkalandoztam…de a lényeget talán érti mindenki, 26 éves szerelem köt már össze az NBA-vel, ami lehet örökké fog tartani.

Ezt csak az aranyozhatta be, hogy élőben látok ilyen meccseket, és ott forgathassak, ebből pedig összejöjjön egy olyan film, amit érdeklődéssel néz az, aki szereti az NBA-t, az, aki csak távolról követi, és talán az is, akinek eddig semmilyen kapcsolata nem volt vele.

Ezért most a film elkészítésének történetét mesélem el jó hosszan:

2018-ban már ott voltam Londonban a Philadelphia 76ers – Boston Celtics meccsen, pár percet az interjúkból lehetett is látni utána a Trash Talkban. A mostani filmben ez nem lesz benne, de ez a tapasztalat kellett ahhoz, hogy összejöjjön. Pár tanulságot ugyanis muszáj volt levonni abból:

1. Ne egyedül menj!

Kérdezni tudok, de operatőrnek nem vagyok jó, ráadásul a technika minden ördöge kiszúrt velem aznap. Elromlott a mikrofon, ezért a hangot a telefonommal rögzítettem, de amíg ezeket beállítottam, közben a kamera fókuszát összevissza tekertem, így a csarnok székei tűélesek voltak, ellenben Dino Radja és Brian Scalabrine arcát az előtérben alig lehetett kivenni.

2. Ne egy napra menj!

Én akkor csütörtökön reggel mentem, és pénteken már jöttem is haza. Rohantam az O2-be, és semmilyen előre leszervezett forgatáson nem tudtam részt venni kedden és szerdán. Ellenben a meccs előtt a pálya szélén flangálva egyszer csak szembejött velem két hatalmas ember (kosármeccs, nagyon meglepő, mi?), Dino Radja és Stojko Vrankovic. Vrankovic sem volt rossz játékos, de Dino Radja a kilencvenes évek közepén (ugye írtam, mikor szerettem bele az NBA-be?) egy isten volt Európában, és a Boston Celtics legjobbja.

Radját megkérdeztem, adna-e egy interjút, és boldog ugyan nem volt (egyébként sem egy vigyori fickó), de készséges igen. Pár percet beszéltünk, és honfitársáról, az akkor Sixersben játszó Dario Saricról is kérdeztem (erre még visszatérünk). Vicces, hogy még azelőtt beszélhettem vele, hogy a Halhatatlanok Csarnokába került pár hónap múlva. Nyilván annak köszönheti, hogy szerepelt a Trash Talkban. Nincs mit.

Rajta kívül a szakkomentátorként dolgozó Brian Scalabrine, ismertebb nevén a White Mamba volt ott a csarnokban, vele másfél percem volt, és addig a pillanatig interjúztunk, amíg a szerkesztője azt nem mondta neki, hogy „Brian, 10 másodperc múlva adásban vagyunk”. Majd befejezte a mondatot, fülest húzott, leült, és köszöntötte is a bostoni tévénézőket.

A csarnokban elcsíptem, de interjúra már nem volt idejük: Dikembe Mutombo, Andre Miller, Joey Crawford (a bíró, aki egyszer a kispadról állította ki Tim Duncant azért, mert nevetett) és pár focista (Antoine Griezmann, Thibaut Courtois és Julian Draxler). Az ex-kosarasok egy csomó kísérőrendezvényen ott lehettek előtte, azokon lehetett volna belük beszélni, itt már nem ment.

3. Kérdezz, kérdezz, ne hagy magad!

Az aktív játékosokhoz a meccs után fértem csak oda a mixed zone-ban.  Még csak ismerkedtem a tereppel (ok, valójában kóvályogtam, mint gólyafos a levegőben), fogalmam nem volt, honnan jönnek majd a játékosok, és ki, amikor pont hozzám lépett oda egy srác azzal, hogy „Kit hozzak a Sixers-ből?”. A meglepettség minimális jele nélkül – mintha azt mindenkivel megbeszéltem volna – azt válaszoltam, hogy „Dario Saric, please!”. Mivel láttam őt dumálni Radjával a meccs előtt, készültem a nagy kérdésekre kettejük kapcsolatáról. Rutintalan voltam, mert mikor megjött Dario, a hatszáz másik újságíró is odalépett, és volt egy különösen arrogáns fickó, aki senkit nem hagyott kérdezni. Valami komolyabb cégtől érkezett (CNN, ESPN, TNT, FBI, CIA…már nem emlékszem), és feltette azokat a kérdéseket, amiket minden meccs után fel lehet tenni, és semmi súlyuk, mert még én is tudnám rájuk a választ. Valahogy így nézett ki:

Riporter: „Milyen következménye lesz ennek, hogy kikaptatok most a Celticstől?”

Saric (ezt most én találom ki, de kb. ezt mondhatta): Semmit, ember, ez a szezon 39. meccse, lesz még 43, amiken bármi megtörténhet. Vereséget szenvedtünk, megyünk tovább.

Megpróbáltam megszólalni, de esélyem sem volt, ugyanaz az arc kérdezett még egyet: „A rájátszásért folyó küzdelemben ez a győzelem nagyon fontos lett volna, nem?”

Erre ugyanaz a válasz, mint az előbb.

Az játszódott le bennem, mint Jim Carrey-ben az „Én és én meg az Irén” című filmben, amikor a boltban a hölgy elé kéredzkedik. A válasza után ezúttal is kérdezni akartam, de fontos úr nem állt le, és megkérdezte a tutit (nem, nem tuti a legkevésbé sem):

„Kyrie Irving 20, Jaylen Brown 21 pontot dobott. Legközelebb hogyan állítjátok majd meg őket?”

Saric (ezt most én találom ki, de kb. ezt mondhatta): Kitalálunk majd valamit, de van még 43 meccsünk a szezonból, azokat is le kellene játszani.

Ekkor jelezték, hogy ennyi idő volt most, Dariónak mennie kell. Csalódott voltam, mert nem tudtam kérdezni, és szívem szerint elkértem volna a riporter mikrofonját, hogy azt kiabáljam bele, amit Carrey abban a fentebb említett jelenetben.

2019, Washington Wizards – New York Knicks

Persze ezek ellenére nagyon pozitív élmény volt összességében az a túra, és azonnal elkezdtük tervezni Bárány Petivel (akitől a kamerát kaptam), hogy egy év múlva már ketten megyünk ki, bármelyik két csapat is érkezik, és filmet forgatunk majd. Azt tudtam, hogy

• szép képek készülnek, mivel Peti nagyon tehetséges operatőr (még az esküvői videómat is ő készítette).
• nem csütörtökön utazunk, hanem kedden hajnalban, mert a hivatalos program kedden délután kezdődik, és így mindenhol részt tudunk majd venni.*

* Adam Silver, az NBA első embere többször is elmondta, hogy a londoni (jövőre már párizsi) NBA-meccs nekik egy picit olyan, mint egy európai All-Star-gála. Sok NBA-s kolléga átutazik rá Amerikából, és rengeteg egykori legendát is magukkal hoznak a csapatok, ráadásul Európa minden szegletéről hatalmas a médiaérdeklődés.

• kérdezni fogok, legyen bárki bármilyen hangos körülöttem.
• illetve hogy előre egyeztetek az NBA-vel, hogy a lehető legtöbb dolgot már a kiutazás előtt le tudjuk szervezni.

Ennek köszönhetően volt egy táblázatunk azokról a programokról keddtől-csütörtökig, ahova elmehetünk forgatni, megengedték, hogy meglátogassuk a londoni NBA-irodát, és előre leegyeztettünk két interjút: 5-5 percet kaptunk Mario Hezonjával és Tomas Satoransky-val. Nem véletlenül őket választottuk (Kristaps Porzingis és John Wall mellett, akik sérüléseik miatt nem voltak ott végül Londonban):

• csapattársak voltak Barcelonában,
• Satoransky Porzingis-szel is játszott Sevillában,
• mindketten a környékünkről jutottak el az NBA-ig,
• talán ismerik Hanga Ádámot.

A kedd délutáni program után tudtuk, hogy nem lesz gond a filmünkben a megszólalókkal. Egy külvárosi teremben volt egy Jr. NBA program, ahol kisgyerekeknek tartottak edzést egykori és jelenlegi NBA- és WNBA-játékosok.

Mi picit előbb értünk oda, vártuk a program kezdetét, de azt nem tudták biztosra megmondani, kik lesznek majd ott. Mikor láttam, hogy bőven van még időnk, elszaladtam a mosdóra, ami az emeleten volt. Küllemére olyan volt, mint egy átlagos iskolai mosdó, az ajtóval pont szemben 200-210 centis falú alul és felül is nyitott fülkékben voltak a WC-k.

Amikor beléptem az ajtón, megláttam, hogy valaki válltól felfelé kilóg egy ilyen fülkéből, és abban a pillanatban tudtam, hogy kihez van szerencsém. Elmosolyodtam, és eszembe jutott a kilencvenes évek Washington Bulletse, amelyben játszott Chris Webber, Juwan Howard és Rod Strickland, mégsem ők villannak be azonnal, hanem az NBA-történetének legmagasabb játékosa, a 231 centis Gheorghe Muresan.

Ráadásul filmsztár is, hiszen Billy Crystal saját filmet írt írt neki My Giant (Egetverő szenzáció) címmel:

Ezután lefelé menet bemutatkoztam neki, és megkérdeztem, hogy majd ha ideje engedni, adna-e egy interjút. Azt mondta, hogy persze, de most kezdődik a program, be kell mennie a gyerekekhez. Mikor megemlítettük, hogy magyarok vagyunk, azonnal Dávid Kornélról érdeklődött.

Viszont míg az emeletről leértünk, megérkeztek a többiek. És itt volt még egy pillanat, amikor előbújt belőlem a tízéves. Gyerekkori kedvenc ötösöm (mert hogyne lett volna?!) így nézett ki:

C: David Robinson

PF: Chris Webber

SF: Grant Hill

SG: Latrell Sprewell

PG: Penny Hardaway

Ugyanis az NBA Latrell Sprewellt is elhozta Londonba, mikor megláttam (az előélete miatt, és mert nagyon nagy kedvencem volt) baromi boldog lettem, de azt sajnos mondták azonnal, hogy ő, illetve a WNBA egyik legnagyobb sztárja, Elena Delle Donne nem ad interjút. Ciki vagy nem ciki Sprewellel egy közös fotót azért csináltam.

Csaltam 😉 #nbahu pic.twitter.com/C0kFKo3S2h

— Mate Szabo (@mszabo10) January 15, 2019

De szerencsére ott volt még Caron Butler, a korábbi háromszoros All-Star, Phil Chenier és Natasha Cloud a Washington Mysticsből, akik készségesen álltak rendelkezésünk, ahogyan ígéretéhez híven Gheorghe Muresan is. Ő volt az, aki azt mondta az NBA-s kolléganőnek, mikor ő szólt, hogy lejárt az idő, hogy várjon egy picit, mert az én kérdéseimre még válaszolni szeretne. Ez mondjuk jól esett. És ezután kért meg arra, hogy mindenképpen adjam át üdvözletét majd Dávid Kornélnak. Óriási figura.

Szerdán és csütörtökön is tele volt a naptár, szerdán volt a sajtónyilvános edzés, ezeken tudtunk Tomas Satoranskyval és Mario Hezonjával beszélgetni 5-5 percre beszélni (a többiek köré is beálltunk a mikrofonerdőbe, de azok nem 1-1-es beszélgetések voltak), és sok más érdekesség mellett az is kiderült, hogy igen, ismerik Hanga Ádámot. Erről bővebben a filmben.

Egy másik eseményen a londoni meccs nagykövetét is elcsíptük, ő John Amaechi, aki amellett, hogy elmehetne politikusnak, olyan jól beszél, az első olyan NBA-játékos, aki nyíltan felvállalta másságát, és ezért is le a kalappal előtte.

Az O2-nál a meccs előtt és  után is forgattunk, és tényleg megnéztük az NBA-irodát is, amiben azért szívesen dolgozna az ember, na.

Ahhoz azonban, hogy ez összeálljon, Peti mellet nélkülözhetetlen volt Szarvas Szilárd, akivel a filmet vágtuk. Tudtam, hogy nem csak jó, de szép anyagunk is lesz, és hatalmas hálával tartozom neki ezért. Kevés ember van, aki 5 másodperces snittekért hajlandó órákat (szerintem napokat is, de ez magánvélemény) is dolgozni, mert ő azt tökéletesnek akarja látni. Ez így van DJ Bootsie videóklipjeivel is, mert például ezt is ő csinálta:

És ezt is ő fogja:

Amikor kibogarásztuk a 2 órányi hasznos interjúból azt, amit akartunk használni, és volt egy váz, amit narrálni kellett, akkor Méhes Gábort kérdeztem meg, hogy megtenné-e ezt nekem, és nagy megtiszteltetés volt, hogy igent mondott, úgyhogy az ő hangján hallhatunk majd egy csomó hasznos információt.

Sok munka volt, lassan haladtunk több okból is, de nagy élmény volt készíteni, és a fentebb leírtak így együtt kellettek ahhoz, hogy összejöjjön egy televíziós félórás film, amit most már meg lehet tekinteni a YouTube-on is: