A Figo-ügy
2011. 11. 01. 18:37 Olvasási idő: 3 perc
A labdarúgás történetének egyik legnagyobb átigazolási botránya a portugál Luís Filipe Madeira Caeiro nevéhez fűződik. Ám még mielőtt tovább lapoznának, mondván, ez a név nem mond sokat, rögtön elárulom, hogy mindek idők egyik legjobb futballistájáról, az aranylabdás Luís Figóról van szó. Így már mindjárt más, nem? A Barcelona megbecsült (megbecsült?) játékosa, csapatkapitánya 2000. nyarán egy addig szinte ismeretlen vállalkozónak köszönhetően a nagy rivális Real Madridhoz szerződött. Akkoriban a magyar sajtó is megmosolyogta egy bizonyos Florentino Perez kijelentését, aki azzal állt ki a nyilvánosság elé, hogy amennyiben győzni tud az elnökválasztáson, Figo összecsomagol és beköltözik a Real Madrid öltözőjébe. Valószínűtlennek tűnt, azonban Perez nem a valószínűségszámítás nagymestereit, hanem Figo honfitársát, az Atlético Madrid korábbi szimbólumát, a Real egyik legnagyobb ellenségét, Paulo Futrét hívta segítségül. Futre kulcsszerepet játszott az átigazolási folyamatban, az első lépéstől az utolsóig. A tavasszal megjelent önéletrajzi regényében, amiről már beszámoltam a kedves olvasónak, a luzitánok első igazi világjárója és világsztárja, akit Spanyolországban mindenki „Portugálnak” hív, egy teljes fejezetet szentel a Figo-ügynek, én pedig arra vállalkoztam, hogy Futre emlékeit, több lépcsőben átültetem magyar nyelvre. A Figo-ügyben egyszer s mindenkorra tiszta vizet öntünk a pohárba.
1. RÉSZ
2000. május 24., Párizs. A Real Madrid 3-0-ra legyőzi a Valenciát, és megszerzi fennállásának 8. BEK-, illetve BL-győzelmét, Lorenzo Sanz elnöki mandátuma során három éven belül a másodikat. A Real Madrid a Juventus elleni 1998-as fináléban gyűjtötte be a hetedik trófeáját, nem mellesleg Mijatovics gólja egy közel 50 évig tartó böjtnek vetett véget. Sanz a két trófeának köszönhetően hatalmasat nőtt a Real-szurkolók szemében, valóságos hősként ünnepelték.
Noha elnöki mandátumából még egy év hátra volt, két nappal a Valencia felett aratott siker után előrehozott elnökválasztást jelentett be. Erősebbnek érezte magát, mint valaha, és úgy gondolta, itt az idő, hogy megerősítse pozícióját a klubon belül. A választásokat az előszezonra írta ki, egy olyan időpontra, amelyet mindössze másfél hónap választott el a párizsi döntőtől. Tökéletes időzítésnek tűnt. Elnézve az eredményeit, elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki megkockáztassa a vele való versengést. Őrültek mindig vannak, akik némi hírnév reményében a legszélsőségesebb dolgokra is vállalkoznak, ez igaz, ám abban a pillanatban egyértelműnek tetszett: nincs az az ember, aki megkérdőjelezhetné elnöki pozíciójának kontinuitását. 2000. nyarán Lorenzo Sanz valóságos királynak számított a Real Madridnál. Abban az időszakban talán befolyásosabb ember volt Spanyolországban, mint maga a spanyol király, I. János Károly.
Néhány nappal a választások időpontjának bejelentése után pont Madridban tartózkodtam, egy megbeszélésre igyekeztem. Egyszer csak megcsörren a telefonom, a játékosügynök barátom, Santos Marques szólalt meg a vonal túlsó végén. Hatalmas cimbik vagyunk. 130 kg-nál is többet nyom, a „Dagadt” becenévre hallgat. Én „Pufinak” hívom. Ez valamivel aranyosabb.
-Most hol vagy, te Portugál?
-Madridban, Pufikám.
-Remek! Na ide figyelj, azon nyomban össze kell futnunk!
-Most nem megy, egy értekezletre kell mennem.
-Figyelj, Portugál, ez nem tűr halasztást, úgyhogy mondd le azt a megbeszélést azonnal. Nagyon fontos dologról kell beszélnünk, telefonon nem mondhatom el. Most kell jönnöd, megértetted?
Meggyőzött. Elkértem a címet, és az autómmal irányt változtattam. Egy lokálban várt rám. Átölelt, majd bemutatott egy másik személynek: „Hadd mutassam be neked Florentino Perez urat”. Sosem hallottam róla korábban. A jómodor és az elegancia kísérte a mozdulatait: „nagyon örülök”- mondta. Leültünk, és Pufi rögtön rátért a lényegre: „Portugál, ez az ember el fog indulni a Real Madrid elnökválasztásán.” Köpni-nyelni nem tudtam. Először arra gondoltam, ez is csak egy olyan vállalkozó, aki meg akarja ajándékozni magát egy-két hónap hírnévvel, aztán ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem, minthogy láttam, nem egy őrült állt velem szemben. Komoly embernek tűnt, olyannak, akitől távol állnak a médiakarnevál körhintái. Bevallom, összezavarodtam. Pufi csak beszélt és beszélt, és egy adott pillanatban robbant a bomba: „És, hogy tovább lépjünk, szüksége van rád, Portugál. Te vagy ennek az egész folyamatnak a kulcsfigurája. Csak te vagy képes arra, hogy megváltoztasd a Real Madrid, az első számú ellenséged jövőjét.”
Mereven belenéztem Pufi szemébe, de úgy, hogy az volt az érzésem, pusztán a szúrós tekintetemmel is halálos sebet ejtek rajta. A szemem bizonyára árulkodó volt: ennek aztán elmentek otthonról! Az Atlético Madrid szimbólumaként szerepet kapok ebben a filmben? Körbenéztem, elrejtett kamerákat kerestem, azt gondoltam, a kandikamerások áldozata lettem. Ám ez még semmi ahhoz képest, ami ezután következett. Ha Pufi első szavait apró kis gránátokhoz hasonlítanám, akkor, megkockáztatom, a folytatás az atombomba erejével ért fel. „Ez az ember csak egy feltétellel vágna neki ennek az egésznek. Csak abban az esetben nyerheti meg a választásokat, ha meggyőzi Luís Figót, hogy a Real Madridhoz szerződjön. És te vagy az egyetlen ember a világon, aki ebben segíteni tud. Az egyetlen!”
Arra gondoltam, felállok, és elmegyek. Az ilyesfajta ügyeket a legnagyobb gazember is elkerüli. Florentino Perez valószínűleg belelátott a gondolataimba, és azon nyomban átvette a szót.
(részlet Paulo Futre „ A Portugál” című könyvéből)
Folyt.köv.
