Uli jöhetne nekem két bacardival

Ez a pár másodperc bevonult a futballtörténelembe. Antonin Panenka csippentése után a labda útban Sepp Maier hálójába (Fotó: egyptfootball.com)

DÖNTŐ-NÉZŐ A „RADNAI SZOBÁBAN”

Az embernek vannak olyan társai az életben, akivel időnként össze-összekapcsolódik a tevékenysége, sorsa. Dobor Dezső ilyennek számít nekem, akivel potom 45 esztendeje ismerjük egymást. Bár az ELTE bölcsészkarán annak idején egy-egy évfolyam 300-350 fős volt, a sportérdeklődésűek, persze zömmel a fiúk, hamar megtalálták egymást, ha máshol nem, a Kun Béla téri salakos kispályán, ahol a kari kispályás focibajnokság ádáz küzdelmei folytak. De az első év vége felé már mindketten az MTV sportosztályának szép reményű „segédszerkesztői” voltunk. Egyikünk sem emlékszik már, hogy alakult, hivatalos minőségben voltunk-e ott vagy csak szimpla focirajongóként, de tény: az osztályvezető Radnai Jancsi szobáját mi „birtokoltuk” 1976. június 20-án vasárnap este. Lehet, hogy csak „telefonügyeletben” voltunk, abból a szobából lehetett a külföldi hangvonalat „összeügyeskedni” a magyar telefonvonallal, azaz a kiküldött kommentátorok így tudtak könnyebben beszélni családtagjaikkal, de mindenképpen olcsóbban, mint a méregdrága interurbán nemzetközi vonalon.

Dezsővel akkor a közös „külsőzés” kötött minket össze, később az én hívásomra lett minden bölcsészbajnokság biztos utolsó helyezett csapatának beltagja (ő állandó kezdőjátékosa lett örök vesztes csapatunknak, de ha véletlenül gólt szereztünk, abban így vagy úgy benne volt, magam viszont akkor játszottam, ha éppen csak megvoltunk hatan, inkább lelkes sportszervezőként tevékenykedtem – én lettem évekkel később az egyetem KISZ-sportfelelőse, egyben a „liga” szervezője és adminisztrátora, no meg a csapatunk, a stílszerűen X-láb FC fantázianevű alakulat stencilezett havi híradójának szerkesztője, írója és „nyomdásza” is egy személyben. No meg én hívtam meg a saját osztályzataim alapján a hónap játékosának bizonyuló csapattársat – meg a többieket – egy-egy sörre. Tellett is rá, mert az alkalmankénti felkérőmön egy-egy munkáért az MTV-től 500 forintos összeg szerepelt – figyelem, akkor még nem is volt jövedelemadó, nem is vontak le belőle –, a sörért meg akkoriban alig kértek el 8-10 forintnál többet azokban az Orczy tér környékén a talponállókban, ahol a kispénzű egyetemisták leöblítették a focizás közben nyelt salakport.

Volt persze Dezsővel elválasztó „tényező” is, ő megveszekedett Vasas-drukker volt, én elszánt fradista, s persze kimondva-kimondatlanul konkuráltunk is egymással (később), melyikünk kap státust a sportosztályra, amelynek legtöbbet foglalkoztatott külsősei voltunk öt egyetemi évünk idején. Ezt a virtuális „párbajt” ő nyerte meg, a diploma után ő lett az MTV belsőse, én meg egy négyéves sportegyesületi „szolgálat” (BEAC) után a nyomtatott sajtónál kezdtem meg a tevékenységemet, csak 17 év után tértem vissza a (sport)tévézéshez.
De vissza a Szabadság térre, ahol Radnai Jancsi szobájának kiváló élességű, bár csak tévékészüléknyi nagyságú monitorán élvezhettük a csehszlovák–német Eb-döntő történéseit!

A LEGDRÁMAIBB HOSSZABBÍTÁS A NÉGYBŐL

A jó Uli akcióból még berúgta… 29 nappal a belgrádi finálé előtt a negyeddöntő visszavágóján egy másik világklasszis, Pirri mellől betalál a spanyol kapuba, megszerezve a vezetést a végül 2–0-ra megnyert találkozón, amely a spanyolországi 1–1 után a jugoszláviai négyes döntőt jelentette a Nationalelfnek (Fotó: Getty Images)

Nem néztem végig az összes kontinensbajnokság összes döntőjének adatait, de vélhetően a jugoszláviai Eb volt a „nagyok” (Eb, Copa América, AEK, ill. ANK) összes döntője közül az egyetlen, amelynek az utolsó négy mérkőzése, az elődöntő két csatája, illetve a bronz- és az aranymeccs is egyaránt hosszabbításba torkollott. Márpedig az akkor még egységes(nek mondott) Jugoszlávia két legnagyobb városában, a horvát Zágrábban és a szerb Belgrádban lejátszott négy találkozón ez történt! Az első három eldőlt a 30 perces plusz időben –  a csehszlovákok 1–1 után 3–1-re verték meg a vb-ezüstérmes hollandokat Zágrábban, a németek 0–2 es félidő után Flohe és Dieter Müller góljával egyenlítettek a házigazdák ellen Belgrádban, majd a hosszabbításban a kölni gólzsák Müller duplázott, a zágrábi „kisdöntőn” pedig a 90 perc 2–2-je után Ruud Geels szerezte meg a vigaszbronzot a narancsosoknak.
Ezek után a „csehszlovákok”, csehekkel, szlovákokkal, no meg a magyar nemzetiégű Gögh Kámánnal és Móder Józseffel ugyanúgy meglepték Helmut Schön csapatát a fináléban, mint a jugók három nappal korábban az elődöntőben. Svehlík és Dobiás már a 25. percre kétgólos előnyt szerzett, de hát a németek azért (is) németek, hogy sose adják fel. Dieter Müller negyedik „final fouros” találatával már három perccel a 0–2 után szépített, és a Nationalelfnek volt még minimum 62 perce arra, hogy egyenlítsen. (Akkoriban maximum két-három perces hosszabbítások voltak „divatban”, csak közel másfél évtizedre rá, az olaszországi vb idején kezdtek meghosszabbodni, s akkortól kellett a tartalék játékvezetőnek táblán felmutatnia a hosszabbítás hivatalos minimumidejét.)  A németek persze – szokásuk volt s maradt infarktusközeli helyzetbe hozni szurkolóikat – az utolsó előtti percre „tartogatták” az egyenlítést. Igaz, Hölzenbein vagy másfél méterről bólintott a kapuba Bonhof szögletét követően, s ehhez bizony a klasszis, Európa- és világválogatott Ivo Viktor kapus súlyos bizonytalansága is kellett…

Szóval, következett az extra 30 perc, azt követően a 11-es párbaj. Az első hét rúgó roppant magabiztos volt, többnyire a sarkokat választották és a lapos, éles lövést. Az első hét kísérlet után 4-3 volt a cseheknek, akik kezdték a mindent eldöntő rúgássorozatot, amikor Uli Hoeneß következett. Világ- és Európa-bajnoki címvédő, akkor már háromszoros BEK-győztes, a legbiztosabbnak látszó rúgók egyike.
„Kihagyja!”– szólalt meg Dezső. „Egy fenét, tuti berúgja” – így én. „Fogadjunk!” „Mibe?” Egy feles rum a Gourmandban!” „Oké!” – zajlott a gyors párbeszád, amely addig tartott, míg az utolsó sikeres csehszlovák lövő, Jurkemík (a mellékelt videón „Jurkenik” néven szerepel, Nehoda meg „Nekoda” – ennyit arról, mennyire voltak ismertek a csehek akkoriban) tapsos lesétálása és a nagy Uli hozzákészülődése között eltelt. Aztán Uli nekifutott – emlékeimben úgy élt, hogy szinte kirúgta a labdát a Marakanából – , de „csak” fél-fél méterrel tévesztette el a bal vinklit, ennyivel szállt mellé-fölé a labdája. A többiek, a csapatkapitány Császár, Franz Beckenbauer, az edző Helmut Schön és mások veregették a vállát, próbálták vigasztalni, aztán…
… aztán jött Antonín Panenka, akinek a szemtelen csippentése azóta fogalommá vált futballkörökben. Persze, senki sem tudja, ha nem ez a mindent eldöntő gól, hanem „csak” egy sikeres 11-es a többi közül, s ha Hoeneß netán nem hibázik előtte, és „szokás szerint” a németek nyerték volna a párbajt, aligha fut be akkora világkarriert a lövésfajta, hogy azóta százak próbálják meg serdülőktől öregfiúkig, a falusi göröngyös pályáktól kezdve vb- és BEK-, BL-döntőkig, vagy sikerrel vagy csúful hoppon maradva.
De Uli hibázott, Antonín becsippentette, és Csehszlovákia megszerezte első (és egyben utolsó) Európa-bajnoki címét. A németek meg elszenvedték első Eb-finálébeli vereségüket, amelyet azóta csupán kettő követett ebből a „műfajból”: 1992-ben a göteborgi Nya Ulleviben – szintén regnáló világbajnokként – a dánoktól, 2008-ban a bécsi Práterben meg a leendő vb-győztes spanyoloktól kaptak ki.

EPILÓGUS

A fogadás „állására” még azon a nyáron sor került. Az elegánsnak számító Gourmand emeletén – csak ha nagyon fel akartunk vágni a csajoknak, akkor mentünk oda, főleg ösztöndíjosztás napján vagy közvetlen utána ­– a két bacardi meg a két süti (Dezső nagy édesszájú volt akkoriban, s én sem vetem meg azóta sem a cukrászremekeket, mi több, a fehér rumtól sem ment el a kedvem máig sem) – után a cech vagy 230 froncsi volt, jattal együtt 250. Szóval egy könnyelmű tíz másodperc alatt sikerült eljátszanom egy tévés „gázsim” felét. Akkoriban nem lévén még tippmix, fogalmam sincs, hányan fogadtak az Eb-finálé estéjén a 11-es rúgásoknál Uli góljára vagy a németek végső győzelmére „maszekban”. De ha több tízezren is esetleg, gyanítom, a jó Uli szívesen állta volna minden ellene fogadó veszteségét, ha a rúgása után a labda vagy hatvan centivel lejjebb és beljebb találja el Viktor kapuját…
(A Gourmandban már nem tudnánk megünnepelni Dezsővel a fogadás 45. évfordulóját. Az új évezred 10-es éveinek közepén sörbár és vízipipázó nyílt a helyén, 2017 óta thai étterem működik a Kossuth Lajos utca és a Semmelweis utca kétszintes saroképületében.)

Európa-bajnoki döntő

CSEHSZLOVÁKIA–NSZK 2–2  (2–1, 2–2, 2–2), tizenegyesekkel 5-3
1976. 6. 20., Belgrád, Crvena zvezda Stadion, 30 790 néző. V: Sergio Gonella (olasz)
Csehszlovákia: Ivo Viktor – Ján Pivarník, Jozef Čapkovič (Ladislav Jurkemík 106.), Anton Ondruš, Koloman Gögh – Antonín Panenka, Karol Dobiáš (František Veselý, 94.), Jozef Móder – Marian Masný (Jaroslav Jurkemik 80.), Jan Švehlík, Zdeněk Nehoda. Szövetségi kapitány: Václav Ježek és Jozef Vengloš.
NSZK: Sepp Maier – Berti Vogts, Hans-Georg Schwarzenbeck, Franz Beckenbauer, Bernhard Dietz – Rainer Bonhof, Uli Hoeneß, Herbert Wimmer (Heinz Flohe, 46.), Erich Beer (Hans Bongartz, 80.) – Dieter Müller, Bernd Hölzenbein. Szövetségi edző: Helmut Schön.
Gólszerző: Švehlík (8.), Dobiáš (25.), ill. D. Müller (28.), Hölzenbein (89.).
Tizenegyesek: Masný (1-0), Bonhof (1-1), Nehoda (2-1), Flohe (2-2), Ondruš (3-2), Bongartz (3-3), Jurkemík (4-3), U. Hoeneß (4-3), Panenka (5-3)