Flóri túlragyogta a kétszeres BEK-győztest

Egy a rengeteg elegáns Albert-gól közül a Népstadionban, Fradi-mezben (Fotó: origo.hu)

Nagyapám „hagyatéka”, azaz kisiskolásként a Stadionban

„Futballfogyasztói karrierem” kezdetét nagypapámnak köszönhetem. (A játék gyakorlati részét akkor már – és utána évekig  – nagyszüleim Lajos utcai lakásának helyet adó hosszú fölszintes bérház udvarának végében található poros, helyenként egy-egy fűcsomóval tarkított, lejtős grundon gyakoroltam bátyám és két házbeli srác társaságában. Mindig bátyám volt Ducza Mikivel, mi  a srégen szemben lakó „Öcsivel” – ha agyoncsapnak, sem jut az szembe a vezetékneve – alkottunk kétfős csapatot. Ők vagy három évvel idősebbek voltak, erősebbek, jobban fociztak és mindig ők játszottak felülről lefelé. Hamar és hosszan tapasztalhattam meg, hogy a futball egyáltalában nem tartozik az „igazságos sportok” közé…) Szóval szép emlékű, korán rokkantnyugdíjat kapó nagyapám számára kedvenc foglalatosságánál, a bélyeggyűjtésnél és -rendezgetésnél csak egy volt fontosabb: a Fradi. Igazi fanatikus drukker volt, a legvadabb fajtából. Ha nem nyert a csapat, mindenki hibás volt: a csaló bíró, a kétbalkezes partjelző, a durva ellenfél, az ellenszél vagy bármi más, csak az „aranylábú” zöld-fehér játékosok nem. Így aztán hét és fél éves koromban, amikor kézen fogott és először elvitt „a” meccsre, az csakis a Fradié lehetett. Az MTK-val játszott a Csapat, 0:0 lett az eredmény, sok mindenre nem emlékszem, csak a csíkosak 9-esére, egy harmonikus mozgású. mindenkit kicselező játékosra, későbbi bálványomra, Albert Flórira. Akkoriban még inkább a Vasassal szimpatizáltan, és az „egy forint a fagyi, kikapott a Fradi” óvodás szintű rigmussal bosszantottam az öreget, de az „átnevelő kúra”, főként egy-két stadionbeli látogatás után totális sikerrel járt. Az év végén már akkora fradista voltam én is, hogy lucskosra sírtam a kispárnámat  dühömben, amikor a bajnoki címvédő FTC az utolsó két fordulóban Szegeden és Dorogon kikapott, négypontos előnyét leadva a második helyre szorult rosszabb gólarányával a Győri ETO mögé…
Szóval, hamar kialakuló és egyre elhatalmasodó focimániám következtében a következő húsvétkor, 1964 márciusának végén szüleim kivételt tettek a kötelező programon: Mamáék meglocsolása után nem legjobb barátaiknál folytattam velük a húsvéthétfőt, hanem mehettem Tóth nagypapával a Stadionba. Fogalmam sem volt arról, hogy futballhistóriai esemény szemtanúja lehetek:

Két magyar győzelem az utolsó tornán

Az 1908-tól mgrendezett húsvéti mérkőzések a húszas évektől váltak nemzetközivé, az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején állandósultak azonos résztvevőjű négycsapatos tornává. Az egy-egy bécsi és budapesti lila-fehér és zöld-fehér nagycsapat, az Austria és a Rapid, illetve a Fradi és az Újpest játszott egymással, a torna egyik napjára az osztrák, a másikra a magyar fővárosban került sor váltott ellenfelekkel oly módon, hogy az egy nemzetbeliek nem játszottak egymással.

A Képes Sport a torna meccseiről tudósitó számának egyik oldala (Fotó: arcanum)

’64-ben nagyszombaton Bécsben egyaránt 3:3-as döntetlennel ért véget a két zöld-fehér és a két lila-fehér csatája egyaránt. Mindkét mérkőzés igen izgalmasan alakult a Práterben. Az Austria 1:3-ről egyenlített, Hirnschrodt a 81. percben lőtte az Austria egyenlítő gólját. A zöld-fehér derbin pedig Flóri duplázott, 0:1-nél egyenlítő, 2:2-nél vezető gólt szerzett, amelyet Grausam tíz másodperccel (!) a vége előtt alakított döntetlenre.

A 12 gólos bécsi nyitány 30 ezer bécsit vitt ki a Práterbe, hétfőn a Népstadionban az előmeccsre 10 ezer, a fő mérkőzésre 45 ezer nézőt csalogatott ki a szép tavaszias idő és a várható jó foci. Mi Papával a félidőre értünk ki, így lemaradtunk Göröcs vezető góljáról. A második negyvenöt percben Solymosi Pixi két gólt lőtt, az elsőt 20 méteres bombából, a másodikat a 16-oson éppen csak kívülről nyesett okos szabadrúgással. Alig nyolcévesen még cseppet sem tűnt fel nekem, hogy egyfelől hiányzott a liláktól az az ember, aki bő másfél évtizeden át meghatározó kedvenc lett Újpesten, Bene Ferenc. A kisebb sérülést szenvedő centert az abban a bajnoki évben nem is játszó Kovács György helyettesítette. Másrészt, hogy a bécsi zöld-fehéreknél meg hét (!) játékos nem lépett pályára a bécsi „gálacsapatból”. Ma már könnyű kitalálni, miért. A konkurens Austria már lejátszotta 17. fordulóbeli meccsét egy héttel korábban, míg a Rapidra három nappal húsvéthétfő után, április 2-án mini városi rangadó várt az akkor tájt negyedik számú fővárosi csapatnak számító Admira Energie ellen. Aligha meglepő: azon a találkozón a bécsi, a Fradi elleni csapatban pályára lépő 13-ból került ki mind a 11, a meccset végig játszó futballista, akik meg is nyerték 4:2-re a mérkőzést.

… és egy másik KS-oldal a tornáról (Fotó: arcanum)

Az Újpest tehát közepes támadójátékkal simán legyőzte a Rapid „B”-t. A népet inkább a főmeccs érdekelte – látszik is a két nézőszám jelentős különbségén. Az a találkozó igazi futballt hozott, nekem persze elsősorban Albert játéka tetszett. Egy okos, amolyan „Flóris” góllal ő szerezte meg a vezetést is, de az Austria öt állandó osztrák válogatottjának egyike, Fiala még bő félórát követően 11-esből egyenlített. A megelőző akcióban egy addig – és azután is – keveset mutató csatár, José Águas esett el a Fradi 16-osán belül. A magas, 180-on felüli nyurga támadó elég keveset mutatott az egy félidő alatt, ameddig a pályán volt, nem sok minden utalt arra (amit persze csak jóval később tudtam meg róla), hogy kétszeres BEK-győztes, az egyik idény gólkirálya is volt, emellett korábban a portugál ligában is négy bajnoki cím mellett ötször volt a legjobb góllövő, közel 300 bajnokin egy fölötti meccsenkénti gólátlagot hozott össze (280 meccs, 291 gól). Abból meg még kevesebb látszott, fénykorában miért volt ugyanaz a beceneve, mint Kocsis „Kockának”: Aranyfej, azaz Cabeca de oro – egy jól irányzott fejese sem volt. Guttmann Béla, a Benfica BEK-aranykovácsa vitte Bécsbe, ahol akkortájt állomásozott, miután közel két éven át Lisszabon után Dél-Amerikában trénerkedett. Mindenesetre a magyar edzőguru egyik legnagyobb sikere az lehetett, hogy 270 ezer schillinget kifizettetett elnökével az öregedő portugál sztárért, aki az idényben 7 meccsen 2 gól termelt, s ezzel roppant szerényen járult hozzá a csapat „csak” 2. helyéhez. Guttmann párhuzamos edzői tevékenysége az osztrák válogatottal közösen Josef Walterrel meg csupán öt mérkőzésig tartott, a következő évi vb-selejtezőnek már új kapitánnyal kezdett neki a csapat.

Nekem az Austriából inkább a brazil Jacaré tetszett, de húsz Aguast és harminc Jacarét sem adtam volna az egy Albert Flóriért – aki persze a második félidőben is – nekem – a legjobb játékos volt a pályán. A nálam sokkal szigorúbb Borbély Pál – három évtized múlva főszerkesztőm és lapigazgatóm a Nemzeti Sportnál, így írt róla a tudósításban: „Albert  ezúttal hasznos felfogásban játszott, és nagyon fogták.”  Pali bácsitól ez felért egy igazi elismeréssel…

Epilógus

A tornát a Rapid „B”-t nagyobb különbséggel megverő Újpest nyerte. A Fradi második lett és a húsvéti torna történetének utolsó meccsgyőztese. A torna gólkirálya: Albert Flórián 3 góllal. Az osztrák Nationalliga 1963–64-es évadának bajnoka júniusban a Rapid lett 43 ponttal, a 2. Austria 27-et szerzett. A magyar NB I-et az 1964-es naptári évben a Ferencváros nyerte meg 41 ponttal, az Újpesti Dózsa 31 egységgel a 6. helyen végzett.
Ami minket illet, Papa régi jó szokásához híven hazafelé betért egy kisfröccsre a Korvin Ottó utcai (akkor úgy, sokkal előtte és sokkal utána Pacsirtamező utcának hívták) egy kisfröccsre, én meg kaptam egy nagy málnaszörpöt. Az öreg persze szavamat vette, hogy a kis kitérőről nem szólok Nagymamának.  Azt hiszem, kábé öt percig megtartottam, aztán a harmadik kérdésre már kikotyogtam a titkot… Mai felnőtt férfi fejjel ez gyalázatos tettnek tűnik, de egy nyolcévestől talán elfogadható… Bár az is meglehet, hogy ez az eset egy-két hónappal korábban történt, de azért éppen ide illik…