Szolnoki keserédes
2012. 10. 04. 16:11 Olvasási idő: 2 perc
Először is: minden újságíró törekszik arra, hogy jó címet adjon írásainak, legyen az hír, blobejegyzés, interjú vagy bármi más. A Szolnoki Olaj KK ebből a szempontból óriási csapda, hiszen a csapat neve lehetőséget ad a közepesen kifinomult ízlésvilág elleni alattomos támadásokra.
„Feltört az Olaj a Tiszaligetben!”
„Feltört az Olaj, és tovább égne!”
„Olajozott dobógépek”
Mindez csak néhány a már megjelent botrányos címek közül, amiknél a tegnap Horvátország bajnokát verő szolnokiak jobbat érdemelnek, már csak azért is, mert mi kevesek, akik a férfi kosárlabdázásért rajongunk, mostanában felváltva, majd egyszerre vertük az asztalt és káromkodtunk hangosakat, amikor bármilyen nemzetközi megmérettetés várt a sportág hazai legjobbjaira – kivéve a Szolnok tavalyi 4. helyét az Eurochallenge-ben.
Büszkék lehetünk arra, hogy Lóránt Péter Spanyolország után Olaszországban is helytáll, hogy Hanga Ádám talán hétről hétre közelebb kerül az NBA-álomhoz (bár nagyon meglepődtem, mikor az egyik Alley-oopban Dávid Kornél korántsem értékelte olyan fényesre első Manresás idényét, mint a sajtó), és hogy Somogyi Gergely viseli az NBA-előidényben a Lakers 55-ös számú mezét.
De sajnos mindez Earl Boykins-i apróság ahhoz a Shaquille O’Neal-méretű tényhez képest, hogy az Euroligában nemhogy magyar csapat, de játékos sincs, hogy a Mészáros-betörés, -kiosztás, Halm-tripla jelenetsort még mindig nem tudja elhomályosítani semmi a férfiválogatott 1995 óta lejátszott meccsei közül, hogy csapataink anyagi okok miatt távol tartják magukat a nemzetközi sorozatoktól, így pedig esélyünk sincs arra, hogy egyáltalán testközelből felmérhessük, hol tart Európa kosárképesebb fele.
Az már valamivel jobb hír, hogy van egy magyar klub, amely magasra tör, és amely két év Eurochallenge-szereplés után az elérhető legnagyobb kihívást választotta azzal, hogy nevezett az Adria Ligába. Tulajdonképpen ez az egyetlen jó hír, ami a hazai kosárlabdázást illeti. Tudom, sokan mondják, hogy pénz Szolnokon van pénz, úgy pedig könnyű. Meg is értem, hogy Szombathelyen, Fehérváron, Körmenden miért mondják ezt, hiszen ezek a csapatok az életben maradásért harcolva próbálnak eredményesek lenni (a Körmend ráadásul idén még az Eurochallenge-ben is indul).
De én, mint budapesti kosárfanatikus, akinek a Tungsram-, majd Danone-Honvéd megszűnése óta nincs esélye arra, hogy legalább egy normális meccset megnézzen 60 kilométeres körzeten belül, ezzel is elégedett vagyok.
Az Olaj tegnap a régi önmagát idéző Báder Márton vezérletével nagy bravúrt hajtott végre első hazai mérkőzésén. A szolnoki katlan, amely tavaly Final Fourig repítette a csapatot az Eurochallenge-ben, megint működött, Simon Balázs pedig megmutatta, hogy mire lett volna képes a nemzetközi mezőnyben, ha vállalta volna a válogatottságot az elmúlt években. Fantasztikus meccs volt, reméljük, lesz több is.
Talán az ötödik után már nem ilyen keserédes gondolatok járnak a fejemben, mert a Szolnok jobbat érdemel…
