Csicskalángos

2011. 08. 19. 01:11    
Olvasási idő: 4 perc

Rendszerint egész tenyérrel, kiszolgáltatottság vagy alárendeltség érzékeltetése céljából, az arcra mért, csattanó hangot adó ütés. A magyar férfi kosárlabda-válogatott ebből kapott tegnap. Talán nem is egyet.

Tegnap eldőlt. Most azt mondom, szerencsére. Szerencsére, mert így nem nevettetjük ki magunkat, amikor a számunkra esetleg kedvezőtlenül alakuló portugál-finn meccs után magunkból kikelve követeljük, hogy exhumálják báró Coubertint, mert velünk sportdiplomáciailag megint kibabrált az élet.

A portugál öregfiúk csapat ugyanis tegnap este hazai pályán osztott ki egy-két csattanós csicskalángost. Nemcsak a válogatottnak, hanem valahol az őket koncepciózusan lesajnáló magyar közvéleménynek is.

A tegnapi forró nyári este a Tisza partján a magyar válogatott úgy kereste a formáját, mint a nő a Tankcsapda slágerében a sátrát. Ő legalább arra emlékezett, hogy valahova hátra verte fel. Mi gyakorlatilag semmire.

Úgy rohantunk neki padlógázzal a ruhaszárító kötélnek, mintha szűk másfél hete már nem lett volna lehetőségünk testközelből megtapasztalni, hogy mit tudnak a portugál nyugdíjasok.

„Ha kicsi a tét, a kedvem sötét” – mondta Johnny Firpo, aki így eléggé el lehet kenődve, mert a Helsinkiben rendezendő finn-magyaron sok izgalom nem várható. Itt az ideje tehát, hogy megnézzük, meddig jutottunk, mielőtt a vasárnapi edzőmeccs eltorzítja a statisztikákat.

A magyar válogatott saccperkábé húsvét óta edzőtáborozott együtt előbb Bükön, aztán Szolnokon.

A szakmai stábnak ennyi idő sem volt elegendő arra, hogy kiötölje, mi a bánatot kezdjünk Trotterrel, aki meccsről-meccsre bizonytalanabbá vált. Biztos vagyok abban, hogy a szakértők megfontolt döntést hoztak Obie honosításakor, ugyanakkor nem tudom elhallgatni, hogy legtöbbször csak sűrűbben voltunk vele a pályán.

A külső szemlélő számára azt sem sikerült eldönteni az illetékeseknek, hogy a magyar válogatottnak melyik a legerősebb ötöse, kiket kell felküldeni a sorsdöntő pillanatokban. Ha engem kérdeztek volna, akkor a Hanga-Horváth-Keller-Lóránt négyes mellé betettem volna még egy igénytelen, ámde agilis kisembert, akinek annyi dolga lett volna, hogy ne zavarja a többieket, pokollá tegye az embere életét védekezésben és bedobálja a tiszta helyzeteket. Ha ez Fodor, ha ez Vojvoda, nekem tulajdonképpen tökmindegy.

Ehhez képest az első meccsen akin mez volt, pályára került, ráadásul hosszú perceken át olyan reménytelen összeállításban játszottunk, hogy az ember nem hitt a szemének.

A támadójátékunkra a teljes esetlegesség volt jellemző, mintha meg sem próbáltuk volna, hogy kihasználjuk erényeinket. A centereink eltűntek a palánk alatt, pedig nem nagyon volt senki, aki komoly kihívást jelentett volna számukra. Pozícióból vasár- és ünnepnaponként dobtunk pontot, a sorozat végére teljesen széteső Báder Marci tegnap már csak arra volt képes, hogy miután folyamatosan rossz irányba fordult be, kipasszolta a labdát vagy ellépte.

A zárást követő leválásokból kialakuló kettő-kettőkkel minden kosárlabda szakkönyv nagyjából a cipő helyes megkötése után foglalkozik. Nekünk a három meccs alatt ha három ilyen kosarat sikerült szereznünk, akkor már lehet, hogy túlzok. Rosszul zárunk, de ha esetleg sikerül falt nélkül egy tisztességes blokkot adni, akkor a labdás játékos másfél méterre kolbászol a csapattársától, hogy nehogy váltásra készítse az ellenfelet, ami csak azért nem baj, mert Kellertől eltekintve a magasembereink úgy támolyogtak be a gyűrű alá, mint Ozzy Osbourne.

A védekezésünk legalább akkora talány volt. Nem igaz, tévedek. Nagyobb. Adott egy portugál csapat. Olyan öregek, hogy ha náluk játszanék, a 33 évemmel „Öcsi” lenne a becenevem. Nincs értékelhető centerük, csak a darabolós gyilkos fizimiskájú, egyébként ugyancsak 33 éves Elvis Evora, aki a FIBA honlapja szerint 2001-ben dobta a karriercsúcsát, tehát zord tekintetén kívül sok veszélyt nem jelenthet. Nincs értelme tehát betömörülni a palánk alá, így a figyelmünket a többiekre összpontosíthatjuk, akik ugyancsak kivétel nélkül 30 felett járnak. Andradét leszámítva csak a mez miatt emlékeztetnek kosárlabdázóra és sanszosan egyikük középső neve sem „Robbanékony”. Azaz tetterős fiataljainkkal jól meg lehet őket szorongatni és a sok labdaszerzésből lehet indulni, tökön-babon átgázolni és zsákolni, mintha nem lenne holnap.

Ehhez képest védekezésünkben két dolog dominált: a behúzódás és a besegítés.

A portugál csapatról az első meccset megelőző hangulatjelentések alapján mindent tudtunk. A jelek szerint egy dolgot leszámítva. Ezek szeretnek és tudnak is hármast dobni. Az első és a második találkozón is tucatnyi triplát kaptunk tőlük.

OK, a hírszerzés is tévedhet, az edzőmeccseken biztos titkolták. De Michael Jordan kilógó nyelvére könyörgöm, a félidőben, esetleg a harmadik negyedben már derenghetett volna valami. És nem. Portugáliában a 37. percben is tisztán dobhattak a sarokból és ma sem volt sokkal jobb a helyzet.

Mészáros Lajos a mérkőzés után elmondta, hogy mindenki mindent tudott, csak végrehajtani nem sikerült. Igen, ezt mi is láttuk.

Mint ahogy azt is, hogy a nálunk sokkal rutinosabb portugálok fejét úgy üvöltötte le a szövetségi kapitány egy-egy hiba után, mintha nem mi égtünk volna tizenöttel, hanem ők.

Ehhez képest a mi időkéréseink alatt rendszerint semmi, de tényleg semmi nem történt. Dzunics mester előbb zavartan nézett jobbra-balra, majd angolul vázolta az élet igazságait Trotternek, ezt követően pedig elmondta, hogy mi lesz a következő figura. Ezeknek a fiúknak arra lett volna szükségük, hogy valaki fanatizálja őket.

Mindig kiröhögjük az NBA-edzőket, amikor időkérésnél csak közhelyeket durrogtatnak. De lássuk be, nekik ott és akkor már csak ennyi dolguk maradhat.

Nagyon örülök annak, hogy ennyire fiatal a csapatunk. De ha a pályán nincs egy alfahím, aki képes összerántani a gárdát, akkor ez az edzői stáb feladata.

A magyar csapat az első két meccsen akár nyerhetett is volna, de játékában ugyanazok a lyukak tátongtak, amelyeket ma már képtelenek voltak betömni egy-egy jó sorozattal. Ebben a keretben több van, mint amit megmutatott. Ne bánkódjunk azon, hogy most nem sikerült. Lehet, hogy ez a csicskalángos nagyon fájt, de ha a csillagok együttállásának köszönhetően esetleg ki is jutottunk volna, könnyen lehet, hogy ezek a hiányosságok Litvániában még ennél is jóval megalázóbb zakókhoz vezettek volna, amelyet ez a fiatal gárda nem bírt volna el.

Az egész keretből a két Ákost szeretném kiemelni. Keller Ákost nagyon sajnálom, mert hiszem, hogy ha kijutunk Litvániába, akkor egész Európa felkapta volna a fejét a játékára. Rajta semmi sem múlott. Amikor pályára lépett, az egész csapat sebességet váltott. Ő időkérésnél ma is úgy püfölte a kispadot enervált társai gyűrűjében, mintha azért fizetnék. Horváth Ákos játékában sem találtam sok kivetnivalót. Hibázott persze, talán nem is keveset, de valószínűleg ő is megerősítene abban, hogy álmában sem gondolta, hogy ekkora szerep hárul rá ebben a sorozatban és kvázi neki kell(ene) meccseket nyernie.

A többieknek van min töprengenie.

Én csak egy dolgot kérek.

Csináljunk valamit, ne hagyjuk, hogy ez a generáció is elkallódjon!