Egy közös fotó története
2014. 02. 16. 16:57 Olvasási idő: 2 perc
Sosem volt csapatom. Nincs franchise, akinek húsz, tíz, de akár csak öt éve folyamatosan szurkolnék. Nem is igen értem, néha meg is mosolygom a magyar die-hard Lakers, Celtics- vagy éppen Spurs-rajongókat, akik személyeskedésbe torkolló vitákat folytatnak arról, hogy ki a jobb. Nekem mindig is kedvenc játékosaim voltak. És senkit nem szerettem jobban, mit Anfernee „Penny” Hardawayt.
Ő volt a második kedvenc játékosom. Amikor elkezdtem NBA-t nézni, először BJ Armstrong, a Bulls babaképű „irányítója” volt a favorit, aki egy dolgot tudott, azt viszont piszkosul jól: beverte a sarokból, mintha nem lenne holnap és emiatt Jordan egyik kedvenc célpontja volt.
Aztán 1993-ban a Magic elcserélte Chris Webbert Pennyre és nekem nemcsak új kedvenc játékosom, de miatta kedvenc csapatom is lett: az Orlando Magic. Az akkor még filigrán Shaq, a triplakirály Scott, a kiváló kettes, Nick Anderson, a vaskezű edző, Scott Skiles és persze Penny, akit azért küldött a Jóisten a Földre, hogy leváltsa Magic Johnsont és megmutassa az irányítóposzt jövőjét. Ha vége a cikknek, menj el a Youtube-ra, hogy értsd, miről beszélek.
Hogy ennyire szerettem? Édesapám újságíró és gimnazista koromban többször fordítottam cikkeket a lapjába. Nem szerette volna, ha megtalálják, hogy miért foglalkoztatja a fiát, ezért arra kért, hogy válasszak magamnak „művésznevet”. A cikkeim Harda V. Balázs néven jelentek meg.
Hogy mennyire szerettem? Szaki barátom Magyarország legnagyobb képregénykiadójánál dolgozott és ha jól emlékszem, talán ők forgalmazták a Magyarországon tömegesen elterjedt Upper Deck Collector’s Choice kosaras kátyákat. Küldtek hozzá egy életnagyságú Penny kartonfigurát, amit a Polski Fiatjában csempésztünk haza, hogy aztán évekig a szobám dísze legyen. Még most is megvan gondosan összehajtva.
Hogy mennyire szerettem? Amikor 1996-ban megérkezett Magyarországra a cipője, fejvesztve rohantam a Váci utcai Nike-boltba, hogy megvegyem. Már csak 47-es méretben volt, két és fél számmal nagyobb volt, mint a lábam. Megvettem és attól fogva három zokniban játszottam.
Penny volt a minden és a szívem szakadt meg, amikor a térdei megfosztották attól, hogy az a játékos legyen, amire a képességei predesztinálták. A Sunsban voltak még jó évei, aztán már csak árnyéka volt önmagának.
Nehéz leírni, mit éreztem tegnap, amikor megláttam Twitteren, hogy ott ül a pálya szélén. Beszéltünk már róla a podcastben, de megint elmondom, hogy akinek „Media” pass lóg a nyakában, az két dolgot nem tehet meg: nem készíthet közös fotót a játékosokkal és nem kérhet aláírást. Ennek ellenére tudtam, hogy ha nem próbálok meg összehozni egy közös fotót, mindig bánni fogom. Elbúcsúztam Csabitól és megbeszéltük, hogy ha kidobnak, a szállodában találkozunk.
A nyakunkban lógó cuccal gyakorlatilag oda megyünk, ahová akarunk, így pár perc múlva már Steve Kerrék asztala mögött álltam a pálya szélén és néztem az első sorban ülők hátát. Spike Lee? Leszarom. Drake? Pláne. Nelly? Régen jó volt. Chris Tucker? Fogyjál le! De Penny sehol. Nem lehet megállni nézelődni, a biztonsági őrök hajtanak tovább, hogy ne blokkold a kilátást, én pedig két kör után lógó orral visszalifteztem Csabi mellé, hogy megnézzem a zsákolóversenyt.
Egy Vanilla Ice-szal és egy zsákolóversennyel később elindultunk haza. Beszálltunk a liftbe, ami a kommentátorállásból levisz minket a média dolgozóinak kialakított részlegbe. Nyílt az ajtó és ott állt ő. Ember olyan gyorsan még nem tépett le a nyakából passt, mint én. A telefonommal együtt Csabi kezébe nyomtam és már ott is álltam mellette.
Nem volt kedves. Ment volna tovább. Látszott rajta, hogy nem szívesen válaszol az újságírók kérdéseire, amikor pedig az előttem álló távol-keleti csapat közös fotót kért, úgy éreztem, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, lemaradok.
Nem maradtam le. Megállt egy utolsó fotóra a kedvemért. Csabi tökéletes munkát végzett, én pedig elmondhattam neki, hogy „You were my biggest idol growing up.”.
Aztán már ott sem volt.
A fotót itt nézheted meg: http://instagram.com/p/ke69h8Cfbn/
