Szia, Bence! • SportTV

Szia, Bence!

Szaniszló Csaba avatar Szaniszló Csaba 2018. 03. 07. 10:15    
Olvasási idő: 3 perc

„Több Bencére lenne szükségünk, több olyan emberre, aki mindig úgy mosolyog, mindig olyan lelkesítő, mindig annyira tele van tervekkel, mint ő. Aki feltölti energiával a körülötte lévőket. A világ biztosan jobb hely lesz, ha egy kicsit mindannyian megpróbáljuk.”

Vannak dolgok, amikről beszélni kell, akkor is, ha fáj – gondoltam magamban, mikor elolvastam, hogyan búcsúzott Gianluigi Buffon Davide Astoritól, a Fiorentina tragikus hirtelenséggel elhunyt csapatkapitányától. Ahogy a hátvéd kislányának is meg kell tudnia, milyen remek ember volt az édesapja, úgy a búcsú napján mindannyiunknak el kell mesélnünk, milyen volt Lázár Bence.
Buffon nem azért írt Astoriról, és én sem azért írok most Bencéről, hogy sokadszor kiáltsak fel tehetetlenségemben: „Hogy lehet az, hogy ilyen fiatal, életerős sportolókat ilyen korán elveszítünk?” – fáj vagy sem, hiábavaló lenne.
Azért kell beszélnünk róluk, hogy ne engedjük, a gyász teljesen beborítsa azt, mi mindent hagytak ránk, és Bence esetében bőven említeni való.
Bevallom, amikor megkaptam a rossz hírt, nem akartam aznap Trash Talkot vezetni. Nem éreztem helyénvalónak, nem éreztem magamban az erőt hozzá, és fogalmam sem volt, hogyan kezeljem a helyzetet élő adásban. Azt hittem, ez az érzés estig elkísér majd, de alig egy órával később (és néhány kolléga-barát szavai hatására) már biztos voltam benne, hogy igenis lesz adás, beszélni fogunk Bencéről, sőt, beszélnünk KELL róla, és amikor odaérünk, nem kerülget majd a sírás, egyáltalán nem fog nehezemre esni.

Én nem ismertem őt úgy igazán, mégis pontosan tudom, milyen ember volt. A klasszikus európai fociszakkommentátor – amerikai sportos műsorvezető kapcsolat volt a miénk, ami azt jelenti, hogy legalább ötvenszer váltottuk egymást a stúdióban, hangalámondóban, amikor ő befejezte a munkát és én elkezdtem, vagy fordítva. Amíg még többet közvetítettem, minden héten találkoztunk, beszélgettünk néhány percet (Mi a helyzet? Mit dolgozol ma? Mi lesz hétvégén az Újpesttel / Rómával?), de szinte sosem hosszabban, mert vagy őt, vagy engem szólított a kezdő sípszó.
Amikor viszont alkalmunk volt leülni egy kicsit, azok mindig emlékezetes pillanatok voltak. Mindenki életében vannak olyan beszélgetések, amelyekre még napokig visszagondol, visszapörgeti őket és nem egyszerre, hanem folyamatosan dolgozza fel a beszélgetés tanulságait, vagy azért, mert érdekes volt a téma, vagy azért, mert izgalmas volt a beszélgetőtárs – én Bencével háromszor beszélgettem hosszabban, és mindhárom alkalom ilyen volt, Bence miatt.

Az első a Sport TV karácsonyi bulijában történt. Ekkor már egy ideje nálunk dolgozott, és sokat gondolkodtam rajta, valaki, aki nemrég még NB I-ben szerepelt és 24 éves, mit keres itt? Persze azt tudtam, hogy nemrég befejezte pályafutását sérülés miatt, de meg akartam tudni, miért? Miért dönt úgy egy tehetséges, már a legjobbak között is bizonyított, fiatal futballista úgy, hogy befejezi, mikor labdarúgással ötvenszer-százszor többet kereshet, mint szakkommentátorkodással? Hát megkérdeztem.
Csabi, belefáradtam. Rossz a lelkiismeretem is attól, hogy olyan munkáért veszem fel a fizetésem, amit nem tudok ellátni. A tévézés pedig mindig érdekelt. Szeretem a focit, állandóan nézem a meccseket a tévében, ezt szeretném csinálni, ezért fogok tanulni. Például tőled is szívesen meghallgatnám, mit gondolsz a szakkommentálásaimról!” – mondta.

Eszembe jutott beszélgetésem Predrag Sztojakoviccsal, az egykori kosaras legendával, aki az akkor épp gyengébb időszakát élő szerb kosárlabdázás kudarcának egyetlen okaként a pénzéhes, első jó szerződését megkapó, és a jóba azonnal belesüppedő fiatalokat említette, és persze az is, hogy csak a hülye nem veszi észre, a tehetséges fiatal sportolók legalább felének pályafutása megdöccen a jóléttől, ami első profi szerződésük aláírásakor rájuk köszön.
Második hosszabb beszélgetésünkre mindig emlékezni fogok. Bence ekkor már kórházban volt, leukémiáját kezelték. A párbeszédet röviden úgy tudnám összefoglalni: miután órákon át gondolkodtam azon, miről fogunk majd beszélni, ő győzött meg engem arról, hogy az élet szép. És igen, ez állítólag egy kemény betegség, de kit érdekel, ő készen áll a harcra.

Harmadszor akkor beszélgettünk, amikor hosszú idő után először írt újra Sport TV-s blogjába, mire örömömben gyorsan felhívtam. A Bayern München éppen kirúgta Carlo Ancelottit, ő leírta magyar mércével markáns véleményét, mi pedig vagy egy órán keresztül beszélgettünk a Bayernről, Ancelottiról, az olasz edzőkről Németországban, a német edzőkről Olaszországban, és mindenről, ami ennek kapcsán eszünkbe jutott.
A hangja vidám volt, mint mindig, elmondta, hogy a nehezén már túl van, de a teljes felépülésre még egy kicsit várni kell. Viszont mi van velem, épp múltkor gondolkodott rajta, hogy milyen izgalmas lesz az új munkám Katinkánál, hogy sok sikert kíván hozzá, és biztosan nemsokára találkozunk a Sport1-ben…
Nem találkoztunk…

Több Bencére lenne szükségünk, több olyan emberre, aki mindig úgy mosolyog, mindig olyan lelkesítő, mindig annyira tele van tervekkel, mint ő. Aki feltölti energiával a körülötte lévőket.
A világ biztosan jobb hely lesz, ha egy kicsit mindannyian megpróbáljuk.
Szia, Bence!