Dobos Manolo

Abramov Gábor 2015. 01. 27. 10:35    
Olvasási idő: 7 perc

Manuel Caceres Artesero, ha úgy tetszik, Dobos Manolo népszerűsége az egekben. A spanyol válogatott vezérszurkolója korunk leghíresebb írójának, Paulo Coelhónak az egyik legdivatosabb könyvében, „A zarándoklatban” is előkerül. A brazil szerző Logronóban szúrja ki Manolót, aki azon nyomban szóvá teszi Michel meg nem adott gólját a brazilok ellen a mexikói világbajnokságon. Manolóval bő 10 évvel ezelőtt találkoztam először.  A Mestalla-stadion mellett található kocsmájában nem tudtuk hosszúra nyújtani az interjút, hiszen a Valencia éppen az újabb bajnoki címet ünnepelhette. Ezúttal bezárta a kiskocsmát, hogy nyugodt körülmények között beszélgethessünk. A bár „ A te sportmúzeumod” nevet kapta, ám a múzeumokkal ellentétben itt szinte kötelező hangosan szólni és tegeződni. A házigazda büszkén újságolja, hogy megjárt kilenc világbajnokságot, és közel 400 alkalommal szurkolt a spanyol válogatottnak a helyszínen. Kezdetben nem tolerálták a hóbortját.

Amikor ön…

Amikor te…Tegeződjünk, oké?

Rendben, köszönöm szépen! A családod hogyan vette tudomásul, hogy nem tudsz a spanyol válogatott nélkül, és egyáltalán a futball nélkül élni, meglenni nélküle? Tudjuk, hogy a futball betege minden áldott nap a labda bűvöletében él, nem csupán a hétvégéket szánja rá. Szóval mit szóltak hozzá?

Mit? Egyszer arra mentem haza, hogy üres volt a lakás. Úgy otthagytak, mint a pinty. Hazamentem egy meccs után, nem volt otthon senki, és gyorsan kiderült, hogy a családtagjaim elköltöztek. Azóta egyedül vagyok. Nagyon sajnálom, ugyanakkor jól viselem a bánatot, hiszen másokkal ellentétben én szeretem az embertársaimat. A családom Valenciában él, a gyermekeim jól vannak, jól élnek, a legidősebb fiam már 43 éves. A legfiatalabb 34. A második kapcsolatomból egy lányom született, Manuelának hívják és már 13 esztendős. Vele nagyon jóban vagyok, a többiekkel is jó viszonyra törekednék, ám sosem keresnek fel. Mindenesetre az jó érzéssel tölt el, hogy jól vannak, és megtalálták a számításaikat. Minden a foci miatt van. Belefáradtak abba, hogy sosem voltam otthon. Így utólag megértem.

Ezt a fajta életvitelt elcserélnéd egy másikra!

Soha! Ha még egyszer születnék, akkor is Dobos Manoló szeretnék lenni, Spanyolország vezérszurkolója, semmi más.  Nagyon büszke vagyok arra, hogy az vagyok, ami.

Hány világ- és Európa-bajnokságon, illetve hány mérkőzésen bíztattad a spanyol válogatottat a helyszínen?

Kilenc világbajnokságon voltam jelen. Itt, Spanyolországban kezdtem 1982-ben, aztán ott voltam Mexikóban, Olaszországban, az Egyesült Államokban, Franciaországban, a japán-dél-koreai közös rendezésű vb-n, majd következett Németország, Dél-Afrika és Brazíliában is szurkoltam a spanyol válogatottnak. Ezen felül megjártam hét Európa-bajnokságot. A kérdésedre válaszolva, nagyjából 400-szoros válogatott vagyok.

Végigkísérhetted a spanyol válogatott fejlődését, és láthattad, milyen változásokon ment keresztül, míg két Európa-bajnoki és egy vb-címet nyert.

A spanyol válogatott mindig is jó volt, ugyanakkor a sikernek számos összetevője van, a futball bonyolult játék. Szükséged van egy jó nagy adag szerencsére, és arra, hogy a bírók ne vegyék el tőled azt, amiért megdolgoztál, de mindenekelőtt jól kell játszanod. Mexikóban a tizenegyes-párbaj okozta a vesztünket, Ázsiában egy bírói hiba miatt estünk ki, és hosszasan sorolhatnám a peches meccseket. Ha nincs szerencséd, nem jutsz messzire. A dél-afrikai világbajnokság mellett a mexikóit tartom a legjobbnak. Mexikóban nagyon jól éreztük magunkat, ráadásul mindenki a spanyoloknak szurkolt. A 2010-es vb szerencsétlenül indult számomra. Kimentem Dél-Afrikába, lebetegedtem, hazautaztam, és mihelyt felépültem, visszarepültem. Egy meccsről maradtam le, aztán visszautaztam, és a világbajnokokként repülhettünk vissza Spanyolországba. A vb döntőn ott ültem a lelátón, és megfordult a fejemben, hogy miattam nem leszünk világbajnokok, aztán amit korábban elvett tőlünk az élet, a hosszabbításban visszaadta.

Hol ünnepelted a világbajnoki címet?

Ott, Dél-Afrikában. A lefújás után Mata édesapja beszaladt a pályára, sokan azt is gondolhatták, hogy ő is játszott, akkora elánnal robogott az oldalvonal mellett. Mi, spanyolok egy helyen ültünk. Ott volt mellettem Vicente del Bosque családja. A fieszta már ott elkezdődött, aztán a repülőn folytatódott. A madridi reptéren hatalmas tömeg várta a játékosokat. A városközpontban soha nem látott hajcihő kezdődött. Aztán visszajöttem Valenciába, és folytattam a show-t. Nagyon nagy dolog volt, de nem csupán számomra. Minden spanyol így élte meg. Én nem a győzelmekhez, hanem a vereségekhez voltam hozzászokva, hiszen bárhol is léptünk fel, mindig alul maradtunk. Nap mint nap beszélünk arról a napról, sosem fogunk megfeledkezni róla.

Ezt a dobot, amit itt látunk, Brazíliában használtad. Nem tudom, hogy fogalmazzak, hogy nehogy megsértselek. Maradjunk annyiban, hogy nem volt egy emlékezetes világbajnokság.

Itt őrzöm azt a három dobot, amellyel, ha úgy tetszik, nyertünk két Európa-bajnokságot, Ausztriában, illetve Svájcban, valamint Lengyelországban és Ukrajnában, illetve egy vb-t. Ezt vittem magammal Brazíliába. Nem volt egy szerencsés világbajnokság, nincs mit szépíteni rajta, de elmondtam az imént, hogy a győzelemnek számtalan összetevője van. Ez a dob nem hozott szerencsét, de ott volt, sok kilométert tett meg.

Hogyan kell elképzelni ezeket a dobokat, de még mielőtt erre válaszolnál, áruld el, hány dobot ütöttél szét pályafutásod során?

Nem számoltam, de sokat. Tulajdonképpen nem maga a dob használódik el, hanem a dobbőr. Egy dobbőr 3-4 meccs alatt elkopik. Egy vb-re ötöt-hatot viszek magammal, ennyi elég szokott lenni. Minden meccs után kezelésbe veszem, hiszen a bőr elfárad, ráncos lesz, de egy öngyújtóval felmelegítem, és irány a pálya. 3-4 meccs után aztán lecserélem.

Szóval mit kell tudni ezekről a dobokról? Hol készítik őket?

A házat az egyik barátom manufaktúrája készíti, itt, Manisesben, maga a bőr az Egyesült Államokból érkezik. Ezek egyedi darabok, nekem gyártják őket.

Mitől egyediek?

Mert ott is festik őket. Nézd meg a feliratokat!

Mit kell tudnia egy nem átlagos dobnak, egy olyannak, amit te használsz? Ez miben más, mint a többi? Mitől speciális?

Tulajdonképpen ez is olyan, mint az összes többi dob, csak a rajzok, a színek, a címer, a felirat miatt egyedi. Címerből is sokfélét látsz, de az én dobomon mindig ez a címer látható. Ha ránéznek, tudjuk, hogy ez a spanyol Dobos Manolo dobja.

Csak néhány perce beszélgetünk, de már egyértelműen kiderült számomra, hogy nagy spanyol vagy, és nagyon szereted a hazádat.

Örülök, hogy átjött.

Milyen egy jó spanyol, és egyáltalán, sok jó spanyol van?

Több jó spanyollal találkozol, mint mondjuk korábban. Igen, egyre többen vagyunk. Néhány évvel ezelőtt, ha felvetted a spanyol mezt, kaptál hideget-meleget, hozzáteszem, ez ma is előfordult, de az egyik fülemen be, a másikon ki. Manapság az emberek büszkén szurkolnak a spanyol válogatottnak, és még nagyobb büszkeséggel öltöznek „spanyolba”. Korábban lenézték azt, aki a spanyol válogatott mezét viselte, de mára már sokat változott a helyzet. A spanyolok legalább 80%-a él-hal a spanyol válogatottért, és élvezi a „selección” mérkőzésének minden percét, szinte vele együtt lélegzik.

A szavaidból kiindulva arra következtetek, hogy korábban rád is ferde szemmel néztek. Feltételezem, hogy 30 évvel ezelőtt az emberek átültek egy másik szektorba, ha megláttak, de ma már presztízskérdést csinálnak abból, ki ülhet melléd. Vagy tévedek?

Kétpercenként változtattam a helyemet, mentem körbe-körbe a lelátón. Bizonyára sokan bolondnak is néztek. Ma már, függetlenül attól, milyen országban és milyen városban vagyok, mindenki velem akar ünnepelni. Körbevesznek, és mozdulni sem tudok. Spanyolország a mindenem, és hogy ne a levegőbe beszéljek, elárulom, hogy már elkészíttettem a piros-sárga öltönyömet, és az a kívánságom, ha meghalok, abban temessenek el. Az a tiszteletteljes kérésem, hogy ne gyászoljanak, inkább a „paso doblétól” legyen hangos a temető!

Komolyan mondod, hogy megvarrattad azt a ruhát?

A legkomolyabban. A családtagjaimnak elmondtam, és tudják, mi a dolguk! Sőt, két ilyen öltönyöm is van, szabadon megválaszthatják, hogy melyikben temetnek el.

Váltsunk témát, oké? Mennyiben változott meg a szurkoló az elmúlt időszakban ?

Nagyon más lett.

A futball is sokat változott.

Gyökeresen megváltozott. A kérdésedre válaszolva, korábban sokkal jobban tisztelték egymást az emberek. Ha elmentünk valahova, a helyiek nagy szeretettel fogadtak, nem foglalkoztak azzal, hogy az ellenfelet kísérted el. Ma már nagyobb a félelem az emberekben, nem szívesen veszik fel a csapatuk mezét, sapkáját, és rettegve kötnek sálat a nyakukba, mert attól félnek, hogy bajuk származhat belőle. A beszólásokat így sem kerülhetik el. Ma is tisztelik azért egymást az emberek, de korábban nagyobb tisztelettel viseltettek egymás iránt. Szerintem ez tette tönkre a futballt. A labdarúgást ünnepként kell felfogni: ma én nyerek, holnap pedig te! Nagyobb tiszteletet egymást iránt, emberek! Vannak bizonyos helyek, ahol elég drámai a helyzet. Sajnos ezt kell mondanom.

A futball korábban sokkal emberközelibb volt. A szurkolók, számos esetben, meg sem tudják közelíteni a kedvenceket.

Korábban, valóban, sokkal könnyebb volt kapcsolatba lépni a játékosokkal. A srácok leszálltak a buszról, és addig nem mentek be az öltözőbe, amíg az ott ácsorgókkal nem fogtak kezet. Manapság nem ritka, hogy a gyerekek 4-5 órát is várnak a csapatok buszára, ám még annyi örömük sincs, hogy legalább közelről megpillanthassák a játékosokat. A labdarúgók megérkeznek, és 2 másodperc alatt felszívódnak. Nagyon sok szomorú gyereket láttam épp ebből kifolyólag. Ha megszólítják őket, nem válaszolnak, oda se néznek, és még egy fotóra sem állnak össze. Fel sem fogják, hogy ezzel mekkora csalódást okoznak a gyerekeknek.

Nagyon sok játékossal szorosra fűzted a viszonyt, gondolom azért, mert velük utazol.

Így van, velük utazom.

Mindig?

Mindig!

Ugyanazzal a repülővel.

Ugyanazzal.

Ezek szerint Dél-Afrikából is a játékosokkal jöttél haza.

Így van. Az első állomásom mindig Madrid, ott csatlakozom az újságírók csoportjához, aztán közösen szállunk fel a játékosokat szállító gépre. Korábban ugyanabban a szállodában laktunk, aztán néhány éve változtattak a szokásokon. Minket egy másik hotelban szállásolnak el, nem messze a futballisták szállodájától, de ez érthető, hiszen a sajtónak híreket kell gyártania, így az újságírók nem lakhatnak messze a hírforrástól. A kérdésedre válaszolva, mindig velük utazom.

Korábban, adott esetben, Raúl vagy Butragueno szobája mellett laktál.

Ez nem túlzás, és ha már szóba hoztad Butraguenót, el kell mondanom, hogy kiváló kapcsolatunk mindmáig megmaradt. Néhány nappal ezelőtt találkoztam az édesapjával, sőt, Vigóban és Huelvában is összefutottunk. Eljött megnézni a spanyol válogatottat. Butragueno édesapja rendkívül tisztelettudó ember, talán a legrendesebb, akivel valaha találkoztam. Mindenkivel nagyon kedves. Egymás nyakába borultunk. Annak idején, amikor a fia a Realban játszott, mindig eljött Valenciába, kiült ide a teraszra, és hallgatta a jó kis paso doblét. Most is felemlegette. Azt mondta, visszasírja azokat a pillanatokat.

Szerencsés vagyok, hiszen én is találkozhattam Butragueno édesapjával, Magyarországra is elkísérte a fiát néhány alkalommal. Ha jól értem, hogy folytassuk a beszélgetést, amikor a spanyol szövetség összeállítja az utazó listát, akkor Casillas, Iniesta, Ramos, Mata, Silva, Busquets és Villa neve mellett ott van a tied is? Rögtön Dobos Manolo következik a sorban?

Valahogy így. Korábban 4-5 játékos képviselte a Valenciát a spanyol válogatott keretében. A szövetség munkatársát mindig ki kellett javítanom:

-Te-, így én-, nem öten vannak, hanem hatan, Manolóról se feledkezz meg!- Ja, bocs-, érkezett a gyors válasz. Játékosok jönnek-mennek, de én stabil kerettagnak számítok.

Elmondtad, hogy közeli barátságba kerültél Emilio Butraguenóval, és a „Keselyű” édesapjával is kiváló a kapcsolatod. Ki azok a játékosok, akik szintén közel kerültek hozzád, esetleg fordítva. Kik azok, aki a családjukba is beengedtek?

Említhetném Raúlt. Jó kapcsolatot ápoltam vele és a családjával egyaránt. Emlékszem, egyszer elkísértem az U16-os válogatottat Venezuelába. Ott ismertem meg a feltörekvő De La Penat, Julen Guerrerót, Cuarterót, aki éveket húzott le a Zaragozában, továbbá a Real Soeciedad korszakos egyéniségét, Lopez Rekartét vagy  Iván Perezt, Alfonso Perez testvérét. Ezekkel a srácokkal azóta is tartom a kapcsolatot. Sokat jelentett számukra, hogy ott vagyok. 16 évesek voltak, ma már túl vannak a 40. életévükön. Jó barátságban vagyok Gordillóval, Miguelivel, a Salinas testvérekkel, akikkel szintén néhány nappal ezelőtt futottam össze, szintén Vigóban. Összességében minden játékossal jó kapcsolatban voltam, vagyok.

Ki volt az a szövetségi kapitány, akivel a legszorosabbra fűzted a viszonyt?

Mindenkivel jó volt a nexusom, mert én nem zavartam a munkájukat, igyekeztem a háttérben maradni. A játékosokkal sem bratyizom, nem ez a lényeg. Egy biztos, minden olyan futballistához odamegyek, aki először kerül be a válogatottba, aki először kap meghívót. Gratulálok az illetőnek, sok sikert kívánok nekik. Sokan közülük először és utoljára kerülnek be a spanyol válogatottba. Vigóban Nolitót üdvözöltem, az édesanyja egy közös fotóra is felkért. Számomra ez nagyon nagy dolog. A sajtó és a rendőrség mindig is segít abban, hogy könnyedén tudjak mozogni, így szinte végig ott tudok lenni a játékosok közelében. Nem szívesen megyek a fiúkat elszállásoló szállodába, ugyanis kényelmetlenül érzem magam. Én bemehetek, de a kint ácsorgó szurkolók még a hallba sem tehetik be a lábukat. Inkább kint maradok, és a közönséggel együtt éltetem a csapatot. Nem tagadom, néha azért bemegyek, de jobb szeretek az emberekkel lenni, mint bent ücsörögni egy kényelmes fotelban.

Foly.köv.