Ez volt Az Utolsó Tánc – Ilyen volt a „The Last Dance”

Szabó Máté avatar Szabó Máté 2020. 05. 20. 10:22    
Olvasási idő: 8 perc

Nem azt kaptuk, amire számítottunk. De jobban belegondolva, így van ez jól. A The Last Dance 5 hétfő esténket dobta fel egy olyan időszakban, amikor erre hatalmas szükségünk volt. Elérte, hogy azok is megismerték, és elkezdték csodálni a felejthetetlen Michael Jordan és csapata, a Chicago Bulls történetét, akik 20-30 éve lemaradtak a sztoriról. Akik meg már ismerték, azok csodálatos időutazáson vettek részt.

A legendás Bulls 23-as. (Fotó: Getty Images)

Drága barátaim, át lettünk verve!

Nagyon más volt ez a 10 rész, mint amire eredetileg számítottunk. Mást ígértek, mást sejtettek velünk. Mi azt vártuk, hogy az 1997-98-as Chicago Bullsszal utazunk 10 órán át, mert van egy páncélszekrényben valahol New Yorkban 500 órányi soha nem látott filmtekercs a legendás Chicago Bulls 1997-98-as szezonjáról. Helyette a The Last Dance egy hosszú tánc lett, ami egy utolsó tangóban csúcsosodott ki. Jason Hehir, a film rendezője JJ Redick podcastjében azt mesélte, hogy ő is akkor tudta meg, hogy 10 rész lesz a sorozat, amikor azt hivatalosan bejelentették, előtte 4-6-8 résszel számolt. Tisztában van vele, hogy sokan élveztek volna mondjuk 8 olyan órát, ami csak és kizárólag ezekből a bizonyos féltve őrzött felvételekből van összevágva, de úgy döntöttek egy olyan sztorit fognak elmesélni, ami egy korszakot mutatott be 1984-től (vagyis 1963-tól) 1998-ig, kiemelve a kilencvenes éveket. 2016 óta dolgoztak a projekten. 2018 júniusától 2020 márciusáig 106 szereplővel ültek le, köztük egykori amerikai elnökökkel is, és magával

Michael Jordannel három részletben 7,5 órát beszéltek.

Hogy jól döntöttek-e? Igen, nagyon jól döntöttek.

Mert nincs annál jobb, mint amikor az ember például a feleségével nézi hétfő esténként, aki nem ismerte a sztorit, és el van ragadtatva tőle. Ugyanígy lehet beszélgetni róla olyanokkal, akik nincsenek napi szinten kapcsolatban az NBA-vel, de szegről-végről ismerik ezt az egészet, esetleg egykor maguk is gyűjtötték a kártyákat, néznek alkalmanként meccseket, de nem olvasnak utána, nem volt meg a háttér, amibe most jobban belepillanthattak. Az is vicces volt, hogy ha találkoztál egy vadidegennel a közelmúltban, aki szereti a sportokat, de nem kosárlabdaszurkoló, és elkezdte mondani, hogy van egy jó sorozat a Netflixen, Michael Jordanről szól. Zseniális. Majd óriási mosollyal az arcodon azt válaszolod, hogy “Már hallottam róla.”

Nagy öröm volt látni, hogy öt héten át a Top10-ben szerepelt a sorozat a Netflix kínálatában (többször az élen ráadásul), és hogy az ESPN-en Amerikában csodálatos nézettségi adatokat hozott. De gondoljunk bele, ha nem ilyen a minősége, ha nem ennyire megkomponált néhol már nagyon is mesterkélten, és azt kellett volna néznünk, hogyan 1-1-ezik Jud Buechler Keith Booth-tal (ugye, hogy elfelejtetted, hogy ő is a keretben volt? 😊) az edzésen, akkor nem nézik meg ennyien mind a 10 részt, akkor nem beszélnek róla ennyit, és nincs ez a fantasztikus nosztalgiahangulat, ami mindenkit elkapott.

Ahogy egykor a pályán, úgy itt is Michael Jordané kellett, hogy legyen a főszerep, előtte, és az általa vezetett csapat előtt tiszteleg a The Last Dance.

Jordan a földkerekség azon nagyon kis számú sportolójának egyike, akit a világ minden szegletén ismernek a mai napig, brand a vezetékneve.

Magánvélemény: minden sportágak GOAT-járól beszélünk.

A harmadik-negyedik rész táján vált teljesen világossá, hogy ez a film tényleg arra hivatott, hogy bemutassa ezt az őrületet azoknak, akik csak legendákat hallotta a Levegő Uráról, akik nem tudták, ki az a Horace Grant, Steve Kerr, BJ Armstrong vagy Ron Harper. Nekik az elején kellett kezdeni, hogy megértsék, mit jelentett Michael Jordan ennek a sportágnak, a világnak, a popkultúrának, az afroamerikai közösségnek, a kilencvenes éveknek, és hogy vált azzá, aki végül lett: Minden idők elsőszámú kosárlabdázójává, aki a lehető legjobbkor lett a kosárlabda és az NBA arca. Az egész pályafutása egy sikertörténet, amit a nyolcvanas-kilencvenes években bekövetkező technológiai fejlődés, az amerikai kultúra elterjedése a világban (gondoljunk csak bele, milyen politikai környezet és társadalmi hangulat volt például Európa keleti felé a nyolcvanas évek végén és kilencvenes évek elején), a kosárlabdasport népszerűségének növekedése, az NBA globális robbanása, és az internet megjelenése kísért, esetleg tetézett. Ehhez kellett David J. Stern, aki felismerte, hogy milyen lehetőségek rejlenek az NBA-ben, Michael Jordanben és az internetben. Ezek együttes hatásának, és persze saját tudásának, eredményeinek és kisugárzásának köszönhetően,

Michael Jordan lett az amerikai sport Coca-Colája. Mindenki látni akarta, vagy ami ennél is fontosabb, olyan akart lenni, mint ő.

Ez az egész Amerikában már előbb elkezdődött, a nyolcavanas évek végén voltak jelei, hogy lesz majd egy robbanás, de globális őrület végül 1992-től lett a kosárlabdából, az NBA-ből és Jordanből. Egy nagyon konkrét eseményhez köthető az egész:

A láng Barcelonában indult megállíthatatlan útjára, amikor pályára lépett a Michael Jordan vezette Dream Team.

Gheorghe Muresan, az NBA történetének egyetlen román játékosa remekül leírta nekünk, hogy az a barcelonai két hét mit jelentett az európai fiataloknak/kosarasoknak:

És ugye tudjuk, hogy 1992-ben melyik játékos és melyik csapat csillogott legfényesebben a sportág egén: A Chicago Bulls és Michael Jordan. A legyőzhetetlen bikák, akik akkor már két bajnoki címnél tartottak, majd nyertek még egyet 1993-ban, és akkor jött a sokk, Jordan visszavonult. Majd 1995-ben visszatért, gyorsan leforgatta a Space Jamet, és az 1995-96-os szezonban láthattuk, ahogyan Dennis Rodmannel kiegészülve összeáll az NBA történetének legjobb csapata (72-10 és bajnoki cím), ami zsinórban háromszor felér a csúcsra, és Jordan pályafutását egy meccsnyerő labdaszerzéssel és kosárral koronázza meg. Bocsánat a spoilerért, de aki ezt a cikket elolvassa, az vélhetően pontosan tudja, hogyan zajlott egy szinte tökéletes pályafutás tökéletes lezárása.

Michael Jordan több volt, mint kosárlabdázó. LeBron James is az, de ő már a XXI. században az, amely korszaknak ebből a szempontból már nincs meg az az intimitása, mint a csodás kilencvenes éveknek volt. Jordan pusztán a kisugárzásával és a pályán mutatott játékával érte ezt el, és úgy, hogy játékosként nem törekedett arra, hogy több legyen kosárlabdázónál – ez egyébként a Last Dance-ből is kiderül. Neki ez a sors jutott a tudása és a képessége miatt, illetve mert abban a korszakban született és élt amelyikben. Például akkor, amikor Barack Obama még „csak egy chicagói lakos” volt, és rajongott Jordanért. Amikor közel 20 évvel később az Egyesült Államok elnökeként átadta neki az Elnöki Szabadság-érdemrendet (pédául Bill Gates, Robert de Niro, Robert Redford vagy Tom Hanks társaságában), akkor tulajdonképpen a rajongójaként beszélt róla, és az amerikai elnök azt mondta, hogy van az a fogalom, hogy „valaki bárminek a Michael Jordane”, azaz a legjobb abban a dologban. A neve a kiválóság szinonimája.

A seggfej csapattárs.

De ennek az őrületnek, a népszerűségnek és a folyamatos teljesítménykényszernek ára volt. Az egyik alapvetés, hogy ő nem mehetett ki csak úgy az utcára, mint egy átlagos ember, mert azonnal megrohamozták az emberek, ezért kellett maga köré egy társaságot szerveznie, akikkel jól tudja érezni magát a hotelszobájában is, és olyan hobbikat keresett magának, amiket egyedül is űzhetett. Emellett beteges versenyszellem dolgozott benne. Soha nem fordult meg a fejében a kudarc lehetősége, mindig a győzelemre gondolt, és hogy azért mit kell tennie.

Mindig és mindent meg akart nyerni, BÁRMI ÁRON.

Ez azt jelentette, hogy maximalistának kellett lennie magával és a csapattársaival szemben is. Mindig ő diktált, és aki nem bírta a tempót, vagy az általa okozott nyomást, azok elbuktak – és ez a film egyik alapgondolata a vívódó Jordanről szóló epizódokban -,  azok nem is jutottak fel a csúcsra, nem lettek sokszoros bajnokok. Ezért nagyon nehéz volt a csapattársának lenni, és például

Will Perdue fogalmazza meg lerövidebben, és leginkább lényegre törően a filmben: „Egy seggfej volt.”

Viszont amit és ahogyan csinált, az működött, hiszen hat bajnoki címet szerzett, és könnyen lehet, hogy a csapattársai nem lettek a legjobb barátai, de követték, tisztelték, mert tudták, a világ legjobbjával játszanak együtt, ami kiváltság, de ki kell vívni a tiszteletét. Egyébként pedig ezeket a dolgokat egy szurkoló vagy néző a közvetítések során nem látja, és  nem is kell feltétlenül, hogy lássa. A szurkolóknak az a fontos, hogy a pályán milyen teljesítményt nyújt a kedvenc játékosa és csapata.

Utolsó vágás

Most bebizonyosodott, hogy Jordan a filmkészítésben is annyira törekszik a tökéletesre, mint a pályán. Mert szögezzük le, ez a film Michael Jordan filmje saját magáról, aminek az üzenete félreérthetetlen, és ez a film legeslegnagyobb kritkája. Azt mondta Jordan a sorozat előtt, hogy aki ezt megnézi, utálni fogja Michael Jordant. Ugyan már. Nem, nem fogja, rohadtul nem fogja, sőt… Látja a Fekete Jézusként tisztelt Michael Jordant, akinek finoman adagolva fény derül egy-két hibájára, néhol az emberi oldalára, amihez azonnal megkapjuk a magyarázatot, és így érthetővé válik a dolog. Tehát Michael Jordan kapott egy még nagyobb szobrot, amit nagyon alaposan fényesre dörzsöltek.

Michael Jordan a legnagyobb, és a róla szóló filmben is ennek a képnek kellett kialakulnia a nézőben.

És Jordan tényleg 6/6 volt a döntőben, és ha valaki móresre tanította (Detroit Pistons és Isiah Thomas), vagy csak azt hitte, hogy pár meccs erejéig kifárasztotta, és ezt ki is mondja (Gary Payton), vagy aki szembe szegült vele sportvezetőként (Jerry Krause), ők megkapják tőle a magukét még 22, 26 és 29 év távlatából is. Soha nem felejt.

Az a reakció, amit Gary Payton kapott, ez a pillanat mutatja be legjobban, milyen ellenfél volt Jordan. Tisztában van vele, hogy ő a legjobb, és ahogy egykor trashtalk formájában a pályán, úgy most interjú közben is tudtára adja mindenkinek, hogy ez így van/volt. Hogy szép volt-e a filmesektől ezt így beleilleszteni, az nézőpont kérdése. Én konkrétan nagyon nevettem rajta, majd belegondoltam a szituációba, és akkor már arra hajlottam, hogy ez inkább gonosz és hatásvadász volt. Ki kapja még meg a világon azt, hogy reagálhat a róla elmondottakra a saját filmjében, sőt még utolsó vágási jogot is kap a filmre? Teljes kontrollt, hogy olyan legyen a sztori, amilyennek ő szeretné.

De várjunk csak! Jordan egész pályafutása ezt sugallja nekünk: Kontroll, irányítás, győzelem.

Mindig mindent megtesz a sikerért, és mástól is ezt várja el. Nyilván a filmkészítőktől is ezt várta.

Ha az emberből a kosárlabda geek kezd el beszélni, azt róhatja még fel az alkotásnak, hogy olyan nagyon sok újdonság nincs benne, és hogy egy-két szereplő nem kapta meg benne a megérdemelt adásidőt (Toni Kukoc talán a legismertebb és legjobb példa, de Scottie Pippennek is juthatott volna több). Aki olvasta a Jordan Rulest (amiről van is szó a filmben), esetleg Roland Lazenby Jordan-könyvét, és még sok-sok cikket, annak megvolt ez a kép, ez a sztori így egyben. Sőt, bizonyos sötét foltokat nem kapirgáltak annyira azért meg, mint azt tette volna egy oknyomozó újságíró.

Akik ezt érzik, azok az apró finomságokban és a nosztalgiában találhatják meg az egésznek a szépségét. Hiszen kaptak azért jó pár olyan jeleneteket, amiket régen láthattak, vagy amit még soha, mert abban a széfben őrizték, és most űberjó minőségben digitalizált állapotban került elénk. Ebből a szempontból az én kedvenceim az 1998-as All-Star-gálán elcsípett mondatok az öltözőből Kobe Bryantről, illetve ahogyan Jordan a háttérben vagy a buszon kezet fog Reggie Millerrel, Larry Birddel, Karl Malone-nal vagy bármely más ellenfelével. Kötelező és fantasztikus 10 óra ez, ami

előhozza az emberből azt a gyermeki rajongást, amit akkor érzett, amikor ezek a meccsek voltak,

azokat az emlékeket, amiket akkor érzett, mikor véletlenül egy kosaraskártyacsomagban kifogott egy Jordan-, Rodman- vagy Pippen-kártyát. Becsüljük meg, mert nagyon nehezen elképzelhető, hogy még egyszer lesz majd olyan pillanat, hogy 22 év távlatából elővesznek ennyi csodás felvételt egy olyan csapatról, ami épp akkor, épp ott, épp úgy ér el ilyen eredményeket, ráadásul a keretében egy ilyen népszerű és nagyszerű játékossal.

Úgy kellett ez a film, mint egy falat kenyér, nagyon jól tette az ESPN, hogy a bemutatót előrehozta áprilisra, és fogadjunk, rengeteg új rajongót szerzett a sportágnak, és talán többen néznek majd bele az NBA-be a következő időszakban, ha az visszatér. Akkor teljes joggal gondolkozhatnak el azon, hogy a pályán lévő sztárok és csapatok között is ilyen kapcsolat lehet-e, így néz-e ki még ma is egy edzés, vannak-e ilyen alfahímek az öltözőben…

Persze szivar vélhetően nem lóg már senki szájából, és vélhetően pankrációzni vagy vegasi vakációra sem mehet el senki két NBA-döntő-meccs között, mint Dennis Rodman, és talán a kaszinók sem NBA-játékosokkal vannak tele a fontos meccsek idején. De vannak a sportágnak csodálatos nagyságai most is.

Michael Jordannek szüksége volt erre a filmre.

A legenda szerint Michael Jordan 2016-ban egyezett bele, hogy ez a film elkészüljön, azután, hogy LeBron James emberfelettit játszva bajnoki címre vezette a Cleveland Cavalierst 1-3-as hátrányból fordítva az alapszakaszt 73-9-es (NBA-rekord, az 1995-96-os Bulls csúcsát megdöntő) Golden State Warriors ellen. Ez nem véletlen, ezért csak halkan súgjuk meg, hogy jelenleg is játszik az a kosárlabdázó az NBA-ben, aki a minden idők legjobbja összehasonlításban egyedüliként versenyben van Michael Jordannel (8 zsinórban vívott NBA-döntő 2010-2018, összesen kilenc finálé 11 év alatt, és három bajnoki cím), és ebben a szezonban a koronavírusjárvány kirobbanása előtt úgy tűnt, 35 évesen képes lehet akár a tízediket is összehozni. Őt LeBron Jamesnek hívják, és nagy rajongója volt a The Last Dance-nek ő is.

A The Last Dance-et a Netflixen elérhető tízrészes sorozat, amely Michael Jordanről és a hatszoros bajnok Chicago Bullsról szól. De ez talán a cikkből már kiderült. Kötelező darab mindenkinek! Azoknak is, akik nosztalgiázni akarnak, és azoknak is, akik nem ismerik ezt a történetet. 

Ezt pedig még csak úgy itt hagyom a spoilerek előtt:

Nekem ilyen volt Az Utolsó Tánc.

SPOILER:

Néhány érdekesség, ami számomra teljesen új információ, vagy olyan dolog, amit nem tudtam/láttam/hallottam a film előtt:

  1. Michael Jordannek van/volt egy tetoválása a szíve felett. Teljes sokk volt számomra. Egyik másik fotóján sem láttam ezt korábban.
  2. A zokogás 1996-ból, amit annyiszor láttunk fényképen, videón, de a hangot soha nem hallottuk. Nagyon nagy hatással volt rám is.
  3. Jordan is az Air Jordan 1-es a Gardenben 1998-ban.
  4. Scott Burrellt ismertem, tudtam, hogy ott volt a 97-98-as Bullsban, de nem gondoltam volna soha, hogy Jordan számára ilyen fontos volt, hogy ennyit foglalkozzon vele.
  5. A Sniff brothers szerepe és fontossága. Nagyon hosszú évek óta szerettem volna tudni, ki az a bongyorhajú úr Jordan mellett az öltözőfolyosókon készült fényképeken és felvételeken. Ő John Michael Wozniak, és fogalmam sem volt róla, hogy ilyen fontos szerepet játszottak Jordan életében a többiekkel együtt.
  6. Nem tudtam, hogy valójában volt egy nagyon pici esély arra, hogy együtt maradjon a Bulls 1998 után.
  7. Jordan saját tequilája.

A Sport TV ezen a héten is képernyőre tűz több klasszikus meccset is. Többeket is láthatunk Michael Jordan nagy ellenfelei közül:

Cookie beállítások