„Kocsis kettőt vágott, én is dupláztam” (Luis Suárez)
2013. 10. 22. 15:54 Olvasási idő: 3 perc
Az egykori újpesti gólvágó, Szanyó Károly meghívásának eleget téve néhány nappal ezelőtt Budapesten járt a spanyolok eddigi egyetlen aranylabdás játékosa, a Milánóban élő Luis Suárez Miramontes, aki hatalmas lelkesedéssel beszélt egykori csapatairól, a Deportivóról, a Barcelonáról, illetve az Interről, amellyel két BEK-et is nyert, és egyáltalán a futballról, amitől egyszerűen nem tud elszakadni. Galícia büszkesége minden tekintetben úttörőnek bizonyult: ő a Barcelona történetének első aranylabdás játékosa, ő volt az első spanyol, aki külföldre szerződött és ő a labdarúgás történetének első olyan futballistája, aki egy naptári évben BEK-et és Európa-bajnokságot nyert. 1964-ben mindent vitt, de az aranylabdát elvitték előle. Négy évvel korábban, amikor sokak szerint Puskásnak kellett volna odaítélni a díjat, ő vitte el a pálmát. Karcsi felhívott, itt a mester! Én mentem, és ittam a szavait.
„Az aranylabdának mindig is hatalmas presztízse volt, de a visszhangja közel sem volt akkora, mint manapság, médiafelhajtásról meg aztán egyáltalán nem beszélhettünk. Mindenesetre nagy dolog volt a legjobbak között a legjobbnak lenni. Mi a helyzet most? Odaítélik valakinek a trófeát, és egy-két hónappal később már arról cikkeznek az újságok, hogy ki lehet a következő? Mindenki beszáll a vitába, táborok alakulnak ki. -Ennek kell nyernie!-mondja az egyik társaság. -Ugyan már!-így a másik tábor. A győztes hatalmas csinnadratta közepette veheti át az elismerést. Egyik fieszta a másikat követi. Korábban ez nem így volt. A France Football főszerkesztője eljött Barcelonába, egy mérkőzés előtt átadta a díjat, kezet ráztunk, és aztán mindenki ment a maga útjára. Az egész olyan, hogy is mondjam, normális, hétköznapi volt. Valamit megnyertem, megkaptam érte az elismerést, és kész. Én vagyok a spanyolok egyetlen aranylabdás játékosa, egy kicsit furcsa ez az egész. Voltak pillanatok, amikor Raúl léphetett volna a nyomdokaimba, az elmúlt időszakban benne volt a pakliban, hogy megkapja a Barcelona valamelyik spanyolja vagy a spanyol válogatottból valaki, hiszen a nemzeti csapat, csakúgy, mint a Barcelona nagyon szép eredményeket érte el az elmúlt időszakban. Az az ő nagy szerencsétlenségük, hogy ott van ez a Messi gyerek és Cristiano Ronaldo. Mindketten nagyon magas nívót képviselnek. Nem könnyű ezekkel a zsenikkel versenyezni. Én azért bízom benne, hogy előbb vagy utóbb újfent spanyol játékos bizonyul a legjobbnak az aranylabdáért vívott harcban”- nyilatkozta Luis Suárez.
Egy kupameccset emelnék ki, egy madridi mérkőzést. Az elődöntőben találkoztunk egymással, és 4-2-re nyertünk. A Real Madrid 4-5 nappal korábban zsebelte be a BEK-trófeát. Herrera a meccs előtt azt mondta: gyerekek, ezt a mérkőzést meg kell nyernünk, hiszen ezek 4 napja ünnepelnek, nem is aludtak. Meg is nyertük, pedig a szünetben már 2-0-ra vezettek. Ám a pályán sosem az történik, amit az edző előzetesen megjósol a mágnestáblán. Én edző voltam, és elmondom magának, 1000 előrejelzésből 1 sem jött be, mindig másképpen alakul, mint ahogy azt te előzetesen eltervezted, megrajzoltad. Elkezdődik a meccs, negyed óra sem telik el, és már 1-0 oda, aztán rúgnak még egyet. Puff! Hiába támadtunk, nem jött össze semmi. A szünetben 2-0-ra vezetett a Real, pedig a mágnestáblán mi már megnyertük a meccset. Herrera azonban nem hagyta, hogy beletörődjünk a vereségbe. Nagyon kemény edző volt, elszánt, minden megmozdulásában határozott. – Menjünk ki, és csak így tovább, nyomjunk, nyomjunk, meglátjátok, meg tudjuk fordítani!- így a mester. Nem nagyon tudott meggyőzni minket. Nem hittünk abban, hogy képesek vagyunk megváltoztatni az eredményt. – Ha nekik megyünk, ezek megölnek minket!- mondogattuk csendben egymásnak. Nem úgy tűnt, mintha elfáradtak volna. Mindegy, kimentünk, Kocsis vágott kettőt, én is dupláztam, és 4-2-re megnyertük a meccset. Az egyiket szabadrúgásból lőttem. Hatalmas második félidőt produkáltunk, és megérdemelten nyertük meg a „clásicót”. Pont az ellenkezője történt annak, mint amit Helenio Herrera felrajzolt a táblára. A Barcelona játékosaként az volt az egyik legjobb meccsem a Real Madrid ellen.
Néhány nap múlva ismét összecsap egymással a két nagy. Mit vár a mérkőzéstől? Ez lesz az első Neymar-Bale, illetve Ancelotti-Tata Martino összecsapás.
Ancelottival egy picit lenyugodott a Real Madrid, és Tata Martino sem az az ideges, feszült típus, amiből én arra következtetek, hogy a szokásos meccs előtti szópárbaj ezúttal elmarad, hiszen egyikük sem szeret feleslegesen beszélni, és a vitás kérdéseket is nagy ívben elkerülik. Meg kell várni, hogyan alakul a mérkőzés, minden ettől függ majd. A Barcelona valamivel jobb formában van, mint a Real Madrid. Ha Messi felépül és játszik, akkor szerintem a Barcelona meg fogja nyerni a mérkőzést. Messi az utóbbi időben gyakran megsérült, és nem szabad kockáztatni az ő esetében, meg kell várni, hogy tökéletesen rendbe jöjjön. Egy-egy „clásico” előtt sok mindenről szó esik: előfordult, hogy egy játékosról kikiáltottuk, hogy sérült, aztán kulcsfigurának, nyerőembernek bizonyult. Előre nem érdemes okoskodni. Nem egyszerű megjósolni az ilyesfajta meccsek végkimenetelét. Nagyon ritka a telitalálat.
A csütörtöki Zuhanyhíradóban, illetve a Barcelona-Real Madrid mérkőzés előtti felvezetésben Luis Suárez arról beszél, milyenek voltak a „clásicók'” az ő idejében.
