Csak így tovább, Rivaldo!
2012. 02. 17. 19:02 Olvasási idő: 3 perc
Rivaldo 1999-ben mindent vitt, és ez az esztendő jelentette az áttörést, a gátszakadást az ő pályafutása során: megkapta az Aranylabdát, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA őt választotta meg az év játékosának, a World Soccer szerint sem akadt nála jobb futballista, az Onze Mondial is mellette tette le a voksát, a spanyol hírügynökség, az EFE őt látta a spanyol bajnokság legjobb latin-amerikai játékosának. Ugyanebben az esztendőben a Barcelonával spanyol bajnok lett, Brazília tagjaként Copa Américát nyert, sőt öt góllal ő lett a torna gólkirálya. 3 évvel később szintén öt góllal és pazar alakításokkal járult hozzá a brazil válogatott világbajnoki címéhez. A FIFA szakemberei a torna második legjobb játékosának választották. Rivaldo lassan 40 esztendős lesz, de még mindig aktív: a görög, az üzbég és az újabb hazai portya után, Angolába tette át a székhelyét. A Kabuscorp vezetői is tudják, a 74-szeres brazil válogatott játékos még ebben az évben befejezi labdarúgó pályafutását.
1999-ig a meg nem értett zseni szerepét játszotta, de ebben az ő keze is benne volt. Hat évig játszott Spanyolországban, de ennyi idő sem volt elegendő számára, hogy megtanuljon spanyolul. Így nem csoda, hogy Rivaldo és a világ elbeszéltek egymás mellett. Gyerekkorában keményen megküzdött a szegénységgel, ráadásul korán elvesztette édesapját, akit egy autóbusz gázolt halálra. A tragikus esemény másnapján megfogadta, futballista lesz. Az lett, nem is akármilyen, ám a sikerhez hosszú út vezetett. Már kissrác korában dolgozni kezdett, és minden lehetőséget megragadott, hogy pénzhez és élelemhez jusson. Előfordult, hogy védett madarak fészkében kajtatott, hogy aztán a tojásokat pénzzé tegye, és a pénzt élelemre váltsa. Ő, aki minden garasért megharcolt, sokszor kényszerült arra, hogy magyarázkodjon egy-egy milliókat megmozgató kontraktus után. Az ára most is az egeket súrolja: az angolai klub 5 millió dollárt adott érte, így ő az afrikai labdarúgás történetének egyik legdrágább igazolása. David Espinar „Győzelem a sors felett” címmel könyvet írt Rivaldóról. Nem lehetett egy egyszerű vállalkozás, hiszen köztudott, hogy a futballista nem túl közlékeny, így „eladni” sem könnyű, a nevével sosem volt egyszerű „kimenni” a piacra. Majdnem csődbe vitt egy tejgyárat azzal, hogy ő reklámozta a cég kakaóját. A forgalom drasztikusan visszaesett, a reklámot le kellett tiltani. Nem csupán a fogyasztókkal, az edzőkkel is nehezen értett szót. A holland Louis van Gaal sosem volt a szíve csücske. Legalábbis ez derül ki az említett könyvből. Íme a bizonyíték!
„Az alapvető probléma az volt, hogy a játékos (én) a középpályán szeretett volna játszani, és aki dirigált (ő), azt kérte, hogy húzódjak ki a pálya bal oldalára. Ekkor szakadt meg valami közöttünk, és ezt követően is sokszor összekülönböztünk egymással. Mindig oda lyukadtunk ki, üljünk le, beszéljük meg, és ahányszor csak leültünk, mindig arra a megállapításra jutottunk, hogy egy világ választ el minket egymástól. Egy játékosnak azonban mindig engedelmeskedni kell, így hát a párharcból ő került ki győztesen, én pedig kimentem a pálya bal oldalára.
Minden kétséget kizáróan a kettőnk közötti feszültség kihatott a klubbal való kapcsolatomra is. Egy adott pillanatban azt merészeltem mondani, inkább leszek kispados, mint kisdobos egy olyan pozícióban, ahol nem tudom önmagam adni. A Barcelona vezetői felháborodtak. Van Gaal utolsó évében, az Atlético Madrid elleni bajnoki mérkőzés után, amelyen le is cserélt, felhívtam az egyik barátomat, és elmondtam neki, mit érzek. Kiöntöttem a lelkem, mondván, arra készülök, hogy másnap, az öltözőben, kipakolok. Ez a bizonyos barát úgy volt vele, hogy a magaméból ne engedjek, ha én ezt így látom jónak. Nem felejtette el megjegyezni, fogjam rövidre a mondókámat, és ne generáljak felesleges vitákat. Két ok miatt döntöttem így: egyrészt azért, mert rossz néven vettem, hogy lecserélt, másrészt pedig azzal, hogy lecserélt, egy jó nagyot belém rúgott a nézők előtt, akik addig fütyültek, amíg csak láttak. A bal szélen játszottam, és a feladatom arra korlátozódott, hogy hátrafelé passzolgassak. Persze, néha azért megindultam a kapu felé, és ekkor mit látok: ez a jóember felállva tapsol, és gúnyosan ordítja, csak így tovább, Rivaldo! A szünetben kiosztott rendesen, én pedig azt gondoltam ezzel lezárta a történteket. Ehhez képest a második félidő első perceiben lehívott a pályáról. Abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, ugyanis nem vagyok hajlandó elviselni ezt a megaláztatást. Úgy gondoltam, hogy immáron 28 évesen nem olyan nagy bátorság kiállni és elmondani, hogy szeretném, ha a labdarúgás az én szórakozásomat is szolgálná.
Végül, a számos konfliktus, vita, kellemetlenség után kettőnk kapcsolata úgy ért véget, hogy Van Gaal lemondott. A búcsú pillanataiban sem feledkezett meg rólam, igaz, a nevemet nem ejtette ki. Azt mondta, hogy egy olyan játékosban bízott, akiben végül csalódnia kellett. Erre a nyilatkozatra kellett később reagálnom, de én diplomatikusan azt mondtam, hogy bizonyára nem én vagyok az, akiről beszélt. Legbelül persze éreztem, sőt biztos voltam benne, hogy Van Gaal rám célzott.”
