A helyszín London: Piszkalábú Oszkár és az ajándéksapka
2012. 08. 08. 15:15 Olvasási idő: 3 perc
Negyedik napja nézem az atlétikai versenyeket, eközben nőtt a szememben Bolt, láttam csadorban csoszogó csajt, de a Pengefutót még mindig nem értem.
Usain Boltot Peking óta szeretem nagyon, mert a 200 méteres világcsúcs közvetítése mindenképpen ott van a legemlékezetesebb háromban. Azt viszont sose csíptem, ahogy a mellét csapkodva, kifelé nézve, kihaénnem stílusban futott az utolsó métereken. Ebből a szempontból Michael Johnson atlantai világcsúcsa az etalon, szerintem sokan emlékeznek arra az ismétlésre, amelyik szemből mutatta őt az egyenesben, ahogyan az utolsó méterig megfeszülve, merev tekintettel futott, majd oldalra sandított a táblára, és a WR feliratra került extázisba. Hozzá képest Bolt sokszor volt magamutogató, mostanra viszont előkerült a barátságos arca is. Az egyik legaranyosabb pillanat az volt, amikor a 200-as előfutam előtt összehaverkodott a hozzá kirendelt önkéntessel. Ilyenkor az a menet, hogy a futók kijönnek melegítőben, kiegészítőkkel, elkezdenek mozogni, majd az összes cuccukat beleteszik egy kosárba, amit a pályájukra letesz egy önkéntes, többnyire fiatal srác vagy lány. A gyerek, aki Boltot kapta, teljesen be volt tojva, hogy egy ekkora sztár ott rakja bele a kezében tartott kosárba a holmiját, ránézni sem mert. Ez feltűnt Boltnak is, aki elkezdett haverkodni vele, először csak igyekezett elcsípni a tekintetét, majd vágott egy-két grimaszt, hogy a kis Sancho Panzája egy cseppet feloldódjon. A srác még jobban berezzent, fogalma sem volt, mit reagáljon, erre Bolt ökölbe szorított a kezét, és odanyújtotta elé, a srác nagy nehezen kapcsolt, nekiütötte a sajátját, végre lejattoltak. Bolt még lehajolt a kosárhoz, kivette a sapkáját, és odaadta neki, mire a srác végre elvigyorodott, onnantól kezdve le sem lehetett volna törölni az arcáról a boldogságot. És a jamaicai plusz egy barát támogatásával kényelmesen bekocogott a döntőbe.
Aztán azon is meglepődtem, hogy a 100-as győzelme után olyan angyali türelemmel járta végig a vegyes zóna riportereit, ami talán nem is lenne elvárható tőle. Ilyenkor a rekortánról először felterelik a versenyzőket egy lépcsőn, ahol aztán végigkígyóznak egy 5 emeletes pódiumon, minden szinten kb. 10 rádiós vagy tévés riporter áll, interjúra várva. Le merem fogadni, hogy az ötödik már nem tud nagyon mást vagy újat kérdezni, de ő odalép a BBC után mindenkihez, még az utolsó sorban álló türkmén tévéshez is, és szerencsére kollégám, Szabó Szilárdhoz sem maradt ki a sorból, vagyis a Magyar Rádió ugyanannyit kapott belőle, mint bármely más ország médiuma. Hogy ide is beszúrjak egy ellenpéldát, volt olyan, hogy Zlatan Ibrahimovic egy meccs után odaért a magyar újságírókhoz, ők megállították egy kérdéssel, mire Zlatan visszakérdezett, honnan jöttek, és mikor mondták, hogy magyarok, lesajnálóan elmosolyodott, és szó nélkül elsétált. De nem jobb Michael Phelps sem, akit én is próbáltam megszólaltatni az egyik döntője után, ő rám se nézett (mondjuk senki másra sem), ugyanakkor még csak nem is sietett, lassan ment, maga elé nézett, és levegőnek nézett minket. Na, és akkor ehhez képest milyen figura Bolt, hogy megállt mindenkinek. lyenkor amúgy nehéz a feladat, kíváncsi vagyok, ha önök közül bárki kapna egy esélyt, hogy feltegyen két kérdést neki, mi lenne az? Valami szakmai, amit mindenki megkérdezi tőle, vagy valami személyes, de akkor nem beszél a versenyről, vagy valami hazai, elvégre minket az érdekel, tudja-e, hol van Magyarország, a többit úgyis elhangzott már máskor. Ez a mai házi feladat 🙂
Itt volt az olimpián, de nem jutott döntőbe Oscar Pistorius, a műlábakkal versenyző dél-afrikai négyszázas, akit Pekingben nem engedtek indulni az épek között, most viszont sikerrel vívta meg a harcát az indulási jogért. Nagyon kíváncsi voltam rá, a Peengefutóra (Blade runner), akinek olyan mesebeli a története, hogy adtam is neki egy magyar mese-nevet, így lett Piszkalábú Oszkár. Ahogy fut, egyáltalán nem látszik rajta, hogy a lábszára és a lábfeje nem a sajátja, térdtől fölfelé itt a helye. Csakhogy –bármennyire is nagy dolog, hogy elsőként indul majd ugyanazon a olimpián és paralimpián- szerintem ez nem jó irány. Nem véletlen, hogy már-már követhetetlenül sok kategóriába sorolják be a parasportolókat, hogy a lehető leginkább kiegyenlítsék az esélyeket. A hangsúly a közel azonos képességeken van. Ez az elv teljesen felborul Pistorius-nál. Szerintem nem az a kérdés, hogy a karbonszálas pengelábak adnak-e neki jogosulatlan előnyt, vagy még hátráltatják is ahhoz képest, mintha izomerővel haladna. Hanem az, hogy más. És ez a pont, az élet más területeivel ellentétben, ahol a másságot én nem tolerálnám, mert a nem ugyanolyan feltételek mindig vitára adnak majd okot, akármilyen nemes eszme is húzódik mögöttük. Ezzel együtt egy végtelenül szimpatikus sportemberről van szó, aki azzal, hogy itt van, máris sporttörténelmet ír. És ezt akkor is nagy dolognak tartom, ha nem értek vele egyet. Inkább láttam volna Deák Nagy Marcit a helyén az elődöntőben.
A másik olimpia-történeti és emberjogi vívmány viszont hatalmas, ugyanis hosszas huzavona után, a NOB közbenjárásával elérték, hogy most először nőket is indítson a játékokon Szaúd-Arábia. A többes szám épphogy helytálló, hiszen ketten vannak, az egyiket a judo-teremben már láttam, és most a másikat is, ő egy 800-as futó, Sarah Attar, aki fejkendőben teljesítette a távot, és bár 45! másodperccel futott lassabbat a legjobb időnél, az egyik legnagyobb tapsot zsebelhette be. Ezzel ő lett a középtávfutás Eric Moussambanija, de a nemek egyenlőségéért vívott harc Gyurta Danija is egyben.
