Fogadás jobbról, őrültnek tisztelegj!
2011. 08. 13. 13:14 Olvasási idő: 2 perc
Természetesen ebben az évben is több olyan játékos (Gilmore, Mullin és Sabonis) került a Hírességek Csarnokába, aki megérdemelne egy bejegyzést. Természetesen nem róluk, hanem Dennis Rodmanről írok.
Van, akit a tenyerén hordoz az élet, noha a kisujját sem mozdítja azért, hogy kiérdemelje ezt a kitüntetett figyelmet. Dennis Rodman az elmúlt évtizedben padlógázzal száguldott a hullaház felé, de amikor már azt hitte, hogy odaért, mindig kiderült, hogy csak egy délibáb, vagy esetében inkább hallucináció.
Ezzel olyannyira tisztában van ő is, hogy utolsó önéletrajzi könyvének is az „I Should Be Dead by Now” címet adta.
Azaz mostanra halottnak kellene lennie, mégis életben van, így személyesen köszönhette meg, hogy bekerült a halhatatlanok közé.
Dennis Rodman nem lenne Dennis Rodman, ha nem így vonul be.
Érdemes elidőzni ezen a könnyűipari remekművön, amelyet szentségtörés lenne egyszerűen csak zakónak nevezni. A hátán élete két legfontosabb csapatának a neve. Az ujjakon a két mezszám, amellyel egybeforrt a neve. És egy fejhajtás a néhai Chuck Daly előtt a hajtókán.
Phil Jackson őszinte mosolya, amellyel a színpadra érkező Rodmant fogadja, ugyancsak megér egy misét. Az arcára kiülő valóban atyai szeretet, amikor a fenegyerek, talán életében először, nem találja a szavakat, szívmelengető. Ilyenkor látszik igazán, hogy mely képességei tették Jacksont a legeredményesebb edzővé.
Ami ezt követően történik, nehezen értelmezhető és értékelhető. Dennis Rodman hivatásos őrült, a sportvilág Marilyn Mansonja. Sosem tudhatod, hogy amit látsz, az valóság vagy színjáték. Az első percek zavara nekem megjátszottnak tűnik, mint Rod Tidwell “sérülése” a Jerry Maguire végén.
De belefér. Neki pláne.
Dennis Rodman talán minden idők legjobb lepattanózója. A statisztikákat végigböngészve csak Jerry Lucas említhető vele egy lapon, aki a hatvanas évek elején rutinjelleggel hozta a húszas átlagot a Cincinnati Royals színeiben.
Ha mindenképpen rangsorolnunk kellene őket, mindenképpen Rodman mellett szólna, hogy a csapatok jobb dobószázaléka miatt valamivel kevesebb lehetősége volt az elkószált Spalding begyűjtésére, ráadásul egy hüvelykkel alacsonyabb is volt Lucasnál egy olyan NBA-ben, amely királysága alatt tele volt kiváló hétlábas centerekkel.
Ja, és közben nyert öt bajnokságot is, míg Lucas “csak” egyet.
Amíg a Spurs katonás rendszerébe nem volt képes beilleszkedni, addig Chicagóban otthonra talált és magától értetődő természetességgel hajtott fejet Jackson, Jordan és Pippen akarata előtt, akik elég intelligensek voltak ahhoz, hogy elfogadják olyannak, amilyen.
Lehet, hogy a mindennapokat nem neki találták ki, de a pályán elemében érezte magát. Ahogy képes volt másodpercek alatt beférkőzni az ellenfél fejébe, annak láttán még a nagy dumás hírében álló Jordan vagy éppen Pippen is csak elismerően csettinthet.
Nézzétek csak meg, hogy az 1996-os döntőben hogyan olvasztja le másodpercek alatt a Sonics centerét, Frank Brickowskit! A meglehetősen egyenlőtlen párbaj nem ért ám véget, van folytatás is, már Seattle-ből.
Úgy tervezte, hogy utolsó NBA-mérkőzésén a pálya közepén meztelenre vetkőzik és úgy hagyja el a parkettát. Ez (szerencsére) elmaradt.
Ahogy egy szakíró fogalmazott a ceremónia után, Rodman nem is beszédet mondott, hanem levetkőztette a lelkét.
Azaz a végén mégis meztelen lett.
