Hello Kobe, it's me • SportTV

Hello Kobe, it’s me

Abramov Gábor avatar Abramov Gábor 2016. 04. 13. 06:46    
Olvasási idő: 3 perc

Vannak emberek, akiket csak szeretni vagy gyűlölni lehet. Mint Justin Bieber (szeretem) vagy Péterfy Bori (izé). Sokan az utolsó meccsére készülő Kobe Bryantet is ebbe a kategóriába sorolják, de a mi kapcsolatunk más utat járt be.

SEMLEGESSÉG

1996 nyarán pont leszartam, mi történik Los Angelesben. Színötös érettségimmel a hónaljam alatt életemben először menthetetlenül szerelmes voltam. Penny Hardawaynek hívták a választottamat, és körülötte forgott a világ. Az, hogy a Californiában egy gimnazista gyerek draftjogáért beáldozták a csetnik Vlade Divacot, kétségbeesett lépésnek tűnt 19 éves fejemben.

Néhány nappal később robbant a bomba. Shaquille O’Neal beintett a Magicnek, és átköltözött Los Angelesbe. Én ott álltam letolt gatyával, egyik kezemben a pöcsömmel, a másikban Penny fotójával, miközben halott virágok illatát nyögték a fák és megrázkódott a táj. Valami véget ért. Valami fájt.

Gyűlöltem O’Nealt, és akkor még el sem tudtam képzelni, hogy a távozásának köze lehet kedvenc játékosom egyre kezelhetetlenebb egójának. Bryant meg egyszerűen nem érdekelt. Előszőr akkor lépett át az ingerküszöbömön, amikor a rájátszásban bő öt perc alatt négy homályt dobott. Egyet a rendes játékidő végén, hármat a hosszabbítás utolsó percében. Egy normális ember a második homály után cserét kért volna. De Kobe beleállt a következőbe, és a következőbe is. Újoncként. Ott és akkor éreztem, hogy ezt a gyereket másképp drótozták.

UTÁLAT

A következő nagyjából tizenöt évben változó intenzitással utáltam.

Utáltam, mert egy őszinte pillanata nem volt a pályán. A mozdulatai lopottak volt, a gesztusai mesterkéltek.

Utáltam, mert nemcsak az ellenfeleit félemlítette meg, hanem a csapattársait is.

Utáltam, mert a pályafutása végéhez közeledve sem volt hajlandó anyagi áldozatot hozni a csapatáért.

Utáltam, mert minden mozdulatában az elpazarolt tehetséget láttam.

Az utolsó mondatot talán illene megmagyaráznom. Hogy pazarolhatja el valaki a tehetségét öt bajnoki címmel a háta mögött?

Ettől még szerintetek nem furcsa, hogy az elmúlt húsz év Top 3 játékosa mindössze egyszer volt MVP? Még Duncannek is összejött kettő, pedig őt Popovich lassan tíz éve takaréklángon égeti.

Kobe majdnem mindennél jobban szeret nyerni. Azért csak majdnem, mert a legjobban úgy szeret nyerni, ha közben végig ő a legszebb, legjobb, legügyesebb. Az én szememben az igazán nagy játékosok jobbá teszik csapattársaikat. Bryant ritkán tett jobbá valakit, és csaknem lehetetlen volt mellette fejlődni, hiszen ahhoz hibázni kell, az pedig mellette nem volt opció.

Amikor Kobe úgy játszotta a játékot, ahogy kell, a háromkirályok útra keltek, hogy aztán a következő pofátlanul elönzőzött meccs után visszaforduljanak, és a mirhát, meg a tömjént kidobják a kukába.

És én ezért utáltam…

TISZTELET

Engem is meglepett, de öregségünkre megtanultam tisztelni.

Megértettem, miért ment neki újra és újra O’Nealnek, aki évről-évre egyre nagyobb seggel alibizte végig az alapszakaszt, miközben Kobe annyit dolgozott a játékán, mint előtte talán senki.

Rájöttem, mekkora erény az ebben az érában, amikor a legtöbb közszereplő retteg a rossz sajtótól, ha valaki magasról tesz arra, hogy ki mit gondol róla.

Kifejezetten szerettem, hogy az utolsó egy-két évben kicsit jobban megismerhettem. Ha Kobe valaha valamit megbánt, akkor az talán az, hogy nem nyitott korábban az újságírók, a rajongók felé.

Az én esetemben az sem mellékes, hogy beleszerettem a cipőibe, amelyek az elmúlt öt évben a legszebbek a piacon.

Éjjel elköszönünk tőle. Ha abból indulok ki, hogy Torontóban végigbőgtem a bemutatását, ma különösen figyelnem kell a folyadékbevitelre, nehogy kiszáradjak.

Kobe jött, látott és győzött. Paul Anka nem tudta, amikor megírta, de a „My Way” Kobe Bryantről szól. Próbáltam keresni hozzá egy rendes magyar fordítást, de nem találtam, úgyhogy megkértem a Google Fordítót, hogy segítsen.

És most, közel a vég;
És így szembe a függöny.
Barátom, mondom még tiszta,
Majd állami ügyemet, ebből vagyok bizonyos.

Éltem egy életet, ami tele.
Utaztam minden autópálya;
És még sokkal több, mint ez,
Megcsináltam az én utam.

Sajnálatát fejezi ki amiatt, már volt egy pár;
De aztán megint, túl kevés is beszélve.
Azt tettem, amit tennem kellett
És látta, hogy a kivétel nélkül.

Úgy terveztem, minden feltérképezett során;
Minden óvatos lépés az ösvény,
És még sokkal több, mint ez,
Megcsináltam az én utam.

Igen, voltak idők, biztos vagyok benne, tudta
Mikor leharapta több mint tudtam rágni.
De az egészet, ha nem volt kétséges,
Ettem fel, majd köpje ki.
Néztem az egészet, és azt magasan állt;
És nem az én utam.

Amit szerettem, én nevettem és sírtam.
Elegem van a kitöltés; részem a vesztes.
És most, a könnyek alábbhagy,
Úgy vélem, hogy az összes olyan mulatságos.

Ha belegondolok, én mindent megtettem, hogy;
És hadd mondjam – nem egy félénk módon,
„Ó, nem, ó, nem nem én,
Megcsináltam az utam „.

Mert mit használ az embernek, mi kapott?
Ha saját maga nem, akkor ő semmi.
Ha azt mondjuk, amit ő igazán érzi;
És nem a szavak, mint aki letérdel.
A feljegyzések azt mutatják, vettem az ütéseket –
És nem az én utam!

Igen, ez volt az én utam.