Nem lett Bratwurst City a Bradford Cityből

Moncz Attila avatar Moncz Attila 2018. 03. 16. 07:33    
Olvasási idő: 4 perc

Az ember netezés közben számára okvetlenül érdekesnek tűnő, nem feltétlenül a Messi-Ronaldo-Barcelona-Real Madrid tengelyen működő történetbe képes belefutni. Mint például az első angliai német futballklub-tulajdonosok sztorija. Nem ígérem, hogy rendszeresen kirukkolok majd ilyennel, de törekszem rá, hátha összejön. Most mindenesetre nézzük, hogy az angol harmadosztály közepén álló Bradfordot hogyan vette be egy futballbolond és egy pénzügyi befektető.

„Ötvenévesen már klubtulajdonos leszek.”
Edin Rahic a 40. születésnapján provokatív jelleggel tett egy ilyen kijelentést, amit saját bevallása szerint a barátai kiröhögtek. Elvégre a Bosch főosztályvezetője volt, nem kínai, arab vagy orosz milliárdos, abból pedig, hogy futballbolond, még nem következik egyenesen, hogy klubja is lesz. Főleg nem jegyzett. Rendben, Németországban profi játékos volt, a Stuttgarter Kickersben még Fredi Bobiccsal is együtt futballozott, de aztán két Achilles-szakadás végleg leparancsolta a pályáról. Elhelyezkedett a piacgazdaságban, nagy tempóban hajtott, úgy, hogy 2000-re összejött annyi túlórája, hogy fél évre elmehetett játékos-megfigyelőnek Ralf Rangnick alá a VfB Stuttgarthoz. Később pedig bekerült a Kickers elnökségébe, segített megmenteni a klubot a csődtől, viszont mivel elnökség volt, mindig kompromisszumos döntésekre volt szükség, azt meg annyira nem szerette.

Fotó: GETTYIMAGES

Fotó: GETTYIMAGES

Emiatt aztán német klub megvétele szóba sem jöhetett, hiszen ott az 50 százalék+1 szabály miatt mindig kisebbségben lett volna az egyesületi vezetőkkel szemben. Jöhettek a külföldi kalandok, de 2010-ben nem jött össze az üzlet a Grasshoppersnél, két évvel később pedig a Rangerst csapták le a kezéről, így aztán maradt Anglia. Pragmatikus német gondolkozással és egy üzlettárssal. Stefan Rupp (képünkön) volt a nagyobb pénzember a buliban, de azért neki sem volt idegen a sport. Ő speciel jégkorongozott, majd fejest ugrott az üzleti életbe. Az első nagy vállalkozása egy helikopterszékeket gyártó cég volt, majd pedig egy befektetési társaságot működtetett egész jó színvonalon.
Rahic felpakolta az összes angol csapatot egy térképre, a családjával és Rupp-pal együtt létrehozott egy kritériumrendszert (csak olyan város jöhetett szóba, ahol egyetlen profi csapat volt; alvó óriás legyen a kiszemelt klub, amelynek volt szép időszaka, de most nincs fent, viszont már kifelé jön a gödörből; legyen repülőtere a településnek; a klubnak ne legyen adóssága), majd elemeztek, mint az őrült. Négy-öt csapat maradt fenn a rostán, ebből az egyik a Bradford City. Jöhetett a háztűznéző (két meccs formájában), a szerelembe esés (stadion a város közepén, jó hangulat), majd a majdnem-szakítás.

Fotó: GETTYIMAGES

Fotó: GETTYIMAGES

Merthogy a klubot kinézte magának egy másik konzorcium is, amelynek Flavio Briatore (képünkön balra) és Bernie Ecclestone (képünkön jobbra) is tagja volt. Két Formula-1-es mogul, remek anyagi lehetőségekkel. Egy évig zajlottak a tárgyalások Rahicék és a Bradford tulajdonosai között, a vevőjelöltek mindenbe képesek voltak belekötni, ráadásul hajtotta őket az idő is, hiszen Rahicnak fogyott a pénze, mert amit lehetett belőle, ügyvédekre és tanácsadókra költötte. Végül 2016-ban deal lett, 10 millió euróért. Az döntött a javukra, hogy ők tényleg futballt és előrelépést akartak itt, míg Briatoréék inkább spekulációs (továbbértékesítési) céllal akartak jönni.
„Bármilyen szurkolóval beszélek, mindegyiknek az az álma, hogy futballcsapatot vegyen magának – én pedig megtettem. Mindig is érdekelt, mi zajlik egy klubnál a háttérben, szerettem volna látni, hogy a pályán történtek mellett mi a fontos egy csapat esetében. Ki miért vagy miért nem kerül be a kezdőcsapatba, miért vesznek meg játékosokat” – mondta Rahic a szándékairól. Rupp-pal ketten az első német futballklub-tulajdonosok lettek Angliában.

Fotó: GETTYIMAGES

Fotó: GETTYIMAGES

Az angol-német viszony ismeretében azon egyáltalán nem kell csodálkozni, hogy a helyiek elkezdtek aggódni a csapatért. A legszélsőségesebb elmélet szerint csak idő kérdése volt, mikor lesz a Bradford Cityből Bratwurst City. Meg hogy a németek mikor szállják meg a klubot. Ezek a hangok különösen azt követően lettek hangosak, hogy az új tulajdonosi kör első évében nem jutott fel a gárda, a lelátón pedig megjelent a magasabb osztályokban menedzseri tapasztalatokkal bíró Uwe Rösler. De nem lett semmi az ilyetén megszállásból, Stuart McCall (képünkön), a klublegenda lett az edző (majd az ő idén februári kirúgása után Simon Grayson, aki szintén játszott a csapatban), a Bradford pedig megtartotta az identitását.
Ebben közrejátszott az is, hogy Rahic mindenkivel hajlandó volt leülni, aki megkereste – a kocsmák törzsvendégeitől a komolyabb üzletemberekig mindenkivel. Ült, beszélt, elhitette, hogy itt sohasem lesz operettpublikum, meg egekbe szökő jegyárak (sőt, szinte mindennapos, hogy a tulaj a feleségével együtt osztogat jegyeket!), nem lesz gyorsan meggazdagodó tulajdonos, hanem klassz kis régimódi angol futballkultúra. Minden hatott, az eladott bérletek száma az első idényben 16-ról 19 ezerre nőtt, a mezekből pedig hatezerrel fogyott több egy év alatt. „Nem gyorsan akarunk pénzt keresni, nem akarjuk három év múlva eladni a klubot. Mi a Premier League-be akarunk jutni. Amikor kimondtuk, tíz éven belül a Premier League-ben akarunk lenni, úgy néztek ránk, mint a földönkívüliekre. És higgyék el, addig biztosan itt maradunk, amíg a Bradford nem jut fel az élvonalba” – emlékezett vissza erre a korszakra Rahic. Arrafelé már annyira hisznek neki, hogy a német kolbászt és a német sört csak beengedték a stadionba…

Fotó: GETTYIMAGES

Fotó: GETTYIMAGES


A tervek persze szépek. Az például Rahicék egyik slágere, hogy leírt, hosszú távú tervük egyedül nekik van az első három ligában szereplő csapatok tulajdonosai közül. Ebben benne van a 2026-os Premier League-be kerülés (ne tagadjuk, az óriási szintlépés lenne minden szempontból, hiszen csak a jogdíjakból befolyó összeg 250 millió eurónak megfelelő font lenne, amire bátran lehet alapozni), a jegyárak alacsonyan tartása (az ígéret szerint az élvonalban 1, azaz egy font lehet a legolcsóbb tarifa), az állóhelyek visszahozása és egy scoutrendszer felállítása. Utóbbi előfeltétele a másodosztályba (The Championship) kerülés. Ha ez összejön, egész Európára kiterjedő játékosmegfigyelő-hálózatot alakítanak ki Bradfordban. Addig meg várják ide a scoutokat, meccsenként átlagosan 20-at. Ők meg vizslatják, hogyan tudnak a fiatalok 20 ezer néző előtt szép futballt játszani. Mert az is cél, hogy szép foci legyen, lehetőleg fiatalokkal, akik elfogadják a nem túl nagy fizetéseket. „Játékosként hiányzott belőlem a mindent elsöprő akarat. Most ezt próbálom a Bradford fiataljaiba táplálni. Igen, néha a legrosszabbat is meg kell érezniük és extra munkát kell végezniük, különben sohasem lesz belőlük profi” – mondta a küldetéséről Rahic. Persze, a fiatalok megnyeréséért tesz is. Még Németországban is toborzókat tartanak (egy Echterdingenben tartott összejövetelre 300 gyerek ment el!), Bradfordba pedig külön edzőt szerződtetett, aki a 18-20 évesek közül kiválasztott legjobb 10 futballistának még egyéni képzéseket tart.
Aligha véletlen, hogy Németországban „Szívügy” címmel megy a Rahicról és Ruppról forgatott dokumentumfilm.

Fotó: GETTYIMAGES

Fotó: GETTYIMAGES

HÁROM ÉVTIZED A LÁNGOK ÁRNYÉKÁBAN

A német tulajdonosok a klub hagyományaihoz híven szívesen alkalmaznak egykori profikat. Az egyik közülük Greg Abbott, aki a játékos-megfigyelői hálózat vezetője. Abbott 281 mérkőzésen lépett pályára a Bradfordban, a mostani munkája pedig egyfajta felejtés is. A középpályás ugyanis a pályán volt 1985. május 11-én, amikor a klub történetének legnagyobb katasztrófája történt. A Bradford a Lincoln Cityvel találkozott a Valley Parade-ban, és a meccs előtt megkapta a harmadosztályú bajnoknak járó trófeát. Majd jött a mérkőzés, aminek a 40. percében John Helm televíziós kommentátor észrevette a tüzet. Amit a feljegyzések szerint egy, a fiát Ausztráliából Nagy-Britanniába meglátogatni érkező úr eldobott cigarettája okozott. Helyi idő szerint délután négy volt, a helyszínre négy perc alatt kiérkező tűzoltók másnap reggel négyre birkóztak meg a lángokkal. A tűzeset 56 halálos áldozatot követelt, több mint 250-en pedig megsérültek. „Még mindig a fejemben vannak az akkori képek. Ennyi idő elteltével megpróbálunk mindazon jó dolgokra gondolni, amelyek azóta történtek velünk. Ez a legjobb módja, hogy megőrizzük az áldozatok emlékét” – mondta Abbott.