Dortmundi vízen járók

Moncz Attila 2018. 11. 04. 13:41    
Olvasási idő: 4 perc

Ha nem is vágyott, de úgy tetszik, amolyan kötelező program Dortmundban, hogy néhány évvel egy-egy megvívott Bajnokok Ligája-döntő után a vezetőknek tükörbe kell nézniük, és szembesülniük azzal, hogy valamit elrontottak. De nagyon. Hét-nyolc évvel az 1997-es, Juventus elleni világra szóló siker után Gerd Niebaum elnököt és Michael Meier menedzsert el is sodorta az ár, igaz, ott nem is volt más út. Még egy évtized sem kellett ahhoz, hogy Európa egyik legjobban prosperáló futballvállalkozását rossz döntésekkel (kis túlzással csak engem nem vettek meg azok közül, akiket nem kellett volna), borzalmas üzleti tervekkel (a BL-indulással járó bevétel mindig szerves részét képezte a költségvetési terveknek, csak hát a BVB-nak nem volt bérlete az európai elitbe) a csőd közelébe kormányozzák. Ők „balra el”, a nehézségek enyhítésére többek között egy kétmillió eurós Bayern-kölcsön, illetve Hans-Joachim Watzke ügyvezető „jobbról be”, és néhány év alatt rend lett. Kellett ehhez néhány edzőválasztói melléfogás (Jürgen Röber, Thomas Doll), aztán pedig egy bődületes mázli is, hiszen senki sem gondolta, hogy a 2008 nyarán érkező Jürgen Kloppból kultikus figura és nemzeti hős lesz az itt eltöltött hét esztendő alatt. Persze, két bajnoki címmel, egy BL-döntővel és látványos futballal legyen is az.

Ugyanakkor valahol ő is hibás abban, hogy Watzkénak 2018 tavaszán szintén bele kellett néznie a tükörbe, csak most már a saját sarával volt kénytelen szembesülni. Részben azért, mert három év alatt sem tudta megtalálni Klopp igazi utódát (nem, az arrafelé nem kedvelt Thomas Tuchelből sem lett az, Peter Boszt és Peter Stögert pedig hagyjuk is), részben pedig azért, mert ahogyan ő fogalmazott, „az előző tíz év fejlődése meghaladott bennünket”. Önmagában szép, ha egy felelős vezető felismeri az általa elkövetett hibákat, hát még, ha a hiúságát félredobva tesz is ellene, sőt, hajlandó másfél évtizeden belül másodszor is újradefiniálni az általa irányított szervezetet!

Nem ragaszkodott mániákusan a hatalmához, inkább a BVB érdekeit nézve négytagúra bővítette a vezetői grémiumot, ahová rajta és a menedzser Michael Zorcon kívül a neki kreált új pozícióban, sportmenedzserként Sebastian Kehl, valamint a tanácsadó Matthias Sammer is bekerült. Különösen az utóbbi visszahívása volt embert és jellemet próbáló, hiszen a közös sikerek (játékosként BL-győzelem, edzőként bajnoki cím) dacára Sammer és a dortmundi vezérkar közelmúltbeli viszonya már minden volt, csak békés és boldog nem. De így az üzleti világból érkező, a Dortmundhoz ezer szállal kötődő nagyfőnök mellett három klublegendáé lett a vezető szerep.

Másrészt Watzkénak és Zorcnak be kellett látnia, a Dortmund már nem az a célpont, mint amelyik az ezredforduló tájékán volt. A piacon az angol élvonallal és az országonkénti egy-két pénzeszsákkal nem lehet lépést tartani. Még akkor sem, ha Ousmane Dembele és Pierre-Emerick Aubameyang eladásának köszönhetően 180 millió euró a kasszában lapul. „Vannak bizonyos lehetőségeink, de nem végtelenek. Értelmesen akarunk befektetni. Ha valaki azt gondolja, visszahozzuk Robert Lewandowskit, ki kell ábrándítanunk. A lelépési díjaknál nincsenek dogmák, annak viszont elejét kell vennünk, hogy csak ugródeszkának használják a BVB-t. Ha valaki nem ismeri fel, hogy klubunk különleges, őt ideális esetben nem hozzuk ide” – jelentette ki Watzke. Zorc pedig hozzátette: „A fiatal játékosok számára jó perspektívát nyújtunk. Angliában vagy a kontinens élcsapatainál általában úgy van, hogy a fiatalokkal szemben a bevált neveket részesítik előnyben. Mi a minőségbe vetjük a bizodalmunkat, nem az életkorba.”

Emiatt fejlesztették az amúgy is remek (ki az, aki 15-16 évesen kiszúrta volna Dembelét vagy a mai keretből Jadon Sanchót, Christian Pulisicet, Jacob Bruun Larsent?!) megfigyelői hálózatukat, illetve a fiatalok mellé megszerezték azt a néhány, még mindig harmincon inneni játékost (Axel Witsel, Thomas Delaney, Paco Alcácer), akikre a vázat fel lehet húzni. A nagy nekibuzdulásban 29-es keretig jutottak el úgy, hogy a Borussia 24.7-es átlagéletkorú kerete a negyedik legfiatalabb a Bundesligában. Az elmúlt két hónap sikersorozata pedig a keret értékén is látszódik, hiszen az augusztus végi Bundesliga-rajt előtti 378.25 millió euró helyett ma már 472.3 milliót ér a BVB csapata. Az ezen időszakban elért 94.05 millió eurós értéknövekedésnek egyetlen német csapat sem ér a nyomába!

Persze ehhez a kerethez kellett egy jó edző is, és be kell vallanom, Lucien Favre-ral szemben én is szkeptikus voltam. Korábban nem vezetett még ilyen kaliberű csapatot, a 2007-es svájci bajnoki címe óta trófeája sem volt, igaz, gondoltam, aki a félhülye Mario Balotellit képes Nizzában megzabolázni, rossz szakember nem lehet. Odáig semmiképpen sem merészkedtem volna, mint áprilisban a Der Spiegel, amelynek szakírója egy „Miért nem illik Favre a Dortmundhoz?” című cikkel jelentkezett. Ehhez képest ma a Bild szerint itt tartunk: „Favre csapata jelenleg olyan benyomást kelt, mint amelyik képes a vízen járni. Amibe belekezd, össze is jön neki. A svájci a látványos erőfutballjával a legszebb Klopp-időket idézi.” Utóbbira jó példa a Leverkusen elleni második gól: attól a pillanattól kezdve, hogy Bürki egy beadást követően megfogta a labdát, addig, hogy Reus két kényszerítő után egyenlített, 16 másodperc telt el. De Favre érdemeit méltathatnám a cserejátékosok által szerzett gólok számával (10), a 14 gólszerzővel vagy éppen a Bundesligában bemutatott legtöbb sprinttel is.

Eredmény? A Borussia a legtöbb rúgott és a második legkevesebb kapott góllal vezeti a Bundesligát, a BL-ben az FC Bruges, Monaco, Atlético Madrid hármas minden tagját el-, illetve a spanyolok esetében agyonverve, 8–0-s gólkülönbséggel a csoport élén áll; a legnagyobb kihívás számára a Német Kupa, amelyben a másodosztályú riválisokkal szemben csak két hosszabbításos győzelemmel tudott továbbvergődni. Dortmundi vezeti holtversenyben a góllövőlistát (az öt meccsen 7 gólig jutó Alcácer), a gólpasszlistát (Jadon Sancho – hattal), a mezőnyjátékosok közötti osztályzatrangsort a Kickernél (Jadon Sancho) és a nézőszámok terén sincs jobb a csapatnál. Mindössze szegény Roman Bürki szerénykedik a második helyen a kapusok összevetésében…

De hogy a pályán történtekhez mennyire hozzátartoznak az azon kívüliek is, két bizonyíték. A tavaszi ellentétek után a szurkolókkal is rendezték a viszonyt, illetve Watzke a tavasz végén személyes hangvételű levelet írt az összes alkalmazottnak, amelyben kilencpontos új hitvallást fogalmazott meg. Ezt ő így összegezte: „Közös célunk, hogy a BVB a 2018–2019-es idényben a pályán és a pályán kívül is egy másik arcát mutassa. Két lábbal álljunk a földön, és legyünk szenvedélyesek. Mindenkinek a fekete-sárgákért kell égnie. Új játékfilozófiára, egyértelmű identitásra és összetéveszthetetlen játékstílusra van szükségünk.” Az eredmények és a klubnál lezajlott események fényében mindenki átérezte a szavak súlyát. És még valami. Rendszeres moziba járóként szinte unalomig ismerem az „A film cselekménye kitalált történeten alapul. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve” feliratot. Na de mi van akkor, ha ugyanarra a kaptafára, nagyjából ugyanabban az időben, egymástól több ezer kilométerre két sikerfilmet is elkészítenek? Csillag Péter horvátországi „road movie-ja”, amelynek kivonatos verziója kedden Vincze András publicisztikájából köszönt vissza ezeken a Nemzeti Sport 2. oldalán, sok-sok olyan pontban megegyezik a dortmundi „kasszasikerrel”, amit kis akarattal, az unalomig ismert belső közhelyek pufogtatása nélkül nem olyan nehéz lemásolni, lekövetni akár szűkebb környezetünkben sem. Az „ucsityszja, ucsityszja, ucsityszja” igazságát Lenintől ismerjük, tükör meg csak van minden lakásban.

Az írás eredeti verziója a Nemzeti Sport november 2-i számának 2. oldalán jelent meg. Az interneten itt olvasható.