Maradona és a „félfutballisták”

2012. 02. 12. 09:53    
Olvasási idő: 5 perc

Az ön szülővárosa Brescia, de ha csak a futballt veszzük alapul, akkor tulajdonképpen tősgyökeres nápolyinak számít. Jól mondom?

Így van. Játszottam is a nagy Napoliban, ne felejtse el! Olyan csapattársaim voltak, mint Sivori, Altafini, Zoff, Iuliano, Sormani vagy Hamrin. Igaz, nem nyertünk semmit. Sok szólistával nem mész sokra, ez magától értetődik. Játékosként olyan tapasztalatokkal gazdagodtam, amiket később edzőként fel tudtam használni. Ismertem a hely hátrányait és előnyeit, és bármilyen hihetetlenül is hangzik, hiába telik az idő, ezek sosem változnak. Az ottani környezet, a miliő egyedülálló. Gondoljon bele, játékosként 90 ezer ember előtt játszottam, és 90 ezren jöttek ki akkor is, amikor edző voltam a Napolinál. A lelkesedés cseppet sem változott.

Ezzel azt akarja mondani, ha nem lett volna, úgymond, helyismerete, akkor nem nyert volna semmit a Napolival?

Meg vagyok győződve róla, hogy nem. Semmit! 1984-ben egy kiscsapatnál, a Comónál dolgoztam, ahol nagyon jól éreztem magam. Eljött hozzám a Napoli akkori vezetője, Allodi, hogy meggyőzzön arról, vegyem át Marchesitől a Napolit. Maradona már ott volt, de nem ő volt az egyetlen, úgymond, sztárjátékos, ettől függetlenül a csapat a kiesés ellen harcolt szinte végig a bajnokság folyamán. Azt se tévesszük szem elől, hogy a klubnál sosem volt rózsás a helyzet. Évtizedeken keresztül görgette maga előtt a nagyobbnál nagyobb problémákat, bajokat. Allodinak nem mondtam rögtön igent, sőt, egy bizonyos pillanatban nemet mondtam. Ő, persze, ezen teljesen meglepődött. Gondolkodási időt kértem, majd tárgyalóasztalhoz ültünk. Egy bizonyos pillanatban így szóltam:

– Nézd, öreg, Nápolyban nagyon nehéz edzősködni, de egye fene, elvállalom, és most figyelj, mert csak egy feltétellel mondok igent: vagy úgy lesz minden, ahogy én akarom, vagy nem megyek sehova! Két út áll előttünk: vagy elzavarnak mindkettőnket egy hónap után, vagy megnyerünk mindent, amit meg lehet nyerni.

Belement. Nézze, mindenhol másképpen kell dolgozni. Comóban egy bizonyos stílusban, Bergamóban máshogy, Nápolyban homlokegyenest ellenkező szisztémában.

Mégis hogy?

Abban a csapatban sok sztár volt, és voltak olyanok, akik azt gondolták magukról, hogy sztárok, és higgye el, ezek a legveszélyesebbek. Ezeket, az úgynevezett „félfutballistákat” sosem szerettem.

Mondjon példákat!

Nem nevesíteném őket. A „Maradonákat” sokkal könnyebb kezelni, mint azokat, akik Maradonának képzelik magukat. A tehetségesekkel könnyebb munkakapcsolatot kiépíteni, azokkal viszont, akik nem túl jók, és szupersztárnak képzelik magukat, nagyon nehéz az együttműködés.

Nemrégen megjelent Maradona önéletrajzi regénye, „Én vagyok a Diego” címmel. Ismeri?

Nem, nem hallottam róla.

Maradona önt is megemlíti! Megengedi, hogy felolvassak egy részletet ebből a könyvből?

Csak Tessék!

MARADONA: „…..Abban az időszakban Bianchi volt a csapat edzője, Ottavio Bianchi. Ugyan már, nekünk nem volt szükségünk edzőre, ráadásul nekem első perctől nem tetszett ez az ember! Kemény volt, stílusa inkább németes volt, mint latinos, ha fejre álltál, akkor sem húzta mosolyra a száját.

Öntörvényű volt, de engem azért mégsem nézhetett levegőnek. Egy szép nap odajött, és így szólt.

BIANCHI: Van egy gyakorlat, ezt magának is el kell végeznie!

MARADONA: Csupa fül vagyok.

BIANCHI: Eldobom a labdát, maga pedig becsúszva megállítja. Egyszer jobbal, egyszer pedig ballal, felváltva.

MARADONA: Erre én nem vagyok hajlandó, én nem fekszem le a földre, rúgnak engem eleget az ellenfelek

BIANCHI: Ha nem csinálja, amit én mondok, sok problémánk lesz egymással.

MARADONA: Könnyen lehet, de akkor készüljön fel arra, hogy nem marad itt sokáig.”

Nos, mit szól ehhez a párbeszédhez?

Nézze, Maradona szenzációs futballista volt. Én csupán annyit mondhatok, hogy amikor ott állt velem szemben, nem így viselkedett. Ha annyi idő után, amennyit együtt eltöltöttünk, csak erre emlékszik, akkor nagyon tudom sajnálni. Higgyen nekem: ilyen párbeszéd soha nem zajlott le közöttünk, ráadásul én Maradonának vagy a többi játékosnak sokkal komolyabb dolgokat mondtam. Nem ragadtam le egy ilyen nevetséges, infantilis történetnél. Csak nem képzeli, hogy ilyen gyerekes dolgokról beszélgettünk.

Azt mondja Diego, hogy ön öntörvényű volt, szigorú, mint egy német, és kemény, hogy azt ne mondjam, durva. Ez igaz?
Nem voltam én kemény, dehogy. Van az edző és vannak a játékosok, ezt azért tudnia kell mindenkinek. Ez csapatmunka. Mindegy, hogy Maradona, Rossi vagy éppen Bianchi az illető. A jogok és kötelességek mindenkire érvényesek. Ha te ügyesebb vagy, mint a többiek, akkor jobban megfizetnek, és miután jobb pénzt kapsz, többet is kell adnod. A kölcsönös tisztelet alapvető. Mindenkit egyformán tiszteltem és becsültem, a szertárostól az utolsó játékosig mindenkit, de én is elvártam a tiszteletet, és nem érdekelt, hogy ki az illető. Ha ez öntörvényűséget jelent, akkor én öntörvényű vagyok, ez nem vitás. Aki velem dolgozott, annak voltak jogai és kötelességei, és ezek Maradonára is vonatkoztak.

Ez azért érdekes, mert Maradona, ha jól tudom, hetente csak kétszer-háromszor volt hajlandó edzeni.

Nálam ilyen sosem fordult elő, és sajnálom, hogy ezt nem írta le. Annak idején reggel kilenckor tréningeztünk, mindig pontos volt, és noha azt írták róla, hogy fegyelmezetlen, igazi profi játékosként viselkedett. Pont az ellenkezője volt annak, amit leír ebben a részletben. Tény, amikor láttam, hogy a dolgok kezdenek megváltozni, és nem úgy történnek az események, ahogy én akartam, ez egyébként az ottlétem utolsó három hónapjában csúcsosodott ki, elmentem a vezetőkhöz és elmondtam nekik, hogy én ebben a formában nem kívánom tovább csinálni, és nem szeretném kitölteni a szerződésemet. Ők nem kívánták felbontani a kontraktust, én viszont ragaszkodtam az elveimhez, tehát a munkanélküliséget választottam, hiszen miután élő szerződésem volt, máshová nem mehettem dolgozni. A kapcsolat vele és a többiekkel már nem olyan volt, mint korábban. Ha én vagyok az elnök, én sem Maradonát küldöm el, hanem az edzőt. Azt szerették volna, hogy maradjak, én mégis továbbálltam. Azt hiszem, elég következetes voltam, nem? 1989-ben leléptem.

Ha már itt tartunk, ’87-ben megnyerték a bajnokságot és az olasz kupát, de néhány játékos már a következő szezonban meg szeretett volna szabadulni öntől. Különösképpen Garrella, Ferrario, Bagni és Giordano. Miért?

A játékosok maguk közül delegáltak valakit, hogy az illető, már nem is emlékszem pontosan, ki volt, a sajtó képviselői előtt felolvassa azt a kommünikét, amelyben az én menesztésemet követelték. Nem mentek vele semmire, csupán azt érték el, hogy a vezetőség megerősített a vezetőedzői poszton. Óriási szezont zártunk, játszottunk vagy 60 meccset, kimagasló formában teszem hozzá, másodikak lettünk a bajnokságban és megnyertük az UEFA-kupát. A keret az előző évhez képest alig változott. Tény, néhány „összeesküvő” elhagyta a csapatot. Az is része az igazságnak, hogy az ön által felsorolt embereket már korábban ki kellett volna onnan penderíteni. Az hogy sikeres idényt produkáltunk, azt bizonyítja, hogy aligha volt minden játékos ellenem. Nagyon szórakoztató volt nap mint nap együtt dolgozni azokkal, akik néhány hónappal korábban ki akartak rúgatni.

Maradona könyvéből is kiderül és mások is állítják, hogy ön nem diskurált soha a játékosaival. Ez igaz?

Abszolút! Engem nem társalkodónak szerződtettek. Egy játékosnak azt kell tennie, amit én mondok. Ez szent és sérthetetlen! Mindig arra törekedtem, hogy kihozzam a maximumot abból a csapatból, amelynél éppen dolgoztam, nem hiszem, hogy ehhez nekem barátkoznom kellett volna a játékosokkal. Egyébként egyetlen futballistának sem voltam a barátja. Soha!

Mondja meg őszintén, ön hitt abban, hogy a Napoli megnyerheti az olasz bajnokságot?

Nézze, mi nem hittünk abban a „scudettóban”, hanem egyszerűen megérdemeltük, megdolgoztunk érte. Az a bajnoki cím a játékosok, az edzők, a vezetők és a sajtó jól összehangolt munkájának gyümölcse volt. Ebben a sorban jómagam az utolsó helyre teszem, azonban némi közöm nekem is volt ahhoz, hogy 1987-ben a Napoli Calcio megnyerte fennállásnak első bajnoki címét. Remélem, nem sértek meg senkit, amikor ezt állítom.