Három ember volt képes csendre inteni a Maracanát: a pápa, Frank Sinatra és én!

Abramov Gábor 2015. 07. 23. 17:03    
Olvasási idő: 8 perc

88 éves korában elhunyt Alcides Ghiggia, a „Maracanazo” hőse, az ember, aki az 1950-es, brazíliai világbajnokságon, napra pontosan 65 évvel ezelőtt világbajnoki címet érő gólt szerzett a házigazda Brazília ellen. Hálát adok a sorsnak, hogy találkozhattam, találkozhattunk vele Molnár Matyival és Lévai Balázzsal egyetemben. Ezt a pillanatot „örökítettem” meg a Nemzeti Sport 2014.október 31-i számában.

Nyugodjék békében, Don Alcides!

Fuss, Ghiggia, fuss!

Montevideóban taxiba ülök: Buenos días, La Piedra, por favor!

-Körül-belül 40 km, senor. Rendet teszek a gondolataimban. Izgatott vagyok, hiszen az 1950-es brazíliai világbajnokság mindent eldöntő, Brazília-Uruguay mérkőzés egyetlen, még élő játékosával, a Maracana hősével fogok találkozni. Száguldunk!

„Tejera védekezik, aztán a labda visszakerül Danilóhoz, Danilo elveszíti a párharcot Julio Perezzel szemben, aki azonnal Miguezhez továbbít. Míguez vissza Julio Péreznek, aki Jairral küzd az uruguayi térfélen, aztán lepasszolja Ghiggiának. Ghiggia visszateszi Péreznek, majd meglódul. Perez Ghiggiát indítja a jobb oldalon. Fuss, Ghiggia, fuss! Fuss, Ghiggia, fuss! Ghiggia már a brazil kapunál jár. Ghiggia lő, és gól! Gól! Ghiggia! Uruguay újabb gólt szerez! 2-1-re vezet Uruguay! „

Az egyik oldalról focimeccsek, a másikról falfirkák tarkítják az utamat. Beérkezünk La Piedrába. Szombat van, esteledik. A tekintetemmel a palotákat keresem. -Bizonyára itt élnek a milliomosok!- mondom. Megérkezünk a megadott címre. Sehol egy palota. Sehol senki. Rozoga házak és tákolmányok állnak nekem lyukas sorfalat.

-Itt menjen be!- szól egy vézna hang a semmiből.

Felbátorodom és elindulok. Nem tudom, hová tartok, csak megyek a tűzfalak között. Egy bejárat a jobb oldalon, kettő a másikon. Az egyik lakásból fény szűrődik ki. A remény sugara. Hatalmas kutya az ajtóban.- Ha felébred, végem! A nagytestű házőrző szuszog egy nagyot. Földrengés! Ajtócsikorgás. Egy nő az ajtóban.

-Alcidest keresi? Jöjjön csak, itt lakik! Alcides, gyere, megjött!

Belépek a kis előszobába, ahol először egy indokolatlanul nagy hifitornyon akad meg a szemem. Ghiggia-képek mindenütt. Fiatal Ghiggia, öreg Ghiggia, Ghiggia-karikatúra. Ghiggia-kúltusz. És egyszer csak kilép a szobájából Alcides Ghiggia, aki 24 évesen, 1950. július 16-án, egy góllal és egy gólpasszal 200 millió embert tett boldogtalanná, és egy csupán 3 milliós országot másodszor világbajnokká. Szembetűnő, hogy a Maracanazo legendája szegényesen éli mindennapjait, de tiszta, vasalt ruhát visel. Nemrégen autóbalesetet szenvedett. Csoda, hogy túlélte.

-Csak azért, mert erős a szervezete, az orvosok is megmondták- így Ghiggia 45 évvel fiatalabb élettársa, Beatrix.  Látja, így élünk mi. Mondtam is Alcidesnek, ha a válogatott játékosai csak 1000 dollárt adnának fejenként, az már, ugye, 20 ezer. Nagy segítség lenne szegénynek!

-Jó napot! Most épül a házam-így Ghiggia.

-A családtagjai nem érdeklődnek iránta-veszi át a szót a hölgy, akit annak idején Ghiggia egy autósiskolában ismert meg, ahol a legenda még 75 évesen is autóvezetést oktatott. -Azt szoktam mondani neki, hogy megütötte velem a főnyereményt. Ő pedig azzal vág vissza, hogy ez pont fordítva van. Amíg a kórházban volt, mást se hallottam, csak Bea, Bea, Bea! Nacional szurkoló vagyok, ő, persze Penarolos, és, amikor megy az örökrangadó, az veszi erősebbre a hangot, akinek a csapata gólt szerez. Remélem, maga nem ájulós, mert képzelje el, itt volt egy brazil újságíró, és olyan izgatott lett, hogy még az interjú előtt elájult, úgy kellett felmosni. Na jó, csinálják az interjút, mert Alcides elfárad. Addig fogom a kutyát. (Egy másikat, ami éppen a konyhából szaglászott felém.)

Ön igen közeli kapcsolatba került egy magyar edzővel, nevezetesen Hirschl Imrével. A Penarolnál dolgoztak együtt. Bajnokságokat nyertek.  Keveset tudunk róla. Milyen ember, milyen edző volt?

-Américóra gondol? Mi így szólítottuk. Buenos Airesből jött hozzánk, komoly szaktekintély volt. Értett a focisták nyelvén, nagyon felkészült volt, mindent tudott a futballról. Intelligens ember volt, itt nagyon szerették. A brazíliai vb előtt őt akartuk szövetségi kapitánynak, de a Nacional egyik vezetője megfúrta a tervet. Nemrégen meghívták ide, Montevideóba a Buenos Airesben élő lányát,  hiszen egy rendezvényen megemlékeztek róla. Nagyon bohém gyerek voltam, és folyton megvicceltem. Américo falta a könyveket, én pedig belopóztam a szobájába, és kitéptem a regény utolsó lapjait, így szegény sosem tudta meg, mi lett a történetek vége. Sosem beszélt Magyarországról, állandóan Buenos Airesről hozsannázott, de örülök, hogy érdeklődik Hirschl iránt, hiszen sokfelé jártam már a nagyvilágban, de magyar újságíróval még sosem találkoztam.

Mi a véleménye a futballról úgy általában?

A múlt történéseire nem szeretek gondolni, mert a jelenben élek, de a mai foci egyáltalán nem tetszik, nagyon megváltozott az utóbbi időben a játék. A futballisták is nagyon megváltoztak, régebben a futball olyan volt, mint a művészet, a szurkolók örömüket lelték a mérkőzésekben, lelkesítette őket a meccs. Ma nem. Régen a labdarúgás csapatjáték volt, járattuk a labdát, szó szerint futballoztunk, ma pedig ész nélkül  ívelgetik fel a labdát, vágják hosszan előre, és ez nem futball. Lehet, hogy a mai futballisták híresek, sok pénzt keresnek, de elfelejtettek futballozni. Régen fejben is játszottunk, a gondolkodás is fontos volt. Ma alig van olyan játékos, aki felkelti az érdeklődésemet.

Mik voltak az ön erősségei?

Nagyon gyors voltam, iszonyatosan tudtam szaladni, folyamatosan kiszolgáltam a társaimat az oldalvonal mellől, és, persze, gólokat lőttem. Engem sosem volt egyszerű megállítani, ha egy egyszer elindultam, csak a mezszámomat tudták leolvasni, mert az biztos, hogy engem nem lehetett egykönnyen utolérni.

Emlékszik a híres magyar játékosokra, illetve volt alkalma találkozni velük?

Igen, Puskásra és Cziborra jól emlékszem. Puskással Olaszországban találkoztam, kiválóan beszélt olaszul.  Amikor először jött oda hozzám, megkérdezte, valóban én vagyok-e Ghiggia, hiszen sok jót hallott rólam. Bevallom, nagyon jólesett, hogy a világ egyik legjobb játékosa felőlem érdeklődik. Amikor Olaszországba szerződtem, egy szót sem beszéltem olaszul, de kint könnyen elsajátítottam a nyelvet, sokat segítettek a csapattársaim is. Akkoriban a Rómában játszottak a legjobbak. Most van is tőlük egy meghívásom, rövidesen elutazom Itáliába, hiszen meghívtak egy gálamérkőzésre.

Uruguaynak mennyi esélye volt arra, hogy 1950-ben megnyerje a világbajnokságot?

Hogy mekkora esélye volt, azt nem tudom, csak azt, hogy nyerni akartunk, és nyertünk is. Egy játékosnak a legnagyobb megtiszteltetés a nemzeti tizenegyben játszani, és mi mindannyian nyerni akartunk. A brazilok ellen nem volt könnyű, de megcsináltuk.  Nem szeretek emlékezni a régmúlt időkre, inkább a jelenben élek, nem az emlékeimből. Örülök, hogy Uruguaynak büszkeséget szerezhettem, ennyi.

Uruguay meghálálta önnek, hogy világbajnoki címet érő gólt szerzett a Maracánában? 

Igen, megköszönte, de nem úgy, ahogyan azt valójában megérdemeltem volna. Az illetékesek gyorsan elfelejtettek, viszont az emberek a mai napig felismernek, gratulálnak, üdvözölnek, fotózkodnak velem és autogramot kérnek. Az élet meghálálta, jól vagyok, élek, úgyhogy nem panaszkodom. Nemcsak a brazil válogatott ellen kellett harcolni, hanem a brazil szurkolók ellen is, hiszen a 200 ezer emberből mindössze 30-40 érkezett Uruguayból. Nagyon jó csapatunk volt, jó volt játszani abban a gárdában,  hiszen  voltak benne fiatalok, akkoriban én is csak 24 éves voltam, és tapasztaltabbak, akik nem irányítottak, hanem segítettek bennünket. Nagyon nagy boldogság volt megnyerni a világbajnokságot, és örömet szerezni a hazámnak. Mi mást is kívánhattam volna még? Ne felejtse el, hogy én gólpasszt is adtam.  Gambetta átívelte a labdát Julio Péreznek, aki lerázta magáról Danilót, de ez cseppet sem hagyta magát, elvette, majd Pérez visszavette tőle. Elment Bauer mellett, lepasszolta Obdulio Varelának, Valera pedig nekem továbbította. Bigode jött utánam, de esélye sem volt velem szemben. Elindultam a kapu felé, beadtam, jött Schiaffino, és kapásból berúgta. Ezzel egyenlítettünk. A második gólnál elindult a labdával Julio Perez, és arra várt, hogy elinduljak én is keresztbe. Aztán megkaptam, elmentem Bigode mellett, és erőből  bevágtam a brazil kapuba.

Mit érzett a gól pillanatában?

Hatalmas boldogságot, és eszembe jutott a családom, a barátaim, előjöttek az emlékek.  Nemrég meghívott az egyik  brazil televízió, és ott azt mondtam, hogy három embernek sikerült csöndet varázsolnia a Maracanában: a pápának, Frank Sinatrának és nekem. Ez a mondat azóta szállóigévé vált. A brazilokkal egyébként nagyon jó barátok voltunk, mindig szívesen fogadtak, nincs emiatt a mondat miatt lelkiismeret furdalásom. Hiába nyert vagy vesztett a csapat, a barátság megmaradt.

Hogyan ünnepelték a világbajnoki címet, és hogy reagált Brazília a vereségre?

Brazília halott volt, síri csend lett úrrá az országon. A meccs után visszamentünk a szállásunkra, vacsoráztunk, aztán elindultunk, hogy megkeressük a pénztárost, hogy adjon egy-két garast, de nem találtuk, így a saját pénzünkből mentünk el ünnepelni. Söröztünk egy jót.

Mennyi pénzt kaptak a világbajnoki címért?

A csapat 2 és fél millió pesót kapott a győzelemért, nagyon keveset. Csak összehasonlításképpen mondom, hogy a meccs után az egyik rádió fejenként másfél milliót adott az interjúkért.

Hogyan fogadták önöket itthon?

Nagyon sokan vártak minket. Az egész országban tömegek ünnepelték a sikerünket, nagyon szerettek bennünket, igazán nem panaszkodhatom.

Hogyan él egy nemzeti hős?

Nyugisan. Kilenckor felkelek, fél egy tájékán ebédelek a feleségemmel, délután elmegyünk bevásárolni, 6 órakor elkészítjük a vacsorát, majd tévézünk és lefekszünk. Teljesen normálisan, nyugodt körülmények között.

Mit gondol, mi az uruguayi foci sikerének a titka?

Siker? Nekem egyáltalán nem tetszik a mai uruguayi foci, cseppet sem szórakoztat. Mindig ugyanaz a csapat, újítani kéne, lejárt már ennek a társaságnak az ideje. Dél-Afrikában negyedikek lettünk, de ez nem eredmény, nálam a negyedik hely egy nagy nulla. Legutóbb Brazíliában meg a teljes csőd. Costa Ricától kikapni 3:1-re nálam felér egy katasztrófával. Sokan kérdezték, hogyan lehetséges, hogy egy 3 milliós kis ország ennyi jó focistát ad a világnak? Nos, nálunk az egész ország futballozik, tény, ma már más világot élünk. A technika nagyon sokat változott, ma már kevés a klasszis, és a jó játékosból sincs túl sok. Hozzáteszem, a mai futballban sokkal nehezebb kitűnni. Nekem nem tetszik ez az egész, úgy, ahogy van.

Mit gondol a mai uruguayi világsztár futballistákról, Suarezről, Cavaniról, Forlánról?

Én Cavani rajongó vagyok, nagyon tetszik a játéka, rengeteget fut, küzd, kitűnik a többiek közül. Suarezt nem kedvelem. Ő más!

Miben más?

Abban, hogy harap. Nem tud viselkedni a pályán, rossz tulajdonságai vannak. Régen elképzelhetetlen volt, hogy ilyen fausti magatartást tanúsítson egy játékos. Uruguay már nem tűnik ki a focijával, mint régen.

Mégis, itt, Uruguayban mindenhol fociznak a gyerekek. Már a négyévesek is. Azt mondják, hogy az uruguayi futball titka a baby futballban keresendő.

Lehet, de én nem vagyok a baby futball híve. Nem szeretem. Kétszer voltam megnézni olyan mérkőzést, ahol ilyen kicsi gyerekek játszottak, de többször nem megyek. Ott volt a gyerek apja, nagybácsija, az egész rokonság, és hajtották a kisfiúkat, hogy:  ez az, menjél, csak így tovább, majd eladunk, és abból lesz pénz a családnak! A pénz hajtja őket, és ezt plántálják a gyerekbe is, aminél rosszabbat el sem tudok képzelni. Azelőtt nem beszélgettünk a pénzről, ma meg ez a legfontosabb.

Hogyan képzeljük el önt az ötvenes évek sztárfocistájaként?

Nézze, az élethez szerencse kell, de én azt mondom, hogy nekünk is kell üldöznünk a szerencsét. Így volt ez nálam is. Mindig javítani kell a teljesítményünkön, és ezen dolgoztam én is állandó jelleggel. Örömet  akartunk szerezni az embereknek, ami sikerült, de kell a szerencse, hiszen anélkül nem megy sem a futball, sem más.

Miért tért vissza Uruguayba?

37 évesen jöttem vissza. Minden uruguayi hazautazott, egy jótékonysági meccset játszottunk, egy alapítvány számára, egy gyermekkórháznak gyűjtöttünk.  A Danubiónak megtetszett a játékom, szerződést kínált, és aláírtam öt évre.  Egészséges voltam, erős, és ennek köszönhetően 42 évesen fejeztem be a pályafutásomat.

Köszönöm, hogy fogadott, és hogy megosztotta velem élete legszebb pillanatait.

Ugyan már, nekem csak egyszerűen szerencsém volt. Amikor az utcán integetnek felém, és azzal jönnek, hogy mester így, mester úgy, azt szoktam mondani: hagyjuk már ezt, nem vagyok mester, nekem csak egyszerűen szerencsém volt, hogy egy vb-győztes csapatban játszhattam.

Ghiggia, az élet és a futball császára

Ghiggia imádta a nőket és a szép autókat, de a törvénnyel is összeakasztotta a bajszát. Olaszországi légióskodása alatt rajtakapták a kocsijában egy 14 éves lánnyal, aki később egy egészséges gyermeket hozott világra. Ghiggia elismerte az apaságot, ennek ellenére, szeméremsértés vádjával kéthónapos börtönbüntetésre ítélték. A futball gazdaggá tette, de miután jó családból származott, gyerekkorában sem kellett nélkülöznie. 1953-ban leigazolta az AS Roma, és az első mérkőzésére 55 ezren sereglettek össze. Sztár volt, rajongtak érte, és ő is szerette Rómát, a római éjszakát. Alfa Romeóval közlekedett, és megesett, hogy egyszerre három autót tartott fent. Gyakori vendég volt a Cinecitta filmgyárban, ahol megismerkedett a korszak két legnagyobb csillagával, Anna Magnanival és Gina Lollobrigidával. A farkasokat 201 alkalommal képviselte, KEK-et nyert, aztán a Milanhoz igazolt, ahol bár keveset játszott, bajnoki címet ünnepelhetett. Olasz származású lévén, az olasz válogatottban is szerepelt, de kevés sikerrel, hiszen nem tudta kijuttatni Itáliát az 1958-as világbajnokságra. 1963-ban visszatért Montevideóba, ahol lassan-lassan felélte a vagyonát. A két házát eladta, és az ereklyéit pénzzé tette. Az állam munkához juttatta, croupier-ként dolgozott egy kaszinóban, hogy nyugdíjban részesüljön, és nagyjából 500 dollárnyi életjáradékot is kap.

Alcides Edgardo Ghiggia

Alcides Edgardo Ghiggia 1926.december 22-én született Montevideóban. A kosárlabda is vonzotta, végül a futball mellett tette le a voksát. A klasszikus jobbszélső pályafutása során játszott a Sul Americában, a Penarolban, a Romában, a Milánban és a Danubióban is. Kétszeres uruguayi és egyszeres olasz bajnok. 12-szer lépett pályára az uruguayi, és ötször az olasz válogatottban. A „Celeste” tagjaként világbajnoki címet érő gólt szerzett az 1950-es, brazíliai világbajnokságon. 1980-ban leült a Penarol kispadjára, de hamar rájött arra, hogy ezt a szakmát nem neki találták ki.

Köszönöm a Nemzeti Sport munkatársainak, hogy lehetővé tették a beszámoló újraközlését, itt, a blogomban.