Santiago Cañizares
Santiago Cañizares 16 évesen került a Real Madridhoz, aztán az Elche, a Mérida és a Celta Vigo kapusaként szerzett tapasztalatokat, mielőtt visszavitte volna a királyi gárda, ahol négy év alatt alig kapott lehetőséget. 1998-ban meghozta élete döntését: igent mondott a Valencia ajánlatára, és 10 esztendős, Turia-parti pályafutása során bejátszotta magát a spanyol labdarúgás történetének legjobbjai közé. A ’90-es évek végén, a 2000-es évek elején csak vele képzeltük el a spanyol válogatottat. A nemzeti csapattal megjárt két Európa-bajnokságot és három vb-t. A hétgyermekes családapa pályafutása során négyszer bizonyult a spanyol liga legjobb kapusának, 1992-ben olimpiát nyert, négyszeres bajnok, BL-, UEFA-kupa- és Európai-szuperkupa- győztes, ráadásul a Valenciával két BL-döntőt bukott el. Santiago Cañizares karrierje minden pontjáról részletesen beszél. A keddi Fiesztában már elkezdte, a jövő hetiben folytatja. Most az interjú első részét teszem közkinccsé, rengeteg újdonsággal fűszerezve.
Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szakítottál ránk. Magyarországról, Budapestről érkeztünk, és spanyol magazin műsorunkba, a Fiesztába forgatunk. 2000 óta a mi csatornánk közvetíti a spanyol bajnokság mérkőzéseit. Ha végigsétálnék Budapest utcáin, és a járókelőket arra kérném, soroljanak fel nekem öt spanyol futballistát, biztos vagyok benne, hogy Santiago Canizares sokak listáján ott lenne. Ez milyen érzéssel tölt el?
Nagyon nagy megtiszteltetés. Jártam Budapesten még a Real Madriddal, a Ferencváros ellen játszottunk. Engem lenyűgözött a magyar főváros, azt mesélték, akik arra jártak mostanában, hogy azóta nagyon sokat változott. Sosem fogom elfelejteni azt az utazást, mély nyomokat hagyott bennem.
Sokaknak elmeséltem, hogy találkozni fogunk. 2008 óta nem hallottunk rólad, így szintén sokan kíváncsiak arra, hogy mi van most veled?
2008 nyarán fejeztem be az aktív pályafutásomat, a Valencia futballistájaként. A Cadena Ser nevű rádiónál kötöttem ki, teljesen véletlenül, azt is mondhatnám, meglepetésszerűen. Felkértek szakkommentátornak egy Valencia-Real Madrid szuperkupa meccsre, minthogy mindkét csapatban megfordultam. A Valencia kupagyőztesként, a Real bajnokként lépett pályára. A meccset augusztusban rendezték. A vezetőknek tetszett a munkám, és szerződést kínáltak, amit én el is fogadtam. Ez volt az első szakkommentátori szerződésem. Egy hónap sem telt el, és máris a televízióban, a Canal Plusnál kötöttem ki, hiszen a két médiumot ugyanaz a társaság tulajdonolja. Azóta itt dolgozom, ennél a csatornánál, amely számos bajnokság közvetítési jogait tulajdonolja. Ez egy minőségi, fizetős csatorna. Nálunk vannak a spanyol bajnokság, a Bajnokok Ligája, a Spanyol Király-kupa közvetítési jogai, de mi adjuk a német, a holland, az olasz, az angol és a brazil bajnokság mérkőzéseit is. Mi azt szoktuk mondani, hogy a Canal Plus a „Futball Háza”. Két műsort is vezetek, egyet vasárnap, egyet pedig hétfőn. A vasárnapi a„Futballnap” nevet kapta. Ebben górcső alá helyezem, munkatársaimmal, műsorvezető társaimmal egyetemben az aktuális fordulót. Hétfőn a „Másnap” című magazin kerül képernyőre, amelyet José Antonio Poncetivel, a Spanyolországban jól ismert sportújságíróval vezetek. Itt egy picit mélyebbre ásunk, és érdekességeket, kulcsmomentumokat elemzünk, olyan történésekre fókuszálunk, amelyeket csak kevesen vettek észre. Kuriózumokat nem csupán a pályán kell keresnünk, a lelátó is megannyi érdekességgel szolgál, de a stadionon kívül is történhetnek olyan dolgok, amelyek rendkívülinek számítanak, és kiérdemlik, hogy beszéljünk róluk. Sokszor az apróságok a legérdekesebbek. A hétfői műsor könnyedebb, egy picit színesebb, hiszen a vasárnapi végeredmény hétfőn már nem számít hírnek. Itt már nincs szükség arra, hogy mélyen analizáljuk a meccset, az emberek másnap a történetekre vevők, ezért kapcsolják be a tévét. Ez a műsor évek óta fut a Canal Plus-on, egy kifejezetten sikeres magazinról beszélünk, és számomra nagyon nagy megtiszteltetés, hogy egy ilyen nagy presztízsű csatorna, sikeres műsornak lehetek a műsorvezetője. A kérdésedre válaszolva, szakkommentátorként tevékenykedem, úgy a rádióban, mint a televízióban.

Ez azt jelenti, hogy az aktuális forduló összes meccsét megnézed?
Mindegyiket, kivétel nélkül.
A helyszínen vagy a tévében?
A mérkőzéseket itt nézzük meg, közösen, persze előfordul, hogy a helyszínen tekintek meg egy-egy meccset szakkommentátorként, de ez meglehetősen ritkán fordul elő. A szakértői munkát, ha erre van felkérésem, akkor itt végzem el, a benti stúdiókban. Megesik, hogy egy hetes meccs szakkommentátora vagyok, 9-kor kijövök az alámondóból, és elkezdek készülni a 11-kor kezdődő adásra, amely átfogó képet kell, hogy nyújtson a teljes fordulóról, a pénteki, a szombati és a vasárnapi meccsekről egyaránt.
Ha nem kapod azt az ajánlatot 2008-ban, van fogalmad róla, hogy mit csinálnál, mivel foglalkoznál?
Nem tudom, fogalmam sincs, és ezt a legkomolyabban, a legnyíltabban mondom. Nem tudom, mit csinálnék, ha akkor nem kapom azt az ajánlatot. Nem ez volt az álmom, a küldetésem, nem hajtottam ezt a pályát, nem is gondoltam rá. Soha. Idegileg sokat kivett belőlem az utolsó év, nagyon fáradtan fejeztem be a 2007-2008-as szezont. Életem egyik legnehezebb éve volt. Nem voltak rövidtávú terveim, azt tudtam, hogy előbb-utóbb valamit csinálnom kell, valamit dolgoznom kell, kezdenem kell magammal valamit. Biztos voltam benne, hogy kapok ajánlatokat az élet más területéről, de a médiával nem számoltam. Hatalmas meglepetésre belekerültem a média körforgásába, és bevallom, egy roppant érdekes, szórakoztató világba csöppentem bele, és némiképpen könnyebb dolgom van, mint futballistaként. Hogy miért? A Valencia kapusaként tudtam, ha vasárnap a Bernabéuban vagy a Camp Nouban kell védenem, nem lesz könnyű dolgom. A meccs előtt hosszasan rágódtam, és ideges, feszült voltam. Ha nyersz, akkor boldog vagy, ha viszont vereséget szenvedsz, akkor a csalódottság lesz úrrá rajtad. Elemzőként sokkal nyugodtabban ülök le meccset nézni, aztán elmesélem, hogy a Valencia nyert, esetleg kikapott, hogy a Real vagy a Barcelona nyert vagy pont fordítva, vereséget szenvedett. Persze, szakkommentátorként nem érnek akkora örömök, mint amikor megnyertem a bajnokságot vagy a magasba emelhettem a BL-trófeát, de boldog vagyok, mert ott vagyok a futball körül, élvezem az előadás minden cseppjét.
Annak idején, játékosként leültél megnézni az ilyen és ehhez hasonló műsorokat?
Persze, kötelességemnek éreztem, hogy megnézzem.
Érdekelt, hogy mit mondanak rólad?
Hogyne érdekelt volna. Egy felmérés szerint a profik 80-90%-a leül a tévé elé, hogy megnézze a„Futballnap” című műsorunkat. Hogy ne menjek nagyon messzire, néhány nappal ezelőtt, hosszas huzavona után az egyik kollégám interjút készített Carlo Ancelottival, aki azzal kezdte, hogy mindig megnézi a műsorunkat, amely megítélése szerint is egy objektív, korrekt adás a futballról. Senkinek sem tetszik az az újságírás, amikor az egyik felveszi a Real, a másik a Barcelona mezét, képletesen, persze, jól egymásnak esnek, és mindenki fújja a magáét. Ancelottinak, csakúgy, mint sok más nézőnek azért tetszik a műsor, mert objektív képet fest a futballról. A spanyol játékosok és edzők kötelességüknek érzik, hogy figyeljék ezeket az adásokat, a közvetítéseket, hiszen csak így tudnak tájékozódni arról, hogy mi történik a nagyvilágban. Ha nézik ezeket a közvetítéseket, akkor mindent megtudnak arról, mi történik egyrészt Spanyolországban, illetve az európai bajnokságokban, vagy éppen Brazíliában, esetleg Argentínában. A Canal Plus ablakot nyit a világ futballjára.
Aktív játékosként, esetleg szakkommentátorként nehezebb megélni a másnapot? Kapusként, dicsértek vagy felhozták a hibádat, szakkommentátorként sem könnyebb, hiszen mindenkinek, mindenről van véleménye.
A közösségi oldalaknak köszönhetően nem kell megvárnod a másnapot, hogy tudd, mit gondolnak a véleményedről. Kimondod, hogy ez tizenegyes volt, a néző veszi a kütyüjét, és azon nyomban a tudtodra adja, hogy ez bizony nem volt tizenegyes, és egyébként is csak hülyeségeket beszélsz, és nem értesz hozzá. Ott a twitter, és csak úgy záporoznak a különféle megnyilvánulások. A futball sokat radikalizálódott az elmúlt években. A szurkoló idegessé, feszültté vált, és ezt a média egy bizonyos területe generálta. Nem ítélem el őket, így csinálnak üzletet. Az újságírók körbeülik az asztalt, és szimbolikus értelemben mindenki magára ölti kedvenc csapata sálját. Tehát, ha valaki gránátvörös-kék szemüvegen át szemléli a világot, akkor mindent jónak talál, amit a Barcelona csinál, és mindent rossznak, amit a Real. Az egész műsor értelmetlen vitából áll. Majdnem ölre mennek egymással a vitapartnerek, és rossz nézni, amit csinálnak. Ez megfertőzi a szurkolókat, akik napról napra radikálisabbá válnak. Az én esetemben gyakran előfordult, hogy, tegyük fel, szóvá tettem egy meg nem adott büntetőt Cristiano Ronaldónál. A Barcelona szurkolók azon nyomban üzentek: – ez „reálos”, mit vártok tőle? De volt ez már fordítva. Messit felrúgták, a bíró nem adott szabadrúgást, mindezt, persze, nem hagyhattam szó nélkül. Ez esetben a Real-szurkolói találtak meg: – nem is vártunk mást egy Barcástól. Mi nem ezt az agresszív, klubsálas újságírást képviseljük, mi azt mondjuk, amit látunk. Persze tévedhetünk, és azzal is tisztában vagyunk, hogy van, aki bizonyos eseteket másképpen lát. Az én mondandómban nem az érzelmek dominálnak, nem azzal a felkiáltással ülök le dolgozni, hogy hajrá, Real, Barcelona, Valencia vagy Atlético Madrid. Én a futballt tartom szem előtt, a játékra összpontosítok, és teljesen mindegy számomra, ki nyer.

A szurkolót egy másik oldaláról is megismerheted, nem? Egy új fajta drukkerrel találkoztál.
Újságírói oldalról a futball teljesen más, és ezt nem azért mondom, mert én hű de nagy újságíró vagyok. Sőt, egyáltalán nem tartom magam annak, de újságírókkal vagyok körülvéve, velük dolgozom. Az újságíró más képességekkel rendelkezik, és másképpen látja a futballt, mint mondjuk én, az egykori labdarúgó. Való igaz, a futballt egy másik oldalról közelíted meg, más szemszögből figyeled. Mondok egy példát. Nagyon sokszor megesik, hogy egy tréner olyat mond egy meccs utáni sajtótájékoztatón, amit hideg fejjel sosem nyilatkozna. Ne csodálkozzunk rajta: ez az ember egész héten robotolt, aztán két órán keresztül csak a meccsre koncentrált, esetleg elveszítette a mérkőzést, tehát csalódott. A szíve és az agya 200-300%-on pörgött. Én, az edzőhöz képest sokkal higgadtabb vagyok, hiszen nyugodt körülmények között figyeltem a meccset, a fejem tiszta, át tudom gondolni a véleményemet, a kommentemet, miközben az edző hatalmas fordulatszámon pörög. A futballistákkal is ez a helyzet. Néha nyersek, barátságtalanok, de ez cseppet sem lep meg, ugyanis hatalmas presszió alatt élik mindennapjaikat. Feszültek. Feszített tempóban edzenek, miközben fájdalmaik, sérüléseik vannak, minden porcikájuk fáj, idegesek, mert nem tudják, jól tették-e a dolgukat vagy sem, idegesek, mert most éppen rajtuk volt a sor, hogy bizonyítsanak, és nem tudják, hogy bejátszották-e magukat a csapatba vagy sem. Haragszanak a bíróra, vagy saját magukra, mert úgy érzik, nem tudták hozni magukat. Ha mindezt összeadod, akkor ne lepődjünk meg, ha egy futballista egy nyersebb nyilatkozattal áll elő ott frissiben, melegében. Ha már nem vagy versenyben, minden sokkal könnyebb. Otthon ülsz a pamlagodon, felteszed a lábad, és élvezed a meccset. Nyugodt vagy, objektívebben tudsz beszélni a dolgokról. Ez logikus is, hiszen nem vagy már benne ebben az örvényben. Benne vagy ugyan a futballban, de nem vagy akcióközelben. A főszereplő a futballista, akit kívülállóként sokszor nagyon nehéz megérteni. Mi nyugodtak vagyunk, ő sokkal feszültebb.
Annak idején, játékosként hogyan fogadtad az újságírói kritikát?
A kritikát senki sem szereti. A rossz vélemény kinek tetszik? Senkinek! Amikor engem ért kritika, elsőre mindig a következő gondolat fogalmazódott meg bennem.
-Mit beszél ez itt, amikor soha életében nem védett? Engem leginkább a hazugság zavart, sőt irritált. Az, amikor azt mondták, hogy ezt vagy azt csináltam, és ez egyáltalán nem fedte a valóságot. A hazugság sokkal jobban zavart, mint a kritika. Ha gyengén védtem, nem vártam el, hogy azt mondják: Canizares ma is parádézott! A szeretteim sem kíméltek, finoman, de elmondták a véleményüket, ezzel nem volt baj, de előfordult, hogy egy-két újságíró megalázott, és bizony a sorokból ki lehetett olvasni, hogy az illető örül, hogy belém döfheti a kést. Az ilyen tudósítások egyértelműen bizonyították, hogy nem vagyok a szerző kedvence, és nagy örömét leli abban, hogy ennek hangot is adjon. Lehetett érezni, hogy jóleső érzéssel ír rosszakat rólam. A hazugság sokkal jobban fájt, még az ilyen krónikáknál is jobban. Az újságírásban sajnos mindent szabad, akkor sem történik semmi, ha hazugságokat írsz le, és ez nagy baj.
Kapusnak készültél?
Igen, de én is, mint szinte minden gyerek, miután imádtam a futballt, minden poszton kipróbáltam magam. Az ember egy idő után egy bizonyos pozícióban jobban érzi magát, mint máshol, és ha kap pozitív visszajelzéseket is, akkor biztos lehet benne, hogy megtalálta a számára legmegfelelőbb szerepkört. Most mindegy, hogy az a jobbhátvéd, a csatár vagy a kapus pozíciója. Én hamar rájöttem arra, hogy a kapuban jobb vagyok, mint a többiek. Jól éreztem magam a bőrömben, a társaim is folyton azt mondták, jó vagyok, jól teszem a dolgom, és nincs ember, aki képes gólt rúgni nekem. Egyre nagyobb lett az egóm, és eldöntöttem, kapus leszek. Ha 20 gólt lőttem volna meccsenként, akkor csatár lett volna belőlem, de az a nagy helyzet, hogy nemhogy 20-at, de egyet sem lőttem.
A barátok szava döntőnek bizonyult? Ők ébresztettek rá arra, hogy érdemes belevágni a kapus karrierbe?
Fontos, hogy a másik gyerek, mit mond rólad. 15-16 évesen, szinte gyerekként, még nem tudod, nem tudhatod, mi vár rád. El sem jut a tudatodig, hogy mire is vállalkozol. Nem is sejted, mennyi mindenen kell keresztülmenned annak érdekében, hogy igazi kapus legyen belőled, hogy odakerülj, hogy aztán védeni tudjál az élvonalban, hogy ott legyél az elitben, a spanyol válogatottban. Erre egyetlen gyereket sem lehet felkészíteni. Ezeket a nehézségeket, megpróbáltatásokat meg kell élni. Az egyik kisfiam kapusnak készül, Valenciában élünk, ott tréningezik, és anélkül, hogy elfogult lennék, azt mondom, hogy jól teszi a dolgát. 11 éves. Egy adott pillanatban megkérdeztem tőle:
-Fiam, mi a szándékod? Ebből akarsz majd megélni, vagy azért játszol, hogy jól érezd magad?
-Apa, én profi akarok lenni- válaszolta.
-Igen? –így én.- Akkor kösd fel a gatyádat, mert rengeteget kell szenvedned, hogy elérd a célodat, igaz, sok örömben is lesz részed.
Elmondtam neki, hogy a kettő együtt jár, az egyik nem létezik a másik nélkül, és fordítva.
-Rákészültél? –kérdeztem.
-Igen, apa!- válaszolta.
-Rendben, fiam, akkor innentől kezdve más szemmel figyellek, és kíváncsian várom, hogyan veszed majd az akadályokat. Ja, hogy fáj a kezed, és nem akarsz játszani? Felejtsd el, játszanod kell! Van egy kis fájdalmad, elhiszem, de tedd félre, és koncentrálj a feladatra. Vezet az ellenfél 2-0-ra, és elmegy a kedved az egésztől? Hát ne menjen el, fiam, tegyél meg mindent annak érdekében, hogy megakadályozd a harmadikat, és tereld a társaidat az egyenlítés irányába. Ha az edző csak a második félidőben játszat, akkor bizonyítsd be, hogy tévedett, és neked helyed lett volna az első csapatban. Az nem jó érv, hogy te az első félidőben akartál játszani. Fiam, akadályok sokaságával találod magad szemben, erre készülj fel! Ezeken túl kell lépned, gyermekem! Minden egyes beszélgetést a következő mondattal zárok: kemény munka, biztos siker! Nap mint nap keményen kell dolgoznod. Ha úgy döntesz, hogy csak szórakozni szeretnél, félreállok. Ez esetben nem kell megizzadnod, de sikerekben se reménykedj! Szépen, relaxálva el tudsz futballozgatni, de válassz! Döntsd el, melyik úton szeretnél elindulni! Ha profi akarsz lenni, akkor az edzést ne szórakozásként fogd fel! Amennyiben komolyan gondolod azt, hogy te profi akarsz lenni, akkor minden egyes edzés egy apró állomás kell, hogy legyen a fejlődésedben. Figyelj arra, hogy tartod a kezed, hogy fogod meg a labdát, hova teszed a lábad, egyáltalán hol állsz a kapuban, hová helyezkedj, hol vannak a társaid, ezer dolog van, amire oda kell figyelni, és amit fejleszteni kell.
Hogy konkrét dolgokról is beszéljünk, a fiadnak milyen akadályokat kell legyőznie, hogy eljusson arra a szintre, ahová te is eljutottál?
Az akadályokat nem kell keresni, jelentkeznek azok maguktól is. Itt van például a magasság. Ha nem vagyok egy magas kapus, mint például Courtois, akkor máris hátrányból indulok. Ha csak 180 cm-re nőttem és nem 190-re, akkor már bajban lehetek, a magas labdáknál mindenképpen, hogy csak egy technikai akadályt említsek. Aztán ott vannak a kisebb-nagyobb sérülések, amelyek végigkísérik az ember pályafutását. Nincs olyan futballista, akinek ne fájna a bokája, a térde vagy éppen a dereka. Én derékfájós voltam, állandóan kezelés alatt álltam, de volt olyan csapattársam, aki folyton térdfájdalmakra panaszkodott, sőt, kórós nyak- és könyökfájós is volt a csapatban. Ezeket megszenvedi az ember, ezek mind-mind fizikai akadályok. Ha minden taktikai és technikai tudás birtokában állok, fejben is felkészültem, akkor el kell kezdenem versenyezni, és itt már nem a játék a lényeg, hanem a győzelem. A győzelmeket nem adják ingyen, mindent hatalmas intenzitással kell végrehajtanod. Ja, hogy nem szeretem, ha van rajtam nyomás, és az intenzitás is távol áll tőlem? Ha akarsz valamit, akkor ezen a lelki akadályon is túl kell lépned, de napestig sorolhatnám, mi minden állhat egy profi útjában. A futball szelektál rendesen, kiválasztja magának a szereplőket. Valóban, sokat kell szenvedni, ám a siker minden fájdalomra rendkívül komoly gyógyír. Ha egy bizonyos város csapata feljut a B-ligából az A-ba, ha megnyeri a bajnokságot, a kupát, vagy a BL-t, ez hatalmas ünnep, és a futballista olyan élményekben részesül, amit csak a labdarúgás képes megadni. Nincs annál jobb érzés, mint amikor egy egész város téged ünnepel. Nem csupán a stadionban, hanem az utcákon is. Ez akkora dolog, akkora élmény, amit nem lehet szavakba önteni.

Melyik volt az a pont, ami ráébresztett arra, hogy te tényleg profi kapus lehetsz?
Az edzőim folyton azt hangoztatták, hogy vegyem komolyan a munkát, mert minden adottságom megvan ahhoz, hogy ebből éljek, hogy profivá válljak. Én már nem voltam benne olyan biztos. Kétségekkel fogadtam ezeket a véleményeket.
-Majd meglátjuk! Nem tudom!- mondtam. Aztán az ember minden kérdésre választ kap. Eljön az a pillanat, amikor egyszer csak jól érzed magad a meccsen. Amikor túltetted magad az izgalmakon, és már nem idegen számodra az adott szituáció, és úgy érzed, kézben tartod az irányítást, ura vagy a távolságoknak, nos, akkortól számítasz futballistának. A futballpálya pozitív kisugárzásai ösztönzőleg hatnak rád, és ez a hangulat magával ragad.
És ez hatványozottan igaz, ha az ember egy olyan csapatnál nő fel, mint amilyen a Real Madrid.
16 évesen kerültem a Real Madrid utánpótlás csapatába, és nagyon korán eljutott a tudatomig, hogy Spanyolország, sőt a földkerekség egyik legnagyobb csapatához kerültem. Ha az ember magára ölti a Real Madrid mezét, és kifut a Santiago Bernabéu-stadionba, felkiálthat: jól döntöttem, amikor a futball mellett tettem le a voksomat! Ezt egyetlen másik szakma vagy mesterség sem tudná nekem megadni.
Egyetlen kaput sem könnyű őrizni, de a Realét különösképpen nehéz, nem?
Igen, igazat kell adnom neked.
Gyakorlatilag nem egy kaput védesz, hanem a Real Madrid történetét védelmezed, nem?
Amikor beálltam a Real Madrid kapujába, azt éreztem, hogy szívecskék sokasága vesz körül, hogy én ott nem vagyok egyedül, hogy a gólvonalat nem fehér festékkel, hanem érzelmekkel festették fel. Tudatában voltam annak, ha megakadályozom, hogy a labda áthaladjon a gólvonalon, nagyon sok embert teszek boldoggá, de azt is tudtam, ha nem járok sikerrel, azaz a labda átjut a gólvonalon, emberek sokaságának okozok csalódást. Egy kapus ezt érzi, én legalábbis éreztem. És még nagyobb feszültség járt át, amikor a válogatott kapuját védtem, mert tudtam, hogy nagyon sok embernek okozhatok örömöt, de azt is, hogy szomorú pillanatot is, méghozzá történelmi jelentőségűt.
A Fieszta következő adásában (május 13., sport1, 21:15) Canizares a Valencia sikerkorszakáról, a két elveszített BL-döntőről és a spanyol válogatottról is beszél, de elmondja azt is, milyen az élet hétgyermekes családapaként.