ByeOláh! – videókkal
2014. 04. 28. 15:24 Olvasási idő: 2 perc
Szombaton ott voltam az Oláh Gábor utcai stadion búcsúmeccsén, úgyhogy most megannyi emlékkel a fejemben a magam módján én is búcsúzom az ország leghangulatosabb nem-stadionjától. A mobillelátókat visszabontják, a csapat költözik, de biztosan sokunkban maradnak meg fontos momentumok, amelyekből párat most felidézek. Legemlékezetesebb meccs, belső felvétel a spontán ünneplésről, valamint Kondás Elemér gól a videók között!
Amíg a berohanó szurkolókat néztem a KTE elleni 5-0 után, nekem is eszembe jutott néhány ide kötődő emlék, hiszen úgy hozta az élet, hogy az első két bajnoki cím megszerzésekor ott voltam a stadionban. Az elsőnél, 2005-ben, még rádiósként, amikor pályaszéli riporterként a nagy ünneplés közepette vadásztam riportalanyokat a pályán, és Supka Attilával végül úgy beszélgettem élő adásban, hogy közben a serleget megfordítva a fejére tették, mint egy süveget. Egy évvel később Igor Bogdanovic lőtte a negyediket a Pápának az utolsó fordulóban, azt már kommentátorként láttam és közvetítettem, az is bajnoki ünneplésbe torkollott. Olyan is volt, hogy élő adásban kihúzta alólam a széket a debreceni rádió riportere, miközben éppen nálam volt a szó, mert azon a helyen ő szokott volt ülni. 2009 nyarán az utolsó pillanatban kaptam a telefont, hogy a Sport TV megszerezte a Kalmar elleni első BL-selejtező közvetítési jogát, és kéne menni dolgozni. Tévésként az volt az első meccsem, amikor úgy ültem mikrofon mögé, hogy szurkolhattam valamelyik félnek, és talán először ereszthettem ki a hangomat rendesen.
A most szombati volt tehát számomra a harmadik olyan alkalom, amikor szurkolók özönlötték el a pályát. A biztonságiak jól reagáltak, nem akarták visszanyomni őket, félkörívet vontak az öltöző kijáratához, hogy nyugodtan kijöhessenek a játékosok. Csináltam pár rövid felvételt mobillal a meccs utáni ünneplésről, amelyről végig az volt az érzésem, hogy a stadionbúcsúztató okán rendben van, de egyénként kupagyőzelmek és bajnoki címek után szokás a játékosokat még visszatapsolni, akkor szoktak a szurkolók fűszálakat hazavinni lepréselni, és a régi kapufával fotózkodni, amit ahogy itt most történt. Vagyis a spontán megmozdulás ugyan jól sült el, de kicsit összemosódott a búcsú és az ünneplés, és mint vasárnap kiderült, akárhogy is nyert a Debrecen szombaton este, végül ugyanúgy csak 3 pont maradt az előnye, mint délután volt, vagyis messze nincs mit ünnepelni. Ugyanakkor a pályabúcsúztató ennél jobban nem is sikerülhetett volna debrecenieknek. Fentről és az öltözőből mindez így nézett ki: Brkovic még elnézést kér Szakálytól egy rossz passzért, és ő megbocsát, Kulcsár ezúttal szerelemből nem jön a Harmadik félidőbe, Tiszát a többi meccs is érdekli, a mezeket pedig nem lehet elajándékozni. A kórus odakint úgy szól: a bajnoki címért, a bajnoki címért, har-col-ja-tok a bajnoki címert!
Végezetül pedig jöjjön a desszert, miután sikeresen turkáltam az ősi VHS kazetták között. A minőség nem a legjobb, de a lényeg látszik: 1994 áprilisának végén, már ebben a stadionban, de még a mostaninál csökevényesebb lelátók előtt, Kondás Elemér berúgja a Dombi Tibor szabványos esése után megítélt 11-est a Siófok ellen. Miután most szombaton is végig úgy dobta körbe a puszikat a második félidei gólok után, mintha azokat ő szerezte volna, vagyis szabályosan gólörömködött, lássuk, milyen volt, amikor még tényleg a saját találatát ünnepelhette. A két nap híján kereken 20 évvel ezelőtti tizenegyes külön érdekessége –ez főleg a lassításon látható a kép bal szélén-, hogy közben ippont érően esik a hátára a jelenlegi vezetőedző. (a meccs egy aranybánya, szerdán, a 20. évfordulóján lehet, hogy kirakom)
Bye bye Oláh Gábor, hello Nagyerdő!
