Laci, és az ötödik? (3.rész)

2012. 01. 18. 13:41    
Olvasási idő: 3 perc

Gondolom, a meccs után fogadhatták a gratulációkat, egyiket a másik után. A spanyol király, I. János Károly mit mondott önöknek?

Semmit, mert nem találkoztunk vele. Az UEFA elöljárói is eltűntek. Végül valamilyen titkár, alelnök, vagy nem is tudom, kicsoda adta át a kupát. Ez is azt bizonyítja, hogy mindenki a Barcelona győzelmére készült. Kelet-európai csapatként nyertünk, és ezzel nagy csalódást okoztunk az illetékeseknek.

A nemzetközi sajtó foglalkozott önökkel?

Nem! Mintha nem is léteztünk volna. Senki nem várt minket Sevillában a repülőtéren. Egyetlen sajtóorgánumnak sem keltettük fel az érdeklődését. A meccs után volt egy hivatalos sajtótájékoztató, aztán, ha jól emlékszem, megjelent Bukarestben egy német, aztán egy spanyol, majd egy olasz újságíró. 1986-ot írtunk, és abban az időszakban csak kevesen vállalkoztak arra, hogy ellátogassanak Romániába. Nekünk azt mondták, hogy a világ a Steaua hőstettével foglalkozik.

Annak idején azt beszélték, hogy a Steaua játékosai milliókat keresnek. Tényleg milliókat kerestek?

Most viccel? Egy gyári munkás annak idején nagyjából 3 ezer lejt vitt haza, mi, jó esetben, háromszor ennyit. Volt ugyan meccsprémium és kalóriapénz is, de hát ebből nem lehetett meggazdagodni. A volt játékostársaim közül sokan most is a Steauánal dolgoznak, különböző korosztályos csapatoknál, és 15 éves autóval járnak, csakúgy, mint én.

A BEK-győzelemért mennyit kaptak?

Az állami elismerés, kitüntetés mellé kaptunk 1600 lejt, nagyjából 100 dollárt fejenként, aztán hosszas tárgyalások és összeütközések után hozzájutottunk egy-egy ARO terepjáróhoz. Nagyon keresett autó volt annak idején. Nehogy azt gondolja ám, hogy újakat kaptunk. Azok jutottak nekünk, amelyeket a hadsereg leselejtezett, legalábbis annak idején ezt mondták. A juhászok mindenesetre vitték, mint a cukrot. Szóval, noha régi járgányokról volt szó, mi azért jó pénzt kaptunk értük.

Belegondolt abba, hogy mi lett volna akkor, ha ön a Barcelona kapusaként hárít négy tizenegyest?

Akkor ez az interjú most nem itt, ebben a nem túl tágas társasházban készülne, hanem egy hatalmas villában. Talán ott állna egy Mercedes a házam előtt. Nézze, én nem vagyok irigy senkire. Nem érdemes azzal foglalkozni, mi lett volna, ha… A Barcelona akkori kapusa, Urruti már nem él, 49 éves korában halt meg autóbalesetben. Két évvel ezelőtt eljött Bukarestbe, hogy együtt szerepeljünk egy tévéműsorban, nagyon jól összehaverkodtunk. Hiába van bármennyi pénzed, a sorsodat nem kerülheted el. Végül is elégedett vagyok a pályafutásommal, az életemmel. Úgy fog az utókor emlékezni rám, mint arra a kapusra, aki egy döntőn négy tizenegyest hárított. Kétszeres román bajnok vagyok, és kupagyőzelmem is van, erre is büszke lehetek. A Sevillában történtek talán más lapra tartoznak. Sajnos nem kerestem annyit, hogy nyugodtabb életet folytathassak, e tekintetben nem lehetek elégedett. Amikor itt fáj, meg ott fáj, bizony elgondolkozom azon, hogy vajon megérte-e ennyit szenvedni. A munkakörülményekről most hadd ne beszéljek: nem volt egy leányálom. Összességében igazságtalan lennék, ha azt mondanám, elégedetlen vagyok.

A műtét után már csak néhány meccsen védett, aztán végleg kiszállt.

Még elkísértem a csapatot Tokióba, a Világkupa-döntőre. A River Plate ellen játszottunk, de már csak a fotósok kedvéért mutattam be egy-két vetődést. Amikor visszajöttünk, újabb orvosi vizsgálaton estem át, és az orvosok azt mondták, ne kockáztassak, mert ha elszakad a megműtött artéria, néhány másodpercen belül meg is halhatok. Visszajöttem ide, Aradra, mert a katonaságtól kirúgtak. Így van ez, gyorsan elfelejtik az embert. A diktátor testvére, Ilie Ceusescu, aki a Steauaért is felelt a hadügyminisztériumban magához hívott és azt mondta, idézem: „sajnos menned kell, mert már nem tudsz játszani!” Megkérdezte, mit akarok csinálni? Azt mondtam, továbbra is a Steauának dolgoznék, játékosmegfigyelőként, de hazamennék Aradra. Hozzáteszem, soha nem tudtam megszokni Bukarestet. Azt mondta, ez kizárt, mert ez nem szakma, és ő ezért nem tud fizetést adni. Mennyit is kerestem akkoriban? 3000 lejt. Végül nem kellett kilépnem a katonaságtól, Aradra jöttem, de 3-4 hónappal később önként intettem búcsút a román hadseregnek.

Aradon nem is foglalkozott futballal?

Miután az edzősködés egyáltalán nem érdekelt, és sportvezetőként szerettem volna tevékenykedni, itt Aradon, egy harmadosztályú csapatnál elnökhelyettesként dolgoztam. Az 1990-es forradalom után szülőfalumban, Semlacon focisulit alapítottam, és fillérekből üzemeltettem, mert állami támogatást nem kaptam.

Úgy tudom, hogy határőrként is dolgozott.

A román forradalom után többünknek volt üres a zsebe. Szegény voltam, mint a templom egere. Repülőmérnöki diplomám van, de mindig is a sportban dolgoztam. Ötezer lejt kerestem akkoriban. Nem sokat. Nagyon nehéz helyzetben voltam, senki nem segített, így hát fogtam magam, elmentem Bukareste, megkerestem a politikus Vadim Tudort- tudom, kevesen szeretik szélsőséges nézetei miatt-, akit 17 éve ismerek, és megkértem, segítsen, mert nem tudok megélni. Megkérdezte, mihez lenne kedvem. Elmondtam neki, hogy egy köpésre van tőlünk a román-magyar határ, ott vállalnék munkát. Segített, és büszkén mondhatom, hogy hat csodálatos évet töltöttem el határőrként. Nagyon tetszett, aztán a dolgok megváltoztak, és úgy döntöttem, leszázalékoltatom magam, úgyhogy két éve a nyugdíjasok hétköznapjait élem.

Azóta Duckadam élete több pályán mozgott, ám másfél hónappal ezelőtt visszakanyarodott a Steaua Bukaresthez, ahol jelenleg az elnöki funkciót tölti be.