A Klicsko-jelenség
2012. 02. 18. 10:45 Olvasási idő: 3 perc
Ma Vitalij, két hét múlva Vlagyimir Klicsko igyekszik megvédeni nehézúlyú világbajnoki címeit, és a magyar bokszrajongók abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy mindkét összecsapást láthatják. Persze, ez majdhogynem magától értetődő, hiszen a mindenkori nehézsúlyú világbajnok meccseit a világ jelentős részén közvetítik, főleg ha két olyan domináns öklöző az uralkodó, mint az ukrán testvérpár bármelyike. Nos, ehhez képest Amerikában továbbra sem tűzi műsorára egyik televízió sem Klicskóék fellépéseit, akiket érdekel, azoknak marad az internet és a stream. Sportágtörténeti kuriózum, hogy a királykategória legjobbjai, akik hosszú évek óta uralják a mezőnyt, és hatalmas fölénnyel zuzzák porrá ellenfeleiket ennyire népszerűtlenek legyenek ott, ahol igazán fontos lenne: az Egyesült Államokban!
Az elemzők szerint ez nemcsak a két ukrán sótlan stílusának, hanem a gyenge konkurenciának is betudható, állítólag a jelenlegi minden idők leggyengébb mezőnye. Nem tudom, mitől lehetett sokkal erősebb a többek közt Primo Carnera és Jack Sharkey fémjelezte harmincas évek első fele, vagy akár a legendás Joe Louis által uralt negyvenes évek. A Barna Bombázót sokszor ugratták kihívói szakmai felkészületlensége miatt. Ne feledjük, hogy a mai mezőny tagja többek közt az orosz olimpiai bajnok Alexander Povetkin és a kubaiak szintén olimpiai aranyérmese, Odlanier Solis. Nem tudom, más hogy van vele, én még soha nem hallottam olyan bokszolóról, aki orosz (vagy kubai), olimpiai bajnok és gyenge. Adamek, Chambers, Csagajev is komoly tudással rendelkező öklözők, akiknek ennek ellenére nem sok babér teremhet, amíg a két Klicsko nem dönt végre a visszavonulás mellett. Ez azonban nem a mezőny kritikája, hanem az ukrán fivérek dícsérete. Belegondolni is rossz, mi lenne, ha a közeljövőben szegre akasztanák a kesztyűket. Az említett bunyósok ugyanis messze bírnak olyan népszerűséggel Európában, mint Klicskóék, Amerikáról nem is beszélve.
A nehézsúly jelenlegi két legjobbjáról júniusban már írtam egy bejegyzést, ennek lényegi része ma is aktuális. Íme!
Az Egyesült Államokban annyi kritika éri a két Klicskót, hogy azt lassan mi is elhisszük. Mindezek ellenére valljuk meg: akár Vlagyimir, akár Vitalij húz kesztyűt, guvadunk a tv-re. Németországban még inkább! A tv-nézők 55%-a, azaz 11.5 millióan kísérték figyelemmel ahogy az idősebbik ukrán 2009-ben a 9. menetben megállította Juan Carlos Gomezt. Öccse, Vlagyimir 11.6 millió német tv-néző szeme láttára verte péppé Ruszlan Csagajevet, 58.4-es piaci részesedést szerezve ezzel a német RTL-nek. Bármelyikük is bokszol, Kijev főterén tízezrek szurkolják végig honfitársuk mérkőzését, melyet a világ több mint 100 országában közvetítenek. Ezen adatok tükrében nehéz krízisről beszélni, habár kétségtelen, hogy a mezőny gyenge. Ám nehézsúly lévén rendkívüli fontossággal bír, hogy a bajnok legyen domináns. Márpedig mindketten azok! Vlagyimir 7 éve veretlen, hat éve menetet sem vesztett! 55 győzelméből 49 KO-s, ez közel 85 %, ami bármilyen összevetésben is kimagasló arány. Bátyja, Vitalij mindkét vereségét sérülés miatt szenvedte el, Chris Byrd és Lennox Lewis (!) ellen is győzelemre állt a pontozólapokon. KO-aránya majdnem 90%-os, amihez hasonló is csak nagyon kevés van a nehézsúlyú bajnokok mezőnyében. Csak összehasonlításképp: Tyson esetében ez a szám 76, a minden idők legnagyobb ütőerejű bokszolójának megválasztott Joe Louis-nál alig 75. Persze, erre jönnek a károgók, hogy gyenge mezőnyben nem nehéz. Valóban. Ám azt sem árt tudatosítani, hogy a Frazier, Ali, Foreman, Norton fémjelezte 70-es éveket és a 90-es évtizedet leszámítva, melyet Tyson, Holyfield és Lewis ragyogott be, nehézsúlyban soha nem tolongtak egyszerre klasszisok. Tehát Joe Louis-nak vagy Mike Tysonnak sem volt sokkal nehezebb dolga. Klicskóék tengerentúli népszerűtlenségük okát talán a Sports Illustrated újságírója, a néhai Ralph Wiley fogalmazta meg a legtalálóbban: „A nehézsúlyú világbajnokban az emberek egy félelmetes, robbanékony, izgalmas bunyóst akarnak látni. Nem feltétlenül azt akarják, hogy egy kedves fickó üljön a trónon…” Nos, így már érthető! Mindketten jó kiállású, értelmes, diplomás sportolók, akiknek magánélete botrányoktól mentes, és bár meccseik nagy részét kiütéssel abszolválják, a végzetes ütés bekövetkeztéig nem lobban lángra a ring. Amit csinálnak – tökéletes! Ám néha a tökéletes sem elég…
