Leonel Pontes, CR7 nevelőedzője

2013. 09. 23. 15:55    
Olvasási idő: 6 perc

Nagyon szép helyen beszélgetünk, a Nemzeti Stadionban vagyunk, a Jamorban, festői környezetben, mintha csak a gyönyörűséges Madeira szigetén lennénk. Ön is a szigetről származik, csakúgy, mint Cristiano Ronaldo. Mindketten, ő is, ön is, nagy utat tettek meg. Egyébként milyen hosszú az út, most nem a kilométerekre vagyok kíváncsi, persze, Funchaltól Lisszabonig?

Induljunk ki onnan, hogy Cristiano valóban nagy karriert futott be, az én esetemben szó nincs ilyenről, egyébként az ember nagyot lép, amikor otthagyja a szigetet és Lisszabonba költözik.

Edzőként azért ön is szép karriert futott be, és a java még hátravan.

Ki tudja, mindenesetre köszönöm, hogy így gondolja. Nem könnyű egyik pillanatról a másikra otthagyni a szülőket, a barátokat, és egy nagy városba költözni, mint amilyen Lisszabon. Nagyon megszerettem a várost, és azt mondtam, ha törik, ha szakad, én a központba költözöm, és most már évek óta a centrumban lakom. Az embernek olykor kemény döntéseket kell meghoznia, ha valamit el akar érni, és a váltás, ha eljössz Madeira szigetéről, hatalmas. Minél fiatalabb az ember, annál könnyebben hozzászokik az újhoz. Én 17 évesen költöztem Lisszabonba, de 15 éves koromtól már nem laktam a szülői házban. Ronaldo 12 évesen került ide. Ha fiatalon elköltözöl otthonról, akkor nagyon gyorsan fel kell nőnöd. A váltás azon nyomban éretté tesz, szinte egyik pillanatról a másikra, meg kell hoznod bizonyos döntéseket. A költözés önállóságra nevel. Aki azt mondja, hogy gyorsan beilleszkedik, nem mond igazat, hiszen ez egy hosszú folyamat, amelynek állomásai vannak. Mindenkinek vannak problémái, nekem is voltak, Ronaldo sem úszta meg, de ez természetesnek mondható. Tény, ha jó közösségbe kerülsz, már pedig mindketten jó közösségbe kerültünk, akkor a fejlődésed, emberileg és szakmailag egyaránt, garantálva van.

Feltételezem, ha egy madeirai leül a tévé elé, hogy megnézze a portugál válogatottat, és azt látja, hogy a pályán és a kispadon is valaki képviseli ezt a kis szigetet, akkor elégedetten nyugtázza, lám, mi is sokra vihetjük. Egyébként ez számít egy „madeirensének”? Ronaldóval, hogy megfordítsam egy picit a kérdést, sokszor szóba hozzák Madeirát?

Nézze, az exilium, a száműzetés, a távollét összeköti az embert. Ronaldo is büszke a szülőföldjére én is az vagyok, ebből kifolyólag minden pillanatot megragadunk, hogy felemlegessük a gyökereinket. Minden kétséget kizáróan, nem csupán ez köt össze minket, való igaz, ez sem akármilyen kapocs. Végül az embert a saját teljesítménye alapján ítélik meg, és nem aszerint, hogy honnan jött. A madeiraiak kapcsolata erős, hiszen vannak bizonyos dolgok, amikkel csak mi tudunk azonosulni, amiket csak mi értünk meg. Fontos a származás, de nem ez határozza meg az ember sorsát.

Arrafelé szeretik a futballt?

Nagyon! 17-18 évet éltem ott, és az alatt az idő alatt nagyon sok csapattal találkoztam. Rendszeresen látogattam a Marítimo, a Nacional és az Uniao mérkőzéseit. Gondoljon bele abba, hogy a nyolcvanas évek végén 3 csapatunk is az első osztályban szerepelt. Nagyon nagy dolog, történelmi jelentőségű időszakról beszélünk. Madeira nagyon sok csapattal büszkélkedhet a második és a harmadik vonalban, e tekintetben évtizedek óta nincs visszaesés. És akkor nem szóltam a regionális bajnokságokról. Minden kis településnek volt és van csapata, és egyik sem akar kimaradni a nemzeti bajnokságból, ami egyértelmű jele annak, hogy a madeirai ember szereti a futballt, szenvedéllyel éli meg. Rengetegen futballoznak, a labdarúgásnak súlya van, a futball fontos Madeirán.

A madeirai ember kinek szurkol? A Benficának, a Sportingnak, esetleg a Portónak? Hogyan oszlik meg a szurkolótábor?

A Benficának és a Sportingnak van a legtöbb szimpatizánsa. A Porto tábora a legkisebb, de hozzáteszem, egyre több gyerek lett Porto-drukker annak hatására, hogy a csapat sikert sikerre halmozott az utóbbi időben. A gyerekek a győztesek mellé állnak, így az utóbbi időben a Porto-drukkerek száma megemelkedett. A helyi csapatok közül a Maritimónak van a legtöbb szurkolója, de a Nacional is felnőtt a feladathoz, egy jól szervezett klubról beszélünk, amely ráadásul sikeres is, így egyre több fiatal csatlakozik a Nacionalhoz.

Ön mindig is Sporting-drukker volt?

Gyerekkorom óta „sportingos” vagyok. A madeirai csapatok közül az Uniao da Madeirának szurkoltam. 7-8 évesen elkezdtem futballozni, a bátyám vitt ki edzésre, aki eldöntötte, hogy a Sportingnak fog szurkolni, és lám, a példája ragadósnak bizonyult.

Akkor egy álom vált valóra, amikor a Sportinghoz került, nem?

Ez így van, ahogy mondja. Nem foglalkoztam azzal, hová juthatok. Nagyon sok fiatal edző célokat tűz ki maga elé, én nem tartoztam ezek közé. Edző akartam lenni, ennyi. Nem a Sporting edzője, hanem edző. Nem voltak ilyen ambícióim, egyáltalán. Szerencsém volt, segítséget is kaptam bizonyos helyzetekben, és persze én is kellettem hozzá. 1996-ban kerültem a Sportinghoz, és 15 éven át szolgáltam szeretett klubomat.

Milyen volt az első benyomása, és egyáltalán hogyan emlékszik vissza az első lépésekre a Sporting Akadémiáján?

1996-ban, amikor felvettem a munkát az Akadémia még sehol sem volt, tehát szó nem volt olyan kondíciókról, mint amilyenek most fogadják az edzőket és a gyerekeket Alcochetében. A stadion mögötti pályákon edzettünk, ez volt a mi utánpótlás bázisunk. A kettes pálya füves volt, a hármas pedig földes. Az ifi A a füves pályán edzett, a többi csapat a földesen, illetve hetente egyszer megkapták a füves pályát. Ha egyszerre több csapat akart edzeni, akkor felültünk a buszra, és körbenéztük, melyik futballpálya üres a környéken Edzés nem maradt el. Ezek mind-mind földes pályák voltak. Nehéz feltételek mellett dolgoztunk, a pályák siralmas állapotban voltak. Az öltözőkről inkább nem mondanék semmit, de a munkát elvégeztük. Volt úgy, hogy a srácok a stadionban öltöztek, aztán felültek a buszra, elmentek edzeni, sokszor a világ végére, arrafelé dugóban, visszafelé szintén. Edzés után csapzottan felültek a buszra, a stadionban zuhanyoztak, ha elfogyott a meleg víz, akkor hideg víz alatt. Így dolgoztunk. Az edzések általában fél nyolckor kezdődtek, a gyerekek már egy órával a tréning előtt ott voltak, és bizony volt éjfél, amire hazaértek a sok utazás miatt, mert nem lakott ám mindenki Lisszabonban. A körülmények nem jelentenek semmit, hiszen nagyon sok palántából igen nagy futballista lett. Nem ez dönt. Ha valaki futballista akar lenni, akkor az lesz. Ezek a srácok sosem panaszkodtak, hiszen imádták a futballt, és nekik teljesen mindegy volt, hol és milyen körülmények között edzenek.

Pont azt akart mondani, hogy a nehéz kondíciók ellenére tálentumból nem volt hiány, a tehetséges játékosok egymásnak adták a kilincset.

A Sporting mindig is arról volt híres, hogy összegyűjtötte a tehetséges sportolókat, focistákat, és nem tett kivételt magas és alacsony, duci és sovány ígéret között, mindenkinek megadta a lehetőséget. A technikai adottságokat vettük alapul, és nem érdekelt minket sem a kiszemelt magassága, sem az, hány kg-val mérlegel. A külsőségekre nem adtunk. Az életkor sem volt meghatározó, egyáltalán nem. Ha valakit tehetségesnek találtunk, akkor már 6-7, vagy éppen 10 évesen elkezdtünk vele dolgozni, de előfordult olyan is, hogy csak 14-15 évesen került hozzánk. Egy 10-12 évesnél gyereknél csak az döntött, milyen technikai képességekkel rendelkezik, persze az emberi tényezőket sem hanyagoltuk el. Mindig figyelembe vettük azt, milyen hiányosságokkal rendelkezik, és ezeket hogyan tudjuk orvosolni a továbbiakban, ugyanis a fejlődésen volt a hangsúly. Ezen kritériumok alapján válogattuk a srácokat. Aurelio Pereira, aki a Sporting Akadémiáját igazgatja javasolta, fésüljük át az egész országot, hogy egyetlen tehetséges labdarúgó se vesszen el. A kiválasztás kiterjedt Portugália minden szegletébe. Jó szemű megfigyelőkre bíztuk a feladatot. Maga a klub, a Sporting is kiváló utánpótlás szakemberekkel rendelkezett, akik rögtön el tudták dönteni, kiben van fantázia és kiben nincs. Persze ez sem egzakt tudomány, és a hibázási lehetőség elég nagy. Itt az is nagyon fontos, hogy elsőként érjél oda, hogy megelőzd a többi, szintén jó megfigyelési bázissal rendelkező klubot.

Hány olyan palánta, ígéret ment át az ön kezein, akiből aztán valóban nagy futballista lett, aki szép karriert futott be?

Pontos számot nem tudok mondani. Voltak néhányan az biztos. Még nagyobb azoknak a száma, akik szép jövő előtt álltak és sajnos nem lett belőlük semmi. Ezekből van több, persze. Mindenesetre hatalmas tisztelettel viseltetünk egymás iránt, öröm volt velük dolgozni. Velük is. Ők is elvégezték azt a munkamennyiséget, amit a többiek, akik odaértek, de a futball sok összetevőből áll. Ezek a srácok is odatették magukat, átérezték a feladat fontosságát, komolyan álltak hozzá. Egy-egy ilyen növendék 10 évet töltött nálunk, úgyhogy ha valami lett belőlük, az nem csupán egy ember érdeme, sokak munkája volt, van benne. A formáció, a nevelés összetett, az edző mellett nagyon fontos szerepet kapnak az orvosok, a gyúrók, és még sokan mások, akik a háttérben hatalmas munkát végeznek. A közös, összehangolt munka teszi lehetővé, hogy a futballista fejlődjön, felnőjön, és elinduljon azon a bizonyos úton. Mindannyiunkat hatalmas büszkeséggel tölt el, hogy néhányan valóban sokra vitték. Mi azokra is rendkívül büszkék vagyunk, akikből nem lett sztárfutballista, de más területen megállták a helyüket. Elég nagy azoknak a tábora is, akik sajnos megélhetési problémákkal küzdenek, ezekkel az egykori növendékekkel szőttem talán a legszorosabbra a viszonyt, hiszen szükségük van segítségre és én, a lehetőségeimhez képest, megpróbálok segítséget nyújtani.

Beszéljünk konkrét nevekről, ön igen jó kapcsolatot ápol Luis Figóval és Paulo Futréval. Vagy tévedek?

Ők az én generációmhoz tartoznak. Luis Figo ellen játszottam is.

A kapcsolat, azért mégiscsak kapcsolat.

Van valamilyen kapcsolatunk, de az szakmai, nem más. Mondom, annak idején pályára is léptem Figo ellen egy madeirai ifjúsági tornán. Én az Uniao da Madeirát erősítettem, ő a Sportingot. Később gyakran összefutottunk a klubnál, hiszen én már edzősködtem, ő pedig a csapat egyik játékosa volt. Futréval soha, semmilyen kapcsolatom nem volt. Gyerekkoromban ő volt a példaképem, hatalmas játékos volt.

Nagyon sok játékost látott felnőni, hogy visszakanyarodjak az eredeti kérdéshez. Ott van például Quaresma, vagy Ronaldo.

Ricardo Quaresma, Ronaldo, valóban, vagy éppen Hugo Viana, továbbá Joa Moutinho, Nani, vagy Fernando Ferreira, aki aztán a Belenensesnél kötött ki, és ott van Rafael, aki a Portóban futballozott, aztán eligazolt. Rengetegen vannak, folytassam? Miguel Veloso, Yannick. Nagyon sok labdarúgó jelölt fordult meg nálunk, nálam. Hatalmas megtiszteltetés, számomra, hogy velük dolgozhattam, és óriási örömmel tölt el, hogy ilyen messzire jutottak.

Leonel Pontes a keddi Fiesztában (sport1, 17:00) mindent elmond, amit Cristiano Ronaldóról tudni kell.