Baraja: A jövőd a múltadból táplálkozik!

Abramov Gábor 2015. 04. 23. 12:56    
Olvasási idő: 11 perc

A korábbi 50-szeres spanyol válogatott Rubén Baraja a Valladolidban nevelkedett, később az Atlético Madridhoz került, majd 10 évet húzott le a Valenciában, amellyel kétszer nyert bajnokságot, és amellyel elbukott egy BL-finálét. A valenciai „aranykorszak” egyik legfontosabb alakja 10 év alatt közel 300 alkalommal öltötte magára a „denevérek” trikóját, és ezeken a meccseken 41 gólt szerzett. Az egykori támadó középpályás, aki a válogatottal megjárt egy világbajnokságot és egy Eb-t is, nagyon szívesen beszélt a nagy Valencia sikereiről, illve a klub akadémiájáról, amely másfél évvel ezelőtt tette le az új irány alapjait.

Akkor voltál a Valencia futballistája, stabil játékosa, amikor a klub a fénykorát élte. Hogyan emlékszel vissza erre a periódusra?

Amikor azt kérdezik tőlem, hogy elevenítsem fel „Valenciás” korszakomat, akkor, ahogy mondani szokás, csak a jóra emlékezem, már csak azért is, mert életem egyik legszebb szakaszáról van szó, amikor minden jól alakult, minden szép volt és jó. A klub történetének legsikeresebb időszakában voltam a Valencia játékosa, aktív részese lehettem annak a mesés csapatnak, amely menetelt a bajnokságban és Európa egyik legfelkapottabb együttese volt. Játszhattunk két BL-döntőt, mindkettőt elbuktuk sajnos, nyertünk két bajnokságot és UEFA-kupát. 2004-ben a Valencia nagy eséllyel pályázott „a világ legjobb csapata” címre. Ezek megismételhetetlen eredmények, úgyhogy számomra ez a periódus egyenlő a jóval és a széppel.

Ráadásul ebben a korszakban, amikor, ahogy te is mondtad, a csapat oszlopos tagja voltál, kétszer is jelöltek az aranylabdára. Meggyőződésem, hogy mindez mostanában értékelődik fel benned, nem?

Valóban most. Tulajdonképpen azért jelölnek valakit e híres, nagy presztízsű, egyéni elismerésre, mert csapatával jól teljesített, tehát a futballista teljesítménye mögött ott van egy csapat, egy edzői stáb, egy szurkolótábor. Vannak persze kivételek is. A Real Madrid, a Barcelona vagy az Atlético Madrid tele van klasszisokkal, és az ő estükben magától értetődik, hogy felkerülnek egy ilyen listára. Egy olyan csapat játékosaként, mint a Valencia, csak akkor jöhetsz szóba, akkor vesznek számításba egy-egy ilyen szavazás előtt, ha a csapatod valami rendkívülit produkált. Volt 3, 4, 5 igen komoly évünk, amikor az európai futball szinte csak  rólunk szólt. Ott voltunk két BL-fináléban, UEFA-kupát nyertünk és kétszer bizonyultunk a liga legjobbjának. Nos, ezek az eredmények repítették az egyéneket a világhírnév, illetve az egyéni elismerések felé, ezért kerülhettem fel én is az aranylabdára esélyesek listájára.

Mi volt annak a Valenciának a titka? Mitől volt, mitől lehetett ilyen sikeres?

Két ok miatt, legalábbis szerintem. Egyrészt volt egy olyan kerete, amelynek minden egyes tagja élete formájában futballozott, pályafutása csúcsán volt. Ha megnézed, a társaság nagy részét 25 és 30 év közötti játékosok, sportemberek adták, azaz ezek a labdarúgók pályafutásuk legérettebb szakaszában voltak. Kiváló képességű futballisták alkották a csapatot, olyanok, mint Canizares, Ayala, Albelda, Vicente vagy Mista, akiket, és főleg, amikor ment a szekér, a Barcelona vagy a Real Madrid kezdőjéből sem lehetett volna kihagyni. 3,4,5 évig ezek a srácok karrierük legjobb teljesítményét nyújtották, ám mindez lehet, hogy kevés lett volna ahhoz, hogy most egy aranykorról beszélgethessünk, ha nincs Rafa Benitez, aki a maximumra járatta ezt a társaságot, ezt a keretet, amelynek tagjai, mondom, csúcsformában végezték a dolgukat. Rafa Benitez nélkül aligha beszélhetnénk most a 2000-es évek sikereiről, a sikerek kulcsa az ő kezében volt. A Valencia elsősorban neki köszönheti, hogy ilyen magasságokba emelkedett, és hogy elérte azt, amit most büszkén mutogathat az utókornak.

Mi az, amit Benitez megváltoztatott bennetek? Mitől indult be a gépezet, és milyen akadályokat kellett legyőznötök, főleg mentálisan, hogy elhiggyétek, a hihetetlent, és manapság sincs ez másképpen, hogy igenis, le tudjátok győzni a Real Madridot és a Barcelonát?

Itt is két dolgot tartok fontosnak hangsúlyozni. Először is egy rendkívül versenyképes társaságot gyúrt a rendelkezésére álló emberekből, olyan csapatot, amely abban az időben bárkit le tudott győzni, mint ahogy ezt több alkalommal be is bizonyította. A Valencia mindig a legmagasabb szinten futballozott, és sosem adta alább, ez pedig mindenképpen Rafa érdeme. Az eredmények nagy önbizalmat adtak nekünk, elhittük, hogy nem vagyunk kevesebbek, mint a többiek, az úgynevezett nagyok. Másrészt Benitez kiváló pszichológusnak bizonyult, ugyanis elhitette velünk, hogy munkával, kemény munkával ott lehetünk a legjobbak között. A körülmények is a mi kezünkre játszottak. Spanyolországban lehet bármilyen jó csapatod, bármilyen jó edződ, kifoghatsz bármilyen jó sorozatot, ha a Real vagy a Barcelona azt nyújtja, amire képes, akkor nem nyersz bajnokságot. Az elmúlt szezonban az Atlético Madrid is, nem hátat fordítva az érdemeinek természetesen, azért nyerhetett bajnokságot, mert a Real Madrid és a Barcelona nem volt a topon, és annak idején a Valencia is ezt a helyzetet használta ki, így tudott három év alatt két bajnokságot is nyerni. A két spanyol nagy olyan magas szintet képvisel, hogy valóban, ahogy te is mondtad, csodának kell történnie, ahhoz hogy ne a kettő közül valamelyik nyerje meg a bajnokságot.

Mit jelent valójában profi futballistának lenni? Mi, amikor profikról beszélünk, olyan labdarúgókra gondolunk, akik ebből élnek, ez a szakmájuk. Mégis, mik a profi futballista legfőbb jellemzői, illetve mitől válik valaki profivá?

Profi futballistának lenni kiváltság. A mai világban, a mai társadalomban csak nagyon keveseknek adatik meg az, hogy jól éljenek abból, amit szeretnek, ezért gondolom azt, hogy kiváltságos helyzetben vagyunk. Abból élünk, és jól élünk, amit szeretünk, amit a legjobban szeretünk csinálni. Futballozunk! Ha csak ebből indulunk ki, akkor azt kell mondanom, hogy fantasztikus dolog a futballból és a futballban élni. Megismerhetsz új országokat, kultúrákat, nyelveket, egy csomó jó barátra tehetsz szert. Tanulhatsz a társadtól, aki egy másik kultúrából érkezik, és ő is tanulhat tőled. Minél több csapattal és edzővel hoz össze a sors, annál több információra teszel szert a futball világából. A futballista élet csodálatos élet. Aztán ott van a másik oldala, ha úgy tetszik, a B-oldala, hiszen a profi karrier a maximumot követeli az alanytól, óriási feszültséggel jár. Csak abból lesz professzionális labdarúgó, aki meg tud felelni bizonyos alapkövetelményeknek. Mindenkiből nem lesz profi játékos, ez csak egy szűk réteg kiváltsága. Nagyon sok erőfeszítéssel jár, mindig hozni kell egy szintet, összességében nem könnyű pálya, ugyanakkor rendkívül szép.

Említetted, hogy rengeteg áldozatot kell hozni, hiszen ez a feladat rengeteg elfoglaltsággal jár, tehát a sok edzés, meccs, utazás mellett egy futballistának nem sok ideje marad másra, illetve saját magára. Trénig reggel és délután, egy profi többször alszik szállodában, mint a saját ágyában. Aztán ott vannak a válogatott edzőtáborai, az összetartások, és így tovább. Hogyan élted meg mindezt?

Ne dramatizáljunk, hiszen, ha csak az én perspektívámból nézem, figyelem a dolgokat, akkor cseppet sem kell sajnálni a magamfajtát, mert azt csináltam, csinálom, amit szeretek. Számomra sosem okozott problémát egy összetartás, és az sem, hogy egy szállodai ágyban tértem nyugovóra, az meg pláne nem, hogy háromnaponta kellett pályára lépnem a Bajnokok Ligájában vagy éppen a bajnokságban. Hatalmas megtiszteltetésnek vettem, amikor behívtak a válogatottba, hiszen mondom, imádom a futballt, nekem semmi sem jelentett problémát, ami a futballhoz kötődött. Inkább arra törekedtem, hogy kiélvezzem a futballista élet minden egyes momentumát, hiszen szerettem, amit csináltam, szerettem futballozni, ez volt az életem. Minden bizonnyal, ha ezt kötelességként fogod fel, akkor nem élvezed azt, amit csinálsz. Mindig abból indultam ki, hogy a futball számomra a szórakozást jelenti, és ez nem valami kötelesség, nem nyűg, nem egy feladat, amit kiszabtak rám, és nekem maradéktalanul végre kell hajtanom, ha törik, ha szakad. Ezért mondom azt, hogy számomra nem jelentett gondot, ha edzőtáborba kellett vonulni, ha utazni kellett, mert végül is azt csináltam, amihez kedvem volt. Ezek is hozzátartoznak a futballhoz. A futballista élet szerves részét képezik, az életed részévé válnak az összetartások, a meccsek, úgy a klubodban, mint a válogatottban. Nem kell a profit sajnálni, hiszen azt csinálja, amit a legjobban szeret, és amihez a legjobban ért. Mindig a labdával kapcsolatos teendőkre fókuszáltam, persze van, aki ezt nem így fogja fel, de én és nagyon sok pályatársam, szinte az anyatejjel egy időben szívtuk magunkba a futball szeretetét. Ez egy amolyan köldökzsinór, ami életünk végéig összeköt minket a labdával, a játékkal.

Gondolom, most sokkal könnyebb Rubén Barajaként élni, mint 10-15 évvel ezelőtt, amikor annyira fényesen és magasan ragyogott a csillagod, hogy ki sem tudtál menni az utcára. Szétszedtek volna a szurkolók!

Minden időszak más, más tapasztalatokkal szolgál. Az a korszak hatalmas értékkel bír, rengeteg tapasztalattal gazdagodtam, életem részévé vált. A jövőd a múltadból táplálkozik. A Valladolidban, az Atléticóban vagy a Valenciában eltöltött esztendők arra szolgáltak, hogy kialakuljon egy koncepcióm az életről, hogy rádöbbenjek arra, megértsem, ki is vagyok én, hová tartok, és mit akarok elérni a jövőben, mit akarok az élettől? Azt követően, hogy befejezted a pályafutásodat nagyon fontos feladat vár rád: el kell helyezned magad oda, ahol jól érzed magad, abba a környezetbe, ahol addigi életedben jól megvoltál saját magaddal. Miután számomra a futball volt a legfontosabb, egyértelmű volt, hogy a futballban szeretnék tovább boldog lenni, hiszen ez az én közegem, itt érzem magam igazán jól. Azt követően, hogy befejezed a futballt, egy új élet kezdődik számodra, és mint ilyen, új kihívásokat kell találnod, és mozgósítod kell magadban a motivációs erőket. Azzal tisztában kell lenned, hogy már sosem leszel olyan sikeres, mint futballistaként, és ilyenkor már az is sikernek számít, ha olyan munkába fogsz, ami lefoglalja a mindennapjaidat, ami motivál. Nem szabad kétségbe esni, hiszen az ember még nagyon fiatal, előtte egy teljes élet, és nagyon sok mindent lehet csinálni, úgyhogy én már nem nagyon foglalkozom azzal, hogy Rubén Baraja és Rubén Baraja között mi a különbség.

A Valencia U19-eseit edzed. Jól érzed magad ebben a szerepkörben? Edzőként megtaláltad azt a motivációs erőt, amiről beszéltél?

Igen! Amikor az ember befejezi a pályafutását, kipiheni magát, és elkezd gondolkozni. Leül és tervez, és persze egy picit visszatekint arra, amit csinált. Velem is ez történt. Feltettem magamnak a kérdést: na, Rubén, mi lesz most, mihez kezdesz magaddal? 17-18 évig a legmagasabb szinten futballoztam, így hát másfél évig félre vonultam, és gondolkoztam, törtem a fejem, mi legyen a továbbiakban. Mindenekelőtt kikapcsolódtam, eltávolodtam a futballtól. Aztán amikor úgy éreztem, hogy elég volt a pihenésből és a semmittevésből, már komolyabban elkezdtem foglalkozni azzal, hogy mihez kezdjek. Mindig is jól éreztem magam a pályán, imádtam edzeni, szerettem ezt a fajta napi rutint, úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, hogy mindenképpen a futball határain belül maradnék, és ezzel foglalkoznék. Megkeresett a Valencia, hogy lenne-e kedvem a fiatalokkal, a 17, 18 évesekkel foglalkozni, olyanokkal, akik a profizmus kapujában állnak, és igent mondtam a felkérésre. Olyan gyerekeket bíztak rám, akik közel állnak az elit futballhoz, 2-3 éven belül felkerülhetnek az első csapathoz, de mindenképpen futballisták lesznek, még ha alacsonyabb osztályban is. Nagyon élvezem ezt a munkát, nagyon sok tapasztalattal szolgál.

Hogyan kell elképzelni a Valencia mindenkori játékosát, és egyáltalán, milyen adottságokkal kell rendelkeznie annak a gyereknek, aki ide akar kerülni, itt akar felnőni nálatok?

A Valencia mindenkori játékosa rendkívül versenyképes, kiváló technikai adottságokkal és páratlan állóképességgel rendelkezik, és ez azért fontos, mert a Valencia filozófiája az, hogy a labda visszaszerzése legalább olyan fontos, mint annak birtoklása és a támadásvezetés. Aki fizikálisan nincs felkészülve, sosem lesz a Valencia labdarúgója. Összetett dolog ez! Akiben nem látják azt, hogy képes fejlődni, és ha semmilyen esély nem mutatkozik arra, hogy az első csapat közelébe kerüljön, nem lesz a Valencia labdarúgója. A Valencia mindenkori játékosa az első perctől az utolsóig küzd, végig nagyon intenzíven játszik, és szívét-lelkét adja a pályán a csapatáért és a csapattársaiért. Ez még mind kevés, ha az illető nem tud futballozni, nem tudja olvasni a játékot, nem ura a helyzetnek, nem tud a csapat érdekében jó döntést hozni, nem gondolkozik megfelelően. Annak nyomot kell hagynia, hogy valaki itt nőtt fel. Mindig magán kell hordoznia a „made in Valencia” jegyet, és mi, edzők ezt nagyon fontosnak tartjuk. Mindegy, hová kerül az illető, nem hazudtolhatja meg önmagát, és a játékával, a hozzáállásával, a mentalitásával tudatnia kell a környezetével, hogy márpedig ő a Valenciában nevelkedett.

Mennyi esélye van egy itt nevelkedő gyereknek, hogy egy szép nap felkerüljön az első csapathoz?

Egy mai gyereknek kétszer akkora esélye van arra, hogy felkerüljön az első csapathoz, mint akkor, amikor én futballoztam a Valenciában. Ekkorát változott a helyzet. A mi időnkben a Valencia egy dúsgazdag klub volt, rengeteg anyagi lehetőséggel. Drága játékosokat vehetett, a pénz nem számított, hiszen volt bőven, úgyhogy kimehetett a piacra és megvehette a legjobb képességű labdarúgókat. Aztán az idő múlásával az anyagi lehetőségei is csökkentek, hatalmas adósságot halmozott fel, gazdasági válságba került, nagyon sok más spanyol klubbal egyetemben, ennek eredményeképpen kénytelen volt a saját fiataljai felé, a saját nevelésű srácok felé fordulni. A Valencia arra kényszerült, hogy megtalálja és beépítse a csapatába a saját nevelésű tehetségeit, és főképpen bízzon bennük hosszú távon. Ezzel a lépéssel törlesztett egy picit a múlt kissé meggondolatlan lépéseiért. Korábban nem figyeltek arra, hogy mi van a háttérben, csak kinyitották a pénztárcát és fizettek, ahelyett, hogy körülnéztek volna az utánpótlás bázisban. Rájöttek arra, hogy az utánpótlás rendszerben felnőhet olyan gyerek, aki éveken át hasznos tagja tud lenni az első csapatnak. Most nem azt akarom mondani, hogy a Valencia megengedheti magának, hogy visszaessen a nívója, a nimbusza. A srácokat úgy kell átadni az első csapatnak, hogy rövid időn belül a legmagasabb szinten tudjanak teljesíteni, hiszen az elvárások ugyanazok. A Valencia első csapatában jó néhány olyan játékossal találkozol, aki az utánpótlás rendszerből került ki, mint Gayá, Paco Alcácer vagy Robert.  Ez két dolog miatt fontos. Egyrészt nem kell eszeveszett pénzt költeni futballistákra, másrészt ezzel a lépéssel jelzed a fiatalok felé, hogy érdemes dolgozni, mert előttük is nyitva áll az első csapat öltözője, és minden csak tőlük függ, az ő munkájuktól. Ott vannak a referenciák, őket kell lekoppintani, az ő útjukat kell bejárni. Ha egy akadémista ezt látja, hogy Gayának vagy Alcácernek sikerült, akkor megtalálja azt a motivációs forrást, hogy ő is harcoljon azért, hogy neki is sikerüljön célba érni.

A Valencia komoly akadémiával rendelkezik, ami az Academia Gloval nevet viseli. Mit kell tudni róla?

Másfél-két évvel ezelőtt indult minden, ekkor tettük le ennek a projektnek az alapjait. Leültünk és meghatároztuk az irányvonalat. Alaposan kidolgoztuk a stratégiát, ennek megfelelően dolgozunk, bízva abban, hogy jó úton haladunk és néhány éven belül játékosok sokaságát adhatjuk át az első csapatnak. Meghatároztuk a Valencia futballistájának prototípusát, megjelöltük, milyen adottságokkal kell rendelkeznie annak a gyereknek, aki nálunk akar nevelkedni, és a megfigyelők is tisztában vannak azzal, hogy milyen játékost keres a Valencia. Házon belül kidolgoztunk egy tervet, és mindenki ehhez tartja magát. Az ötlet jó, sőt remek, de nem szabad letérni az útról akkor sem, ha esetleg nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ezt előzetesen, az íróasztalnál lefektettük és elterveztük. Van egy alap, egy alapkoncepció és erre kell építeni. Korában a terv sokszor változott, mindenki meghatározta a saját irányvonalát, de senki nem vitte végig a koncepcióját, éppen ezért nagyon sok játékost elveszítettünk. Sokan, a rossz stratégia miatt megálltak a fejlődésben. A folytonosságot biztosítani kell, és akkor sem szabad megváltoztatni a megjelölt utat, ha esetleg a mostani tulajdonos távozik, és egy másik veszi át az irányítást. A Valenciának a személyi változások fölött kell állnia, csak így maradhat meg az identitása. Ha a folyamat megszakad, a gyerekek, az itt nevelkedő srácok is elbizonytalanodnak. A gyerekeket elsősorban ezzel a lehetőséggel tudod motiválni, ezzel tudod táplálni. Oda kerülni, felkerülni az első csapathoz, nagy kihívás, de ezt csak folytonos, kiegyensúlyozott munkával lehet elérni.

Magyarországon nagyon sokat beszélünk arról, hogy vannak bizonyos hiányposztok, ilyen a jobbhátvéd vagy éppen a balhátvéd pozíciója. Tulajdonképpen a nemzetközi futballban sincs sok jobb-, illetve bal oldali védő.  Hogyan kell posztra nevelni játékosokat? Hogyan kell középpályást vagy csatárt nevelni? Hogyan tud, tudott a Valencia rövid időn belül egymás után három olyan zseniális balhátvédet kinevelni, mint Alba, Bernat és Gayá? Milyen munkát kell elvégeztetni egy 10-12 éves gyerekkel, hogy aztán legyen belőle egy jó középpályás vagy jobbhátvéd?

Nos, ha te egy klasszikus kettest, azaz jobbhátvédet keresel, akkor mindenekelőtt megnézed a testi adottságait. Ebből indulsz ki. Ezután lépsz tovább, hiszen egy jobb oldali védőnek gyorsnak és taktikailag érettnek kell lennie. Egy szélső védő feladata rendkívül összetett és szerteágazó. A védelemben meg kell nyernie a párharcokat, erősnek kell lennie, de ezzel még nem végezte el a feladatát, hiszen fel kell zárkóznia a támadásokkal, jól meg kell választania azt a pillanatot, amikor támadásba kell lendülnie. Támadni is tudni kell. Technikailag képzettnek kell lennie, hiszen a támadás befejezéséből is ki kell vennie a részét, ha nem más, egy jó beadással. Meg kell találnia a társat, oda kell rúgnia a labdát, és ha mindez valahol hibádzik, akkor aligha nyered meg a meccset. Nagyon fontosnak tartom, hogy a 12 éves gyerek ugyanazt az üzenet kapja 15 vagy a 18 éves korában is. Ezeknek az üzeneteknek sosem szabad változniuk, eltérniük egymástól, de még egy picit sem. A nevelési folyamat nem törhet meg, és erre nagyon oda fogunk figyelni. Ha ezt nem tévesztjük szem elől, akkor a fejlődés is garantált az egyes pozíciókban. Mindenki tudja, hogy a kettes szerepkörében futballozónak mik a legfőbb jellemzői, aztán a hatosnak, a nyolcasnak és így tovább egészen a csatárig. Arra törekszünk, hogy egységessé tegyük a kritériumokat, a követelményeket, 12 éves kortól egészen addig, amíg a gyerekek az első csapat közelébe kerülnek. Hangsúlyozom, a legfontosabb a folytonosság, az üzenet átadása. A fejlődés is csak akkor érhető el a srácok esetében, ha mindig ugyanaz az üzenet jut el hozzájuk. Mindig ugyanazt kell hallania, a tekintetben, hogy  mi is az ő feladata a szerkezeten belül, hogyan kell játszania, hogyan kell viselkednie a pályán labdával, vagy labda nélkül, milyen identitással bír az ő szerepköre a Valencián belül. Mindenekelőtt ki kell nézni a gyereknek azt a posztot, ahol a legjobb teljesítményre képes, és ennek megfelelően kell dolgozni vele. A meghatározott irányvonal segítségével mindig a folytonosságra és a fejlődésre törekedve, figyelve azt, hogy abban a pozícióban, amelyben játszik, képes lesz-e arra, hogy felkerüljön az első csapathoz, képes lesz-e megfelelni annak a követelményszintnek.

Ha már az üzeneteknél tartunk, akkor engedd meg, hogy megjegyezzem, a spanyol válogatottnál sokáig nem volt egyértelmű, hogy mi a cél, hová kell eljutni, és feltételezem a koncepció sem volt mindig evidens. Nem biztos, hogy a ti generációtok gyengébb volt, mint az a társaság, amely 4 év alatt minden értékes trófeát bezsebelt. Ti miért nem tudtatok eredményesek lenni? Nem voltatok rosszabb futballisták, sőt!

A spanyol válogatott azért lehetett sikeres, mert Luis Aragonésnek köszönhetően végre volt egy identitása, ráadásul olyan futballisták jöttek össze, akik csak ritkán találkoznak egyazon generáción belül, megismételhetetlen képességű labdarúgókról beszélünk. Most soroljam? Iniesta, Xavi, Xabi Alonso, Casillas, Villa, Torres egyediek és megismételhetetlenek, és könnyen elképzelhető, hogy soha többé nem lesz a spanyol válogatottnak jó futballistája. Luis Aragonésnek volt egy koncepciója a játékról, a filozófiáról, megjelölte a stílust, ezt mindenki magáévá tette, tudomásul vette, és ennek köszönhetően jöhettek az eredmények. Amikor a spanyol válogatott sikereiről beszélünk, akkor az utánpótlás válogatottak eredményességéről sem szabad megfeledkezni. Az irányvonal rájuk is vonatkozott, nem csupán az első csapatra, és ennek köszönhető az, hogy olyan játékosok kerültek ki a rendszerből, mint Isco vagy Jordi Alba, akik a jövőt jelentik a spanyol válogatottban.

Nagyon jól nézel ki, egy sztájliszt veszett el benned.

Rubén Baraja: Ugyan már! Mindenkinek van egy kialakult öltözködési stílusa, és ehhez ragaszkodik. Nem csupán a sportemberekről, az edzőkről, illetve a játékosokról beszélek. Ahány személyiség, annyi féle, és annyi féle öltözködési mód, karakter, jellem, életkoncepció, ami az ember minden egyes cselekedetében megjelenik.  Nem kell mindenkinek, mindenben megfelelni, de amondó vagyok, hogy ragaszkodjunk a stílusunkhoz, ettől vagyunk másmilyenek, ettől különbözünk egymástól.

Köszönöm szépen a beszélgetést.

Én köszönöm.

A mai Zuhanyhíradóban Rubén Baraja arról beszél, edzősködne-e Magyarországon.