"Dennis Rodmant csak Dennis Rodman állíthatja meg" • SportTV

“Dennis Rodmant csak Dennis Rodman állíthatja meg”

Szabó Máté avatar Szabó Máté 2021. 04. 17. 18:17    
Olvasási idő: 14 perc

Az NBA egykori lepattanókirályának élete csodák, hihetetlen sztorik és tragédiák elképesztő elegye. Kismillió olyan történet van vele kapcsolatban, amit, ha elmesél az ember, azt mondod, nem hiszed el. Kifejezetten találó rá az őrült zseni kifejezés, de talán ez nem is mond el mindent róla. Ez egy nem túl rövid cikk lesz az életéről, de erről az életről nem is lehet röviden írni.

Ez egy ikonikus kép, még ha ezt a labdát nem is tudta megfogni. (Fotó: twitter / @timelessports_)

Hány embert ismersz, aki bőven 18 éves kora után nőtt még több mint 20 centit?

Hány gettóból származó fekete fiú van, akit befogadott Oklahomában egy fehér farmercsalád?

Hány ember lesz úgy NBA-játékos, hogy a gimiben nem is kosarazott szervezett keretek között?

Hány ember járt Madonnával és Carmen Electrával, és szexelt még párszáz (párezer?) nővel?

Hány ember állt ki a kilencvenes évek közepén a teljesnél is nagyobb mellszélességgel a melegek és az AIDS-esek mellett?

Hány ember tud a legjobb lenni valamiben, amiben fizikailag egyszerűen nem lehetne a legjobb normál esetben?

Hány ember engedhette meg magának profi pályafutása során, hogy minden este berúgjon és 4 órát aludjon esténként? Mindezt asztmásan.

Hány ember van, aki egy diktatúrába járt kirándulni, hogy békét teremtsen két ország között?

Hány embernek áll jól, ha minden este más színűre festi a haját?  

Van még pár érdekes kérdés a tarsolyban, amit érdemes feltenni, de egyértelmű, hogy Dennis Rodman semmilyen szempontból sem tekinthető egy átlagos figurának, és holtbiztos, hogy nem volt, és nem is lesz már soha hasonló életmódot folytató sportoló a világon. Mert egyszerűen lehetetlen. Könnyen le lehetne azzal írni, hogy őrült, azzal is, hogy zseni, de szerencsére ez a kép legalább olyan színes, mint Rodman hajkoronája.

Bevallom, gyerekkorom óta imádtam a Férget, de a Last Dance adta az ihletet ahhoz, hogy Rodman életére figyeljek oda egy kicsit  jobban. Ugye benne volt a sorozatban, hogy a korszak egyik elsőszámú szexszimbólumával, Carmen Electrával hancúrozott a Bulls hatodik bajnoki címének megszerzése közben, hogy zabolázhatatlan volt, néha pankrációzott, néha Las Vegasba ment vakációra, és egyfolytában bulizott. No meg persze azt is elárulta, mi a jó lepattanószerzés titka:

Világos, nem?

„Egy zsenivel van dolgunk, aki teljesen más szinten van” – mondta ezzel kapcsolatban Isiah Thomas a Rodmanről szóló dokumentumfilmben. Egyébként, ha értenénk, amit mond, elképesztően fontos információkat szűrhetnénk ki belőle, mert 1992 és 1998 között zsinórban hétszer volt az NBA lepattanókirálya. Soha senki nem nyerte meg ezt a címet hét egymást követő szezonban, 201 centisen épp a kilencvenes években csinálta ezt, amikor olyan 210 centi feletti szupersztárok voltak a csúcson, mint David Robinson, Hakeem Olajuwon, Shaquille O’Neal, Dikembe Mutombo vagy Patrick Ewing. Rodman átlaga volt a legmagasabb az 1999-2000-es szezonban is (majd 39 évesen), de akkor csak 12 meccset játszott a Dallas Mavericksben. A fickó rengeteget melózott a pattanókért, tényleg tudta, hova fognak érkezni a labdák. Ennek szentelte az életét, és persze a fizikuma is kellett hozzá. Erős volt és robbanékony, míg mások egy nagyot ugrottak, ő három kisebbet, de ezalatt mindig bele tudott pöckölni a labdába úgy, hogy végül megszerezze a többiek elől. Nem mellesleg ütött, vágott, rúgott, harapott, ugrott, vetődött a labdákért. Mint például cikkünk fotóján is, amit 1997-ben készítettek egy Golden State Warriors elleni meccsen. Az más kérdés, hogy ez a labda végül nem lett meg, de legalább megszületett ez a legendás fotó, ami egy pillanatban tökéletesen bemutatja, mit jelentett Rodmannek lenni a pályán. Nem kímélte magát, bármit megtett egy kósza labdáért.

De volt neki egy másik oldala, ami adott az egész figurának egy extra fűszert, és ezért döntöttem úgy, hogy minden elérhető forrást elolvasok és megnézek azért, hogy legyen egy teljes képem Rodmanről. A The Last Dance alap volt, de mivel Rodman a The Last Dance-ben a pokol legaljasabb gonosztevőiként ábrázolt Bad Boys Pistonsnak is tagja volt, nyilvánvalóan meg kellett néznem a Bad Boys Pistonsról szóló dokumentumfilmet is, amiben azért picit más megvilágításba kerül a csapat. Beszereztem a kilencvenes években magyarul is megjelent ’A Féreg’ és ’Légy vad!’ című könyveket. Előbbi egy Tim Keown által írt önéletrajzi könyv, amelynek a New York-i promóciós eseményén öltözött 1996-ban menyasszonyi ruhába. Szeretett volna ugyanis összeházasodni a saját rajongóival. Ha a frigy valójában jogilag nem is jött össze, azért megbotránkoztatni sikerült az embereket, és nagyon jó reklám volt ez a könyvnek is, ami bestseller lett természetesen.

A ’Légy vad!’ pedig a maga módján egy életmódtanácsadó könyvnek tekinthető. Abban az élettel kapcsolatos, legtöbbször fura, de néha elgondolkoztató, vagy teljesen normális gondolatait osztja meg az olvasókkal. Persze a ,aga módján, a saját életére vetítve.

Zárásképpen a ’Rodman: jóban, rosszban’ című ESPN-dokumentumfilm volt még forrásom. Ezt decemberben bemutatta a Sport TV, és bevallom, nekem eddig ez az egyik kedvenc dokumentumfilmem. A készítők próbáltak egy olyan különleges filmet alkotni, ami maga is egyedi, szórakoztató, olyasmi, mint Rodman a kilencvenes években. A producere és narrátora Jamie Foxx, és ez is egy extrája a mozinak. Tényleg ajánlom mindenkinek. ITT érhető el az ajánlója.

Kikötni a dallasi gettóból indulva egy fehér farmercsalád nappalijában Oklahomában

Ezekkel együtt kaptam egy viszonylag teljes képet Dennis Rodmanről, a Féregről, akit meglepő módon nem a pályán mutatott magatartása miatt hívtak így, hanem mert gyerekkorában flipperezés közben úgy tekergett, mint egy kukac (a worm kukacot és férget is jelent). Aztán ráragadt a név. Muszáj bővebben is írni erről a korszakról, mert erről tudjuk a legkevesebbet, és ez az, ami a leghihetetlenebb vele kapcsolatban. Nagyon rossz gyerekkora volt (ami azért az NBA-ben játszó srácok között mondjuk pont nem újdonság), az apja elhagyta a családot (a Fülöp-szigeteken élt később, majd 50 gyereke született. Fel akarta venni a fiával kapcsolatot, amikor az már a Bullsban volt szupersztár, de ő érthetően nem kért belőle), édesanyja egyedül nevelte őt és két húgát Dallas South Oak Cliff negyedében. Introvertált, beforduló, félénk gyerek volt, akinek nem voltak igazán barátai. A tesói sztárkosarasok voltak a gimiben, sportolói ösztöndíjjal mentek főiskolára, de Dennis nem, ő ügyetlen volt, és alacsony is kosárlabdás szempontból, mindössze 180 centi.

Nem is ment főiskolára, a dallasi reptéren dolgozott takarítóként. Egyszer ellopott néhány órát egy üzletből, és ahelyett, hogy eladta volna őket, szétosztogatta a zsákmányt. A rendőrség végül az összes órát megtalálta, ezért nem is lett komoly ügy a dologból. Az ezt követő két évben nem csinált semmit, az édesanyja ezután mondta neki azt, hogy vagy elmegy főiskolára, vagy elmegy katonának, de nem maradhat tovább otthon.

Dennis Rodman egy ideig hajléktalan volt. Az mentette meg, hogy 20 évesen több mint 20 centit nőtt.

Ekkor próbálkozott meg újra kosárlabdával, 3 évvel az érettségi után kapott lehetőséget egy texasi főiskolán, ahonnan végül kibukott. Újra hajléktalan lett, de szerencséjére Lonn Reisman, a NAIA-ban (ez az NCAA kistesója) Southeastern Oklahoma másodedzője látta őt egy meccsen, és azt érezte csiszolatlan gyémántot talált. Nehezen, de meg tudta győzni, hogy tegyen még egy próbát a kosárlabdában.

Hatalmasat változott az élete. Utólag hatalmas szerencse, hogy nem veszett el egy híres NCAA-csapatban, hanem itt a NAIA-ban ő lehetett csapata legjobbja. Ma már megmosolyogtató, hogy ebben a három évben Dennis Rodman 25,7 pontos átlagot (!) ért el úgy, hogy meccsenként lekapkodott 15,7 lepattanót is. Akkor még érdekelte a pontszerzés is. Rajta kívül Scottie Pippen és Elgin Baylor a két legnagyobb név, aki a NAIA-ból érkezve sztár tudott lenni az NBA-ben.

A NAIA a közelébe sem ér az NCAA népszerűségének, sokkal kisebb csarnokokban játszanak, nem 20 ezer ember előtt, és nem sztárok már 18-20 évesen a játékosok, nem ismeri őket egész Amerika, és akkoriban a scoutok, illetve az ügynökök sem figyeltek túlságosan az itteni srácokra. Rodmannek is nyugalmas időszak volt ez az életében, de semmiképpen sem átlagos. Amerika ezen szeglete nem éppen a liberális gondolkodás Mekkája volt ekkoriban, a főiskola egy 15 ezres, főleg fehérek lakta városban volt, gondolhatjuk, miket kapott a bőrszíne miatt (az n-betűs szó napi szinten elhangzott). Rodman egy táborban összebarátkozott egy 13 éves fiúval, Bryne Rich-csel, aki maga is küzdött a démonaival, mivel gyermekként egy vadászpuskával lelőtte legjobb barátját, és ettől teljesen magába zárkózott. Két sérült lélek találkozott, az egyik 13 éves kisfiú, a másik 22 éves és 2 méter, az egyik fehér, a másik fekete, az egyik egy dallasi gettóban nőtt fel, a másik egy farmon Oklahomában. Mégis a legjobb barátok lettek, sőt, Rodman Richék farmján élt, a 6-700 lelket számláló Bokchitóban, és életében először volt egy apakép előtte, egy oklahomai farmeré, James Rich-é, aki úgy is kezelte, mintha a fia lenne.

Még egyszer gondolja át mindenki: Tehát egy gettóból jött kétméteres fekete fiút befogad egy oklahomai fehér család, és velük él a farmjukon.

De legalább igaz barátra lelt, életében először. Önmagában már ez az egész szürreális szituáció kiválóan megmutatja, hogy Rodman sokkal éretlenebb volt a koránál, és ezt még az NBA-ben töltött első éveiben is tapasztalták a csapattársai. John Salley úgy jellemzi: Az a fajta srác volt, aki tejet kért egy sztriptízbárban. Meg akart felelni mindenkinek, azt akarta, hogy mindenki szeresse, és olyan dolgok okoztak neki örömet, ami a nála sokkal fiatalabbaknak szoktak.

A Bad Boys Pistons

Bármilyen háttere is volt, a főiskolán mutatott játékának köszönhetően a Detroit Pistons felfigyelt rá, és minden, de tényleg minden szempontból a lehető legjobb helyre került: A Bad Boys Pistonshoz, az NBA történetének legmelósabb csapatába, ahol egyrészt az a Chuck Daly volt az edzője, akit Rodman bálványozott, a keret tagjai között ráadásul olyan kötelék volt, amire talán soha nem volt példa azóta sem az NBA-ben. Ahogyan Isiah Thomas, a Pistons kirakatarca fogalmaz Bill Simmons The Book of Basketball című könyvében:

A titkot a kosárlabdában nem a kosárlabdában kell keresni.

Ő valójában a csapat felépítését, és a játékosok közötti kapcsolatot emeli ki. Ebből a szempontból az a Pistons felülmúlhatatlan volt. Thomas, Bill Laimbeer, Rick Mahorn vagy épp Joe Dumars elég komoly leckét adtak neki az életről és a játékról. Aki tudja, nézze meg a 30 for 30 Bad Boys című epizódját, de ha nem megy, olvasson utána ennek a csapatnak. Mondjuk ITT, de érdemes megnézni Bazska videóját is róluk:

Ebben a csapatban senkit sem zavart Rodman csiszolatlansága, 27. helyen kelt el a drafton és 25 évesen mutatkozott be a lejobbak között. Elképesztő fizikuma volt, felszántotta a pályát minden meccsen, a keménységért sem kellett egy idő után a szomszédba mennie, és rájött, hogy a védekezésével tud a csapata legnagyobb segítségére lenni. Annak ellenére, hogy milyen visszafogott, szerény és állítólag ártatlan tagja volt csapatának, az újoncszezonja legvégén hatalmas balhét okozott, amikor a keleti döntő után – miután kikaptak a Celticstől – azt mondta egy öltözői interjúban, hogy Larry Birdöt (aki akkor már háromszoros bajnok és háromszoros MVP volt) túlértékelik, és csak azért kap ennyi figyelmet, mert fehér…Nos, a Pistons elleni hét meccsen 27,1 pont, 10,4 lepattanó és 7,6 gólpassz volt az átlaga, döntse el mindenki maga, igaza volt-e, de Isiah Thomas beleállt a dologba, és ezzel tette tönkre egy életre a saját imidzsét (amit később még tovább tudott rontani).

Az edző, Chuck Daly lett a következő apafigura az életében, ő jó pedagógusként, és csoportdinamikai szakemberként (ha van ilyen…) ráérzett, hogy a csapat eredményessége miatt több játékidőt kellene adnia Rodmannek, és így lett ő a kétszeres bajnokcsapat (1989, 1990) egyik legfontosabb tagja, aki kétszer részt vett az All-Star-gálán. Kétszer lett az Év Védője, és egyszer csak bekattant neki, mi az a speciális dolog a játékban, amiben tökéletesíteni szeretné magát. Sokakkal ellentétben az ő motivációja nem az volt, hogy sok pontot dobjon, hanem hogy

megszerezzen minden lepattanót. 201 centisen lett ebben minden idők egyik legjobbja.

Ezzel együtt a levakarhatatlan védekezése lett még a másik fontos ismertetőjegye. Ezt fent már részleteztük, de tényleg az volt benne a szenzációs, hogy legalább 4 poszton tudta semlegesíteni az ellenfeleit.

Ahogyan az 1990-es Év Védője-díj átadásakor kitör belőle rengeteg érzelem az elismerés után, az mutatja be talán leginkább azt a Rodmant, akit profi pályafutása első pár évében láthattunk.

A dinasztia végét 1991 hozta el, amikor a Chicago Bulls felemelkedett, és amikor a Last Dance-ben taglalt levonulás megtörtént. Utána hullott szépen lassan a darabjaira a Bad Boys Pistons, a játékostársak egy része és Chuck Daly is távozott. Ez a folyamat indított el egy változást Rodmanben is, az szembetűnő volt, hogy egyre több tetoválása lett. A Féregben írta meg, hogy 1993-ban a furgonjában ült a detroiti csarnoknál. Volt nála egy fegyver, és arra készült, megöli magát. „Két ember lakozott bennem: egy belső személyiség és egy másik, a külső. Azt az embert akartam megölni, aki kívül lakozott.” Majd jött a felismerés, hogy nincs szüksége pisztolyra: „francba a pisztollyal. Miért nem ölöm meg a kint élő fickót, és miért nem hagyom a másikat élni?”

Ekkor született meg az a Dennis Rodman, akit az egész világ ismer.

1993 nyarán a San Antonio Spurshöz cserélték, amely a liga egyik leginkább visszafogott csapata volt már akkor is, és azóta is az. A legjobbja David Robinson volt, a GM Gregg Popovich, így talán már érthető. Erre a Spursös bemutatkozására Dennis Rodman megérkezett szőke hajjal. A könyvében még azt írja, nem hallott addig az 1993-as „A pusztító” című filmről, és nem Wesley Snipes karaktere inspirálta, de a dokuban már arról beszélnek, hogy valójában Simon Phoenix volt az inspiráció. Van azért komoly hasonlóság:

És mit mondott a bemutatkozásán, amikor felavatta a szőke haját? „Szerethettek vagy utálhattok, de egy dolog biztos, amikor erre a rohadt pályára lépek, akkor bekeményítek” – majd eldobta a mikrofont, levette a hátrafordított baseballsapkát, és mindenki megcsodálhatta a haját.

Pont. Megérkezett.

Az itt töltött két év nem fog senki életébe sikertörténetként bevonulni, csak két rövid idézettel szemléltetnék ezt:

„Gregg Popovich az a fickó szeretett volna lenni, aki megszelídíti Dennis Rodmant. Mr. Harcias jó kisfiút akart belőlem faragni, jó katonát” – A Féreg.

„David Robinson meg a Spurs összes játékosa megcsókolhatja a s..gemet” – Légy vad!

Rodman az egyetlen játékos az NBA történetében, aki utálja Gregg Popovichot. Azt viszont, amiket David Robinsonról állít, azt nehéz vitatni. Azt bírálta benne, hogy nem volt elég kemény vezér, és ezért nem értek el nagy sikereket a Spursnél. A Spurs részéről viszont azt mondják, hogy Rodman bomlasztotta a csapatot. A „Rodman kontra Spurs” összecsapás csúcspontja az 1995-ös Houston Rockets elleni nyugati döntő volt. Az a hat meccs, amin Hakeem Olajuwon bohócot csinált az egész csapatból, legfőképpen David Robinsonból. A szakírók szerint Rodman elárulta a Spurst, motiválatlan volt, és nem a csapat érdekeit nézte, míg Rodman azt állítja, szerinte megnyerhették volna a Rockets elleni sorozatot, ha a megfelelő taktikát választják, amit ő javasolt az edzőnek Bob Hillnek. Állítása szerint azon a két meccsen játszották azt, amit végül megnyertek (4-2 lett a párharc)…

Nekem személy szerint hatalmas örömöt okozott, hogy a könyvekben sokat bírált David Robinson a Rodman dokuban szerepel, és megosztja gondolatait volt csapattársával kapcsolatban. Gregg Popovich viszont sajnos nem, és bevallom, ezt az egy dolgot hiányolom csak abból a filmből. Valójában Pop soha nem nyilvánult meg nyilvánosan Rodmannel kapcsolatban.

Amit viszont soha nem felejtünk: a szőke haj, a kék haj, a piros haj, a zöld haj, a lila haj, az AIDS-szimbólum a hajban, a tetkót, a piercingek és Madonna. Ekkor járt Madonnával, akivel állítólag oké volt a szex, de nem extra, és akiről jó sok dolgot elárult a „A Féregben”, ami miatt az énekesnő természetesen megharagudott rá. Ez az affér a világ egyik leghíresebb nőjével is hozzájárult ahhoz, hogy a kilencvenes években a világon szinte mindenki tudta, ki az a Dennis Rodman.

A dokumentumfilmben azt állítja, hogy ismertebb volt a Bullsos években, mint Michael Jordan.

Erre nem mernék mérhet venni, de az biztos, hogy innentől nem volt megállás, Dennis Rodman a szórakoztatóipar kulcsfigurájává vált.

Valójában neki és a Spursnek is jót tett végül (utóbbinak csak hosszútávon), hogy 1995-ben a Spurs egy ma már nevetségesnek tűnő cserében a Bullshoz cserélte Will Perdue-ért, mert inkább meg akart szabadulni tőle. Rodman viszont azonnal az NBA történetének legjobb csapatába került, a 72-10-es alapszakaszt produkáló Chicago Bullshoz. Ismerve Rodman múltját a Bullsszal, ez azért egy bátor vállalás volt, de ezt a The Last Dance-ben kifejtették az érintette. Vélhetően Dennis Rodman egyetlen helyen válhatott egy ilyen hasznos, fontos és eredményes játékossá ebben az időszakban, és ez Chicago volt, és ehhez kellett egy olyan vezér, mint Michael Jordan és egy olyan edző, mint Phil Jackson. Megkapta azt a törődést és azokat a kivételeket, amikre szüksége volt, és ott volt mellette Jordan, akire fel tudott nézni.

A szupersztárság csúcsán

Ez a három év – bulistól, pankrációstól, mindenestől – nagyon jól lett dokumentálva a The Last Dance-ben, nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is lemaradt volna róla. Viszont a bulizás részt csak karcolgatták. A könyvében azt írja, hogy 4 órát aludt átlagosan ebben az időszakban, mert minden este elment szórakozni. Hihetnénk azt, hogy ez nem igaz, de valójában erre több bizonyíték is van. Az egyik emlékezetes, egy 1997-es történet, ami Wally Blase-zel történt Chicagóban. Blase egy asszisztens volt a Bulls trénercsapatában, és 1997-ben azt a feladatot kapta, hogy kísérje el Dennis Rodmant Los Angelesbe egy tíznapos rehabra (sportrérülés utáni rehab, mielőtt félreértené valaki). Egy szabály van: NEM MEHETNEK EL LAS VEGASBA! Vegas ugye Rodman kedvenc városa, ahova néha vakációt szervez. Nos, Blase történetét megfilmesítették, és a tökéletes példája annak, hogyan csöppen egy átlagember egy rocksztárként élő sportoló mindennapjaiba. Egyik hihetetlen esemény történik a másik után, de összefoglalva: A bulik, a csajok, az utazások és a hajnalig tartó mókázás ellenére Rodman minden egyes reggel felkeltette Wallyt korán reggel, hogy eddzenek. 15 perc a kisfilm, muszáj megnézni, ha közepesen jól beszélsz angolul, fergeteges. ITT érhető el, sajnos beszúrni nem lehet.

Rodman tehát tudott és tud élni. Talán kevesen tudják, hogy ő a világ legnagyobb Pearl Jam rajongója, imádja a banda zenéit, és oldalakon át ír arról könyveiben, milyen sokat jelentenek neki ezek. Nagyon jó barátság fűzi az énekeshez, Eddie Vedderhez. Akkora, hogy Rodman alkalmanként feltűnik a színpadon a bandával, és a nyakába veszi Veddert az Alive című szám közben. A kosaras azt monda, orgazmikus élmény számára, amikor fellép a színpadra, és a közönség megőrül:

A chicagói időszak három szezon után három bajnoki címmel zárult. Egyre többen gondolták azt, hogy Rodman nem bírja a hírnévvel járó terhelést, és nincs jól lelkileg, amit a pályán mutatott kirohanásai (például, hogy belerúg egy operatőrbe) bizonyítottak, de ez a csapat eredményein nem látszott, ezt a három bajnoki cím bizonyítja. Érdekes, és ezt a filmből tudtam meg, hogy Rodman ennyire instabil volt már ekkor, pedig mindig ott motoszkált a fejemben, hogy egyébként Rodman hol érezte jobban magát, a Pistonsban vagy a Bullsban, és milyen kapcsolata volt a két csapat sztárjaival.

„Azt hiszem, 86 és 91 között akár szexeltünk is volna egymással, olyan közel álltunk egymáshoz”

– mondta a Pistonsról a filmben. A könyvekben pedig arról beszél, hogy a pályán kívül ő nem beszélgetett túl sokat Jordannel és Pippennel. Azt hiszem, ezekkel megválaszolta a kérdésemet.

A Bulls utáni két csapata már nem bírta el a Rodmannel járó veszteségeket, a bulizást és az alkalmankénti alulmotiváltságot. A Los Angeles Lakers az 1998-99-es szezonban, a Dallas Mavericks a 1999-2000-es szezonban tette ki szezon közben, a Lakers úgy, hogy az a csapat esélyes volt a bajnoki címre, mégis inkább lemondtak az ötszörös bajnok, hétszeres lepattanókirályról a rájátszás előtt. Előbbiben 23, utóbbiban 12 meccset játszott, és bár valóban problémás volt, a pályán a lepattanók számával még ezeken az állomásokon is rendben volt. Az a hihetetlen, hogy a Denver Nuggets 2003-ban gondolkozott rajta, hogy esélyt ad az akkor már 42 éves Dennis Rodmannek…Ő maga azt gondolta, 42 évesen is 8-12 lepattanót szedne meccsenként…

Azonban már nem lépett többet pályára az NBA-ben, viszont nem is felejtette el sem a Pistons, sem az NBA.  2011-ben a Pistons visszavonultatta a 10-es mezszámot:

Ugyanebben az évben bekerült a Kosárlabda Hírességek Csarnokába is, itt nagyon érzelmes beszédet mondott. Az egy vicces rész, hogy David Sternnek (akivel nagyon sok csörtéje volt pályafutása során) azt is megköszöni, hogy egyáltalán az épületbe beengedték. Azt is elmesélte, hogy Phil Jackson azt kérte, amikor 1995-ben a Bullshoz igazolása előtt leültek, hogy menjen ki a konyhába, és kérjen bocsánatot Scottie Pippentől azért, amit vele tett előtte a Detroit Pistons játékosaként:

A pályán kívül

Ebben a beszédben is megemlíti az apaszerepet, azt mondja pontosan, hogy bárcsak jobb apa lehetne. A filmjében viszont már az derül ki, hogy ennek a törekvésének azóta sem tudott megfelelni, és ezt legidősebb lánya, Alexis is megerősíti. Pedig a könyvében is azt írta, hogy ebben jó szeretne lenni, de ezek szerint talán sohasem tudott eléggé felnőni a feladathoz. Ennek ellenére a gyermekei sikeresek. Fia, DJ Rodman a Washington State-en kosarazik, fiatalabb lánya, Trinity Rodman pedig épp a napokban gólt lőtt élete első profi futballmeccsén az NSWL-ben (amerikai női labdarúgó profiliga):

Azt nyilatkozta a meccs után, hogy bár a sportolói géneket az édesapjának köszönheti, a példaképe mégis édesanyja (Rodman harmadik felesége, Michelle Moyer).

Rodman problémáiról mindenki tudott, ő maga is arról beszélt mindig, hogy rengeteget ivott profi játékosként. Felidéz a könyvében egy történetet, amikor egy Phoenix Suns elleni meccs előtti éjszaka elment bulizni Phoenixben, ott volt Charles Barkley is, aki időben lelépett, míg ő hajnalig ott maradt, és másnap rátört a macskajaj, amit csak még néhány itallal tudott elnyomni. Így bizony

részegen, alkoholszagúan játszott a meccsen.

Visszavonulása után sem hagyta abba. Sőt, igazából nem nagyon csinált mást, csak piált és bulizott unalmában, a Nuggetshez való esetleges 2003-as visszatérése előtt is túlbulizta magát. Jobban belegondolva csoda, hogy ez a szokása nem tette tönkre a karrierjét. Azonban, ha valami pozitívat ki lehet emelni a függőségekkel és vele kapcsolatban, az az, hogy bár sokan azt hiszik, kábítószerhez sohasem nyúlt, a könyvében kifejezetten kábítószerhasználat ellenes kijelentéseket tesz.

Annyi nője volt, mint égen a csillag (Madonna, Carmen Electra, Vivica A. Fox színésznő, állítólag a Lakers-tulaj Jeanie Buss is, hogy csak a legismertebbek nevezzük meg), hiába tört el háromszor a pénisze nőkkel való szex közben (TRUE STORY), mégis beszélt és írt is arról, hogy szokott férfiakkal fantáziálni. Imádott melegbárokba járni, imádott melegekkel bulizni, és tudatosan vagy nem, de a nyilvánosság előtt a melegek és az AIDS-esek egyik legfőbb támogatója volt a kilencvenes években. Azt vallotta mindig is magáról, hogy heteroszexuális, de ha valaki a visszájára akarta a melegekért való kiállását fordítani, az nagyon megjárta. Mert egyrészt ez egyáltalán nem érdekelte Rodmant, másrészt ettől csak még erősebb lett. Erről bárki megkérdezheti Frank Brickowskit, aki egyszer Rodman állítása szerint bedobta a melegkártyát vele szemben, és hát Brickowski karrierjének legemlékezetesebb pillanatai azok, amik akkor születtek, mikor Rodman bohócot csinált belőle a következő meccseken:

Az AIDS-esek és HIV-fertőzöttek mellett kétszer is nagyon határozottan kiállt. Egyszer akkor, amikor a hajába festette az AIDS-szimbólumot, a piros szalagot. Másodszor, amikor 1996-ban a Chicago Bulls volt a Lakers második ellenfele, miután Magic Johnson visszatért a HIV-fertőzés miatti visszavonulásából. Rodman így vélekedik erről a könyve szerint: „Engem nem érdekel, ha az a játékos, akit őrzök, HIV-pozitv.” Keményen szét is szedte Johnsont, aki ezt nyilatkozta a meccs után: „Szerintem Dennis üzenni akart az országnak. Szorongatott, ütött, rám vert és semmi baja sem lett. Úgyhogy nem kell másoknak sem aggódniuk amiatt, hogy valami bajuk esik. Úgy gondolom, hogy ma este sok embernek leckét adtunk.” Rodman tényleg így gondolja, és a könyvében bővebben ki is fejti ezt, illetve a melegekkel kapcsolatos nézeteit is. Ne feledjük, amikor az a könyv megjelent, bestseller volt, és egy olyan időszakban volt ezekről szó benne, amikor ezek még bőven tabutémának számítottak.

A leglehetetlenebb, és a kosárlabdán kívüli utolsó akciója, amivel Rodman bekerült a hírekbe, az a Kim Dzsingonnul való ’’barátsága.’’ Kim Dzsongun ugyanis svájci kollégiumi évei alatt NBA-rajongó volt, és a Bulls volt a kedvenc csapata. Rodman 2013 óta többször is ellátogatott Észak-Koreába, mert hidat akart építeni a kosárlabdán keresztül az ázsiai ország és az Egyesült Államok között.

Rodman volt az első amerikai, aki hivatalosan találkozott az észak-koreai diktátorral.

Ezzel pedig most már nem csak a sporthíreket és a bulvárt fogyasztók tanulták meg a nevét, hanem a politikai híreket néző, olvasó, hallgató emberek is, bár ők nem feltétlenül pozitív képet kaptak róla. Sajnos az ital ezúttal is problémát okozott, mert többször is ittasan nyilvánult meg nagyon komoly kérdésekben, ami nem vetett rá jó fényt ezúttal sem:

A CNN-es bejelentkezés után elvonóra ment, ami érthető. Nem szabad ugyanakkor elmenni amellett, milyen eredményeket ért el: Például azt kérte ’’jóbarátjától’’, ’Kimtől’, hogy engedje el az interjúban említett amerikai foglyot, Kenneth Baet, akit 15 év munkatáborra ítéltek kémkedés vádjával. Láss csodát, elengedték, és Bae később megköszönte nyilvánosan Rodmannek a segítséget. Majd 2018-ban a történelem során először találkozott hivatalosan Észak-Korea és az Egyesült Államok első embere. Ki volt még Szingapúrban a találkozó ideje alatt? Naná, hogy Dennis Rodman, aki állítólag a világ egyetlen embere, akinek Donald Trump és Kim Dzsongun is a jóbarátja, és egyesek szerint, Rodman nélkül nem jöhetett volna létre soha ez a 2018-as találkozó.

Rodman a filmben azt mondja: „Az egy jó dolog, hogy dumálnak, nem? Ez itt az én legnagyobb örökségem.”

Érdekes kettőség van a könyvekben olvasható Rodman-kijelentések és a film végét uraló hangulat között. A kilencvenes években a csúcson lévő Rodman könnyen osztott tanácsokat arról, hogy bulizz, hogyan csajozz, hogyan legyél független, míg a 2020-as film végén mégis azzal zárul le a története, hogy nem tudott soha igazán önmaga lenni, még ha meg is próbálta ezt. Egy picit elgondolkodtató azért, hogy nem tud arra a kérdésre válaszolni, mi a jó Dennis Rodmanben, és inkább visszakérdez: „Mi az?”, pedig vélhetően tudja, hogy a család lenne a helyes megfejtés. Ezen gondolatok közben hangzik el a szájából, hogy senki más nem állíthatja meg Dennis Rodmant, csak Dennis Rodman, és senki mást nem okolhat magán kívül azért, hogy olyan, amilyen.

Mi Magyarországról csak azt a természetfeletti jelenséget láttuk a pályán, ami ő volt személyesen. Aki olyan dolgokat csinált, amikre senki és semmi más nem képes, olyan színű hajjal, ami csak neki volt, és legtöbbször olyan energiával, amit rajta kívül nem látni szinte senkiben. Mindezt négy óra alvással, és nagy valószínűséggel úgy, hogy a meccs napján valamikor hajnalban érkezett haza egy átmulatott, átvedelt éjszaka után, vélhetően egy melegbárból, de legalább két gyönyörű nő társaságában.

Szerintem ez például nagyon jó Dennis Rodmanben, meg az is, hogy egy posztere miatt hordok kb. 20 éve Converse All-Star cipőket. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.

Források:

Dokumentumfilmek: The Last Dance, Bad Boys, Rodman: For Better or Worse, The Amazing Adventures of Wally and the Worm

Könyvek: A Féreg, Légy vad!, The Book of Basketball

Cookie beállítások