A királyok örökké élnek

Álmosan nyúlok a mobilom felé, ki az ördög kereshet szombat reggel fél 7-kor? Régi barátom hív, köszönés nélkül ijesztő tömörséggel fahangon közli:

– Képzeld, meghalt a Király…
Néhány pillanatig azon morfondírozok, vajon melyik uralkodó halála lehet ennyire fontos ily korán. Mielőtt rákérdeznék már jön is a zord tényszerű közlés:
– Ma reggel 74 évesen elhunyt Muhammad Ali.
Halkan bontom a vonalat, és üveges tekintettel nézek a távolba. Ez a hír felér egy olyan KO-val, amit Foreman szenvedett el Alitól Mobutu földjén. Tudtuk, persze, hogy tudtuk a nagy bajnok beteg, mégis reménykedtünk az orvostudomány olyan fokon áll ott Louisville-ben, hogy akár 100 évig vagy tovább is köztünk maradhat. Mert a királyok vagy a csatamezőn halnak hősi halált vagy tisztességben megöregedve adják át a trónt az örökösüknek. Azonban ő mindig is különc volt.
Azonnal felszínre bugyognak az emlékek vele kapcsolatban. A 80-as évek elején láttam először Alit, amikor a szomszéd Szatmári bácsi dicsekedve mutatta meg vadiúj Grundig VHS-magnóját és egy Amerikából kapott kazettát, amelyen egy langaléta csokibarna srác osztotta a kénköves bombáit hihetetlen sebességgel. Azonnal lenyűgözött a felvétel, addig is érdekelt a bunyó, kölyökként kint voltam azon a legendás Honvéd-kupán, amelyen Lévai Pista majdnem elpáholta Stevensont, de ez azonnal rabul ejtett. Nehézsúlyban sohasem láttam ilyen légies mozgású, géppuskalábú, állandóan grimaszoló showmant. Nekem addig Alvics Gyuszi volt az isten, de jött az ifjú Clay és ö lett az örök kedvenc. Szép lassan megismertem az életét, ebben rengeteg segítséget kaptam nemrég elhunyt mentoromtól, Füzesy Zoli bácsitól, akinek Szív utcai szentélyébe én is bebocsátást nyertem. Abban a mini bokszmúzeumban mindig csodák történtek. A fekete-fehér film, amelyen az ifjú Clay bohócot csinált a könyörtelen Listontól, megunhatatlan klasszikus, Zoli bácsit is elvarázsolta, lobogó tűzzel, szenvedélyesen kommentálta, én meg csillogó szemmel hallgattam a tanmesét.
Számomra Ali mindig a reményt jelentette, hogy a bunyót is lehet ésszel, szellemesen, szórakoztatóan művelni. Imponált az a magabiztosság, ami sugárzott belőle, a poénok, a jóslatok, az emberszeretete, lojalitása. Hiába, a stílus maga az ember.
Ali megreformálta a profi bokszot, megfricskázta a sportágat ellenzőket, új dimenziókat nyitott, olyan emberek kezdtek csak és miatta bokszot nézni, akik azelőtt puszta barbár verekedésnek tartották az önvédelem „édes tudományát”.
Szomorú volt látni a leépülését, a reszkető kezeket Atlantában, a napszemüveg mögé bújt nagybeteg embert, a segítségre szoruló mítoszt. Az utolsó éveiben lefogyott, arca aszottá, gesztusai kifejezéstelenné váltak. Csak a szemei ragyogtak úgyanúgy mint fénykorában. A mágikus szemek, amelyek mostantól onnan föntről tekintenek le az utódokra, ő pedig fanyar mosollyal suttoghatja, hogy „when we were kings”. Mert a királyok ugyan távozhatnak az élők sorából, de mi tudjuk, hogy soha nem halhatnak meg.
(Kassai-Tóth Csaba)