Bill Russell, egy legenda volt a pályán és a pályán kívül egyaránt • SportTV

Bill Russell, egy legenda volt a pályán és a pályán kívül egyaránt

Szabó Máté avatar Szabó Máté 2022. 08. 02. 20:06    
Olvasási idő: 6 perc

Július 31-én, 88 éves korában elhunyt William Felton Russell, az NBA történetének egyik legnagyobb játékosa. Elvesztésével nem csak egy olyan ikon ment el, aki a pályán sikert sikerre halmozott, de egy olyan ember is, aki sok szenvedés árán, de nagyon fontos tetteket hajtott végre pályán kívül is.

2011-ben kapja az Elnök Szabadság-érdemrendet Barack Obamától. (Fotó: Getty Images)

Van az az örök vita, hogy Wilt Chamberlain vagy Bill Russell volt-e nagyobb játékos. Az egyikük esetében ott van az a két rekord, hogy volt 100 pontos meccse, és olyan is, amikor 55 lepattanót húzott le, míg Bill Russell ujjaira 11 bajnoki gyűrű került fel. Utóbbi is NBA-rekord, jelenleg úgy néz ki, hogy közel annyira megdönthetetlen, mint Chamberlain csúcsai, hiszen az összes  Major League-t nézve is csak a 11 Stanley-kupával büszkélkedő Henri Richard jutott el ilyen magasságokig.

Russell 13 évet játszott az NBA-ben, bár a St. Louis Hawks draftolta, azonnal cserélt érte a Boston Celtics, és csak ennek a franchise-nak a kötelékében lépett parkettre. Red Auerbach látnoki képességei kellettek ahhoz, hogy felismerje, mennyi potenciál rejlik a University of San Francisco védőspecialistájában. 1956-ban így három későbbi Hall of Famer, Russell, Tom Heinsohn és KC Jones egyszerre került Bostonba.

A center dominanciája megkérdőjelezhetetlen, pályafutása során csak kétszer nem emelte magasba szezon végén a bajnoki trófeát, 1958-ban és 1967-ben, 1959 és 1966-ban nyolcszor nyert zsinórban. Ez pedig minden szempontból őrületes eredménysor még akkor is, ha nem 30 csapat szerepelt akkor az NBA-ben. Bill Simmons talán a legnagyobb szószólója annak, hogy Russellt ezek a csapateredmények Chamberlain fölé emelik magasan, és az még egy további érve, hogy bár Russell egyéni statisztikái nem olyan szembetűnők, mint Chamberlain statisztikái, a nagy téttel bíró meccseken sokkal jobban szerepelt a Celtics hatosa a nagy riválisánál. Azt is hozzá kell tenni, hogy Russell elsőrangú védő volt, aki még Chamberlaint is meg tudta állítani. A korabeli meccseken még nem írták például a blokkot és labdaszerzést a statisztikai lapokra, és mivel nem is készült minden meccsről felvétel, a feledés homályába vész, ebben mennyire jó is volt egészen pontosan Russell. Mert ugye bajnokságot a védekezéssel nyer az ember, és Russel a védelem oszlopaként nyert 11-szer…

Kétségtelen, hogy a két Góliát párharca extra fűszert és izgalmat adott az egész korszaknak. Russell elmondta sokszor, hogy Chamberlain volt a legjobb játékos, aki ellen valaha játszott, és hogy az ilyen csaták a legjobbak. A kettejükben, és ebben az esetben a főleg Russellben dúló versenyszellem legjobb példája, hogy

mikor megtudta azt, hogy Chamberlain 100.000 dolláros fizetésről szóló szerződést írt alá, ő 100.001 dolláros szerződést követelt ki magának.

Chamberlain és Russell aktív játékos korukban jó barátok voltak, azonban egy közjáték miatt évtizedekig nem beszéltek. Chamberlain az 1969-es döntő hetedik meccsén térdsérülést szenvedett, elhagyta a pályát. Russell később valakinek azt mondta, hogy szerinte Chamberlain csak szimulált, és azért nem játszott tovább, mert tudta, nincs már a Lakersnek esélye. Ezt egy riporter hallotta, és Chamberlain megharagudott a barátjára. Közel 20 évig nem beszéltek, akkor azonban Russell bocsánatot kért Chamberlaintől, és 1999-ig, utóbbi haláláig nagyon jóban voltak ismét. Tény, hogy sportszakmai szempontból ők voltak a későbbi klasszikus centergenerációk számára az etalonok, nélkülük talán nem nevelt volna ki a kosárlabda Kareem Abdul-Jabbarokat, Hakeem Olajuwonokat, Shaquille O’Nealeket vagy épp David Robinsonokat.

Russell valamivel alacsonyabb volt ezeknél a játékosoknál, de 208 centijéhez 224 centi karfesztávolság társult. Ehhez még hozzájött nagyon magas kosárlabda IQ-ja. Továbbá irtózatos rugói, magasugrásban 206 centiméter volt a rekordja, pedig ő még nem a ma is használt Fosbury-flop technikával ugrott. Fürge volt, jó reflexszel, és a gyorsaságára sem lehetett panasz, 440 yardon (kb. 400 méter) 49,6 másodperc volt az egyéni legjobbja. Ezeknek köszönhette azt, hogy számolatlanul osztogatta a prakkereket, és ötszörös lepattanókirálya volt a ligának. 22,5 lepattanós átlaggal zárta a karrierjét, erre – illetve a pontátlagára és a gólpasszátlagára is – ráadásul rátett még egy lapáttal a rájátszásban, amiből egyenesen következik, hogy első rangú versenyzőtípusként emlékezik rá mindenki. Ötször lett az alapszakasz MVP-je (1958, 1961, 1962, 1963 és 1965), de előfordult az, hogy Russell lett az MVP, viszont csak az All-NBA második csapatában kapott helyet, mert Chamberlain lett az első csapat centere (ő egyébként négyszeres MVP-ként vonult vissza). Ennyire fej-fej mellett voltak ők, és ennyit jelentett, hogy a szavazók közül valaki az egyéni eredményeket, vagy a védekezést és a csapatjátékot helyezte előtérbe. A nagy bostoni dinasztia tündöklése során még nem volt döntő MVP-trófea, de talán árulkodó, hogy ezt a címet 2009 óta Bill Russell-díjnak hívják a ligában.

Igazi csapatemberként játszott, mindenkit jobbá tett maga körül, így lett csapata gerince, vezéregyéniségére pedig a legjobb példa az talán, hogy előbb csapatkapitány volt, az 1968-as, illetve 1969-es bajnoki címek során pedig már játékosedzője volt a zöld-fehéreknek. Ő volt az NBA történetének első színesbőrű vezetőedzője.

Ezzel pedig el is érkezünk egy nagyon fontos és sajnálatos témához Russell életében és az Egyesült Államok történetében, a faji szegregációhoz, ami nagyon sok szempontból megbélyegezte Russell csodálatos pályafutását. 1961-ben meghívták a bajnokcsapatot és a St. Louis Hawkst egy gálameccsre Kentuckyba, majd nem szolgálták ki a Celtics fekete játékosait egy étteremben, így mindkét csapat fekete játékosai úgy döntöttek, nem lépnek pályára és hazautaztak. Ez a történet is szegénységi bizonyítványt állít ki úgy általában a korabeli Egyesült Államokról. Tény, hogy Russell szószólója lett az egyenjogúságnak, és bírálói szerint olykor talán túl érzékenyen is reagált bizonyos helyzetekben. Azonban ez nem véletlen, hiszen

ő volt az a sportoló, akinek betörtek az otthonába, rasszista szövegeket firkáltak a falára, összetörték a trófeáit, és ágyába ürítettek.

Olyan ’’apróságok’’ sem segítettek abban, hogy könnyebb ember legyen a legenda, hogy ellentétben a Boston Bruinsszal, a Celtics nem minden este tudta megtölteni a Boston Gardent, amikor pedig megkérdezte a klub a nézőket, mi lehet ennek az oka, azt a választ kapták a szurkolók jelentős részétől, hogy a túl sok fekete játékos a csapatban…

Akkoriban nem volt jó viszonya sem a bostoni szurkolókkal, sem az újságírókkal, pontosan a rasszizmus miatt. Nem adott aláírást a szurkolóknak, mogorva volt velük, és így nem volt képes úgy a szívekbe férkőzni, mint más sportolók, az ok-okozati összefüggéseket pedig nem keresi ilyenkor a néző. Tehát, aki a legtöbb bajnoki címet nyerte Bostonnak, haraggal a lelkében intett búcsút a városnak 1969-ben. Pedig abban az évben is bajnoki címet nyert, de nem jelent meg az ünnepségen. Talán a harag érthetővé válik, ha hozzátesszük, hogy közönség ahelyett, hogy hálás lett volna mindezért, amit a pályán tett 13 szezon során, azt vette inkább árulásnak, hogy távozásával edző és center nélkül hagyta a csapatot, amely a visszavonulását követő évben be sem jutott a rájátszásba…Lehet azért, mert Russell személye ennyit adott hozzá a csapathoz.

Ilyen idők voltak azok, Russell azt kérte, hogy ha visszavonultatják a mezét, azt az üres Boston Gardenben tegyék, és nem ment el 1972-ben a mezvisszavonultatására, ahogyan az 1976-os Hall of Fame beiktatására sem. Hogy túlreagált-e? Lehet, azonban az amerikai színesbőrű közönség nem lehet elég hálás Russellnek, aki utat tört, és az első színesbőrű NBA-sztár nehézségei nélkül talán soha, vagy csak sokkal később változott volna jobb irányba a világ és a játékosok helyzete. Fájdalmas ezt leírni, de az ő keménysége, makacssága és sebei a jövő nemzedékét segítették. Polgárjogi kérdésekben mindig megnyilvánult, ott volt több más sztársportolóval együtt Muhammad Ali mellett, amikor megtagadta a katonai szolgálatot, gyakran szólították Felton X-nek (Felton volt a középső neve). Nem véletlenül kapta meg Barack Obamától az Elnöki Szabadság-érdemrendet 2011-ben. Büszke ember volt, aki azt mondta, úgy élte az életét, hogy mindig azt tette, amit helyesnek gondolt. 2017-ben például elkezdett twittert használni, ahol az első képén az Obamától kapott medállal a nyakában térdel a társadalmi igazságtalanságok ellen tüntetve.

A twitter-fiókja leírásában a polgárjogi aktivista titulus megelőzi a 11-szeres NBA-bajnok titulust, és ez elárul sokat az értékrendjéről.

A Celtics-ről, mint szervezetről mindig pozitívan beszélt. Ez volt az a csapat volt az, amely elsőként draftolt színesbőrű játékost (Chuck Coopert, az 1950-es draft második körében), amely elsőként állt fel öt színesbőrű játékossal, és amely elsőként nevezett ki színesbőrű vezetőedzőt. A klub tulajdonosáról, Walter Brownról és legendás edzőjéről, Red Auerbachról mindig szuperlatívuszokban nyilatkozott, kifejtve, hogy bennük nyoma sincs a faji megkülönböztetésnek és előítéletnek. Mikor 1966-ban edzőnek nevezték ki, egy újságíró arról kérdezte, egyenlően fogja-e kezelni a fehér és fekete játékosokat, Russell erre a kérdésre igennel válaszolt, majd elmondta azt is, miért: „Mert a legfontosabb szempont a tisztelet, és én a kosárlabdában egy ember képességét tisztelem. Pont.”

A Boston Celtics után Russell 1973 és 1977 között a Seattle Supersonics edzője volt, majd az 1986-87-es szezonban leült a Sacarmento Kings kispadjára is, egy ideig szakkommentátor is volt, de úgy vélte, az ő meglátásai a kosárlabdáról nem elég szórakoztatóak a nézők számára.

Szerencsére az évek során Russell kibékültek a szurkolókkal Bostonban, talán a bostoni közönség is megtanulta a leckét, hogy meg kell becsülni azokat a legendákat, akik szívüket-lelküket kiteszik a csapatukért, azt pedig aki a legtöbb szép pillanatot szerzi, örökre a szívedbe kell zárni. 1999-ben az új bostoni csarnokban a jelenlétében is visszavonultatták a mezét. A bostoni közönség hosszú álló tapsviharral köszöntötte, ami könnyeket csalt a legenda szemébe. 2013-ban szobrot is állítottak neki Bostonban.

2017-ben életműdíjat kapott az NBA-től, 2021-ben pedig edzőként is bekerült a Hall of Fame-be. Előbbi eseményen megjelent, utóbbin pedig videóüzetben köszönte meg az elismerést. Muszáj kiemelni, hogy a 2017-es gálán

rámutatott egyesével Kareem Abdul-Jabbarra, Alonzo Mourningra, Shaquille O’Nealre, David Robinsonra és Dikembe Mutombóra, és azt mondta nekik: “Szétrúgnám a seggetek!”

Talán egyik legszebb pillanata az lehetett neki, amikor 2008-ban ismét csúcsra jutott a Boston Celtics Kevin Garnettel, Paul Pierce-szel és Ray Alennel a fedélzeten. Russell egy interjúban felajánlotta Garnettnek, hogy a 11 bajnoki gyűrűjéből odaad neki egyet, ha nem nyerne a Boston Celticsszel, mert büszke rá, és látja, mennyi mindent megtesz a sikerért.

Biztosak vagyunk benne, hogy végig szurkolta a 2022-es döntőt is abban bízva, hogy a Boston Celtics ismét felér majd a csúcsra. Ennek ellenére tüneményes volt, és Celtics-sapkát húzva gratulált a Golden State Warriors sztárjának a legújabb trófeájához.

Ahhoz a díjhoz, amit az NBA-döntők legjobbjai kapnak, és amit a liga történetének egyik legjobbjáról, és fontos polgárjogi aktivistáról neveztek el.

A 11-szeres bajnok Bill Russellről, aki 88 évet élt.