Szirének hamis éneke

Roberto Mancini azt találta mondani, hogy 2023. augusztus 13. megfelelő időpont volt arra, hogy távozzon az olasz labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányi székéből. Nem egészen négy héttel az Európa-bajnoki selejtező folytatása előtt, amelyben Olaszország az Angliától odahaza elszenvedett 2–1-es vereséget követően kényszerpályán mozog. Úgy egy héttel azt követően, hogy Gabriele Gravinától, az olasz szövetség elnökétől sokkal nagyobb hatalmat, ezzel együtt sokkal több pénzt kapott, és a felnőttválogatott irányítása mellett döntő szóhoz jutott az U20-as és az U21-es nemzeti csapat vezetésében. Néhány héttel azt követően, hogy az U19-es gárda Európa-bajnok lett, az U20-as pedig finálét játszott a vb-n, ami, ha nem is csillogó jelennel (mert amikor a genoai Mateo Reteguit kell behívni első számú középcsatárnak a következő kerethirdetéskor, azért van baj), de fényes közeljövővel kecsegtet. És három évvel a szerződése lejárta előtt.

Ezek fényében számos elegánsabb napot lehetett volna találni a lemondásra. A kézenfekvő dátum 2022. március 24., amikor Olaszország hazai pályán kikapott Észak-Macedóniától, így lemaradt a katari világbajnokságról.

De ha tényleg hónapok óta gondolkodott a távozáson, megtehette volna 2023. június 18-án is, amikor Hollandia legyőzésével csapata harmadik lett a Nemzetek Ligájában, így éremmel köszönhetett volna el.

Szentimentálisaknak meg ott a 2020-as Eb döntője (amit a koronavírus-járvány miatt 2021. július 11-én játszottak), midőn az Anglia elleni sikert követően átölelték egymást a Wembley-ben örök barátjával, a válogatott akkori csapatvezetőjével, az azóta (58 éves korában) elhunyt Gianluca Viallival.

Fotó: GETTYIMAGES

Természetesen nem célom ördögnek beállítani Mancinit, ahogyan angyalnak sem a szövetséget,

hiszen az utóbbi részéről nem volt elegáns a kapitány stábjának felét lecserélni és olyanokkal feltölteni, akik nem az ő emberei.

Néhány éve Mancini még meg tudta fúrni Daniele De Rossi segédedzővé kinevezését, most viszont megkapta a „nyakába” az U19-cel Eb-t nyerő Alberto Bollinit és a Juve-legenda Andrea Barzaglit, de a hírek szerint egy másik torinói, Leonardo Bonucci is „úton volt”. Gravina munkajogilag ezt nyilván megteheti, az etika és a logika természetesen mást diktál, és ilyenkor a másik félnek (esetünkben Mancininak ugyebár) joga van eldönteni, akarja-e így folytatni vagy sem.

Egy „A világ ilyet még nem látott” mondat kíséretében nemleges választ adott a felvetésre, viszont az időrend és a folyamat logikai része nálam nem áll össze. Ha megegyezel a szövetséggel a nagyobb hatalomról (és akkor már tudsz a cserékről), illetve a nagyobb pénzről, majd körülbelül egy hét múlva nyomsz egy érzelmek nélküli ciaót, az csak Bonucci miatt nehezen hihető, főleg, ha ő mindjárt a Wolfsburg futballistája lesz.

Itt azért (bántó szándék nélkül) nem a Cosenza, hanem az olasz válogatott kispadjáról beszélünk. Nagyjából minden olasz szakember legfőbb álmáról.

Ha pedig, ahogyan Mancini mondta a minapi sajtótájékoztatón, már hónapok óta gondolkodsz a lemondáson, lehetetlen, hogy a világon a legjobb receptorú olasz sajtó legalább egy képviselője ne szagolja ki a szándékodat.

Emiatt is érzi azt az olasz médiumok többsége, hogy csúnyán megcsalták. Hogy

egy semleges mailben nem lehet lemondani arról a posztról, amellyel kapcsolatban csaknem hatvanmillióan táplálnak hihetetlen érzelmeket.

A szenvedélyek, az emóciók egyik európai központjában. Természetesen a fő bizalmi ember és barát Vialli halálán nehéz (neki talán lehetetlen) túllépni, viszont Gigi Buffon személyében egy általa is elfogadott és tisztelt utód érkezett.

Így sokkal inkább cinikusnak hangzik az egész, különösen az azóta napvilágot látott, évi csaknem 20 millió eurós fizetéssel kecsegtető szaúdi ajánlat fényében. Az ajánlat valódiságát Mancini is elismerte, de addig nem törnék pálcát felette, amíg nem az övé az ázsiai ország jelenleg szövetségi kapitány nélküli válogatottja. Addig inkább csak osztom a tekintélyes La Gazzetta dello Sport kommentárját:

„Miközben Mancini megegyezett a fizetésemeléséről az olasz szövetséggel, szaúdi milliárdosokkal tárgyalt. Ha ezt megerősítik, akkor nagyon szomorú képet festenek labdarúgásunkról.”

Ha az arab szirénhangok ekkora kísértést jelentenek, ha a megállapodás, a szerződés, az adott szó nem számít, csak a pénz az egyetlen és egyedüli érték, akkor baj van. A szaúdi pénz ilyen mértékű megjelenése az én ízlésem szerint nagyon rossz irányba tereli a gondolkodásmódot. A közízléshez képest már eddig is túlfizetett futballisták újabb indokot kaptak az esetleges szokatlan magatartáshoz.

A „ha nem engedsz el, akkor nem játszom” jellegű mondatokat már megszokhattuk, nem egy és nem két labdarúgó kényszerítette már ki így a távozását, az Öböl mellől érkező irreális ajánlatok pedig közvetve még több klubot hoznak kiszolgáltatott helyzetbe.

Adott esetben hiába a jól megkomponált szakmai terv, ha egyik pillére az addigi bére sokszorosát választva inkább a sivatagot (és az első fordulóban látottak alapján a sokkal kisebb teljesítménykényszert) választja. Annyi kiegészítéssel, hogy ez immár nem csupán a játékosok, hanem a szakemberek szintjén is jelentkezik. És már rég nem Mancini a „berepülő pilóta”. Gondoljunk csak Matthias Jaissle esetére, aki klubja engedélye nélkül kezdett el tárgyalni az Al-Ahlival, de mielőtt kimondta volna az „Auf Wiedersehent”, a Salzburg inkább kirúgta. Mert tényleg senki sem lehet több egy klubnál. És hogy ez kizárólag a helyzetnek, Jaissle viselkedésének szólt, arra bizonyíték, hogy a hétvégi, Austria Wien elleni győzelem után a levegőbe dobálták a szeptember elsejétől a Bayern München sportigazgatójaként dolgozó Christoph Freundot.

Csak mert ő a sikeresség mellett embernek is meg tudott maradni. De fogalmazhatunk úgy is, hogy senkit sem nézett hülyének.

Az már megint egy másik felvetés, hogy 2023 profi labdarúgásában helyénvaló-e még moralizálni.

Szeretném azt hinni, hogy ezek az értékek nem vesznek ki, de úgy tűnik, egyre kevesebbeknek fontosak. Csak nézzük meg a Kylian Mbappé körüli folyamatokat. Nem akart szerződést hosszabbítani a PSG-vel, mert állítólag már mindenben megegyezett a Real Madriddal a jövő nyáron kezdődő együttműködésről. A párizsiak a lelátóra akarták száműzni emiatt, majd elfogadták a szaúdi Al-Hilal abnormális, összesen 1.1 milliárd dolláros „csomagját” (ebből 332 millió dollár lett volna az átigazolási díj, 776 millió pedig Mbappé – nem elírás! – éves fizetése), amire viszont a francia csatár mondott nemet. Most pedig lapértesülések szerint a szerződéshosszabbításról tárgyalnak.

Nem hiszem, hogy újra lángra lobbant Mbappé PSG iránt érzett olthatatlan szerelme, sokkal inkább a díj­alapba hirtelen bekerülő „néhány maréknyi” dollár lehet a főszereplő.

És még így is előfordulhat, hogy a támadó jövőre a Realhoz megy, csak akkor már a PSG sem lesz közröhej tárgya.

Biztos vagyok benne, hogy az olajmilliárdosok a közeljövőben még a mostaninál is jobban megosztják a futballvilágot.

Azt nem tudom, hogy a futballisták és a szakvezetők eljutnak-e arra a szintre, hogy az anyagi haszonszerzéssel ellentétben a sportszakmai oldalt részesítik előnyben.

Jó példa akad. Az NBA-ben a kollektív szerződés alapvetően a kosarasok kapzsiságára épít, arra, hogy akkor kereshetnek a legjobban, ha a mindenkori csapatukkal hosszabbítanak. Viszont az eredmények, a remélt aranygyűrűk érdekében évek óta egyre többen hajlandók áldozni, csak hogy összeállhassanak szuperduók, esetleg -triók (az első iskolapélda talán a Boston Celtics csapatánál létrejövő Kevin Garnett, Paul Pierce, Ray Allen hármas volt). Pénzt, játékidőt, rádobást sem sajnáltak, csak hogy nyerjenek. Hátha a futballban is megmarad (visszatér?) az európai Bajnokok Ligája vagy az összes topbajnokság elvitathatatlan primátusa.

Az írás eredeti verziója a Nemzeti Sport 2023. augusztus 17-i számában jelent meg, digitális formában itt található.